stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2007 December

A doboz, Kijátszás, Mikulás (Generátor)


Láng Orsolya

 

A  doboz

Hogy szürke napja volt. Hogy arcán karcolások jelentek meg, mert bozótosban járkált. Hogy az ablakban is csak magát látta, hiába kémlelte a várost, a köd foncsorként hatott az üveg mögött. Hogy álma összegyűrődő gyorsasággal egy hal testére redukálódott, nem is a testre, csupán egy piros foltra. Hogy az irodaház hosszú, egyenes folyosóján sem tudott már eligazodni.

Odalépett hozzá valaki. Egy cigarettásdobozt nyújtott feléje, alumíniumból lehetett, rajta kissé kopott papírcímkén a cigaretta márkája, darabszám. Ő rázta a fejét, nem, köszöni, nem kér. Kezét kihúzta zsebéből. Az idegen ugyanúgy tartotta előtte a dobozt, de hiszen nem is kínál. Nincs is kinyitva. Mindketten a dobozt nézték, megint csak azt értette meg, hogy tíz darab. Aztán utánanyúlt. Kezében a dobozzal kicsit elfordult. Körmével felpöccintette a tetejét. Egy fehér papírszalvéta. Óvatosan. De miért is. Hátha. Látni, valamit.

A szalvéta egy hippocampus trimaculatus kiszárított tetemét takarta. Köszönöm, hogy kinyithattam, mondta, miközben visszacsomagolt mindent, bezárt, szembefordult, és átnyújtott.

 

KIJÁTSZÁS

E. kinézett az ablakon, a kilátásnak hűlt helye volt. Nem messze tőle, e csodálkozásnyi idő alatt, K. egy őszi légy foglyul ejtésével vesződött, egy kisebb befőttesüveget jelölve ki foglalatként. Arra gondolt, ez lesz majd téli bogara, melyet szívesen emel tekintete és a havazó ég közé. Türelemjáték türelemüvegben. Mindez egy november végi napon történt, amikor a medencébe már aláereszkedett a tartós köd, szürkehályog a tömbházak szemén is, s az emberek tüzet gyújtottak halomba hordott hulladékuk alatt, minden lélegzetvétel keserű szájízt hagyott maga után. E. egy ideje nem adhatta át magát játékának, hogy reggelre lealussza a csillagokat az égről.

K. elindult a zümmögés irányába – vajon mit csinálhat ilyenkor K?, gondolta E. Aztán lehajolt, és két ujja közé csippentette a leheletvékony szárnyat, a pókhálóban kis szakadás maradt a rángatózó lábacskák nyomán. Rácsavarta a tetőt az üvegre, végül egy gázláng fölött felforrósított szeggel légzőnyílásokat lyuggatott rá. A légy, minthogy a maga erejéből amúgy sem tudott volna hová lenni, közönyösen meghúzódott a védelmező üvegfal aljában. E. lehunyta a szemét, hogy egy végső erőfeszítéssel kitépje magát ebből a ragadós, alattomosan homályos közérzetből, noha ez bizonyára nem hely kérdése. Az előszobában tapogatózva rálelt lépteire, majd a csengő kerek gombjára K. ajtófélfáján. Köd bélelte a lépcsőház terét is, és K. azt hitte, a rosszcsontok újfent befüstölték a kukucskálónyílás nagyítóját. E. alakja csupán egy másik, távolibb K.-ként körvonalazódott.

A légy ezer szemében két arc jelent meg. Igen, ez valami figyelemelterelő csalétek, nézhetik éjjel-nappal, anélkül hogy a becserkészhetetlen, parányi vízcseppek tömegére gondolnának ezután. A nagy halak lenyelik a kis halakat, a kis hal belülről lyukat rág a nagy hal hasfalán. E. felemelte az üveget. A létra a helyén állt, K. a lépcsőház falának támasztotta, és felnyomta a szurkos tetőt. E. kinyitotta a befőttesüveget, noszogatásképp megkocogtatta az oldalát. Az őszi légy elveszített minden evilági fonalat, mert érzékelőit eltömte a huzat, amely az egyetlen kijáratot jelentette. Kiszippantódott az üveg kávájából, s a ködbe karcolt körömnyi kék ég, mint egy megtermékenyített petesejt, nőni kezdett.

 

MIKULÁS

A naphal elúszott az akvárium oldala mögött. Marga Hupek szomszédja nézte, amint a csererdő algáit alsó uszonyával alig érintve elindul az ólak irányából, leír egy kissé íves pályát, és végül a téglagyár kéményébe ütközik. Azóta is ott lehet, valahol mögötte, mert Marga Hupek szomszédja sötétben maradt, az algák árnyéka susogta körbe az ágyat, ahonnan kinézve immár nem látott mást ablakának képernyőjén, mint amit odaképzelt.

Marga Hupek már kipucolta kék ünneplőcipőjét, a fényezőpasztával gondosan kikerülve az oroszlános csatot. Az ablakpárkányról levette a cserepes virágokat, s miközben cipőit a helyükbe tette, kinézett az ablakon. Néhány füstcsík odadermedt a kéményekhez, akár szárítókötélhez a ruhák. Hát elmulasztotta a pillanatot, amikor a körtefa ágain kirügyezett a zúzmara. Hideg van, gondolta Marga Hupek, majd bolyhos háziköntösébe bújt, hogy egy doboz gyufával felszerelkezve kilépjen az erkélyre, kiolvasztani a szélcsengő madzagvázát, ami, úgy látszott, a szelek körmére fagyott. A tenyérnyi fém égitestek nemsokára egymásnak ütköztek, és Marga Hupek szomszédja, aki egy ideje párnába fúrt arccal igyekezett megfeledkezni arról, hogy tüdeje feltöltésre vár, újra megnyitotta légutait a levegő előtt. A sötétben fehér pont jelent meg, lassan folttá nőtt, majd szétszóródott, mint egy szikráira bomlott csillagszóró. Van az, akiről mesék szólnak, nincs, akiről megfeledkeztek. A lépcsőházat, melybe Marga Hupek szomszédja képzelte magát, saját korlátai vették körül. Tagjai levedlett kígyóbőrként ernyedtek el a paplan alatt. Az összefüggések mostanában elkerülték egymást.

Marga Hupek lakásában sürgött-forgott. Tekintete egy-egy tárggyal váratlanul összeütközött, ilyenkor mindkettejük kissé zavartan elnézést kért, de Marga Hupek rögtön tudta, ebben az esetben a tál elkerül az asztalka közepéről, hogy ezentúl a saroktéka szívét nyomja. A kavicsok a hely illatából préselődnek, és Marga Hupek bejárt tájai erjedni kezdtek egy mázas cseréptálban. Hálószobája ráncait már a reggel elsimította, s mialatt párnáit felrázta a mélység fölött, a nyitott ablak keretében Marga Hupek kicsit úgy érezte magát, mint Holle anyó. Az évszakot fel lehet ismerni arról, hogy mi hullik az égből. Pilinkézett a tél. Marga Hupek az előszobatükörbe nézett, és fekete ceruzával körbejelölte a szemét.

Noha Marga Hupek sosem várta szomszédja megjelenését, most váratlanul érte, hogy nem jön. Odakint megszólalt a gyársziréna, mely a korai sötétedés bizonytalanságában is jelezte, elkezdődött az éjszaka. Hogy az idő várakozással telik, csak akkor lepleződött le Marga Hupek előtt, amikor túlfőzte a tojást. Mint egy türelmetlen óriásmag, megpattant a héj, és pillanatok alatt csírát növesztett. Marga Hupek leöntötte róla a zubogó vizet, és egy darab sztaniolt hasított le, csomagolónak. Sóhajtva vette tudomásul, hogy egy zárlatos égő miatt sötétben kell eligazodnia az ismeretlen lépcsőházban, aztán arra a feltételezésre hagyatkozott, hogy minden kettős dolog közepén egy tükörnek kell lennie, és így talált rá mindenre, fonákján az általa ismerteknek. (A cipőket egy ideig magukra kell hagyni.) Marga Hupek szomszédja nem érezte, hogy nézik, tenyereit felfelé fordítva aludt. Közben Marga Hupek mellett ült a tévé előtt, és arra gondolt, miért is nem egymást nézik ők ketten, hiszen csak a foteleket kéne egymással szembefordítani.

 

 

Három kérdés, három válasz

 

1. BALÁZS IMRE JÓZSEF: „…nem látott mást ablakának képernyőjén, mint amit odaképzelt.” Milyennek találnál egy világot, amelyikben a képernyő a viszonyítás alapja? Ijesztőnek? Szórakoztatónak? Unalmasnak?

LÁNG ORSOLYA: Elképzelhetetlennek tartok egy olyan világot, amelyben nincsenek képernyők. A képernyőre itt természetesen nem a szó technikai vonatkozásában gondolok. „Bekapcsolom a tévét, hogy kikapcsolódjak”, mondhatnánk. Ez a paradoxon nagyon jól érzékelteti azt a kölcsönhatást, szimbiózist, amelyben az én és a külvilág él. Nézni, nézni, révedőn rászegeződni egy képre: ez passzív életünk értelme. Látni: bármit meglátni valahol belül – ezt csak azok tudják, akik már nagyon sokat néztek. Ők azáltal válnak beavatottá, hogy beavatkoznak. Ebből kiindulva már egy képernyőszerű világ ijesztő, mert megközelíthetetlen. De semmiképp sem unalmas. Kicsit úgy működik ez, mint azok a képek, amelyekbe csak úgy látjuk bele a harmadik dimenziót, ha már szinte nem is látunk.

 

2. B. I. J.: Van ennek a prózanyelvnek egy álomszerűsége, mintha bármi bármivé átalakulhatna benne. Szoktál emlékezni az álmaidra? Vagy máshonnan inspirálódsz?

L. O.: Általában szoktam emlékezni az álmaimra, és van olyan írásom, amely majdhogynem egy az egyben egy álom lenyomata. Persze ez egy ördögi kör, merthogy melyik álom nem a valóság lenyomata. A pillanatoknak éppen mulandóságukban rejlik varázsuk és erejük, amellyel elkápráztatják a magamfajta halandót. (A halhatatlan is akkor változott vissza halandóvá, amikor azt mondta a pillanatnak: Maradj még!) Amikor írok és álmodom, tilos dolgot cselekszem. Vagyis ha nem írnék, és nem álmodnék, talán megőrizném magam az örökkévalóságnak.

 

3. B. I. J.: Mit olvasol szívesen?

L. O.: Ha már a képernyőkről volt szó, az olvasás az én képernyővédőm. S hogy sose unjam meg, rendszeresen cserélem az arculatát: hol verssorok futnak a fekete űr előtt, hol meg beláthatatlan végű mondatok... De az olvasás is olyan alkati kérdés, mint az egyéb, prózaibb problémák. Mondjuk: szeretem a palacsintát és olvasni Bodor Ádám írásait. Vagy tudok úszni és József Attilát olvasni. Vagy odavagyok a meglepetésekért, mert Örkényért is, stb.

 

Láng Orsolya 1987-ben született, Szatmárnémetiben. Élete nagy részét eddig Marosvásárhelyen töltötte. Jelenleg a Sapientia–EMTE film- és fotóművészet szakos hallgatója. Az Irodalmi Kreativitási Verseny többszörös díjazottja. Írásai korábban a Transindexen, A Hétben, valamint a Hétköznapok Kánaánban című antológiában (Szerk. Szabó Róbert Csaba, Marosvásárhely, Mentor, 2006) jelentek meg.

 


+ betűméret | - betűméret