stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2007 December

I. Mihály király uralkodásának utolsó hetei amerikai, brit és francia dokumentumok tükrében


László-Herbert Márk

 

Először 2005 júniusában, a Washington melletti National Archives and Records Administrationben bukkantam olyan dokumentumokra, amelyek alátámasztották korábbi feltevésemet, hogy Mihály király körülbelül kéthetesre tervezett londoni utazásának hathetesre nyújtása nem magyarázható csak az Anna hercegnõvel történt londoni találkozásával, úgy, ahogyan az a történelemkönyvekben és a Mihály királlyal készített interjúkban áll. Azóta foglalkoztat a kérdés: hogyan alakul Románia 1989 utáni történelme, ha Mihály király 1947. december 30-án nem tartózkodott volna Romániában, és így nem írhatta volna alá a trónról való lemondó nyilatkozatot. Az idevágó levéltári dokumentumok, amelyeket az alábbiakban szemlézek, nem válaszolták meg ezt a sorsunkba vágó kérdést, amely bizonyára nemcsak engem foglalkoztat. De közelebb vezettek a hatvan évvel ezelõtt történtek megértéséhez. 

 

Románia 1946-ban elkezdődött kommunizációja az azt követő évben felgyorsult. A már megszokott letartóztatási hullámoktól eltekintve 1947 tavasza viszonylag csendes volt, miközben a kommunista párt a novemberi választásokon elszenvedett vereség okozta sebeit nyaldosta; a nyár viszont valódi politikai irányváltást hozott, melynek célja már nem a lakosság meggyőzése, hanem megfélemlítése volt. Az ősz és a tél eleji hónapok alatt megértek a korábban hozott intézkedések gyümölcsei, amelyeket a kommunisták az ellenzék felszámolásával és a király ellen minden további ellenállás nélkül végrehajtott puccs formájában arattak le.1

Ekképpen összegzi országjelentésében Ivor Porter, a bukaresti brit követség másodtitkára az 1947-es év eseményeit. A romániai helyzetet részleteiben bemutató jelentés Mihály király első és egyben utolsó külföldi hivatalos látogatásáról azonban csak futólag tesz említést. Pedig az 1947 végén az Egyesült Királyságban és Svájcban tett utazás Mihály király december 30-i „elűzésének” szempontjából rendkívül fontos: a bukaresti kommunista hatalom megszilárdítása Mihály király hathetes távolléte alatt nemcsak felgyorsult, hanem Ana Pauker és Luka László, majd Emil Bodnăraş kinevezésével gyakorlatilag le is zárult. Az elmúlt tizenhét évben történészek hada foglalkozott december 30-ával mint Románia jelenkori történelmének mérföldkövével, ám az eseményt megelőző hetekről-hónapokról kevés olyan írás született, amely a román monarchia felszámolásának történetében Mihály király és a Nyugat viszonyára összpontosít, és nem a romániai baloldali pártok, Sztálin, a Szovjetunió stb. szerepét kutatja.  Az utolsó román uralkodó 1947. november 12. és 1947. december 21. között tett londoni utazásáról nemrég Mihai Pelin jelentetett meg nagyobb terjedelmű munkát. Marele rapt regal (A nagy királyi rablás) című könyvében Pelin mintegy felrója Mihály királynak, hogy az ország kommunizációjának tizenkettedik órájában cserbenhagyta népét.2 Mi több, a szerző azzal vádolja a ma nyolcvanhat éves egykori uralkodót, hogy londoni utazását a kommunista rezsimmel történt lepaktálása tette egyáltalán lehetővé, a megállapodás értelmében pedig Mihálynak nem lett volna szabad visszatérnie Romániába.3 Bár a Mihály király által „ellopott” nemzeti vagyonok kérdését firtató írás igen egyoldalúan mutatja be tényekkel alá nem támasztott állításait – a kétszáz oldalas könyvben egyetlen lábjegyzet sincs, az idézett forrásanyag javát a nagyközönség számára is hozzáférhető levéltárakban nem lehet lenyomozni –, a monarchiaellenes kirohanásnak tekinthető szöveg olvasásakor valóban felmerül a kérdés: miért utazott el Mihály király távoli rokonainak4 esküvőjére, amikor várható volt, hogy az új hatalom arra használja majd ki távollétét, hogy felgyorsítsa az ország kommunizációját? Véletlen egybeesés, hogy a király és az anyakirályné 1947. november 12-én, a Maniu-perben hozott ítélet másnapján hagyták el Bukarestet? Vagy fordítva: véletlen egybeesés, hogy a kommunista hatalom igyekezett még Mihály elutazása előtt meghozni a parasztpárti politikusok elleni ítéletet? Az elmúlt két évtizedben született interjúkban Mihály király néhány mondatban kitér ugyan erre a – második uralkodása szempontjából egyik legfontosabb – másfél hónapos időszakra, ám ezekben az interjúkban külföldön kifejtett politikai tevékenységéről nem tudunk meg sokat. A Mihály királyról írt biográfiák, tanulmányok vagy a kérdéssel érintőlegesen foglalkozó egyéb írások sem érintik Mihály londoni és lausanne-i államfői, politikai tevékenységét.5 A marylandi National Archives and Records Administrationben, a londoni National Archivesben és a párizsi Archives Diplomatiques-ban feltárt diplomáciai levelezés azokra a titkos tárgyalásokra derít fényt, amelyeket Mihály király 1947-es londoni utazása során folytatott a nyugati nagyhatalmak képviselőivel. „Pikáns” adalékként előkerült számos olyan dokumentum is, amely arról tanúskodik, hogy a második világháborút követően a nyugati nagyhatalmak főleg Mihály apjától, II. Károlytól féltették a román trónt, ami rányomta bélyegét azokra a politikai döntésekre, amelyeket Mihály király londoni utazása és azt követő lemond(at)ása kapcsán 1947 végén hoztak a nyugati fővárosokban. Ezeknek a dokumentumoknak a válogatására támaszkodik ez az írás, amely viszont  elsősorban mégsem Mihály királyról (vagy II. Károlyról) szól. A hivatkozott dokumentumok javát miniszterelnökök és államfők beosztottai írták arról, hogy ők miként látták Mihály király helyzetét 1947 végén. Ez az írás tehát amerikai, brit és francia politikusokról, titkáraikról, külügyminisztériumi osztályvezetőkről, szakértőkről, nagykövetekről, konzulokról, a Buckingham-palota tisztségviselőiről, Mihály király barátairól és ellenségeiről szól. Nagy különbség, mely talán megmagyarázza a kisebb-nagyobb eltéréseket az utolsó román uralkodó által elmondott történet és a nyugati levéltárakban feltárt dokumentumokból kihámozható valóság között.

A nyugati diplomácia számára 1947. december 30-a szűk három évvel korábban, 1945 januárjában kezdődött, a fiatal uralkodó menesztése ugyanis ekkor került szóba először a brit diplomáciai levelezésben. Talán a nyugati diplomaták múltbéli tapasztalatai magyarázzák, hogy a második világháború végén Románia jövőjét illetően nem a szovjetektől, hanem elsősorban Mihály kalandor apjának a visszatérésétől tartottak, hiszen Károly egyszer már visszaélt bizalmukkal, amikor 1930-ban ígéretei ellenére visszatért Romániába, és átvette fiától a hatalmat. Az 1940-ben másodszor lemondott Károly király a háború végén Mexikóban tartózkodott, ahol hírügynökségi és brit titkosszolgálati jelentések szerint magánbeszélgetéseiben többször is hangoztatta, hogy ő soha nem mondott le végleg a román trónról, romániai visszatérését pedig nem zárná ki, ha erre alkalma adódnék. 1944 októberében Károly Brazíliába költözött, fél évvel később pedig Rio de Janeiróban kért és kapott francia látogatási vízumot.6 A párizsi román emigráció a vízum kiállításának hírére felháborodással reagált. 1945 júniusában a párizsi román ügyvivő megkereste a francia külügyminisztert, és arra kérte, vonja vissza Károly beutazási engedélyét, hiszen Károly valójában Romániába tart, ahol fiától, Mihálytól igyekszik visszaszerezni a trónt.7 Időközben Bukarestben is nagy zavart okozott Károly tervezett európai utazásának híre.8 A párizsi kedélyek csillapítására és a bukaresti – főleg parasztpárti – félelmek eloszlatására a francia külügyminiszter utasította Rio de Janeiró-i nagykövetét, hogy keresse fel Károlyt, és győzze meg: mondjon le mégis franciaországi utazásáról.9 Károly azonban hajthatatlan volt. Saját és Magda Lupescu10 egészségének romlására hivatkozva közölte, nem mond le európai utazásáról, ha pedig nem használhatja francia vízumát, Monacóban fog letelepedni. Hozzátette: az útlevelébe bepecsételt francia vízum alapján már megszerezte a portugáliai átutazóvízumot, ha pedig franciaországi vagy monacói letelepedése ellehetetlenülne, Portugáliában fog maradni.11 Időközben lisszaboni román körökben is kitört a Károly esetleges hazatérésével kapcsolatos hisztéria. Augusztus 8-án a hírügynökségek arról számoltak be, hogy Károly már megérkezett Portugáliába, egy nappal később pedig már az a hír keringett Lisszabonban, hogy Jean Pangal, Károly „európai képviselője” elindult Svájcba hogy előkészítse Károly visszatérését a román trónra. „Úgy tudni – jelentették Lisszabonból –, hogy a franciaországi vagy ausztriai szovjet képviselőknél kívánja kipuhatolni a Szovjetunió reakcióját Károly [romániai visszatérésének] tervéről.”12 A Károly portugáliai partraszállásáról szóló hír hamarosan kacsának bizonyult. A helyzetet végül a Rio de Janeiró-i portugál nagykövet oldotta meg, aki amerikai és brit nyomásra augusztus végén felkereste Károlyt, és közölte vele: az – időközben visszavont – francia vízuma alapján kiállított portugál vízum nem érvényes, a tervezett európai utazásról le kell mondania. A riói francia nagykövet győzedelmesen jelentette Párizsnak:[l’]Affaire est reglée.”13

Károly további két évet kényszerült Brazíliában tölteni. 1947 őszén azonban ismét felröppent a hír: az egykori király újból megkísérli a hazatérést. Augusztus 9-én Lisszabonból jelezték a brit külügyminisztériumnak, hogy Károly Rio de Janeiróban nemrég portugáliai letelepedési engedélyért folyamodott. A portugál kormány felajánlotta a briteknek, hogy megtagadja az engedély kiállítását, ha ezt a brit kormány úgy kívánja.14 A Foreign Office azonban későn reagált a portugál ajánlatra, a lisszaboni külügyminisztérium pedig a válasz elmaradásából arra következtetett, hogy London már nem kívánja megakadályozni Károly hazatérését. Rio de Janeiróban kiállították Károly és madame Lupescu portugál vízumát, és ők szeptember 19-re váltottak Lisszabonba szóló hajójegyet.15 A hír Londonban és Párizsban, Washingtonban és Rio de Janeiróban, de Madridban és Ottawában is aggodalommal töltötte el a diplomatákat, akik ezúttal sem hitték el Károlynak, hogy valóban Portugáliában szándékszik – a politikától teljesen visszavonulva, amint azt ismételten hangsúlyozta – letelepedni. A brazil kormány brit kérésre elrendelte Károly „diszkrét megfigyelését”, miközben a brit és az amerikai külügyminisztérium azon fáradozott, hogy meggyőzze a kanadai kormányt, fogadja be Károlyt, akinek szándékai szerint semmiképpen sem volt szabad elhagynia a nyugati féltekét. A tárgyalások azonban kudarcba fulladtak, és II. Károly exkirály végül, minden diplomáciai erőfeszítés ellenére, 1947 októberében megérkezett Lisszabonba.16

Mihály király október 5-én vette kézhez az Erzsébet hercegnő november 20-ára kitűzött esküvőjére szóló meghívót. Adrian Holman bukaresti brit miniszter azonnal konzultált Rudolf Schoenfeld amerikai miniszterrel, mert úgy vélte, „ha Mihály elfogadja a meghívást, számolnia kell a Károly [...] közelségéből eredő kockázatokkal, továbbá azokkal a veszélyekkel, amelyek a Károly állítólagos lisszaboni szovjet [kapcsolataiból] erednek”.17 November elsején Holman ekképpen sürgönyözött Londonnak:

Ma délután találkoztam a királlyal és az anyakirálynéval, és felhívtam a figyelmüket arra, hogy veszélyes dolog lenne, ha a király most elhagyná Romániát, hogy részt vegyen az esküvőn, tekintettel arra, hogy Károly király visszatért Európába, és esetleg kapcsolatban áll olyan kommunista körökkel, amelyek azon ügyködnek, hogy visszahozzák őt Romániába. Így megszabadulhatnának Mihálytól, Károlyt újra trónra ültetnék azzal a végső céllal, hogy lejárassák és felszámolják a monarchiát. Az anyakirályné, aki mintegy uralta a beszélgetést, teljesen tisztában volt ezzel a veszéllyel, hiszen ismeri Károly erkölcstelen és instabil személyét, akinek fő életcélja mindig is az volt, hogy egy román köztársaság elnöke lehessen, mert így több mozgástere vagy hatalma volna, mint ameny-nyi királyként illette meg. Az anyakirályné és a király egyetértettek abban, hogy amennyiben visszahoznák ide Károly királyt, sokkal jobb volna, ha ez akkor történnék meg, amikor Mihály király nem tartózkodik az országban. [...] Rendkívül nehéz dolognak tartottam őket meggyőzni arról, hogy maradjanak [Bukarestben], amikor akár az életük is veszélyben foroghat.18

A londoni meghívás komoly dilemmába sodorta Mihály királyt, a nyugati kormányokat, de még a Buckingham-palotát is, miközben úgy tűnik, hogy a román kormány számára éppen kapóra jött. A király távollétében jóval kisebb volt a valószínűsége annak, hogy bárki is akadályt gördítsen a kommunista hatalom megszilárdítása elé, egy hatalomellenes lázadás esélye pedig szinte kizárt volt az egyetlen legitim, még viszonylag szabadon mozgó politikai vezető távollétében. A Foreign Office-ban ugyanakkor tartottak attól, hogy ha Mihály részt vesz az esküvőn, londoni jelenléte megzavarhatja a november 25-én kezdődő külügyminiszterek konferenciáját, amelyen Vjacseszlav Molotov szovjet külügyminiszter is részt vett volna. Sőt, ha a konferencia az előző, moszkvai találkozóhoz hasonlóan sikertelenül végződnék, elképzelhető, vélekedtek a brit külügyminisztériumban, hogy a szovjetek megakadályozzák Mihály visszatérését Romániába.19 Ezért a brit külügyminisztérium utasította Holmant, hogy közölje Mihállyal: ha már elfogadja György király meghívását, az volna a legjobb, ha november 25-e előtt érne vissza Bukarestbe.20

Időközben megkezdődtek a november 10-re kitűzött elutazás előkészületei. Mihály első hivatalos külföldi utazásáról lévén szó, a fiatal uralkodó Holman brit miniszter révén kívánta megtudni, hogy „hozzon-e egyenruháján kívül frakkot, szmokingot és zsakettet, ugyanis előfordulhat, hogy utóbbit még meg kell rendelnie szabójánál”. Azt is szerette volna tudni Mihály, hogy viheti-e magával szárnysegédjét, az anyakirályné komornáját, illeve hordja-e majd hivatalos alkalmakkor brit lovagkeresztjét, a Grand Cross of the Victorian Ordert.21 Az előkészületek csendben, a kormány látszólagos támogatásával zajlottak. A sajtó részletesen beszámolt az uralkodó tervezett utazásáról, annak jelentőségéről, a kormány és a román nép lelkes támogatásáról. A brit külügyminisztériumban mindeközben megélénkült a feljegyzések, belső használatra írt jelentések forgalma. Amint azt egy november 3-án keltezett dokumentum jelzi, Károly király esetleges romániai visszatérése egyre inkább foglalkoztatta a brit diplomatákat:  

A látszólagos lelkesedés, amellyel a román kormány arra ösztökéli a királyt, hogy jöjjön el az esküvőre, csak még gyanúsabbá teszi a dolgot. Másrészt viszont már megtettük a szükséges lépéseket, hogy meggyőzzük a portugál kormányt, ne veszítse szem elől Károly királyt, és így lehetséges, hogy megakadályozhatjuk egy olyan puccs elkövetését, amelynek célja volna Károly királyt Mihály király helyére ültetni, amint Holman úr utalt rá, Románia első elnökeként. Az adott körülmények között úgy gondolom, kompromisszumos megoldásra kell törekednünk a király és az anyakirálynő ügyében, és ugyanakkor utasítanunk kellene őfelsége lisszaboni nagykövetét, jelezze a portugál kormánynak, hogy Mihály király részt vesz a királyi esküvőn, és hogy ezért rendkívül fontos volna Ká-roly király szigorú megfigyelése őfelsége [Mihály király] bukaresti távolléte idején.22

November 4-én az amerikai követ is jelezte Washingtonnak, hogy „nyugtalanító pletykák” keringenek Bukarestben Károly visszatéréséről.23 Míg az utolsó kelet-európai uralkodó elvesztésének eshetősége fontos tényező volt a nyugati diplomaták számításaiban (a Nyugat a görögországi és a törökországi szovjet befolyás megfékezésében szánt volna szerepet Romániának), Mihály esetleges száműzése egy még kellemetlenebb valósággal szembesítette volna a londoni és a washingtoni diplomatákat. Ha Mihály nem mondana le a trónról, mielőtt elhagyná Romániát, akkor valószínű, vélték, hogy árnyékkormányt hoz létre valamelyik nyugati országban, amit Moszkva és különösképpen a hamarosan Londonba érkező Molotov semmiképpen sem nézne jó szemmel. Ezért a király elutazása előtt a nyugati – és különösen a brit – diplomácia azon volt, hogy kifürkéssze, valóban mérlegeli-e Mihály az ország végleges elhagyását. „Nem hiszem, hogy szándékukban állna örökre elhagyni Romániát, amint külföldre jutnak – sürgönyözte Holman Londonnak november 4-én –, hacsak államcsínnyel nem akadályozzák meg [Mihály] visszatérését.”24 Két nappal később azonban Adam Watson, a brit külügyminisztérium Déli Osztályának vezetője azt mondta Lewis Douglas londoni amerikai nagykövetnek, hogy „játszmájában Mihály vesztésre áll, és ha visszatérne, csak idő kérdése volna – és ez inkább kevés időt jelent –, hogy mikor iktatják ki, történjen az meggyilkolásával, bebörtönzésével, vagy elűzésével. [...] Ugyanannyi oka van Mihálynak biztonságban és épségben elhagyni Romániát, mint Mikolajczyknak25 Lengyelországot.”26 Londonban – és immár Washingtonban is – számoltak tehát azzal, hogy Mihály esetleg örökre el kívánja hagyni Romániát. Megerősítette ezt a benyomást, hogy a Buckingham-palotából kiszivárgott hírek szerint Irén hercegnő „mindent latba fog vetni azért, hogy meggyőzze nővérét: őrület lenne visszatérni az elkerülhetetlen kommunista brutalitásba”.27 Marina kenti hercegnő is többször utalt rá, hogy Mihályt a rokonságnak nem szabad majd visszaengednie Bukarestbe, miközben Pál görög király, Mihály nagybátyja, már egy héttel korábban kérte a washingtoni külügyminisztériumot, hogy amikor erre előbb vagy utóbb szükség lesz, nyújtson bukaresti követségén menedékjogot Mihálynak.28 Végül a Károly tervezett hazatéréséről szóló hírek is egyre aggasztóbbakká váltak: „Nemrég jelentéseket kaptunk egy, Károly egykori román király és a román kommunista párt vezetői közötti üzenetváltásról”, írták a londoni Foreign Office diplomatái november 6-án –, „amely arra utal, hogy a volt király a kommunista párt támogatásával a közeljövőben meg fogja kísérelni a hazatérést.”29

Minden jel arra utal, hogy november 5-én a király azért halasztotta el az indulást november 10-ről 12-ére, mert meg akarta várni a Maniu-perben hozandó ítéletet, hogy bukaresti jelenlétével esetleg segítsen a perbe fogott parasztpárti politikusok helyzetén. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az ítélet hallatán – négy életfogytiglani és további tizenöt, két és huszonöt év közötti börtönbüntetés30 – Mihály király számára is végleg bebizonyosodhatott, hogy az új román hatalom semmilyen eszköztől nem riad vissza a politikai ellenzék felszámolásában és – közvetve – a román monarchia megdöntésében. A per kimenetele tehát a kommunista hatalom üzeneteként is értelmezhető, míg a hatalom számára is üzenetértékű lehetett Mihály másnapra tervezett elutazása. Talán ez magyarázza azt a „nagylelkűséget,” amellyel a kormány engedélyezte, hogy Mihály annyi útipoggyászt vigyen magával, amennyit csak jónak lát. Egyes források szerint nagyvonalú pénzösszeget is kapott a király az utazás költségeinek fedezésére, bár a nyugati levéltári anyagokban erre csak közvetetten történik utalás.31

November 12-én, az indulás napján a király búcsúztatására a kormány teljes létszámban jelent meg a băneasai repülőtéren. A hangulat ünnepélyes, majdhogynem szívélyes volt, ami rossz jel lehetett Mihály számára. Bár az udvari protokoll szerint hivatalos látogatásra indult Londonba, Mihály kísérete minden tagjának megtiltotta az érintkezést külföldön élő románokkal vagy hivatalos személyekkel. Minden ilyen találkozásnak a hírét – érvelt –, lejáratására használnák fel Bukarestben. Mihály azonban nem tartotta magát saját utasításaihoz. Svájci megérkezésének másnapján (november 13-án) Lausanne-ban találkozott Nicolae George Caranfillal, a román kormány egykori miniszterével, akit azonnal Párizsba menesztett, hogy jelezze az ottani amerikai nagykövetnek: londoni tartózkodásának ideje alatt feltétlenül szeretne találkozni egy amerikai képviselővel, mert – a párizsi amerikai nagykövet szavai szerint – „nem tudja eldönteni, hogy térjen-e vissza Romániába vagy sem, és a végső döntést csak azt követően szándékszik meghozni, hogy beszélt egyik képviselőnkkel”. Mihály király sejthette, hogy a britek kevésbé volnának hajlandóak rajta segíteni, mert – folytatta jelentését a párizsi amerikai nagykövet – „nem áll szándékában erről a britekkel vagy bárki mással beszélni”.32 De az amerikaiak sem mondtak Mihálynak semmi biztatót. George Marshall külügyminiszter mindössze utasította párizsi nagykövetét, hogy „ne tegyen mást, mint hogy javasolja Caranfilnak, folytassa útját Londonba, és keresse fel ott az amerikai nagykövetet”.33 Talán ezek a nem túl biztató kilátások is vezérelhették Mihályt, amikor november 14-én még Lausanne-ból jelezte a francia külügyminisztériumnak, hogy korábbi szándékaival ellentétben november 24-én valóban el fogja hagyni Londont, és Párizsban szeretne majd négy-öt napot tölteni, ahol Vincent Auriol köztársasági elnöktől november 25-ére kapott vacsorameghívást.34

Mihály november 15-én érkezett meg Londonba. Ott már értesülhettek a király dilemmájáról, mert Lewis Douglas londoni amerikai nagykövet november 17-én ekképpen sürgönyözött Marshall külügyminiszternek: „egy, a Foreign Office-ban ma folytatott beszélgetés során megtudtuk, hogy Attlee azt mondta Anglia királyának: a döntés, mely szerint Románia királya térjen-e vissza Bukarestbe vagy sem, kizárólag utóbbinak a dolga”.35 A brit miniszterelnök tehát már két nappal Mihály londoni megérkezése után tudta: London semmiképpen sem kíván segíteni Mihálynak annak eldöntésében, hogy térjen-e vissza Romániába, vagy inkább vonuljon száműzetésbe, ahonnan esetleg jobban tudja majd szolgálni Románia érdekeit. Mihály erről valószínűleg nem tudhatott akkor, amikor korábbi szándékaival ellentétben (és György király közbenjárásával) találkozót kért és kapott Ernest Bevin brit külügyminisztertől. A beszélgetés körülbelül negyven percig tartott. Bevin ekképpen számolt be beosztottainak az eseményről:

November 24-én bizalmas közvetítő útján találkoztam Mihály királlyal a Buckingham-palotában. A megbeszélésen jelen volt az anyakirályné is, aki a legtöbbet beszélt. Elmagyarázta, hogy ha a király visszatérne, valószínű, hogy bezárnák, vagy legalábbis koholt vádakat hoznának fel ellene. [...] A király tehetetlennek érzi magát, és ezért úgy gondolja, inkább távol kellene maradnia országától, mintsem hogy szentesítse a kormány ügyködéseit. Kérdésemre a király és az anyakirályné azt válaszolta, hogy miután elhagyják Angliát, Svájcba szeretnének utazni, és hogy ott hozzák majd meg a végleges döntést jövőjüket illetően. Kifejeztem együttérzésemet [a király és az anyakirályné] sorsának alakulásáért, de hozzátettem, bizonyára megértik, hogy én nem szolgálhatok semmilyen tanáccsal. Bárhogy is döntenének, [mondtam,] megértéssel fogadnám. Őfelségeik azt mondták, megértik helyzetemet; csupán annyit akartak, hogy legyen tudomásom erről, ha úgy döntenének, mégsem térnek vissza [Bukarestbe].36

Bevin válasza lesújtó volt Mihály számára, aki egy nappal később elpanaszolta Robert Coe-nak, a londoni amerikai nagykövetség első titkárának, hogy „találkozott Ernest Bevin úrral, és hosszasan elbeszélgetett a külügyminiszterrel, de, mondta némi keserűséggel, ő csak végighallgatta mondanivalóját, és nem adott semmilyen tanácsot, és csak kevés megjegyzése volt az elhangzottakkal kapcsolatban”.37 (1989-ben Mihály ekképpen emlékezett erre a beszélgetésre: „[Londonban] megpróbáltam elmagyarázni a helyzetet, de senkitől sem kaptam határozott választ, kivéve Bevin akkori külügyminisztert. Ő volt az egyetlen, aki őszintén és nyíltan beszélt. Tökéletesen megértette a helyzetet, de hangsúlyozta, hogy semmiféle segítséget nem tud nyújtani.”38) A fiatal uralkodóval és édesanyjával folytatott beszélgetései után egy nappal Coe mindenesetre így összegezte következtetéseit Marshall amerikai külügyminiszternek küldött sürgönyében: „Az a benyomásom, [Mihály] arra hajlik, hogy ne térjen vissza országába.”39 Coe ezeket november 25-én jegyezte le, néhány nappal azt követően, hogy főnöke, Lewis Douglas nagykövet is találkozott Mihállyal. Egyes források szerint az amerikai nagykövet összesen ötször találkozott Mihállyal Londonban. Nemrég megjelent könyvében Liviu Ţîrău kolozsvári egyetemi adjunktus ekképpen írja le az akkor történteket:

Pontosan a Maniu-per első napján Mihály király elutazott az Egyesült Királyságba, hogy részt vegyen Erzsébet hercegnő esküvőjén. A király nem kevesebb. mint ötször találkozott Lewis Douglas amerikai nagykövettel, aki határozottan azt tanácsolta neki, ne térjen vissza Romániába, mert a szovjetek már készülnek arra, hogy megfosszák a tróntól. Mihály király elutasította [a tanácsot], azt mondván, hogy helye a népe mellett van. [...] Mihályt nem lehetett eltántorítani, azt mondta, vissza fog térni országába.40

Ţîrău forrása csak három ilyen találkozóról tesz említést. Az első beszélgetés alkalmával azonban, valóban úgy tűnik, Douglas arra biztatta a királyt, hogy ne térjen vissza Romániába.41 A Ţîrău idézte szerző viszont valószínűleg tévesen értelmezi saját forrását, amely egy amerikai, belső használatra készített sürgönyszemle, amelybe csak a State Departmentből kimenő és az oda beérkező sürgönyök összefoglalása került bele.42 Douglas jelentéseiben, amelyeknek a teljes szövege megtalálható a marylandi National Archives and Records Administrationben, mindenesetre szó sincs arról, hogy az amerikai nagykövet arra biztatta volna Mihály királyt, vonuljon száműzetésbe. Sőt egyetlen, 1947. november 12. és 1947. december 21. között keltezett, az uralkodó hazatérésének kérdésével kapcsolatos amerikai vagy brit dokumentumban sem található utalás arra, hogy bármely nyugati politikus arra ösztökélte volna Mihályt, végleg maradjon távol Romániától. A nyugati kormányok közös álláspontja mindvégig változatlan maradt: a hazatérés vagy a külföldön maradás kérdésében csakis Mihály dönthet. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a döntésért egyetlen nyugati politikus sem kívánt felelősséget vállalni. A brit kormány olyannyira ragaszkodott tartózkodó álláspontjához, hogy a román és a brit királyi családhoz és magához a brit kormányhoz is közel álló Alfred Gardyne de Chastelain kérésére sem volt hajlandó engedni.43 De Chastelain november 21-én kelt személyes levele Sir Orme Sargenthez, a brit külügyminisztérium vezető tisztségviselőjéhez megvilágítja, mennyire kilátástalannak látszott Mihály barátai számára a román uralkodó helyzete:

Kedves Sir Orme!

Azért írok, hogy megkérdezzem, nincs-e [mégis] valamilyen módja annak, hogy Mihály királynak legalább erkölcsi támogatást nyújtsunk, amikor döntést kell hoznia jövőjéről. Kétségkívül tudomása van arról a dilemmáról, amelyből ő most a kiutat keresi. Amióta ideérkezett, olyan londoni államférfiak tanácsát igyekezett kikérni, akiknek a véleménye százszor többet ér, mint az enyém, [de] senki nem akar neki tanácsot adni. [Mihály] megérti, képtelenség magától őfelsége kormányától elvárni, hogy tanáccsal szolgáljon. Ő nem egy gyáva ember, amint az köztudott, és semmilyen, saját biztonságával kapcsolatos megfontolás nem fogja befolyásolni döntését. Ha viszont visszatér Romániába, akkor – hadd idézzem saját szavait – [jelenlétével és] aláírásával “szentesíteni fogja mocskos ügyködésüket, és csak tovább fogja kompromittálni mindazt, amit ő képvisel”. Ez, állítja, ellentétes országa érdekeivel, és ellentétes saját elveivel is. [...] Tudom, hogy őfelsége, [György király] kormánya nem avatkozhat bele ilyen jellegű dolgokba, de úgy gondolom, lehetséges lenne Mihály királynak magánjellegű tanácsot adni. Ha visszatér Romániába, és minden jel erre utal, tudomásul kell vennünk, hogy nem tud tovább ellenállni a rendszernek. Az új külügyminiszterrel (akit Bodnăraş bosszúságára moszkvai utasításra neveztek ki) és a pénzügyminiszterrel a kormány immár teljesen ki van szolgáltatva a Szovjetuniónak, és Mihály vagy egyszerű bábuvá lesz, vagy pedig elmenekül onnan. Köztes megoldás nincs. 44

Sargent november 29-én ekképpen válaszolt de Chastelainnek:

Kedves de Chastelain!

Köszönöm november 21-i levelét. [...] Természetesen mi magunk is nagyon sok figyelmet szenteltünk a kérdésnek. Úgy vélem, itteni fogadtatása nyomán Mihály király megbizonyosodhatott arról a tiszteletről és erkölcsi támogatásról, amelyet tőlünk kap. De az már egészen más kérdés volna, hogy konkrét tanácsot adjunk neki, adja-e fel vagy sem a trónját. A helyzet túl sok bizonytalan tényezőt és megfontolást rejt ahhoz, hogy mi ilyen vagy olyan tanácsot adhassunk neki; ezeket a tényezőket csak Mihály király ismeri. Véleményünk szerint az a legbölcsebb megoldás, ha hagyjuk, hogy ő maga hozza meg döntését, anélkül hogy ebben bárki is – akár a kérdésben közvetlenül érdekeltek, akár egyszerű jóakarói – befolyásolná. A döntést tehát saját lelkiismerete szerint és kötelességeire való legjobb rálátása szerint kell meghoznia. Biztos vagyok abban, hogy Ön is megérti, mennyire veszélyes dolog volna Mihály királynak tanácsot adni, amelyet aztán később indokként magyaráznának az általa meghozott döntésre.45

Lewis Douglas londoni amerikai nagykövet is elhatárolódott mindennemű felelősség vállalásától, amit Mihály Londonból való elutazását megelőzően írt jelentése tükröz:

Tegnap este megtudtam, hogy a király tervei szerint ma hagyná el Londont Lausanne felé, és hogy eldöntötte, december 2-án visszatér Romániába. Informátorunk, N. G. Caranfil, a király bizalmasa, azt mondta, a király alaposan elkedvetlenedett attól a hideg fogadtatástól, amelyben a brit hivatalos szervek részesítették, és ugyanezt mondta arról is, ahogy mi válaszoltunk megkereséseire. Úgy éreztem, ha visszatérne Romániába, minket tenne felelőssé visszatéréséért és minden további eseményért, amely esetleg [ott] bekövetkezhetnék. Ezért, miután megbeszéltem a dolgot Bohlennel, ma reggel [telefonon] visszahívtam [a királyt]. Újból kifejeztem nagyrabecsülésünket eddigi szolgálataiért, komoly kétségeinknek adtam hangot azt illetően, hogy bármilyen hasznos célt szolgálna azzal, ha visszatérne, és [hangsúlyoztam], hogy sem hazatérését, sem pedig távolmaradását nem áll módunkban támogatni. Személyes tanácsként azt javasoltam neki, hogy próbáljon időt nyerni, halassza el visszatérését valamilyen [hihető] ürügy okán, és időközben próbáljon pontosabb képet kapni a helyzetről.46

A „személyes tanácsot,” amellyel az amerikai diplomata ismét Mihály térfelére rúgta a labdát, a történészek azóta is úgy értelmezik, hogy Douglas „ragaszkodott hozzá”, hogy Mihály maradjon Nyugaton. Arra a kérdésre, milyen érdeke fűződhetett egy amerikai nagykövetnek ahhoz, hogy egy hivatalban lévő államfőt lebeszéljen arról, hogy visszatérjen országába, ezek a történészek nem adnak választ. Ehelyett meglehetősen egyszerűen az 1989 után ismét igen népszerű uralkodónak a hazaszeretetével magyarázzák Mihály visszatérését. Ecaterina Rădoi Viaţa regelui Mihai I. című életrajzában így fogalmaz: egy, a szerző által meg nem nevezett nyugati diplomata azt mondta Mihálynak, hogy „a jelenlegi körülmények között maradjon már most itt, Nyugaton, hogy ne legyenek később gondjaink [kimenekítésével]. [...] Mihálynak nem volt szüksége magyarázatokra, elege volt abból, amit hallott! Eldöntötte, hogy azonnal visszatér Bukarestbe, ahol meg fogja védeni a népe, amely mellett ott a helye jóban és rosszban.”47 Egy amerikai történészpáros, miközben kihangsúlyozza a király hazaszeretetének szerepét a végső döntés meghozatalában, utal arra, hogy Mihálynak egyéb oka is lehetett a hazatérésre: „Többnapi töprengés után a király december 2-án úgy döntött, hogy hazatér. Elkeserítette az a hideg fogadtatás, amelyben Washington és London részesítette, és úgy vélte, helye a népe mellett van.”48

Párizsban mindeközben (november 28-án) így látták a helyzetet:

Két további, egymástól független, Mihály királyhoz nagyon közeli forrásból tudtuk meg az elmúlt huszonnégy órában, hogy utóbbi továbbra is komolyan mérlegeli annak lehetőségét, hogy ne térjen vissza Bukarestbe, hanem ehelyett telepedjék le Svájcban. A két forrás szerint Mihály úgy érzi, folyton a jelenlegi román kormány által felállított akadályokba ütközik, és csak azért venné fontolóra visszatérését Romániába, hogy elkerülje „dezertőrként” való megbélyegzését. A két forrás továbbá azt állítja, legfrissebb információik szerint Mihálynak szándékában áll Svájcban megvárni a [külügyminiszterek konferenciájának] eredményét, mielőtt meghozná végső döntését.49

Az 1989 utáni román történetírás egyik kedvenc témájával, Mihály királlyal kapcsolatban az elmúlt másfél évtizedben, úgy tűnik, szívesebben írtak jót vagy akár semmit sem, mint rosszat. Pedig Mihály király esetleges önszáműzetése semmiképpen sem árnyékolta volna be személyének nagyságát, a román történelemben játszott pozitív szerepét és általában pozitív megítélését. Amikor Mihály király azon töprengett, hogy térjen-e vissza Romániába vagy sem, elsősorban népének és országának érdekeit tartotta szem előtt, és ezt a nyugati diplomáciai levelezés is hangsúlyozza. Douglas amerikai nagykövet a királlyal november 22-én folytatott beszélgetését követően ekképpen fejezte be George Marshallnak írt jelentését: „Nagyon meghatott ez a fiatalember, főleg felelősségérzete és kötelességtudata. Nagyon nehéz helyzetben kell döntést hoznia. Lerí róla, hogy helyesen akar dönteni.”50 Mihály külföldön maradását, ha az bekövetkezett volna, nem kellene árulásként értelmezni, ahogyan azt Mihai Pelin teszi, hanem egy olyan döntés eredményeként, amelyben a legfőbb szempont mindvégig Románia érdeke volt, úgy, ahogy azt az akkor huszonhat éves uralkodó látta. Hatvan év távlatából kézenfekvő Mihály naivitásának a számlájára írni, hogy 1947 telén úgy gondolta, külföldről esetleg jobban szolgálhatja népét. Tucatnyi dokumentum foglalkozik például annak az „erős hangvételű kiáltványnak” a kérdésével, amelyet Mihály száműzetésbe vonulása esetén szeretett volna népéhez intézni. De, amint erről már november 25-én jelentette Coe amerikai első titkár Londonból, „a svájci kormány jelezte [Mihálynak], nem engedné, hogy országából intézzen kiáltványt nemzetéhez, és a király »érzi«, hogy a brit kormány sem nézné jó szemmel, ha ő brit területről szólna népéhez. Én erre azt válaszoltam, hogy nem tudok a kérdésben segítségére lenni.”51 Ha a román történészek a londoni utazás kapcsán nemcsak Mihály jövendőbeli feleségével, Bourbon-Pármai Anna hercegnővel foglalkoznak, hanem kitérnek Mihály kétségbeesett próbálkozásaira is, hogy rávegye a nyugati diplomácia vezetőit, szenteljenek nagyobb figyelmet a romániai helyzetnek, semmilyen okuk nem lett volna arra, hogy a király londoni tárgyalásait mellőzzék írásaikban. Ehelyett olyan neves román történészek, mint Ioan Scurtu és Gheorghe Buzatu, Istoria Românilor în secolul XX című munkájuk első kötetében, amely hétszáz oldalon foglalkozik az 1918-tól 1948-ig terjedő korszakkal, meg sem említik Mihály londoni lobbizását Romániáért, a román monarchia fennmaradásáért.

Mihály király 1947. november 29-én hagyta el az Egyesült Királyságot. Londoni tárgyalásai olyannyira elkedvetlenítették, hogy Franciaország elkerülésével utazott Svájcba. Elképzelhető, hogy időközben a francia kormány is úgy találta jobbnak, ha Mihály lemond tervezett párizsi látogatásáról, hiszen a párizsi román emigráció minden bizonnyal kihasználta volna az alkalmat arra, hogy meggyőzze, maradjon Franciaországban. Károly király Párizshoz való viszonylagos közelsége is óvatosságra inthette a franciákat, akik mindenképpen el kívánták kerülni egy román botrány kirobbanását Franciaország területén. A sietségnek természetesen más oka is lehetett: Mihály a francia ajkú, Franciaországban nevelkedett Anna hercegnővel inkább a csendes Lausanne-ban, semmint a nyüzsgő Párizs utcáin kívánta tölteni a bukaresti hazautazásáig hátramaradt időt. Úgy tűnik viszont, Mihály még Lausanne-ban is komolyan mérlegelte annak lehetőségét, hogy ne térjen vissza Romániába. Közvetítők révén többször is kapcsolatba lépett John Carter Vincent berni amerikai diplomata és Lewis Douglas londoni amerikai nagykövettel, akiktől továbbra is várta Marshall amerikai külügyminiszter „tanácsát”. A tanács azonban elmaradt. December első napjaiban Mihály Bukarestbe menesztette Dimitrie Negel udvarnagyot, akit azzal bízott meg, hogy – amint azt az érvényben lévő alkotmány megkövetelte – szerezze meg a kormány engedélyét az Anna hercegnővel kötendő nászához. Negel december 7-e és 12-e között tárgyalt Petru Groza miniszterelnökkel és Ana Pauker külügyminiszterrel is, akik azonban nem voltak hajlandóak egyértelmű választ adni az udvarnagynak. A bukaresti brit követet nem lepte meg a kormány válaszának elmaradása: „az esetleges jóváhagyást később a román monarchia melletti hosszú távú elkötelezettségként is lehet majd értelmezni, és ezt a román kormánynak feltehetően nem áll most módjában vállalni”.52 Negel december 12-én, a miniszterelnök válasza nélkül indult vissza Lausanne-ba. Abból, hogy a kormány megengedte Negelnek, hogy visszautazzon Svájcba, Holman az alábbi következtetést vonta le:

A jelek szerint egyre valószínűtlenebb, hogy Károlyt most visszahoznák [Romániába], miután az elmúlt négy hét alatt semmi olyasmi nem történt, ami megakadályozná a királyi család visszatérését, illetve miután a kormány engedélyezte a király vonatának elindítását Svájcba, hogy a király és az anyakirályné azzal térjen vissza. Az udvarnaggyal folytatott beszélgetéseim során utóbbi azt mondta, nem férhet kétség a király visszatéréséhez, és ha a király fontolóra is venné a távolmaradás lehetőségét, [az udvarnagy] személyesen vetne latba mindent azért, hogy visszatérjen. Jelen körülmények között a király legkorábban december 18-án érkezne vissza [Bukarestbe].53

Időközben a berni francia diplomaták is felkészültek arra, hogy Mihály vissza fog térni Bukarestbe. Egy december 10-én, Bernben keltezett sürgöny szerint „londoni látogatása során Mihály király arra kérte az amerikai diplomatákat, hogy amennyiben nem térne vissza Romániába, ismerjék el [továbbra is] uralkodóként, de [kérésére] elutasító választ kapott. Mihály király romániai visszatérése a terveknek megfelelően december 12-én fog megtörténni.”54 Három nappal később a bukaresti francia követ tudni vélte, Mihály miért nem halaszthatja tovább hazautazását: „Karácsony előtt be kell iktatnia Moldva új érsekét, hogy Nikodémusz pátriárka helyett – akinek rossz egészségi állapota ezt nem engedi meg – ő vezesse le a hagyományos [karácsonyi] szertartásokat.”55 Miután egyre valószínűbbé vált, hogy az uralkodó vissza fog térni Bukarestbe, felgyorsult a washingtoni, londoni és berni amerikai diplomaták közötti levélváltás is. A dolog hirtelen sürgőssé válását jelzi, hogy Mihály külföldi tartózkodásának kezdete óta először indították útnak délután vagy este keltezett sürgönyeiket NIACT jelzéssel ellátva, azaz Night Action Immediate-ként, ami azt jelentette, hogy a kódoló személyeknek azonnal kellett célba juttatniuk feletteseik táviratait. Talán tartottak attól, hogy Mihály hazatérésének esetleges következményeit rajtuk fogják számon kérni? Douglas Londonból ekképpen sürgönyözött december 15-én a berni amerikai követnek:

Kérem, azonnal juttassa el a királynak üzenetünket, mely szerint ajánljuk, vegye fontolóra a végső döntés meghozatalának elhalasztását, hogy ezáltal további időt nyerjen. Én ezt személyesen is ajánlottam Mihálynak múlt heti beszélgetésünk alkalmával, és utóbbi akkor ezt jó tanácsnak tartotta. A helyzet még mindig nem tiszta, és egy, a Mihály részéről történő halasztás a mi véleményünk szerint nem veszélyeztetné pozícióját. A végső döntést természetesen magának Mihálynak kell meghoznia, aki egyedül bír felelősséggel [a kérdésben].56

George Marshall külügyminiszter is írt aznap berni követének:

Míg továbbra is komoly kételyeink vannak afelől, hogy a király romániai visszatérése bármilyen hasznos célt szolgálna, nem tudunk további tanácsot adni, mert nincs tudomásunk annak a bukaresti jelentésnek57 a jellegéről, amelyre a király a Douglasnak elmondottak szerint alapozná döntését. Ezért mi úgy gondoljuk, hogy a döntés, mely szerint visszautazik, vagy tovább halasztja visszautazását, [kizárólag] annak az információnak függvénye, amelyet Bukarestből kapott. Haladéktalanul közölje ezeket Mihály királlyal.58

A labda ismét Mihály térfelére került. A berni követ válasza nem váratott sokat magára.

A következő reakciót kaptuk Mihálytól:

Egy. Köszönet az üzenetért.

Kettő. Azt mondja, a hazatérés melletti döntést nem a bukaresti információ, hanem az Egyesült Államoktól várt tanács elmaradása miatt hozta meg.

Három. Ezért visszatérés a terveknek megfelelően holnap, december 18-án este.59

December 18-án a berni francia diplomaták megkönnyebbülve jelentették Párizsnak:

A román király ma este elhagyta Lausanne-t Bukarest felé. Míg a legelterjedtebb változat szerint a király – családja és kísérete tanácsának ellenére – azért tér vissza Romániába, mert csak kényszer alatt hajlandó lemondani trónjáról, a román követség egyik [nemrég] lemondott tagjától néhány napja az alábbi magyarázatot kaptam. Amikor elhagyta Bukarestet, nyilatkozataival ellentétben a királynak szándékában állhatott, hogy kihasználja angliai látogatását arra, hogy lemondjon a trónról. De Londonban megértették vele, nem néznék jó szemmel, ha lemondása Erzsébet hercegnő esküvőjének alkalmával, brit területen történnék meg. Amerikai oldalról pedig ugyancsak azt tanácsolták neki, hogy ne mondjon le. Ilyen körülmények között a király a bukaresti visszatérés mellett döntött.60

December 21-én déli egy órakor a bukaresti pályaudvaron csak a kormány tagjai fogadták Mihályt, a hatóságok a diplomáciai testület tagjai közül pedig csak azokat a diplomatákat hívták meg, akiknek országán az uralkodó távolléte során átutazott. A pályaudvart lezárták, az uralkodót ilyen alkalmakkor üdvözlő tömeget nem engedték Mihály közelébe. A király azonnal megértette, hogy hathetes távolléte alatt az ország jelentős változáson ment át. Az esetleges feszültségeket elkerülendő, a király és az anyakirályné másnap elhatározta, hogy meghatározatlan időre Sinaiára utaznak. A miniszterelnök onnan hívta őket vissza december 29-én egy fontos és sürgős „családi” kérdés megbeszélésének ürügyén. Mihály másnap hajnalban elindult Bukarestbe. Úgy tudta, tervezett esküvőjéről fog beszélgetni a miniszterelnökkel...

 

JEGYZETEK

1. Summary of Political Events for the Year 1947. 1948. február 28. National Archives, Kew (a továbbiakban NA), FO 371/72464, R3109.

2. Mihai Pelin: Marele rapt regal. Editura Kullusys, Buc , 2006.

3. A szerző ekképpen fogalmaz: „Cert este că toate discuţiile şi tratativele [...] s-au consumat înainte de momentul în care Mihai a fost invitat la Londra, la nunta Reginei [sic!] Elisabeta a Marii Britanii. ªi tot atât de cert este faptul că în acel moment, suveranul era pregătit să plece din România definitiv.” Pelin, 21. Továbbá: „[este] cert că existase o înţelegere între părţi cu privire la o despărţire definitivă. Numai că Mihai a încălcat înţelegerea şi s-a întors, nicidecum din simţ al datoriei şi din curaj, ci aşa cum se întoarce şoferul la benzinărie, ca să mai facă un plin. Fapt care i-a enervat cumplit pe capii din epocă ai comuniştilor, aceştia considerând că fuseseră destul de culanţi cu el în noiembrie 1947, când i-au permis să scoată tot ceea ce scosese din ţară.” Pelin, 35

4. Mountbatten Fülöp herceg Mihály édesanyjának, Elena görög hercegnőnek (későbbi román királynénak, II Károly feleségének) elsőfokú unokatestvére (mindketten I. György görög király unokái). Victoria királynő ükunokájaként Mihály király Erzsébet hercegnőnek, a későbbi királynőnek harmadfokú unokatestvére.

5. A témáról az elmúlt két évtizedben született írások közül lásd: Ivor Porter: Michael of Romania. The King and the Country.  Sutton Publishing, London, 2005. A könyv 2007-ben román nyelven is megjelent: Ivor Porter: Mihai I al României. Regele şi ţara.  Editura All, Buc., 2007. Ecaterina Rădoi: Viaţa Regelui Mihai I.  Editura Maşina de Scris, Buc., 1998. Mircea Ciobanu: Convorbiri cu Mihai I al României. Humanitas, Buc., 1997. Philippe Desplaces Viguié: Majestatea Sa Regele Mihai al României: O domnie întreruptă. Editura Libra, Buc., 1995. Mircea Ciobanu: Regele Mihai şi exilul românesc. Editura Princeps, Iaşi, 1994. Mircea Ciobanu: Convorbiri cu Mihai I al României. Humanitas, Buc., 1991. Sugár András: És mit mond a román király? Új Idő kft., Debrecen, 1990.  Ezek az írások a londoni utazás kapcsán az Anna hercegnővel történt találkozásra fektetik a hangsúlyt, egyik sem számol be részletesen Mihály király nyugati politikusokkal, diplomatákkal folytatott beszélgetéseiről. Néhány írás futólag megjegyzi, hogy Mihály király Londonban több uralkodócsalád tagjával, de néhány politikussal is folytatott tárgyalásokat Románia helyzetéről, hazatérésének kérdéséről. Lásd például Michael Kroner: Die Hohenzollern als Könige von RumÃänien. Lebensbilder von vier Monarchen, 1866-2004. Johannis Reeg Verlag, Heilbronn, 2004. Kroner szerint Mihálynak „alkalma volt prominens politikai és katonai személyiségekkel tárgyalni, olyanokkal, mint Churchill, Attlee, Bevin, valamint Anglia, Svédország, Norvégia, Hollandia és Görögország uralkodóival”. Kroner, 158. Ivor Porternek – aki 1947-ben az amerikai követség másodtitkáraként dolgozott Bukarestben – 2007-ben románul is kiadott, „hivatalos” Mihály- életrajza egy tizenöt oldalas fejezetben kitér a londoni utazásra (például tisztázza annak a két nagy értékű festménynek a sorsát, amelyeket a király és az anyakirályné akkor magával vitt), de Mihály külföldi politikusokkal folytatott tárgyalásai kapcsán mindössze megemlíti a Bevinnel, Douglassal és Churchill-lel történt találkozásokat, és megismétli azokat a román történetírásban immár szokásos magyarázatokat, amelyek szerint Mihály (kizárólag) erős hazaszeretete miatt tért vissza Romániába. Kiemeli ugyanakkor a királynak rokonaival folytatott beszélgetéseit, amelyek során utóbbiak egyhangúan azt javasolták Mihálynak, ne térjen vissza országába. Porter (2007), 153–168. A könyv sok pontatlan információt tartalmaz, hitelessége olykor kérdéses. A könyv eredeti, angol változatáról Andrei Pippidi közölt recenziót, amely kitér az írás hiányosságaira. Andrei Pippidi: Regele şi ţara. Revista 22,  anul XV (835), 8 martie 2006 - 14 martie 2006.

6. Sürgöny. A Rio de Janeiró-i francia nagykövettől a francia külügyminisztériumnak, 1945. május 18. iktatószám 570. Archives Diplomatiques, Paris (a továbbiakban AD), Europe 1944-.../Roumanie/1944-1949/17. Questions Dynastiques.

7. Feljegyzés. Francia külügyminisztérium, 1945. június 21. AD, Europe 1944-.../Roumanie/1944-1949/17. Questions Dynastiques.

8. Sürgöny. A bukaresti francia követségtől a francia külügyminisztériumnak, 1945. július 16., iktatószám nélkül. AD, Europe 1944-.../Roumanie/1944-1949/17. Questions Dynastiques.

9. Sürgöny. A francia külügyminisztériumtól a Rio de Janeiró-i francia nagykövetségnek, 1945. június 21., iktatószám 631. AD, Europe 1944-.../Roumanie/1944-1949/17. Questions Dynastiques.

10. Elena Lupescut a nyugati világ Magda Lupescuként ismerte meg, az összes dokumentumban így szerepel a neve.

11. Feljegyzés. Francia külügyminisztérium, 1945. július 31. AD, Europe 1944-.../Roumanie/1944-1949/17. Questions Dynastiques.

12. Hírügynökségi jelentés, 1945. augusztus 10. AD, Europe 1944-.../Roumanie/1944-1949/17. Questions Dynastiques.

13. Sürgöny. A lisszaboni francia nagykövetségtől a francia külügyminisztériumnak, 1945. augusztus 31., iktatószám 1059. AD, Europe 1944-.../Roumanie/1944-1949/17. Questions Dynastiques.

14. Sürgöny. A lisszaboni brit nagykövetségtől a brit külügyminisztériumnak, 1947. augusztus 9., iktatószám 167. NA, FO 371/67263, R11144.

15. Sürgöny. A Rio de Janeiró-i brit nagykövetségtől a brit külügyminisztériumnak, 1947. szeptember 3., iktatószám 435. NA, FO 371/67263, R12140.

16. Sürgöny. A lisszaboni francia nagykövetségtől a francia külügyminisztériumnak, 1947. október 6., iktatószám 368. AD, Europe 1944-.../Roumanie/1944-1949/17. Questions Dynastiques.

17. Sürgöny. A bukaresti amerikai követségtől az amerikai külügyminisztériumnak, 1947. október 27., iktatószám 90., NARA RG 59, Department of State, Decimal File, 1945-49, Box 7089.

18. Sürgöny. A bukaresti brit követségtől a brit külügyminisztériumnak, 1947. november 1., iktatószám 1263. NA, FO 371/67248, R16058.

19. A Külügyminiszterek Tanácsa (angolul: Council of Foreign Ministers) volt az a fórum, amelyen a nyugati nagyhatalmak a háború utáni nagyobb kérdéseket vitatták meg. A negyedik, 1947. áprilisi, moszkvai találkozó, amelyen a német és az osztrák kérdéssel foglalkoztak volna a külügyminiszterek, a felek makacssága miatt kudarcba fulladt. Az ötödik, 1947. november 25. és december 16. között Londonban megtartott konferencián ismét a németországi helyzet (a megszállási zónák, a háborús kártérítés kérdése, a német–német propagandahadjáratok stb.) megoldása volt a fő napirendi pont, de amint George Marshall külügyminiszter 1947. december 19-én kelt jelentésében írja, ez a találkozó sem vezetett semmilyen megoldáshoz, főleg Molotov szovjet külügyminiszter minden együttműködést kizáró, merev álláspontja miatt. Lásd George Marshall: Fifth Meeting of the Council of Foreign Ministers, London, November 25–December 16, 1947. In: A Decade of American Foreign Policy: Basic Documents, 1941–1949. Washington, DC Government Printing Office, 1950. Elérhető a világhálón a http://www.yale.edu/lawweb/avalon/decade/decade24.htm címen (a letöltés dátuma 2006. június 8). 

20. Sürgöny. A brit külügyminisztériumtól a bukaresti brit követségnek, 1947. november 3., iktatószám 1232. NA, FO 371/67244, R14807.

21. Sürgöny.  A bukaresti brit követségtől a brit külügyminisztériumnak, 1947. november 2., iktatószám 1266. NA, FO 371/67244, R14808.

22. Feljegyzés. Brit külügyminisztérium, 1947. november 3. NA, FO 371/67248, R16058.

23. Sürgöny. A bukaresti amerikai követségtől az amerikai külügyminisztériumnak, 1947. november 4., iktatószám 135. NARA, RG 59, Department of State, Decimal File, 1945-49, Box 7089.

24. Sürgöny. A bukaresti brit követségtől a brit külügyminisztériumnak, 1947. november 4., iktatószám 1280. NA, FO 371/67244, R14807.

25. Stanislaw Mikolajczyk (1901–1966), lengyel politikus, a londoni lengyel árnyékkormány miniszterelnöke, a második világháborút követően lengyel miniszterelnökhelyettes. 1947 áprilisában a kommunista hatalom elől külföldre menekült, majd 1948-ban az Egyesült Államokban telepedett le.

26. Sürgöny. A londoni amerikai nagykövetségtől az amerikai külügyminisztériumnak, 1947. november 7., iktatószám 5945. NARA, RG 59, Department of State, Decimal File, 1945-49, Box 7089.

27. Az eredeti, angol nyelvű szövegben: „...to convince her sister of the folly of going back to inevitable Communist brutality”. Sürgöny. A londoni amerikai nagykövetségtől az amerikai külügyminisztériumnak, 1947. november 7., iktatószám 5945. NARA, RG 59, Department of State, Decimal File, 1945-49, Box 7089.

28. Sürgöny. A londoni amerikai nagykövetségtől az amerikai külügyminisztériumnak, 1947. november 7., iktatószám 5945, és az athéni amerikai nagykövetségtől az amerikai külügyminisztériumnak, 1947. október 27., iktatószám: 1851. NARA, RG 59, Department of State, Decimal File, 1945-49, Box 7089.

29. Sürgöny. A brit Nemzetközösségi Kapcsolatok Hivatalától a kanadai, ausztrál, új-zélandi és dél-afrikai kormánynak, 1947. november 6., iktatószám 556. NA, FO 371/67263, R14582/4158.

30. Kroner, 158.

31. November 4-én Holman még ekképpen jelentett Londonnak: „Az utazás, illetve a londoni tartózkodás költségei komoly gondot jelentenek az anyakirályné számára, aki nagyon szeretné tudni, hogy a több ezer angol fontot kitevő, Helén Románia királynéja néven a Lloyds vagy a Westminster banknál vezetett számláján levő pénzeszközeihez hozzáférhet-e. Ha ez nem lehetséges, kérem, tájékoztasson arról, hogy milyen intézkedések meghozatala szükséges ahhoz, hogy a királyt és az anyakirálynét mi lássuk el pénzzel, ugyanis [a király és az anyakirályné] minden fizetőeszköz nélkül fognak megérkezni [Londonba].” Másnapra, úgy tűnik, valahonnan került pénz az utazás költségeinek fedezésére. Holman sürgönye szerint „a király személyes titkára 150 000 svájci frankot hoz majd magával a kiadások fedezésére, és tudni szeretné, hogy megérkezése után kihez forduljon a frank angol fontra való átváltásának kérdésében”. Sürgönyök. A bukaresti brit követségtől a brit külügyminisztériumnak, 1947. november 4. és 5. iktatószámaik 1281. és 1284. NA, FO 371/67244, R14808/46/9 és R14808. Ivor Porter (forrásának megjelölése nélkül) tudni véli, hogy Jacques Vergotti, Mihály személyes titkára az utazás előtt „felvett a Román Nemzeti Banktól 140 000 svájci frankot, 150 000 francia frankot és 50 angol fontot”. Hogy ez esetleg a kommunista hatalomtól kapott „ajándék” lett volna, nem derül ki a szövegkörnyezetből. Porter, 164.

32. Sürgöny. A párizsi amerikai nagykövetségtől az amerikai külügyminisztériumnak, 1947. november 14., iktatószám 4874. NARA, RG 59, Department of State, Decimal File, 1945-49, Box 7089.

33. Sürgöny. Az amerikai külügyminisztériumtól a párizsi amerikai nagykövetségnek, 1947. november 15., iktatószám 4240. NARA, RG 59, Department of State, Decimal File, 1945-49, Box 7089.

34. Sürgöny. A francia külügyminisztériumtól a londoni francia nagykövetségnek, 1947. november 15., iktatószám 2886. AD, Europe 1944-.../Roumanie/1944-1949/17. Questions Dynastiques.

35. Sürgöny. A londoni amerikai nagykövetségtől az amerikai külügyminisztériumnak, 1947. november 17., iktatószám 6074. NARA, RG 59, Department of State, Decimal File, 1945-49, Box 7089.

36. Sürgöny. A brit külügyminisztériumtól a bukaresti brit követségnek, 1947. november 29., iktatószám 1366. NA, FO 371/67247, R15978.

37. Feljegyzés. Londoni amerikai nagykövetség. Az amerikai külügyminisztériumnak elküldve 1947. december 1-én, a 2745-ös sürgöny mellékleteként.  NARA, RG 59, Department of State, Decimal File, 1945-49, Box 7089.

38. Sugár, 44. Ivor Porter úgy emlékszik erre a beszélgetésre, hogy „[Bevin] több, mint egy órán át tett fel kérdéseket, és figyelmesen hallgatta végig Mihály és az anyakirálynő válaszait.” Porter, 165.

39. Feljegyzés. Brit külügyminisztérium, 1947. november 27. NA, FO 371/67247, R15978.

40. Ţîrău, Liviu C.: Între Washington şi Moscova: România 1945-1965. Editura Tribuna, Cluj-Napoca, 2005, 312–313. A szerző nyilván téved. Nem a Maniu-per első napján, hanem az ítélethirdetés másnapján indult el Mihály király Londonba. Az eredeti szöveg szerint: „În chiar ziua când începuse procesul grupului Maniu, Regele Mihai a plecat spre Marea Britanie, pentru a participa la căsătoria prinţesei Elizabeth. Regele a avut la Londra nu mai puţin de cinci întrevederi cu ambasadorul american Lewis Douglas, care l-a sfătuit insistent să nu se mai întoarcă în România, deoarece sovieticii pregăteau detronarea sa. Regele Mihai a refuzat, spunîndu-i că locul său este lângă popor. [...] Mihai I  a rămas neclintit şi a declarat că se întoarce în ţară.” 

41. Harrington, Joseph F. and Courtney, Bruce J.: Tweaking the Nose of the Russians: Fifty Years of American–Romanian Relations, 1940–1990.  East European Monographs, Boulder, 1991, 65–66.

42. Summary of Telegrams, „Rumania”, November 13, 1947, Sept-Dec 1947 File, Box 21, Naval Aide Files, State Department Briefs, HST Library.

43. Alfred Gardyne de Chastelain (1906–1974), mérnök, angol üzletember, aki a román olajmezők kiaknázásában fontos szerepet játszott a két világháború között. A bukaresti elit tagja, a román királyi család jó ismerőse, a háború alatt brit kémként román fogságba esett, 1944. augusztus 23-a után szabadon engedték. A háború után Angliában, 1954-ben Kanadában telepedett le. Felesége, Marion de Chastelain (1910–1999) hét nyelven (románul is) beszélő nemzetközi jogász, a második világháború idején úgyszintén brit titkos ügynök volt. A Maniu-perben a de Chastelainékkel fenntartott kapcsolatok fontos szerepet kaptak a vádiratban.

44. Személyes levél. Alfred Gardyne de Chastelaintől a brit külügyminisztériumnak, 1947. november 21., iktatószám nélkül. NA, FO 371/67247, R15780.

45. Személyes levél. A brit külügyminisztériumtól Alfred Gardyne de Chastelainnek, 1947. november 29., iktatószám nélkül. NA, FO 371/67247, R15780/46/G.

46. Sürgöny. A londoni amerikai nagykövetségtől az amerikai külügyminisztériumnak, 1947. november 28., iktatószám: 6247. NARA, RG 59, Department of State, Decimal File, 1945-49, Box 7089.

47. Az eredeti, román nyelvű szöveg szerint: „Mihai nu avea nevoie de explicaţii, îi ajungeau cele de până atunci! A decis rapid să se întoarcă la Bucureşti, acolo unde îl va apăra poporul său alături de care s-a aflat şi la rău şi la bine.” Ecaterina Rădoi: Viaţa regelui Mihai I.  Editura Maşina de scris, Buc., 1998. 205.

48. A dátumot illetően nyilván tévednek. Mihály csak két héttel később döntötte el végleg, hogy visszatér Bukarestbe. Harrington és Courtney, 66.

49. Sürgöny. A párizsi amerikai nagykövetségtől az amerikai külügyminisztériumnak, 1947. november 28., iktatószám 5115. NARA, RG 59, Department of State, Decimal File, 1945-49, Box 7089.

50. Sürgöny. A londoni amerikai nagykövetségtől az amerikai külügyminisztériumnak, 1947. november 22., iktatószám 6153. NARA, RG 59, Department of State, Decimal File, 1945-49, Box 7089.

51. Feljegyzés. Londoni amerikai nagykövetség. Az amerikai külügyminisztériumnak elküldve 1947. december 1-jén, a 2745-ös sürgöny mellékleteként.  NARA, RG 59, Department of State, Decimal File, 1945-49, Box 7089.

52. Sürgöny. A bukaresti brit követségtől a brit külügyminisztériumnak, 1947. december 12., iktatószám 1501. NA, FO 371/67648, R16406.

53. Sürgöny. A bukaresti brit követségtől a brit külügyminisztériumnak, 1947. december 12., iktatószám 1501. NA, FO 371/67648, R16406.

54. Feljegyzés. Francia külügyminisztérium, 1947. december 10. AD, Europe 1944-.../Roumanie/1944-1949/17. Questions Dynastiques.

55. Sürgöny. A berni francia követségtől a francia külügyminisztériumnak, 1947. december 13., iktatószám 1134-1135. AD, Europe 1944-.../Roumanie/1944-1949/17. Questions Dynastiques.

56. Sürgöny. A berni amerikai követségtől az amerikai külügyminisztériumnak, 1947. december 15., iktatószám nélkül. NARA, RG 59, Department of State, Decimal File, 1945-49, Box 7089.

57. A sürgöny gépelt szövegében a „report” (jelentés) szót töltőtollal áthúzták, és fölé a „clarification” szót írták. Tehát a Bernbe küldött sürgönyban valószínűleg nem „jelentésre”, hanem egy helyzet „tisztázására” utalt az amerikai külügyminisztérium munkatársa. Valószínűleg az esküvővel kapcsolatos miniszterelnöki engedélyről lehetett szó.

58. Sürgöny. Az amerikai külügyminisztériumtól a berni amerikai követségnek, 1947. december 15., iktatószám NIACT 1674. NARA, RG 59, Department of State, Decimal File, 1945-49, Box 7089.

59. A berni amerikai követségtől az amerikai külügyminisztériumnak, 1947. december 17., iktatószám: NIACT 1275. NARA, RG 59, Department of State, Decimal File, 1945-49, Box 7089.

60. A berni francia követségtől a francia külügyminisztériumnak, 1947. december 19., iktatószám 277-278. AD, Europe 1944-.../Roumanie/1944-1949/17. Questions Dynastiques.

 


+ betűméret | - betűméret