stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2007 December

Londonból nézve (Európai Napló)


Gömöri György

 

1

 Ritka jó német film megy Londonban: lehetetlen nevű rendezője Florian Henkel von Donnersmarck, s a címe Mások élete. Napjaink egyik nagy témájáról, az árulásról szól, illetve arról, amit a Stasi nevű belbiztonsági szervezet ebből a (valaha keletnémet) társadalomból kihozott. Annak, aki még nem látta, nem akarom elmondani a tartalmát, de annyit azért mondhatok róla, hogy kik a főhősök. Az egyik egy szinte ártatlanságig naiv és a szocializmusnak mondott rendszer iránt teljesen lojális drámaíró, a másik egy vonzó külsejű színésznő, aki fellép az író darabjában. Író és színésznő szeretik egymást, de a hölgyet más, magas pozícióban lévő elvtársak is megkívánják. Főként emiatt egy belügyest rendelnek ki az író állandó lehallgatására, megfigyelésére, lebuktatási szándékkal. Hogyan alakul s ütközik e három ember élete ezután az államhatalom érdekeivel – erről szól a film, amelynek egyik nagy alakítása HGW, a belügyes.

Ezt a megfigyelési akciót a Stasi ismeretlen okból „Lázló” néven titkosítja. Vajon miért? Lehet, hogy azért, mert hajdan így hívták a Casablanca című nagy sikerű film antifasiszta hősét, aki a szívbemarkolóan fátyolos tekintetű Ingrid Bergman
férje volt, kedvese, Humphrey Bogart előtt. (A végén a mi Humphreynk mutatja meg, ki az igazi gentleman.) Az is lehet, hogy a „Lázló” név mögött a koncepciós perben ártatlanul elítélt és kivégzett Rajk László neve lappang, hiszen a Mások élete fiatal drámaírója, Dreyman is lojális a rezsimmel, mégis ki akarják készíteni a vezető elvtársak. Végül nincs kizárva, hogy a dosszié magyar keresztneve az 1984-ben még igen magas számú magyarországi öngyilkosság miatt „ugrott be” a film készítőinek, hiszen a film egyik témája éppen az NDK-ban elkövetett, de nyilvánosságra nem hozott öngyilkosságok rendkívüli gyakorisága. Ezen túlmenően nincs magyar reláció a filmben, például az NDK-ban jól ismert és veszélyes revizionistának bélyegzett Lukács György neve sem hangzik el.

Van viszont a filmben egy epizód, amire felfigyeltem. A keletnémet író közöl valamit a (nyugatnémet) Spiegel-ben, és mivel ezt el kell konspirálni, hoznak neki egy kicsi új írógépet, amit nem is lehet beszerezni Kelet-Berlinben. Ennek azért van jelentősége, mert a Stasi minden keletnémet írógépet számon tart és izgató szövegű cikkek megjelenése után megpróbál beazonosítani, többnyire sikerrel. Ilyen írógépcenzori rendszer legjobb tudomásom szerint az NDK-n kívül csak Romániában meg talán a Szovjetunióban létezett – Magyarországon nem. Itt is számon tartották persze az illegális kiadványokat, de a Kádár-rendszer hanyatló korszakában ezek többnyire már sokszorosítógépeken készültek (amelyeket egy ideig azért még lehetett azonosítani). Itt jön be a képbe Soros György, aki 1984-ben, amikor ösztöndíjprogramjáról megegyezett a Magyar Tudományos Akadémiával, feltételként azt szabta meg, hogy legyen szabad sokszorosítógépet ajándékoznia bárkinek, aki ezt igényli, akadémiai kutatóintézettől vidéki termelőszövetkezetig. Eredmény: röviddel azután nem lehetett már Magyarországon számon tartani az ingyen kapott sokszorosítókat, amelyekről valósággal ömlött a szamizdat! Ha mással nem, Soros György ezzel az okos húzással hathatósan hozzájárult a békés rendszerváltoztatáshoz.

 

2

 Mennyire tudott Petőfi Sándor és Arany János angolul? Merthogy mindketten kissé anglománok voltak, az nyilvánvaló, és ez nemcsak Shakespeare miatt volt így, bár mindkettőjüknek a „stratfordi hattyú” volt a teremtés csúcsa. Egy színikritikájában Petőfi azon mérgelődik, hogy lehet egy olyan őnző, anyagias népnek, mint az angol, olyan csodálatos költője, mint William Shakespeare. Szó szerint ezt írja: „Mind előtte, mind utána, sem madár, sem emberi elme annyira nem röpült, mint Shak(e)speare.” Le is fordította, mint tudjuk, a Coriolanust, és belekezdett a Rómeó és Júlia fordításába, de már az első jelenet közepén abbahagyta. Igaz, már ebben a jelenetben annyi a szójáték, hogy Petőfinek erősen kellett törnie a fejét, hogyan talál az angol kifejezésekre magyar megfelelőt. Itt van például Sámson vicce, hogy majd levágja a Montague lányok „fejét”. Az angol szó itt „maidenhead”, ami szüzességet jelent, ezért nem jó az, amit Petőfi ajánl, hogy „levágom az asszonyok fejét”, hiszen az asszonyok „fejét” már levágták, azért nem lányok, hanem asszonyok. Ez csak egy példa arra, hogy más a könyvből tanult, illetve az idiomatikus angol.

Ami Arany Jánost illeti, ő könyvből jól megtanult angolul, de nem tudta pontosan, hogyan ejtik az angol szavakat. Az idiomatikus angollal persze neki is voltak problémái, például. Összes prózai műveiben találtam egy érdekes bírálatot egy Ács Zsigmond nevű fordító Velencei kalmár-fordításáról. Itt Arany Shylocknak Bassanio kérdéseire adott válaszaival kapcsolatban kifogásolja, hogy Ács a „well” szócskát „jó”-nak fordítja; szerinte az inkább „értem”-et jelent. Aranynak abban igaza van, hogy a „well”, attól függően, hogy hogyan, milyen hangfekvésben ejti az ember, többfélét jelenthet. Viszont az, hogy „Three thousand ducats; well?” nem annyira  „értem!”-nek felel meg, mint annak, hogy „igen?”, illetve „így van?” Shylock egyszerre fontolgatja a kölcsönre vonatkozó ajánlatot, és megerősítést vár Bassaniótól, hogy jól értette-e, amit az mond.

De a szavak ejtésére vonatkozólag idéznünk kell A walesi bárdok két sorát. (Az én nemzedékem még kívülről tudta ezt a verset.) Az első a „Sire” szó, amit Arany „sír”-ra rímeltet, noha az angolok azt az ő idejében is és azóta is „Szájr”-nak ejtik. A másik két sor: „Felköttetem a lord-majort, / ha bosszant bármi nesz!” Így, magyarosan „lord-majorozik” Mesterünk, s persze a gimnáziumi tankönyvekben meg kellett lábjegyzetelni a kifejezést, hogy ez tudniillik polgármestert jelent. Vagyis Edward, a vers zord „Eduárd”-ja a londoni polgármestert fenyegeti megtorlással. A bökkenő csak az, hogy a „mayor” szót ebben az értelemben „mer”-nek ejtik, hosszú e-vel, tehát egy szótaggal rövidebb a kelleténél. Valószínűleg ezt Arany nem tudta, hiszen a latinban is megvan ez a szó (majordomo), s úgy gondolta, ugyanúgy ejtik.

 

3

Ritkán olvastam olyan érdekfeszítő könyvet, mint ez az újabb lengyel kiadvány. A címe: Lawina i kamienie, szerzői Anna Bikont és Joanna Szczesna, két kitűnő újságíró. A majd hatszáz oldalas könyv alcíme: „Írók és a kommunizmus”.

Fejlődéstörténet ez a könyv, annak a folyamatnak a részletes leírása és elemzése, ami a második világháború befejezésével a legtöbb lengyel írót a hatalom tárt karjaiba sodorta, majd egy rövid, de túl forró ölelés hatására ugyanezeket az írókat arra késztette, hogy megszabaduljanak az állami gyámkodástól és ellenőrzéstől. Az első rész tehát arról szól, hogyan mentek lépre az írók, a második arról, hogyan  menekültek – ki öngyilkosságba, mint Tadeusz Borowski, ki „revizionizmusba”, mint Witkor Woroszylski és számos barátja, ki nyugati emigrációba, mint Jan Kott és Leszek Kolakowski. Mivel Borowski kivételével mindezek az írók személyes ismerőseim, sőt egyikük-másikuk barátom is volt, különös érdeklődéssel forgattam ezt a rendkívül tanulságos könyvet.

És találtam benne olyan történeteket is, amikről, bár éppen eleget tudok a lengyel kommunista párt történetéről, máshol még nem olvastam. Például azt, hogy mivel áltatták magukat az 1945-ben többségükben szovjet emigrációból (vagy éppen börtönökből!) visszatérő lengyel kommunista írók. Hogy bár a szovjet rendszer olyan, amilyen, a létkörülmények olyanok, amilyenek, a Sztálin-kultusz szinte kibírhatatlan, náluk, értsd Lengyelországban, minden másképp lesz. Jó, tudom, voltak köztük közönséges karrieristák vagy csak éppen túlélők, akik hálásak voltak a szovjet elvtársaknak, hogy őket nem végezték ki 1939 és 1941 között, amikor a hivatalos szovjet álláspont az volt, hogy „Lengyelország többé nem létezik”. De ez a kétségbeesett optimimizmus, hogy „mi majd másképp csináljuk”, néhány év alatt teljesen elillant a zsdanovi kultúrpolitika fojtogató légkörében.

Így került sor 1949 januárjában a szczecini írókongresszusra, ahol a hivatalosság ráoktrojálta az írókra a „szocialista realizmus” egyedül üdvözítő receptjét. Még jól emlékszem egy magyar „olvadásos” viccre, úgy 1954 tájáról, amikor a budapesti kávéházakban az járt szájról szájra: „egyetlen ember tudta, mi a szocialista realizmus: Zsdanov, de ő ezt a titkot magával vitte a sírba.” Szczecint Bikonték úgy írják le, mint „az irodalom hosszan tartó temetését”. Mindazt, ami érdekes volt ebben az irodalomban a háború végét követő években, a hivatalos kultúrpolitika elvetette: a naturalizmust, az esztéticizmust, az antiesztéticizmust , a pszichologizmust és a fideizmust. Névre szólóan persze, így aztán többeknek önkritikát kellett gyakorolniuk. Így Jerzy Andrzejewskinek is, aki hiába írta meg nagy sikerregényét, a Hamu és gyémántot (amiből később Wajda remek filmet csinált), a Párt nem volt vele megelégedve. Egyáltalán senkivel sem volt megelégedve, s ha Lenin a pártmunka részévé rendelte az irodalmat, akkor az íróknak úgy kell írniuk, ahogy azt a párt kívánja. Egy évre rá megszűnt a két legjobb lengyel irodalmi folyóirat, lett helyette egy unalmas pártlap, a Nowa kultura.

Igen, de az a rendszer, amit a szovjet írók már évtizedeken át tűrtek, s talán meg is szoktak, Varsóban igazából csak addig tarthatott, amíg Sztálin élt. 1953 tavaszától minden megváltozott, 1956 októberében pedig a lengyel írók és a lengyel társadalom több ideiglenes szabadságjogot vívott ki magának, mint bármelyik másik kommunista ország. Én még hét évvel később is azzal példálóztam a párizsi Irodalmi újságban, mennyivel szabadabbak a lengyel művészek, mint magyarországi kollégáik.

Aztán a helyzet lassan megváltozott, de a lengyel írókat soha többé nem lehetett visszakényszeríteni a szovjet típusú szocialista realizmus kényszerzubbonyába.

 

4

Olvasom Márton László érdekfeszítő könyvét Arthur Koestlerről. Említi benne, hogy találkoztunk vele 1956 decemberében, Oxfordban. Nem az összes oxfordi diák, csak négyen vagy öten, a Max Hayward barátunk által kiválogatott magyarok
közül. Nem emlékszem arra, hogy miket kérdezett Koestler, sajnos (későbbi szokásomtól eltérően) nem készítettem feljegyzéseket a beszélgetésről. Egy dologra viszont nagyon jól emlékszem: találkozásunk után Hayward megkérdezte Koestlertől, milyenek voltak a benyomásai, amire a Sötétség délben szerzője így válaszolt: –Meglepően nyitottak és tájékozottak ezek a fiatalok. Azt hittem, jobban indoktrinálta őket a kommunista rendszer.

Az ifjúkori hitéből kiábrándult Koestler ugyanis alapvetően pesszimista volt a világ sorsát illetően – nem táplált reményeket a szovjet kommunizmus várható összeomlásáról. Igaz, a második világháború után ilyen remények még az ábrándok birodalmába tartoztak, és bár Sztálin halála után már nehéz lett volna elképzelni egy Rubasovot, aki hajlandó lenne hazudni és magára vállalni el nem követett bűnöket az Ügy védelmében, igazából 1956 jelentett fordulópontot a XX. kongresszussal, a magyar forradalommal és a félforradalmi lengyel átalakulással. Akkorra már megjelent Koestlernek számunkra még a Sötétség délbennél is izgalmasabb tanulmány-gyűjteménye, The God that Failed, magyarul A bukott isten. Ebben Koestler, André Gide, Silone és még néhányan – mind nem orosz születésű, nyugati gondolkodású volt kommunisták – arról vallottak, hogyan jöttek rá, hogy a sztálini dogmák és a kommunista gyakorlat erkölcsileg elfogadhatatlanok számukra. Hogy az emberi értelmet dicsőítő mozgalom hogyan taposta el éppen legértelmesebb követőit, hogyan igazolta minden embertelen lépését a Szent Célra való szüntelen hivatkozással. Márpedig a cél csak nagyon kivételes esetekben szentesítheti az eszközt, és kétszer kettő akkor sem lehet öt, hogyha azt Lenin és Sztálin együttesen állítják. De hadd idézzek egy fontos mondatot A bukott istenből: „Még eddig soha, egyetlen országban sem öltek meg vagy taszítottak rabszolgasorba annyi forradalmárt, mint Szovjet-Oroszországban.”

Ugyanebben a gyűjteményben Gide is elmondja, hogyan csalódott 1936-os látogatása során a szovjet valóságban. Jó szemmel veszi észre, hogy mennyire uniformizált a szovjet élet, hogy kialakulóban van az új osztály (ő „munkás-burzsoáziának” nevezi) és hogy az önálló gondolkodás ebben a rendszerben lehetetlen, mert azonnal „ellenforradalminak” bélyegzik. Erről a látogatásról írt Visszatérés a Szovjetunióból című könyvét már a háború előtt is ismerték Magyarországon, mert azt – horribile dictu! – Déry Tibor fordította magyarra. (Vajon minden húzás nélkül? Érdekes lenne tudni.) Az már külön mulatságos, hogy a szovjet rendszer álságát leleplező könyv fordítása miatt Déryt 1938-ban, a Horthy-rendszerben kéthónapos börtönbüntetésre ítélték.

De vissza Koestlerhez. Mártonnal ellentétben én nem látom be, hogy jogos lenne őt elítélni öregkori útkeresése és tudománytágító érdeklődése miatt. A parapszichológia állandóan jelen van életünkben, még akkor is, ha ezt a kőkemény materializmusba merevedett természettudósok egy része tagadja. Ma már hipnózissal műtéteket hajtanak végre, s volt rá példa, nem is egy, amikor telepatikus médiumok segítségével  nyomoztak ki bűntényeket. Angliában nemrégen egy felmérés azt hozta ki, hogy a lakosságnak több, mint a fele hisz a „természetfölötti” létezésében, akár tetszik ez a Richard Dawkins-féle fanatikus anyaghívőknek, akár nem. Ha a kérdést úgy tennénk fel, elképzelhető-e, hogy a tudomány ebben az évszázadban még számos olyan területet hódít meg, amelyeket eddig a „parapszichológia” gyűjtőszó alatt tartottunk nyilván, a pozitív válaszok száma még jóval nagyobb lenne. Koestler, véleményem szerint, sokkal rosszabb célra is fordíthatta volna vagyonát, mint parapszichológiai kísérletekre Edinburghban.

Arthur Koestlerrel Oxford után személyesen már nem találkoztam (nem kerestem a vele való találkozást), de egyszer hallottam beszélni a Queen Elizabeth Hall-ban, alighanem egy londoni PEN-kongresszus alkalmával. Ez a kongresszus azért maradt emlékezetes, mert ott láttam utoljára Iris Murdochot végzetes betegsége előtt (Alzheimer-kórban halt meg). Koestler előadásán Boldizsár Iván mellett ültem, és egy idő után odafordultam: „Iván, mit szólsz a Koestler angolságához?” A kiváló magyar–osztrák–brit író ugyanis elképesztően rossz kiejtéssel beszélt angolul, olyannyira, hogy hozzá képest Umberto Eco angolsága (ami ugyan mulatságos, de jellegzetesen olasz) szinte üdítőnek hatott. Koestler kiejtésében érzésem szerint német, magyar, francia és talán ivrit hangok keveredtek – szövegét alig lehetett érteni. Boldizsár komoran visszanézett és odasúgta: „De milyen jó író!” Szentigaz, könnyebb megtanulni gördülékeny stílusban írni angolul, mint elsajátítani egy olyan brit angolt, amiről a Szigeten született angol, skót, avagy velszi nem tudja két mondat után, hogy nem ebben az országban születtél. Ami nem nagy baj, csak szépséghiba – Koestler esetében viszont már érthető, hogy miért nem szeretett interjút adni angol újságíróknak. Ezért.

 


+ betűméret | - betűméret