stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2007 December

Erdély találkozásai Schönberggel és iskolájával


László Ferenc

 

Lévén ez az összejövetel nemcsak tudományos konferencia, hanem valamelyest születésnapi összejövetel is, engedelmet kérek, hogy előadásomat a szokásosnál egy kicsit oldottabban, egy az alkalomhoz illő életképpel kezdjem, egy megtörtént esemény epikai, anekdotikus felidézésével. 1963-at írtunk. A nagyszebeni filharmónia fuvolása voltam. Harmadik éve közöltem rendszeresen kolozsvári magyar lapokban, és autodidakta merszemből már önálló zenetörténeti forráskutatásra is tellett. Karácsony másodnapján sürgönyt hozott a postás. Szövege rövid volt: „Várjuk a nektárt” – persze románul. Aláírás: Gáll Ernő. Törhették a fejüket a belügyérek, hogy milyen rejtett üzenetet kaptam! A feladót nem volt nehéz azonosítaniuk. A később akadémiai taggá emelt Gáll Ernő már akkor neves ember volt. A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen filozófiát adott elő, amin akkor főleg marxiz-mus–leninizmust kellett érteni, és főszerkesztette Kolozsvár patinás baloldali havilapját, a Korunkat. A nektár egy különlegesen finom bor fedőneve volt, amelyet az ortodox érsekség pincéjéből ígértem neki, arra az esetre, ha…

Románia a viszonylagos ideológiai nyitás reményteljes korszakát élte. A még Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette párt és állam megelégelte a Szovjetunió basáskodását, elkezdett bátran betartani neki. Akkoriban kezdődött el az a függet-lenkedő politizálás, amelynek leglátványosabb sikerét már Nicolae Ceauşescu aratta, amikor 1968. augusztus 21-én megtagadta a Csehszlovákiába való elvtársi bevonulás parancsát. Nemzeti politizálásának a Nyugat felé való nyitás is része volt, azzal is a foga fehérjét kívánta kimutatni a Nagy Testvér felé. A cenzúra természetesen nem szűnt meg, de engedékenyebb lett. Hirtelen szabad lett absztrakt festményekről egyebet írni, mint hogy a polgári dekadencia termékei, a színházak amerikai drámákat kezdtek játszani. Rehabilitálták Constantin Brâncuşi-t, a modern szobrászművészet román világnagyságát, akiről az 1962-es lexikonban még azt írták, hogy fiatal korában ugyan realista volt, ám később a formalizmus ingoványára tévedt. A liberalizálódás meglehetős zavarba hozta az alkotókat, alighanem a cenzorokat is. Addig a párt- és kormányhivatalok szabatosan előírták, hogy mit szabad és mit nem, és egyszer csak kiderült, hogy ezt ezentúl az ember maga kell hogy kitalálja, ami bizony kockázattal is járt. A Korunk főszerkesztője is jó kedvvel, de óvatosan ízlelgette a viszonylagos szabadság örömét. A dzsesszről íratott velem egy terjedelmesebb cikket, majd Albert Schweitzerről, a humanistáról. Amikor Schönberg neve került szóba, valami olyasmit mondott, hogy az azért valószínűleg még (!) nem menne át a cenzúrán. Erre én valami olyasmit mondtam: próbáljuk meg, legfeljebb kiderül, hogy hiába dolgoztam; de ha át tudja verekedni, akkor sikerét a szebeni érsekség pincéjéből megszerzendő miseborral fogjuk megünnepelni. Összebeszélésünk után rövidesen meg is írtam neki, amit ígértem, egy terjedelmesebb, részint tájékoztató, másrészt állásfoglaló, a dodekafónia édesapját amúgy „rehabilitáló” tanulmányfélét. Az írás leadása után hetek teltek el, míg a sürgöny megérkezett. A „Várjuk a nektárt” azt jelentette: „átengedték”. Rövidesen meg is jelent. Tudálékos, naiv írás volt, kompiláció. De nagyobb volt a visszhangja, mint akármelyik megelőző zeneírói próbálkozásomnak. Csak Eisikovits tanár úr szidott meg érte. „László elvtárs, tisztességesebb dolog lett volna, ha amit írt, könyvismertetés formájában írja meg” – mondta jellegzetes, kellemetlenkedő hanghordozásával. Fájt, mert igaza volt. Írásom gondolatait, ha nem is kizárólag, de nagyrészt Kárpáti János 1963-ban, a Gondolatnál megjelent monográfiájából merítettem. Ezt ma persze restellem, és ezért itt és most megkövetem ünnepeltünket. De mentsen a tény, hogy akkoriban Kolozsvárt nem voltak sem Schönberg-partitúrák, sem Schönberg-lemezek. A román zenetörténetírás is megerősítette: ez a cikk volt Románia-szerte az első emberséges jó szó, amelyet Schönbergről a kíméletlen, ilyen, majd olyan tiltások korszaka után leírtak – kereken tíz évvel az első román Schönberg-könyv megjelenése előtt!1

Közhely, hogy nem a kakas kukorékolása hozza a hajnalt, ő csak jelzi, hogy itt a virradat ideje. Érdeme, ha jókor jelzi. Én is jókor kukorékoltam, sőt a legjobbkor, főleg Kárpáti Jánosnak köszönhetően. Mert hamarosan Erdélyben is felvirradt Schönbergnek és iskolájának a napja. Cikkem 1964 februárjában jelent meg. Március 14-én már felhangzott a kolozsvári Állami Filharmónia hangversenyén Webern Sechs Stücke für Orchester op. 6-ja, mégpedig olyan sikerrel, hogy a zenekar május 15-én megismételte a teljesítményt. Ugyancsak 1963 májusában – a közelebbi dátumot nem sikerült kiderítenem – Eisikovits tanár úr rendkívül merész előadást tartott a George Dima Konzervatórium tudományos ülésszakán Gesualdo da Venosáról mint Schönberg-előfutárról; előadását a közönség a közelmúltban még tilos dodekafónia zenetörténeti igazolásaként fogadta. (Zárójelben megjegyzem: a román Zeneszerző-szövetség illetékes bizottsága csak kevéssel korábban még szorgalmasan számolta a benyújtott partitúrákban az egymást közelebbről követő módosított hangokat, hogy ha valahol megvolna mind a tizenkettő, a művet apelláta nélkül visszautasítsa.) Erdély rangelső zenekara, a kolozsvári Filharmónia első Schönberg-bemutatója 1967. január 27-én volt. A Fünf Stücke für Orchester op. 16 meleg közönségsikert aratott. Ekkortájt „a bécsi iskola” kamarazenéje is megjelent Kolozsvár hangversenyplakátjain, ha egyelőre nem is a Schönbergé, hanem csak az iskolájáé: 1966. január 11-én Weberntől a Vier Stücke op. 7 (az előadók: Petre Lefterescu és Ogneanca Lefterescu), kevéssel később op. 28-as Vonósnégyese is, majd nemsokára Berg op. 3-as Vonósnégyese (1967. november 8., illetve 1968. január 10.; az előadók: Petre Lefterescu, Casiu Barbu, Alexandrina Tipuriţă és Ilse L. Herbert. Mindkét kolozsvári bemutató alighanem országos bemutató is volt).2 Ugyancsak 1968-ban Dieter Acker (1940–2006), a zeneakadémia tanársegédje terjedelmes, úttörő jelentőségű tanulmányt jelentetett meg Schönberg egyetlen erdélyi tanítványáról, Norbert von Hannenheimról (1898–1945).3

Az eddig elmondottakat összefoglalva: ezek az 1964-től 1968-ig bekövetkezett események Schönberg és iskolája erdélyi honfoglalásának minősíthetők. 1968 óta Schönberg, Berg és Webern neve a hangversenyplakátokon nem szenzáció többé, még kevésbé ellenérzést keltő kihívás. Ami népszerűségi mutatóikat illeti, ismét csak a kolozsvári Filharmónia műsoraira tudok hivatkozni, amely 1964-től máig Schönberg, Berg és Webern összesen hét művét adta elő. Schönbergtől a VerklÃärte Nacht op. 4 vonószenekari változatát háromszor, a Fünf Stücke für Orchester op. 16-ot kétszer és egyszer Brahms g-moll Zongoraötösének Schönberg-átiratát zongorára és zenekarra, Weberntől a Sechs Stücke op. 6-ot háromszor és egyszer a Passacagliát, Bergtől egyszer a Lulu-szvitet és háromszor a Hegedűversenyt.4 E számokból valamelyes negatívum is kiderül: Schönberg, Berg és Webern a hatvanas évek óta amúgy elfogadott, a közbeszédben is értékesnek, jelentékenynek tartott zeneszerzők Kolozsvárt, de nem különösebben népszerűek. E tekintetben ma sem mutatkoznak közelebbi elmozdulás előjelei. (Nota bene, Kolozsvár ma Erdély zenei életének fővárosa, ami úgy is értendő, hogy a helyi zenei élet adatai általában pozitívabbak a provincia átlagáénál. Beismerem, hogy nincs rálátásom a brassói, a marosvásárhelyi, a nagyszebeni, a szatmári és a nagyváradi filharmóniák műsorrendjére.)

Mit tudunk e status quo zenetörténeti előzményeiről?

Amikor Schönberg komponálni kezdett, Erdély még nemcsak Budapesttel, hanem Béccsel is közigazgatási közösségben élt – hogy más nagyvárosokról, mint Prága, Pozsony, Csernovic, Zágráb vagy Lemberg most ne is beszéljünk –, csak éppen hogy már nem mint a Habsburg Birodalomba bekebelezett s ott nagyhercegségi rangra emelt fejedelemség, hanem mint az – olyik kritikusától „Kakániának” csúfolt – osztrák–magyar „császári és királyi” monarchia államjogilag meghatározatlan területe. Az 1867-es kiegyezéstől e kétfejű államképződmény széthullásáig Erdélyt Budapestről kormányozták. A Magyar Királyság ez időszakban minden politikai döntését két alapvető létérdeknek vetette alá: egyrészt igyekezett védeni az osztrák monarchiaféllel szembeni egyenrangúságát, másrészt mindent megtett a történelmi „Nagymagyarország” határain belüli területek lakosságának nemzeti és kulturális egyneműsítéséért. Mivel az államalkotó nemzet a birodalom magyar felén csak elenyésző többséget alkotott, a budapesti belpolitika elsőbbségei közé tartozott a lakosság magyarosítása és bárminő etnikai vagy területi autonómiatörekvés visszautasítása. Az egykori Erdélyben, amelyet nemcsak viszonylagos önállóságától, hanem hagyományos nevétől is megfosztottak, és földrajzilag „Délkeleti Felföldnek”, politikailag pedig „Királyhágón túli kerületnek” illett nevezni,5 a demográfiai többséget a románok képezték. Az önmagát szászságnak nevező német népközösség, amely lélekszáma szerint harmadikként sorakozott a románság és a magyarság mögé, nekikeseredetten védte egykori autonómiájának maradványait. Ilyen körülmények között csak természetes, hogy Budapest erőszakos központosító és magyarosító politikája ellenére, illetve éppen annak visszahatásaként igen sok erdélyi tekintette továbbra is Bécset a maga fővárosának, nem is csak a kultúra viszonylatában. Az akkori „Bécs vagy Budapest?” dilemma a tárgya egy fiatal román történészasszony, Sabina Fati nemrég megjelent, kitűnő könyvének. Címe is sokatmondó: „Erdély – egy fővárosát kereső provincia”.6 A zenetörténetírás csak megerősítheti a szerző tételeit, amennyiben kimutatja, hogy Erdély legjelentősebb zeneművészei akkoriban főleg Bécsben (esetleg Németországban), ritkábban Budapesten végezték főiskolai tanulmányaikat. Egyiküknek sem jutott volna eszébe, hogy a román fővárosban, Bukarestben képezze magát. (Az sem, hogy Párizsban, mint a kor Kárpátokon kívül született románjainak oly nagy része.)  

Ebben a történelmi összefüggésrendszerben kell az első erdélyi Schönberg-bemutatóról megemlékeznünk. Csak e korszakismereti bevezető alapján érthetjük meg, hogyan fordulhatott elő, hogy a távoli, „kerületnek” csúfolt egykori fejedelemség legbudapesttávolibb nagyvárosában, Brassóban négy évvel hamarább hangzott el egy Schönberg-mű, mint a földrajzilag Bécs-közeli magyar fővárosban, Budapesten.7 Schönberget honi németjeink, a szászok hozták el Erdélybe.

Csütörtökön, 1913. szeptember 18-án Helene Honigberger (1874–1956) „királyi opera- és hangversenyénekes” öccse, Emil Honigberger (1881–1956) zongorakíséretével „Modern dalest”-et adott a brassói Redutban.8 Mai szóval szólva mindkét művész a Magyar Királyság integrált állampolgára volt: a hölgy 1908-tól 1912-ig a budapesti Magyar Királyi Operaházban énekelt, Brassóban, Szászsebesen, Medgyesen és Nagyszebenben sokoldalúan tevékeny fivére 1910 és 1921 között Brassóban a magyar dalárdát is vezette.9 Hangversenyük mindazáltal jellegzetesen német vállalkozás volt. Mert kiket tartottak Honigbergerék „modern” zeneszerzőknek? Brahms, Hugo Wolf és Mahler három-három dallal szerepelt műsorukon, majd Arnold Schönberg, Josef Marx, Emil Honigberger, Richard Strauss, Conrad Ramrath és Siegmund von Hausegger eggyel-eggyel. A műsorlapot kizárólag németül nyomtatták. Schönberg nem csak amúgy „egy” volt a megszólaltatott német és osztrák szerzők közül. A hangverseny előtti napon Honigberger karnagy úr a helyi lapban közölte a közönséggel, hogy nem csekély vívódások után tűzték egy dalát műsorra, mivel köztudomású, hogy zenéjének megszólaltatása itt-ott botrányokat vált ki, és – olyan művek mellett, mint a Gurrelieder, a Vonósnégyes, a Szextett és a Peleász – Schönberg „abszolút élvezhetetlen” kompozíciókat is ír. De addig-addig kutatták dalait, vallja, míg találtak egyet, amely kifejező, megragadó, dallamos stb. és akként bizonyítéka a zeneszerző „mély jelentőségének”. Emil Honigberger úgy vélte, hogy Schönberg akkoriban „Sturm und Drang”-periódusát élte, amelyet azonban le fog győzni, és egyszer talán új utak mutatója lesz.10 Az erdélyi szászság s különösen Brassó büszke lehet arra, hogy már az első világháború előtti békeévekben egy ilyen lelkiismeretes és tájékozott művész volt ott Schönberg szálláscsinálója, s hogy művésze az új utak majdani megmutatását illetőleg ráadásul kiváló prófétának is bizonyult. A helyi napilap természetesen nem elégedett meg ennek a hangversenyelőzetesnek a közlésével. Beszámolót is közölt Hk. szignóval, amely mögött Egon Hajek írót, irodalomtörténészt és zenetörténészt sejtjük. Hk. bevallotta, hogy nem érti Schönberget, inkább Marx, Honigberger, Ramrath és von Hausegger dalaiért lelkesedik.11 Ami persze szíve joga volt. Nem mellesleg jegyzem meg, hogy az esemény egyszersmind a legkorábbi erdélyi Webern-bemutatónak is tekinthető, amennyiben Honigbergerék a Natur op. 8 nr. 1-et adták elő, amely eredetileg zenekari kíséretes dal, és amelynek zongorakivonatát Webern készítette el.12 Egyelőre ez az egyetlen 1914 előtti erdélyi Schönberg-bemutató, amelyet dokumentálni tudunk, ez azonban a legnagyobb mértékben megérdemli, hogy emlékét tisztelettel idézzük fel.

Annál inkább kevesellnünk kell, hogy a két világháború közötti szűk két évtizedből is mindössze egy idevágó adalékot sikerült kibányásznom. Ne tartsuk véletlennek, hogy az is brassói! Imanuel Bernfeld (1900–195?) zongoraművész, a helyi konzervatórium tanára 1932. november 14-én egy az európai zongorazene történetét illusztráló, hat „ülésből” álló hangversenysorozata keretében, a Honterus Gimnázium aulájában César Franck-, Debussy-, Ravel-, Milhaud- és Honegger-művek után Hindemith-, Albeniz- és de Falla-művek előtt Schönberg op. 19-es zongoradarabjaiból is eljátszott kettőt.13 A művész és városa iránti elismerésünk kifejezése mellett óhatatlanul fel kell vetnünk a kérdést: miért ez az egyetlen előfordulási adatunk ebből az időszakból, amikor – hogy csak a húszas évekre hivatkozzam – az európai művészeti élet már-már fantasztikus buzgása annyi zeneművészeti újdonságot tudott megteremni és elfogadtatni. Erdély mintha nem akart volna tudni az újzenéről. Zenealkotása kimaradt a pezsgésből. Mondhatni: tragikus elszigeteltségben senyvedett.

Hol voltak már ekkor azok az idők, amikor a fejedelmek önálló Erdélye az egyetemes zenetörténet időszámításához igazodott! Amikor a brassói Bakfark Bálint dicsőségét zengte Európa, a Merulo-tanítvány Giovanni Baptista Mosto a gyulafehérvári udvarban karnagykodott, és Girolamo Diruta Il Transilvano címmel adta ki a zenetörténet első billentyűshangszer-iskoláját? A Bécsnek, majd Budapestnek kiszolgáltatott országrész zenei életére egyre inkább rányomta bélyegét a fáziseltolódás, amely legfájdalmasabban a zenealkotásban nyilvánult meg, és amelyet Trianon utáni fővárosunk, Bukarest sem sietett enyhíteni. A 20. század elején Erdélyben nem annyira valamelyes utóromantika prolongálása, mint amennyire a megkésetten, anakronisztikusan romantikus zenei nyelvezethez való ragaszkodás dívott, igény is elsősorban az iránt mutatkozott. Tiberiu Brediceanu (1877–1968) amúgy 1848-as aurájú zongoradarabjait és színpadi életképzenéit aktualitásokként fogadta be a román többség, de romantikus zeneszerző volt a kor hiteles zeneszerzőnagysága, Gheorghe Dima (1847–1925), legjelentékenyebb erdélyi szimfonistája, Paul Richter is, és mindhalálig az maradt Ernst Irtel (1917–2003), a Siebenbürgische Elegie című, jelentékeny kórusmű 2003-ban elhunyt alkotója. Az elfogadható zenei modernséget a két világháború közötti Erdélyben Bartók képviselte, aki 1922 és 1936 között kilenc erdélyi hangversenyutat tett – csak Kolozsvárt például nyolc hangversenyt adott –, s ezeken a fogékonyabbak fülébe sikerült belopnia a maga korai stílusának hangzását. Olykor Kodály-műveket is játszott. Nemcsak a magyar, hanem a román és a honi német sajtó is visszhangozta sikereit. (Megjegyzendő, hogy Enescu nem kevesebbszer hangversenyezett Erdélyben, és az ő fellépései semmivel sem voltak jelentéktelenebb események, de ő a szokványos repertoárt terjesztette, csak egészen kivételesen játszotta saját műveit, így nem hatott a közönség modernzene-képére.) Ha élt ekkor Erdélyben valamelyes elképzelés az újzenéről, az az Este a székelyeknél, a Román népi táncok és az Allegro barbaro körül rajzolódott ki. A leghaladóbb zenei koreszmény a bartókosan nemzeti parasztzene-feldolgozás volt. Ehhez képest Schönberg az elvetemülten hipermodern kozmopolitizmust képviselte. Lehetett róla hallani, de nem sok jót.

E helyen egy érdekes különesetet szeretnék ismertetni. Boskovits Sándor (1907–1968) magyar ajkú zsidó volt, az 1919-ben alapított kolozsvári Román Nemzeti Opera karmestere. 1924-ben a bécsi Viktor Ebensteinnál (1898–1968) tanult. Nem tudunk róla, hogy ekkoriban Schönberggel és körével is érintkezésbe lépett volna. 1927-ben, Párizsba utaztában, ahol Paul Dukas és Nadia Boulanger tanítványává lett, Bécsben tulajdonába került Egon Wellesz Schönberg-monográfiája (1921), amit érdeklődése bizonyítéka gyanánt értékelhetünk.14 Ám miután a második világháború kitörése előtt Izraelben telepedett le, ott korántsem a század legnagyobb zsidó zeneszerzőjének szellemi örökségét folytatta, hanem – egyrészt francia mestereinek hatására, másrészt Bartók, Kodály és Enescu nyomdokában – egy zsidó nemzeti zene megteremtésén munkálkodott, ami sikerült is neki. Csak kevéssel halála előtt, az 1960-as években alkalmazta két művében a Boulez-féle szeriális technikát.15

Schönberg két világháború közötti erdélyi befogadottságának alacsony szintjét jelzi Lakatos István (1895–1989) kései Bartók-emlékezése. Az építészmérnök és zenetörténész egy vonósnégyes primáriusa is volt, amelynél jobb annak idején nem akadt Erdély-szerte. Bartók kolozsvári, 1922. február 19-i szerzői estje után őt is meghívták az azt követő vacsorára, és a neves vendég mellé ültették, hogy legyen Bartóknak kivel diskurálnia. Lakatos megvallotta neki, hogy ő és kamarazenész társai mind Bartók, mind Kodály Első vonósnégyesét el tudják ugyan fogadni, például Schönberg op. 4-es Szextettjét is, de számukra a két magyar további művei, akárcsak Schönberg vonósnégyesei, túl „magasak”. Őszinte ember lévén, az idős Lakatos beismerte, hogy vallomásait Bartók konok hallgatással viszonozta.16 Nem tudunk róla, hogy a kibővített Lakatos-vonósnégyes valaha is játszotta volna a Die verklÃärte Nachtot.

Nem csodálkozhat azon az utókor, hogy ebben a kulturális környezetben nem termett korszerű újzene. Akinek zeneszerzőink közül megadatott a külországi stúdium lehetősége, majd hazatért, véletlenül sem választotta vezércsillagául az iskolaalapító Schönberget. Csak azokat említem, akik Bécsben végezték főiskolai tanulmányaikat: Zeno Vancea (1900–1990) Ernst Kanitz növendéke volt, Marţian Negrea (1893–1973), Trózner József (1904–1989) és Wilhelm Fischer (a későbbi Demián Vilmos; 1910–1994) a Franz Schmidté. Csak Cornel Givulescu (1893–1969) életrajzában tűnik föl több másoké mellett Alban Berg neve, mint akitől a nagyműveltségű, de mindenféle modernségtől idegenkedő zeneszerző – az egykori Kodály-növendék – a bécsi Egyetemen összhangzattant tanult.17

Aki valami ténylegesen újat akart alkotni, elhagyta Erdélyt. A már említett Zeno Vancea és Marţian Negrea Bukarestben telepedett le. A brassói zeneszerző és festőművész, Heinrich Neugeboren (1901–1969), aki a húszas években Berlinben Feruccio Busoninál és Párizsban Nadia Boulanger-nél tanult, utóbb a Bauhaus, Paul Klee és Vaszilij Kandinszkij közelébe került, és Henri Nouveau néven kereste a helyét Párizs művészeti életében, kimondottan szenvedett bölcsőhelyének elhagyása miatt, de nem jött haza, mivel belátta, hogy Erdélyben nem tudna alkotni, sőt élni sem.18 Ugyanez alighanem elmondható a Szászrégenben született, Berlinben megtelepedett s ott jelentékeny pályát futott Rudolf Wagner-Régenyről is (1903–1969), aki 16 éves korában mondott búcsút Erdélynek. Az a tény, hogy olykor „szubjektív felfogásban” ő is élt Schönberg dodekafóniájával,19 már nem vág az erdélyi zenetörténetbe. Neugeboren, Wagner-Régeny és a Schönberg-tanítvány Norbert von Hannenheim együtt alkották az erdélyi szász zenealkotás nagy hűtlenjeinek a triászát.

Hannenheimról sokat beszélnek manapság, Nyugaton is kutatják titokzatos életét és művét. Nem kétséges, hogy – esetleg a görög Nicos Skalkottas mellett – Schönberg legkiválóbb kelet-európai tanítványa volt. Nem Bécsben, hanem már Berlinben csatlakozott Schönberghez, aki kimagaslóan tehetségesnek tartotta, anyagilag is támogatta, és kivételesen elnéző volt irányában. Följegyezték, hogy ő volt az egyetlen Schönberg-tanítvány, akinek szabadott a mesterrel vitatkoznia.

Szétfeszítené ennek az előadásnak a kereteit, ha megpróbálnám összefoglalni, amit az irodalomból megtudtam róla. Csak két mozzanatot emelek ki.

Először: Hannenheimról elmondhatni, hogy „született” schönbergiánus volt. Még autodidakta kezdőként megjelentette három dalát, amelyeket 1918. szeptember 15-i számában a Das Ziel brassói folyóirat körültekintő recenzióval tisztelt meg. Az írás kulcsmondata: „A beküldött három dal merészségével, a hangzatsorok olykori tapintatlanságával, schönberges hangkombinációkkal lep meg, de logikusak és részben mélyen hangulathűek.”20 Ez az ismertetés mintegy tíz évvel azelőtt jelent meg, hogy Hannenheim Schönberget személyesen megismerte volna! Gondolatmenetem szempontjából azért fontos ez az értékelés, mert a „schönberges” jelző használata példázza, hogy a bécsi iskola megteremtőjének a neve az első világháború idején is benne volt az erdélyi németek közbeszédében, ha mégoly ritkán fordult is elő, nem pozitív előjellel. 

Másodszor: az erdélyi német Hannenheim nemcsak Schönberg Berlinje, hanem Budapest és Bukarest felé is tájékozódott. Budapesten 1928–1929-ben egy évig Jemnitz Sándor (1890–1963) magántanítványa volt. Az 1930-ban megjelentetett névsor szerint tagja volt az 1920-ban alapított, Enescu elnökölte, gyakorlatilag Constantin Brăiloiu vezette Román Zeneszerzők Társaságának – egyetlenként az erdélyi szászok közül, amiképpen a Bartóké is az egyetlen magyar név azon a névjegyzéken.21 Hannenheim már 1925-ben elnyerte az Enescu-díj versenyén az „Első tiszteletbeli kitüntetést”.22 Zongoraszvitjének eddig legkorábbra adatolt bemutatója Bukarestben volt, 1929. március 9-én, a Társaság tagjainak egy közös szerzői estjén,23 hónapokkal a nyugati irodalomban jegyzett berlini bemutató előtt (1929. június 19.) Amikor 1937-ben Párizsban az IGNM 15. fesztiválján Első vonószenekari fantáziáját játszották, a műsor szerint Romániát képviselte, nem Berlint, ahol akkoriban már évek óta élt.  

Hannenheim 1929–1931-ig tanult hivatalosan Schönbergtől a berlini Zeneakadémián. Továbbra is kapcsolatban maradt mesterével, egészen mestere kivándorlásáig (1933. május 17.). E személyes egymásra találás következményeként érhetett volna delelőjére az élő Schönberg erdélyi térhódítása. A harmincas években azonban az olasz fasizmus és a német nemzetiszocializmus Erdélyben is olyan politikai változásokat gerjesztett, amelyek akkor is megakadályozták volna e delelést, ha az érdeklődés lagymatagsága nem lett volna egymagában is elég ahhoz, hogy Erdély és Schönberg kapcsolattörténete megszakadjon. Egyik diktatúrát a másik követte. Utóbbi történetében, amint azt felvezetésemben előrebocsátottam, az 1960-as évek kezdetén Romániában is kezdett szelídülni a cenzurális tiltások rendszere. Ám Schönberg akkor már évtizede halott volt.

Mondják, egy-egy cseppben benne az egész tenger. A „csepp”, amelyet ez alkalommal górcsövem tárgylencséje alá helyeztem – Schönberg erdélyi fogadtatásának a története – parányi. De – remélem, sikerült érzékeltetnem – benne rejlik Erdély teljes huszadik századi zenetörténete.

 

JEGYZETEK

1. A román Schönberg-irodalom összefoglalását is nyújtja Valentina Sandu-Dediu a bécsi Schönberg Centerben, 2007. június 21-én tartott, megjelenés előtt álló előadásában.

2. A kamarahangversenyek műsorát az előadóművészeknél tanulmányozhattam.

3. Dieter Acker: Un discipol din Sibiu al lui Schönberg: Norbert von Hannenheim. Lucrări de muzicologie, 4. Cluj: Conservatorul de Muzică „G. Dima” 1968. 175–188. – Hannenheim haláláról sokáig csak azt „tudták”, hogy Berlin bombázásakor partitúráival együtt elpusztult. Életrajzírója, Peter Gradenwitz feltételezte, hogy mint lelki beteget a nemzetiszocialista eutanáziaprogram keretében végezték ki Sziléziában, a Meseritz melletti Obrawalde tébolydájában (P. E. Gradenwitz: Ein Fall von „Genie und Wahnsinn”. Glanz und Elend des Norbert von Hannenheim – Berichtigung verbreiteter SekundÃärquellen. Musikforschung, LIV. 4. Kassel, 2001. december, 438–444.).  Herbert Henck közölte 2002-ben, hogy ez a feltételezés téves, amennyiben 1945 áprilisában Hannenheim még szerepelt az intézet életben maradt ápoltjainak névsorában (Herbert Henck: Hermann Heiß und Norbert von Hannenheim. Zwei Komponisten im Berliner Schönberg-Kreis. [Szerk.] Thomas Scheer – Dieter Wollendorf, Arnold Schönbergs „Berliner Schule” [= Musik-Konzepte 117/118], München: edition text + kritik, 2002. 67.). Új könyvében Henck bizonyítja, hogy Hannenheim túlélte az intézet felszabadulását, és 1945. szeptember 29-én hunyt el. Halotti bizonyítványát a lengyel hatóság Robert Hammerheim névre állította ki, de az ebbe bejegyzett születési dátum egyezik a Hannenheiméval, így nem kétséges, hogy az irat rá vonatkozik (Herbert Henck: Norbert von Hannenheim. Die Suche nach dem siebenbürgischen Komponisten und seinem Werk, Deinstedt: Kompost-Verlag, 2007. 42.).

4. A zenekari művek előadásának adatait Adrian Popnak, a kolozsvári Filharmónia egykori igazgatójának köszönhetem.

5. „Erdély mint politikai fogalom tehát meghalt. És az 1868-tól 1918-ig eltelt félszázados magyarországi kormányzatnak gondja volt arra, hogy nemcsak politikai fogalmát, de még a nevét is kigyomlálja a magyarság tudatából. Erdély neve eltűnt az iskolakönyvekből és e föld hivatalos neve geográfiailag: »Délkeleti felföld«, politikailag: »Királyhágón túli kerület« lett.” Kós Károly: Erdély. Kultúrtörténeti vázlat. Kolozsvár: Erdélyi Szépmíves Céh, 1929. 86.

6. Sabina Fati: Transilvania. O provincie în căutarea unui centru. Centru şi periferie în discursul politic al elitelor din Transilvania. 1892–1918. Cluj: Centrul de resurse pentru diversitate etnoculturală, 2007.

7. A bécsi Schönberg Centerben tartott, megjelenés előtt álló előadásában Halász Péter nevezte meg 1917-et mint a legkorábbi budapesti Schönberg-bemutató évét.

8. Műsorlap Karl Teutsch (Weissach) német zenetörténész tulajdonában. Köszönöm másolatát.

9. L. Karl Teutsch életrajzi cikkeit in (Szerk.) Walter Myss: Die Siebenbürger Sachsen. Lexikon […]. Thaur bei Innsbruck: Wort und Welt Verlag, autorisierte Lizenzausgabe für den Kraft Verlag, 1993.

10. „Ich nehme an, Schönberg ist gegenwÃärtig in seiner »Sturm- und Drangperiode«. Er wird sie überwinden und einstens vielleicht neuer Wege Weiser werden.” E. H.: Zum modernen Liederabend. KronstÃädter Zeitung, 17.09.1913.

11. Hk.: Moderner Liederabend von Helene Honigberger. KronstÃädter Zeitung, 19.09.1913, 5.

12. E tényre dr. Albert Sassmann (Bécs) figyelmeztetett. Köszönöm.

13. Bernfeld „üléseinek” műsorát Horia Cristian (Brassó) bocsátotta rendelkezésemre. Köszönöm.

14. Tulajdonomban a könyvnek ez a példánya, „Alexander Boskovici. Wien. Sept. 1927” bejegyzéssel.

15. Jehoash Hirshberg: The Music of Alexander U. Boskovich (1907–1964) as representation of ideology of Israeli music. (Szerk.) Ladislau Gyémánt: Studia Judaica, XIV. Cluj-Napoca: EFES, 2006. 395–405. L. továbbá Herzl Shmueli és Jehoash Hirshberg Alexander Urijah Boskovich, életéről, művéről és gondolkodásáról írt, héber nyelvű monográfiáját (Jeruzsálem, 1995), amely számomra nyelvi okokból hozzáférhetetlen, de amelyből a második társszerző értékes adatokat közölt velem angolul. Köszönöm.

16. Lakatos, István: Találkozásaim Bartók Bélával. 8 lapnyi önálló kiadvány, fehér borítólapján nyomtatott felirat nélkül. Példányomon a nekem szóló szerzői ajánlás dátuma 1982. I. 18. Biztosra vehető, hogy olyan folyóiratban közölt 1981-es centenáriumi cikk különnyomata, amelyet nem tudtam azonosítani.

17. L. életrajzi szócikkeiket Viorel Cosma lexikonaiban: Muzicieni români. Compozitori şi muzicologi. Lexicon. Buc.: Editura Muzicală, 1970, illetve Muzicieni din România. Lexicon biobibliografic, I–VIII [egyelőre az S betűvel bezárólag]. Buc.: Editura Muzicală 1989–2005.

18. Wolf von Aichelburg: Heinrich Neugeboren. (Szerk.) Karl Teutsch: BeitrÃäge zur Musikgeschichte der Siebenbürger Sachsen. Bd. II. Kludenbach: Gehann-Musik-Verlag, 1999. 134–166.

19. K[arl] T[eutsch]: Wagner-Régeny, Rudolf. (Hg.) Walter Myss: Die Siebenbürger Sachsen. Lexikon […] Thaur bei Innsbruck: Wort und Welt Verlag, autorisierte Lizenzausgabe für den Kraft Verlag 1993. 562.

20. „Die drei eingesandten Lieder überraschen durch die Kühnheit, oft Rücksichtslosigkeit der Akkordfolge, Schönberg’sche Klangkombinationen, dabei logisch und zum Teil tief stimmungsentsprechend.”

21. (Szerk. Constantin Brăiloiu:) Societatea Compozitorilor Români. 1920–1930. Hely nélkül, kiadó nélkül, év nélkül, 89. Megjegyzendő, hogy Hannenheim neve az 1939-ben megjelentetett tagnévsorban már nem jelent meg. (Szerk.) P. Niţulescu: Muzica românească azi. Buc. kiadó nélkül, 1939. 873–879.

22. Niţulescu, a 22. lábjegyzetben megnevezett mű, 869

23. Brăiloiu, a 22. lábjegyzetben megnevezett mű, 42.

A Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság IV., Budapesten, 2007. október 26–27-én, a 75 éves Kárpáti János tiszteletére tartott konferenciáján tartott előadás szerkesztett szövege.

 


+ betűméret | - betűméret