stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2007 December

Versek a határon


Orbán Gyöngyi

 

DSIDA JENŐ

Nagycsütörtök

 

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést

jeleztek és a fullatag sötétben

hat órát üldögéltem a kocsárdi

váróteremben, nagycsütörtökön.

Testem törött volt és nehéz a lelkem,

mint ki sötétben titkos útnak indult,

végzetes földön csillagok szavára,

sors elől szökve, mégis szembe sorssal

s finom ideggel érzi messziről

nyomán lopódzó ellenségeit.

Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,

a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,

legyintett arcul. Tompa borzalom

fogott el, mély állati félelem.

Körülnéztem: szerettem volna néhány

szót váltani jó, meghitt emberekkel,

de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,

Péter aludt, János aludt, Jakab

aludt, Máté aludt és mind aludtak...

Kövér csöppek indultak homlokomról

s végigcsurogtak gyűrött arcomon.

 

 

Kánai menyegző

 

Menyegzőnk lesz, kis szerelmem, s derülünk a cigánybandán.

Vendégek közt üldögélünk zöldbefutott, tág verandán.

 

Krisztus ül az asztalfőn. Künt augusztus mély, tiszta éje

csillagot szór s zene-szűntén sír a tücsök lágy zenéje.

 

Krisztus arca szép, sugárzó, szereti a víg poétát:

máskülönben nem tett volna érte ilyen hosszú sétát.

 

Súgva mondja: „Szívetek a vágytól majdhogy szét nem pattan,

menjetek csak, fiacskáim, ne késsetek énmiattam!

 

Majd én mindent elgondozok, vendégséggel baj ne légyen.

A szegénység, bogárkáim, illatos és drága szégyen.”

 

Lábujjhegyen, mint ki édes szenvedélynek titkon áldoz,

surranunk el lombfüzéres nászi szobánk ajtajához.

 

Visszanézünk… – Minden asztal csupa friss hal, friss kenyér,

vizeskorsó bort zubogtat, bíborlángút, mint a vér.

 

Dsida Jenő költeményeinek olvasásába szokásosan belejátszik egy előfeltevés, amely az életrajz egyik közismert elemét emeli a megértés kiindulópontjává – nevezetesen azt, hogy a gyermekkortól tartó súlyos szívbetegsége miatt a költő életét végigkísérte a haláltudat. Innen nézve, úgy tűnik, még intenzívebben ragyog fel e költészet szépsége; a szépség, amelyben mindig van valami megrázó, a lét kimondhatatlan mélységei felé mutató, a megszokott szemlélet nyugalmából kibillentő erő. Hogyne rendítene meg annak a – Weöres Sándor szavával – „Széphangúnak” a különös formaérzékről és ugyanakkor a legnagyobb költők bölcsességéről tanúskodó lírája, akiről mi, az utókor tudjuk, hogy a szó betű szerinti értelmében „örökifjú” maradt, hiszen – ismét Weöres Sándor Dsida Jenő emlékének szentelt versét idézve – „Oly szomorú, ha nemes fát tép ki a szél gyökerestől. / Fájdalmas, ha a mű csonka lesz, abbamarad.”

Pedig néha megpróbálhatnók félretenni ezt az eszközt – az életrajzra vonatkozó előzetes értést –, amelyet, mint valami mankót, szoktunk hozzátámasztani a vershez. Mert kiderülhet, hogy a műnek erre nincsen szüksége, ugyanis „önmagában megáll”. Vagy nevezhetjük ezt az eszközt szemüvegnek, amelyet mi, olvasók szoktunk viselni annak érdekében, hogy a mű jelentését, titkát biztosabban megragadhassuk. Próbáljuk csak letenni ezt a szemüveget, mert nélküle egy nagyobb csoda részeseivé válhatunk, ha engedjük, hogy mi ragadtassunk el rejtélyes módon a költemények által.

Próbáljunk meg például két közismert Dsida-verset – a Nagycsütörtököt és a Kánai menyegzőt – e „szemüveg” nélkül újraolvasni! Azért is érdemes együtt olvasni ezeket a költeményeket, mert egymással is kérdező viszonyba/párbeszédbe lépve az emberi lét határhelyzeteinek (mindannyiunk által átélhető) tapasztalatához vezethetnek el. A két mű a keresztény kultúra „alapkönyvéből”, a Bibliából vett események – a szenvedéstörténet, illetve Jézus egyik csodatétele – felidézésével a lét megrendítő egyensúlyát állítja elénk.

A halálfélelem és az életöröm egymásnak ellentmondani látszó, de alapjában végletesen együtt álló emberi helyzeteinek ingamozgásában találja magát az olvasó, ha ráhangolódik e két vers ritmusára, lélegzetvételére. Ezek a helyzetek valóban a határon – a lét és a nemlét, az élet és a halál, a végesség és az örökkévalóság – közötti úton találják az embert.

Ebből a szempontból jellemző, hogy mindkét költeményben megjelenik valamiképpen a húsvét-esemény parafrázisa: a Nagycsütörtökben Jézus Krisztus Getsemane-kerti szenvedésére, a Kánai menyegző zárósoraiban pedig az úrvacsora eseményére történő utalás emlékeztet rá. A Nagycsütörtök alaphelyzete az állomáson (útközben) várakozás ideje,1 a Kánai menyegzőben pedig a fordulat, a számvetés, a csoda pillanata a küszöbön (ott, ahonnan „Visszanézünk”) következik be. A húsvét-esemény mindkét értelme – a negatív-alászálló és a pozitív-felemelkedő – egyaránt megjelenik tehát verseinkben: az egyik a magány szorongással szenvedtető poklát, a másik az emberi együttlétnek-eggyéválásnak a szeretet csodája által üdvözítő édenét mutatja meg.

Mindkét költemény olvasását egy olyan kettős vershelyzetre való ráhangolódás teheti izgalmassá, amelyben tökéletesen egybefonódik (pontosabban: egymást felidéző erővel rendelkezik) az élet evilági és transzcendens, profán és szent dimenziója, megnyitva ezáltal az ember „többvilágúságának” tapasztalatát. Ennek értelmében a „valóság” nem merül ki abban, ami látható vagy racionálisan megragadható; a lét titkos, homályos, kimondhatatlan vonatkozásokkal teljesedik Egésszé.

Mindkét költemény vershelyzetében a lírai én a szent és a profán tér/idő találkozási pontján (a „határon”) helyezkedik el.

A Nagycsütörtökben ez a várótermi várakozás szituációja mint meditációs helyzet – amely tehát nem üres unalomban eltöltött, hanem az üdvtörténet egyik kulcseseményénél történő elidőzéssel betöltött idő –, amelyben lehetővé válik a saját lét határhelyzetének a krisztusi szenvedéstörténet felőli megértése (illetve ennek a fordítottja). A Kánai menyegző világát a derűvel, játékossággal, szeretetteljes humorral telített elképzelés (a kedvessel megosztott álmodozás) beszédhelyzete szervezi, amelyben Jézus csodatétele – a víz borrá változtatása a menyegzői vacsorán – természetes állapotként mutatkozik meg.

A kocsárdi állomás „fullatag sötétjét” az Olajfák hegyének eseményei telítik apokaliptikus tartalommal; a Kánai menyegzőben viszont a krisztusi csodatétel (a teremtés csodája) a valóságos életben, a „zöldbefutott, tág verandán” teljesedik be.

A kettős vershelyzet az olvasót is a világok közötti határra helyezi, oda, ahol a szent és a profán együttállása tapasztalható. E határ tudása nem csak az értelem, de a lélek és a test „tudása” is. Figyeljük ezt a versekben: a Nagycsütörtök-i magány és (halál)félelem átélése – a vershelyzetnek akár a valóságos, akár a szakrális dimenziójára tekintünk – a lét lényegéből, legmélyéből felfakadó „mély, állati félelem”, amely fölött a tudatnak nincs ellenőrző hatalma, amelyről a test (szenvedése) tudja a legtöbbet: nézzük a homlokról lecsorgó verejtékcseppeket a vers utolsó sorában, a Krisztussal való azonosulás legbeszédesebb mozzanatában.2 A másik vers tanúsága szerint pedig az élet öröme érzéki tapasztalat (is):3 a zölddel övezett veranda Jézus jelenlétében paradicsomi tájra emlékeztet, ahol a megfordított bűnbeesés, a „szent szerelem” eseményének előkészületei zajlanak. „Az »amor sanctus« meghitt pillanatát roppant elevenné teszi az a játékos illetlenség, ahogyan a képbe a megszokottnál egy leheletnyivel több erotikát vegyít.” (Cs. Gyímesi Éva)

Mindezzel mélyen összefügg az is, ahogyan e versek poétikája sajátos dialogikus beszédmódot formál. A versek beszélője ugyanis nem egy lírai monológ kiindulópontja, hanem a (bibliai) szöveghagyomány egymással vitázó ellentéteinek szóra bírásában formálódó szubjektum, akinek a beszéde ezáltal dialógus-, illetve polilógusszerű lesz, túllendülve az „én” individualitásán. A Nagycsütörtök lírai énje a passió szövegváltozatainak felidézésével ad hangot önmagának. Ugyanakkor nem feledhetjük, hogy a vershelyzet tanúsága szerint – hat óra várakozás éjszaka a kocsárdi állomáson – ez a „hang” voltaképpen néma, s ez megfelel Jézus némaságának az Olajfák hegyén. A vers beszéde mégis hangzó és dialogikus, ugyanis benne nem egyetlen monológszerű vallomás, hanem egy „többszólamú” belső esemény válik „hallhatóvá”, mégpedig egy sokszereplős (alap)történet belsővé tett újramondása révén.

A Nagycsütörtök című vers dialogikus jellegét az is erősíti, ahogyan egy másfélszáz éves magyar irodalmi hagyományhoz kapcsolódik: a rímtelen, ún. „drámai jambusban” íródó episztolaköltészethez. „Ezek az episztolák – a felvilágosodás szellemében – a kor fontos bölcseleti kérdéseit, a magyar irodalmi élet lényeges vonatkozásait érintik, a bölcselő költemény új típusának alapjait rakva le. […] [E] verstípust dialogikusnak mondhatjuk, mert az episztolaformából átmenti a valakihez szólás, a megszólítás-önmegszólítás játékát. […] Dsidának ez a »Nem volt csatlakozás« kezdetű verse is olyan, mintha valakihez szólna, mintha elmondaná valakinek azt, hogy mi történt vele (és benne) a székelykocsárdi állomáson, tehát ez az episztolajelleg, ez a dialogikusság is benne van, s egy nagy misztikus élmény-pillanat feltárulása is.” (Láng Gusztáv)

A Kánai menyegző indításában explicit formában jelentkezik a megszólítás alakzata („kis szerelmem”), tehát az én megszólalása már eleve dialogikus. Az evangéliumi szöveg itt – éppen fordítva, mint a Nagycsütörtökben – az én hangján, az én beszédmódjában szólal meg. (Tehát itt nem a hagyomány adja a hangját az énnek, hanem ennek a fordítottja történik: a lírai én hangján szólal meg a bibliai hagyomány, maga Jézus is.) Ennek egyik következménye az lesz, hogy például Jézus rejtélyes „boldogmondásai” közül a szegényekre vonatkozó első kijelentés4 ebben az „aktualizált” formában teljesen helyzethez illő és érthető („A szegénység, bogárkáim, illatos és drága szégyen”), vagy pedig a követésre vonatkozó ígéret5 értelme éppen a gyöngéd humorral „kifordított” versbeli változatban mutatkozik meg („menjetek csak, fiacskáim, ne késsetek énmiattam!”). A jézusi beszédnek ez a pátosztól mentesített, természetes hangú parafrazálása a „világok” közötti határok felszabadításának, a közöttük való dialogikus átjárásnak a nyelvi megvalósulása.

A párbeszéd egyébként tematizáltan is megjelenik mindkét költeményben: a Nagycsütörtökben mint hiány, mint a szenvedés alászálló görbéjének a mélypontján uralkodó megoszthatatlan félelem és magány megnyilvánulása; a Kánai menyegzőben pedig mint megvalósulás, mint a kölcsönös szeretet által beteljesülő boldogság záloga. (Ezt a verset teljes egészében átjárja a másik ember szeretetteljes megszólításának boldogító árama.)

Ezek a költemények nemcsak tematikájukkal, hanem poétikai megformáltságukkal, műfajválasztásukkal – a Nagycsütörtök az (episztolaivá hangolt) vallásos meditáció, a Kánai menyegző pedig a „cigánybanda” muzsikájának ritmusát is magába fogadó, itt nem a múltat, hanem a jövőt „elbeszélő” középkori legenda műfajára (is) emlékeztet – a költészet szerepéről, a költő vállalható feladatáról is elmondanak nekünk valamit.

Nem, nem valamiféle vallásos „propagandista” szerepre kell itt gondolnunk, s még csak nem is politikai-ideológiai szerepvállalásra;6 az igazi költészet ugyanis (többek között) arról ismerszik fel, hogy nem rendelődik alá semmilyen rajta kívüli célnak, hanem esztétikai erejével hat. A felidézett bibliai szöveghagyomány például nem valamiféle nevelő, hittérítő vagy ismeretterjesztő cél szolgálatában áll; ezek a versek inkább arra keresik a választ, hogy a költészet (írása, olvasása) módján miképpen szólaltatható meg ismét az evangéliumi hagyomány, miképpen járható újra általuk a személlyé, alannyá (emberré) válás útja, az ember (esztétikai) beavatódása az életbe.

Az „Imitatio Christi” sajátos módozatáról lehet itt szó. Eszerint a költő feladata: Jézus (mint testet öltött Ige)7 követése (s ezt itt nem metaforikus, hanem egészen szó szerinti értelmében kell vennünk): ez a „követés” az evangéliumi szöveg (költői) aktualizálásával, az Ige testet öltésének (költői) megismétlésével történhet meg.

A megtestesülést költőileg megismételni azt jelenti: küzdelmet vállalni az Igének a (műben történő) megtestesülési folyamatáért, a mű (személyes) passióvá és megvilágosodássá fejlődő megformálhatóságáért; visszanyerni a nyelv megváltoztató hatalmát a költői alkotásban (azaz nem kisajátítani, eszközzé tenni a nyelvet, hanem inkább magunkat átadni az Ige erejének).

A két evangéliumi történetet (a költő és az olvasó számára egyaránt ismerős, közös hagyományt) szóra bíró Dsida-vers olvasásakor tapasztalhattuk, hogyan is történik ez: míg a Nagycsütörtök című költemény – a megteremtett szituációnak megfelelően – a hétköznapi nyelven engedte „áttörni” a szent történetet, mintegy lehetővé téve, hogy az előbbi feltöltekezzék az utóbbi erejével, addig a Kánai menyegző az evangéliumi szöveg szakrális nyelvét hagyta átformálni a természetes beszéd szavaival, ami által az előbbi szentsége aktualizálódott az utóbbiban.

A megtestesülésnek a vers (írása, olvasása) általi megismétlése azt is jelent(het)i: Krisztus arcát láthatóvá tenni s benne a sajátunkat felismerni.8 A Nagycsütörtök zárósorai („Kövér csöppek indultak homlokomról / s végigcsurogtak gyűrött arcomon”) a lírai én vallomásaként hangzanak, ám ugyanakkor idézetként is lehet érteni őket, úgy, mint az evangéliumi szenvedéstörténet hősének szavait. De úgy is vehetjük, hogy az én a szenvedő Jézus arcát „látva”, elképzelve alkot(hat)ott „képet” önnön szenvedéséről, illetve a saját „gyűrött” arcát Krisztus arcának, tekintetének tükrében pillanthatta csak meg. A Kánai menyegzőben „Krisztus arca szép, sugárzó, szereti a víg poétát”; vagyis a „poéta”, az „én” – aki egyik szereplője is az imaginárius történetnek: ő a vőlegény – önnön szeretettségét, boldogságát Krisztus „szép, sugárzó” arcában látta meg, amely arcot viszont épp ő maga „festette” versében ilyen „szépre, sugárzóra”. (Figyelemre méltó, hogy mind a „gyűrött”, mind pedig a „szép, sugárzó” arc póztalan, a másik ember tekintetének kitett, a szó lévinasi értelmében „meztelen”, védtelen arc.)

Ha Jézus a megtestesült Ige, akkor ez azt jelenti vajon, hogy Szavainak – a halálfélelem és az életöröm, a szenvedés és a (meg)szabadulás határhelyzeteiben átélt tapasztalatoknak – a saját test(ünk)be/élet(ünk)be, illetve az általunk írt vagy olvasott versek testébe fogadása nem más, mint egyfajta (esztétikai értelemben vett) úrvacsora? Amelynek a „megtartása” nemcsak a hit függvénye, hanem annak is, hogy kitesszük-e magunkat vagy sem a költemény esztétikai erejének?

 

JEGYZETEK

1. Ez a várakozás egészen pontosan hat órát tartott („Hat óra késést / jeleztek”); a Biblia szerint Krisztus is ennyi ideig szenvedett a kereszten.

2. Krisztus „haláltusában lévén, buzgóságosabban imádkozék; és az ő verítéke olyan vala, mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullanak.” (Lk 22, 44)

3. „Egészen jogtalanul ért az átlag »keresztény« nyelvhasználat az »érzékiség«, a »szenvedély«, a »vágy« szavakon kizárólag »lélektelen érzékiséget«, »káros szenvedélyeket«, »felkavaró vágyat«. E szavak eredetileg jóval tágabb jelentésének ilyenfajta beszűkítése elfedi azt a tényt, hogy mindezek a fogalmak nem pusztán negatív értelműek, s hogy olyan erők mutatkoznak meg bennük, amelyekből az emberi természet építkezik és él.” (Georg Braulik)

4. „Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa.” (Mt 5, 3)

5. „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.” (Jn 8, 12)

6. Dsida Jenőtől a pályatársak számon is kérték ezt a szerepvállalást, ugyanis szerintük a költő nem képviselte eléggé az akkori körülmények között nagyon fontosnak tartott transzszilvanizmust.

7. „És az Íge testté lett és lakozék mi közöttünk...” (Jn 1, 14)

8. Az evangélium szerint Jézus szerepe is az Ige megjelenítése: „Az Istent soha senki nem látta; az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelében van, az jelentette ki őt.” (Jn 1, 18)

 

 


+ betűméret | - betűméret