stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2007 December

A román nemzetiségpolitikai hátraarc és az állandósuló konfliktus


Földes György

 

1. Az érem másik oldala: a szereplők 1977-ben

A debreceni–nagyváradi találkozó nem nyugtatta meg a kedélyeket. Született egy kompromisszum: a nemzetiségek szerepéről szóló hídformula és egy munkaterv a nemzetiségi kérdés belügyként történő ismételt elismeréséért cserében. Ettől még, mint a következő hónapok fejleményei megmutatták, egyik fél sem érezhette magát jobb helyzetben. Nem dőlhetett kényelmesen hátra valóságos vagy képzeletbeli karosszékében egyetlen politikus, közszereplő vagy értelmiségi sem azzal, hogy a dolgok rendeződtek, a feszültségek feloldódtak, ha fordulatot nem sikerült is elérni, de jó irányban változnak a dolgok. Azért nem, mert ha valamelyik szereplő még meg is nyugodott volna, akkor valamelyik másik a maga nyugtalanságával lehetetlenné tette a puszta szemlélődést, a várakozást arra, hogy a dolgok beérjenek. Ez már magában is megmutatja, milyen mértékben változott a helyzet húsz év alatt. Már nem két kommunista párt, szocialista állam egyezkedett, birkózott egymással egy régió berendezkedése, egy nemzetiség sorsa kapcsán, hanem két nemzetfelfogás. Erre az időre a magyar közvélemény a történet állandó szereplőjeként lépett elő. A határ túlsó oldalán pedig a nemzetiségi elnyomás ellenreakciójaként szintúgy szereplővé vált a magyar nemzetiség, amelynek mértékadó képviselői egyértelművé tették elkülönülésüket a román párt bel- és nemzetiségpolitikájától. A román közvélemény a magyarénál szorosabb ellenőrzés alatt állt. Egyúttal a magyarokhoz fűződő viszonyt illetően közel állt a hatalomhoz. A nemzeti-nemzetiségi kérdésben nagyobb volt az egyetértés a politikai vezetés és a román közvélemény között, mint Magyarországon. Amíg itt a többség harcosabb kiállást követelt a határon túli kisebbség érdekében, addig Romániában a többség lényegileg támogatta a többség nemzeti érdekeinek védelmét a kisebbséggel szemben.

A hetvenes évek második felére azonban megjelent egy új szereplő is a színen. A nemzetközi politika és közvélemény egyre jelentősebb szerephez jutott az erdélyi magyarság körüli konfliktusban. Ez részben Helsinkihez, részben a Zbigniew Brezinski nevéhez kötődő Carter-féle emberi jogi politikai kampányhoz kapcsolódott. A romániai magyarság megpróbáltatásaira a nyugati, elsősorban az amerikai magyar emigráció hívta fel az újságírók és politikusok figyelmét.1

Ebben a sokszereplős drámában egy nagy hatalmú rendezőnek sem lett volna könnyű kézben tartani a történéseket. Csakhogy e darabban idő, tér és szereplők nem alkottak egységet. A sokszor egymástól függetlenül zajló események, a rögzült motívumok és a tudatosult érdekek a küzdelem folytatására késztették a szereplőket. Egyetlen esetben alakulhatott volna másként, ha a hivatalos román vezetés nem lát támadást minden neki nem tetsző vélemény megjelenésében; ha képes valamiféle politikai kiigazításra.

Kádár nem akart provokálni. Egyre több energiát fordított a külpolitikára, mert nagy jelentőséget tulajdonított az enyhülésnek, további nyugati hitelekhez és piacokhoz akarta juttatni Magyarországot. Emellett az egyre aggasztóbbá váló gazdasági helyzetben biztos és nyugodt belpolitikai teret akart maga mögött tudni. Tekintettel ezekre a célokra, az MSZMP vezetőjének nem állt érdekében, hogy ne úgy nézzen a határ menti tárgyalásokon elért eredményekre, mint amelyek lehetővé tehetik a két ország közötti viszony és a határon túli magyarság helyzetének javulását. Mind a külpolitikai, mind a belpolitikai célok konfliktusmentes légkört igényeltek az ország körül. Ebben a csendben akarta a magyar vezetés a nyugati nyitást végrehajtani, és folytatni a néhány éve zárójelbe tett reformokat.

Nem érinthette tehát Kádárt jól, amikor a magyar–román csúcstalálkozó után egy német újság megkérdezte tőle: „Hiszi-e Ön, hogy a népek elveszthetik egy nemzeti egységállamra való igényüket, és beletörődnek-e a magyarok ebbe az állapotba? Milyen a magyar kisebbség helyzete, és mit tehet Magyarország helyzetük javítása érdekében?”

Válaszában a magyar vezető először azoknak a kormányoknak a felelősségére utalt, amelyek országai területén nemzetiségek élnek. Majd az egységes nemzetállam problémájára utalva kijelentette: „A 20. században nem lehet a 19. század módszereivel megoldani a nemzetiségi kérdést. Európában ma a népek együttműködésének fejlesztése a járható út. A kisebbség sorsa elválaszthatatlan a többség sorsától.”

Kádár ismételten kifejtette azon meggyőződését, miszerint a végső megoldást a szocializmus hozza majd el. Nincs értelme a régi dicsőség emlegetésének, a revansizmus rengeteg kárt okozott már a magyar népnek. A határok sérthetetlenek. Ez Helsinki üzenete. A magyar politika arra törekszik, hogy a „nemzetiségek mindinkább hidat alkossanak országaink és népeink között. […] A Magyar Népköztársaság hivatalos politikájához tartozik, hogy miközben természetesnek tekinti a határainkon túl élő magyarság beilleszkedését az adott ország életébe, ugyanakkor a megengedhetőség határain belül ápolja a szülőföld, az óhaza iránti szeretetet is.”2

Ez a nyilatkozat jól ábrázolja, milyen fejlődésen ment át Kádár gondolkodása nemzetről, nemzeti érdekről húsz év leforgása alatt. Felismerte: változott a nemzetközi helyzet, változott maga a nemzet is.

Sok mindent másképp látott, mint korábban. Ami nem módosult, az a reálpolitikai megközelítés volt. Kádár továbbra sem volt hajlandó jelentős külpolitikai vagy belpolitikai kockázatot vállalni. Ezért nem kötelezte el magát, pártját és kormányát az erdélyi magyarság ügyében. Ezért mondott le a további kezdeményezésről. Ő maga tudatában volt annak, hogy amit tesz, ha nem is kevés, de semmiképpen sem elég a dolgok jobbra fordulásához. A probléma onnan eredt, hogy a többi szereplő: az erdélyi magyarok képviselői, az emigráció aktivizálódott. A román politika válaszul tovább keményített. Nagyobb lett a nemzetközi figyelem is.

Nem tudni, játszottak-e szerepet az 1977 elején napvilágra és külföldre került beszámolók a romániai nemzetiségek elnyomásáról abban, hogy Nicolae Ceauşescu a csökkentett, a nyilvánosságból kizárt protokoll, a tömeggyűlések elmaradása, a nem a fővárosban zajló találkozók, a nem „hivatalos látogatás” jellegű megbeszélések ellenére is ragaszkodott ahhoz, hogy találkozhasson Kádár Jánossal. Mindenesetre szembe kellett néznie az új helyzettel, azzal, hogy a megváltozott körülmények között a magyar nemzetiség beolvasztására irányuló politikája nem marad észrevétlen, sőt tiltakozást, ellenállást vált ki az érintettek köréből. A román vezető a találkozó után választhatott: komolyan veszi a helyzetet, kész bizonyos kompromisszumokra, vagy ellenkezőleg: az ellenállás jelei éppen igazolják őt. A védekezést támadásnak látja, amelyre az erők összpontosításával, a folyamatok gyorsításával, a nemzeti elnyomás fokozásával kell válaszolni.

Ez az időszak az, amikor a romániai magyarság szellemi vezetőinek és közéleti felelősséget vállaló, tekintélyes személyiségeinek döntő többsége leszámolt korábbi illúzióival. Ki-ki a maga módján elkezdte keresni a tiltakozás, az ellenállás lehetséges módozatait.3

A tiltakozás és az útkeresés első komoly jele az a dokumentum volt, amely Lázár György név alatt jelent meg a párizsi magyar nyelvű Irodalmi Újság 1977. március–áprilisi számában. A névválasztással a szerzők vélhetően azt akarták kifejezni, hogy az erdélyi magyarság helyzetéről a magyar kormánynak kellene állapotfelmérést végeznie, a magyar miniszterelnöknek kellene felelősséget éreznie több millió határon túli honfitársának sorsáért. A Jelentés Erdélyből című tanulmány valódi szerzői Tóth Sándor kolozsvári és a Budapesten élő Tordai Zádor filozófusok voltak. A munka történelmi áttekintéssel, a soknemzetiségű Románia egységes nemzetállammá formálódásának bemutatásával kezdődött. Majd az oktatáspolitika és a gazdaságpolitika, a nacionalista iparosítás leírása következett. A szerzők véleménye szerint a nemzetiségi elnyomással szemben csak a nagyobb tömbben együtt élők tudnak eredményesen védekezni. A védelem másik módja a kivándorlás.

Külön erénye volt a dokumentumnak, hogy a román nacionalizmus új hullámát nemcsak magyar vonatkozásban értelmezte, hanem összekapcsolta a román nemzetiségpolitikát az erőltetett szocialista iparosítással, az életszínvonal visszafogásával, az ezekből is következő belső elnyomással és a fenyegetettségi érzésből fakadó külpolitikával. A szerzők úgy látták, hogy ebből a láncolatból nem emelhető ki mint viszonylag önálló elem a nemzetiségpolitika. „A kisebbségek elnyomása saját lényegét és a román dolgozó osztályok elnyomását védi, mert nem engedhet meg olyan jogokat és életformákat egy – bármily kicsi – részleges közösség (a kisebbségek) számára, amilyeneket a többségtől megtagad.”4 Ezért nem kaphatja meg az erdélyi magyarság a nemzeti önrendelkezés legegyszerűbb formáját sem – a kisebbség egyfajta tükörként is szolgál a többségi társadalom számára. A szerzők ezt szerették volna tudatosítani a román értelmiségben.

Ez a román értelmiség vagy legalábbis a román szellemi élet akkor látható, a korabeli nyilvánosságban szereplő része egyetértett a nemzetépítő, az egységes nemzetállam megteremtését célzó, a hagyományos nacionalizmust magába építő politikával. E réteg többsége osztotta a fenyegetettségi érzést, meg akarta szüntetni Erdély különállását, olyan privilégiumnak ítélte volna a területi vagy kulturális autonómia bármely alakzatát, amely akadályozhatja a román nemzeti célok megvalósítását. Egyebek között ezért viselte el a román értelmiség ekkor még Ceauşescu személyi kultuszát, az elnyomást és a szellemi élet fokozatos kiüresítését.

Új fejezetet jelentett Király Károlynak Ilie Verdeţhez, az RKP KB titkárához írott levele. Ő a párt, az alkotmány előírásait betartva indította politikai akcióját. Levele két héttel a határ menti csúcstalálkozó után született. Király a nemzetiségi tanácsok bírálatára építette mondanivalóját; üléseik formálisak, nincsenek hatással a nemzetiség számára fontos oktatási, kulturális tevékenységekre, munkanyelvük román. Király 12 pontban foglalta össze javaslatait. Ezek szerint a tanácsoknak valóságos tagsággal és szervezettel kellene működniük, vezető szerveiket tagságuk választaná. A tanácsok segítenék az RKP politikájának érvényesülését. Másik feladatuk a nemzetiségi politika megvalósításának segítése és ellenőrzése lenne. A tanács saját jelöltekkel venne részt a nemzetgyűlési választásokon. Király szükségesnek tartotta egy új nemzetiségi statútum kidolgozását is. Indoklásképpen a magyar lakosság növekvő ellenérzéseire utalt, amelyek az anyanyelvhasználat korlátozásából, az oktatás és művelődés területén szerzett tapasztalataiból táplálkoznak. Ezt felerősíti, hogy a magyar lakosság elégedetlen a tanács tisztségviselőinek munkájával. Király felhívta a figyelmet: káros dolog a nemzetiségi kérdést megoldottnak tekinteni, mert az nem csupán anyagi, hanem szellemi feladat is. Levelét megküldte Fazekas Jánosnak is, aki akkor a legmagasabb beosztású magyar származású pártvezető volt. Válasz azonban nem érkezett.

A következő beadványát Király szeptember elején Vincze Jánosnak, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa alelnökének küldte el. Ebben a román nemzetiségi politika elveit és gyakorlatát szembesítette. Tételesen felsorolta a problémákat: 1976-tól nincs önálló magyar felsőoktatási intézmény, az óvodákban kötelező a román nyelv oktatása, egyre több magyarul nem tudó román vezeti a magyar iskolákat és művelődési intézményeket, a kétnyelvű feliratokat eltávolítják. A gazdasági életben a románok kiszorítják a magyarokat a vezető beosztásokból. Király utalt a klasszikus tételre: nem lehet szabad az a nép, amely másokat elnyom. A Román Kommunista Párt tagjaként követelte a személyi kultusz felszámolását, ami már nem elsősorban a magyar nemzetiséget, hanem a románság egészét érintő probléma volt. Ez már sok volt. A politikai vezetés nem engedhette, hogy a kisebbség egy közös érdek, a demokrácia képviselőjeként léphessen fel vele szemben, és így kereshessen szövetséget a román közéletben.

1977. október elején Verdeţ fogadta Királyt. Megbeszélésükön kompromisszum született: Király nem szervezkedik, nem akar önálló magyar érdekképviseleti szervezetet létrehozni, új nemzetiségi statútumot megfogalmazni, hanem az alkotmányos jogokat kéri számon. A pártvezetés kijavítja a nemzetiségi politika hibáit. Miután semmilyen érdemi visszajelzést nem kapott, az év végén Király – magyarországi közvetítéssel – kijuttatta leveleit Nyugatra. Majd 1978 januárjában ismét kifejtette nézeteit Ilie Verdeţnek, aki akkor már a miniszterelnöki posztot töltötte be.5

Hasonló szellemű és tartalmú beadványt készített Takács Lajos, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Országos Tanácsának alelnöke is. Ő is arra hivatkozott, hogy életét a két nép barátságának szentelte. Javaslatait 18 pontban foglalta össze. Javaslata tömegszervezetté akarta alakítani a nemzetiségi tanácsot. Legyen nemzetiségi bizottság a nemzetgyűlésben. Nemzetiségi statútum kötelezze a hatóságokat az anyanyelv tiszteletben tartására. Teljes hálózatú legyen az anyanyelvi oktatás, beleértve az ideológiai nevelést is. A tankönyvekben a nemzetiségeknek megfelelő szerep kell hogy jusson, mint ahogy a médiákban: tévében, rádióban is. Takács Lajos azt javasolta, hogy ott, ahol a lakosság körében a nemzetiségiek aránya eléri a15 százalékot, a közigazgatásban használható legyen az anyanyelv, és kétnyelvűek legyenek a feliratok. Végezetül felhívta a figyelmet a vezetők, a párt- és államapparátus romló nemzetiségi összetételére.6

Ezekkel a lépésekkel és a nyugati közvélemény érdeklődésének felkeltésével az erdélyi magyarság önálló szereplővé vált, amelynek lépéseivel, ellenállásával számolnia kellett a román párt- és állami vezetésnek. A spontán ellenállás, az irodalmi nyelvbe kódolt, kitartásra, a nemzeti identitás és méltóság védelmére szólító üzenetek mellett a hetvenes évek második felében megjelent a „legalizmus” ideológiája is, amely céljai érdekében a törvényes rend eszközeit, kereteit igyekezett kihasználni.

A párt 1977. decemberi országos konferenciáján mondott Ceauşescu-beszéd bizonyos részei a magyar kisebbség felvetéseire adott válaszként is felfoghatók. A pártfőtitkár a nyári csúcstalálkozót mint a román–magyar kapcsolatok felfelé ívelésének bizonyítékát említette. Szerinte minden feltétel adott az együttműködés kibővítésére. Nem szólt egy szót sem arról, hogy milyen szerepet játszhatnak a nemzetiségek a két ország kapcsolatában. Zárszavában Ceauşescu felszólította a népet, hogy nemzetiségi különbség nélkül tömörüljön a párt körül, mert így valósulhat meg a teljes egyenjogúság „az egész társadalmi és politikai életben, beleértve az anyanyelv használatát is”.7

Az utolsó kitétel arról tanúskodik, hogy a párt és az állam első emberéhez eljutottak a beadványok, valami biztatót, ígéretnek hangzót mondani akart. Többet annál, amit a „nemzetiségre való tekintet nélküli” egyenjogúságról szokott mondani, mert jelezni akarta: az anyanyelv jelentőségével tisztában van. Ez a szöveg nem zárta ki a változást, a magyar lakosságra nehezedő nyomás enyhítését, valamiféle gesztust az oktatás, a művelődés, az utazás területén.

Ceauşescu beszéde azelőtt hangzott el, mielőtt Király Károly levelei nyilvánosságra kerültek volna. Azelőtt, mielőtt a magyar és a román történészek közötti vita kibontakozott volna. Három héttel a román pártvezető megnyilatkozása után jelent meg Illyés Gyula Válasz Herdernek és Adynak című, hatalmas visszhangot kiváltó kétrészes cikke.8 Ezek a történések új helyzetet teremtettek a magyar–román viszonyban is.

Új lett a helyzet azért is, mert a romániai fejlemények: az erdélyi magyarok helyzete és első tiltakozó lépései, a személyi kultusz erősödése és a román történettudomány egységes román nemzetet szolgáló „eredményei” nem maradtak visszhang nélkül a magyar szellemi életben. A magyar politikai vezetés nem is tudta és nem is akarta ezt a folyamatot teljes ellenőrzés alatt tartani és semlegesíteni. Nem utolsósorban azért, mert nem is volt teljesen egységes a nemzeti-nemzetiségi kérdés kezelését illetően. Így aztán a két ország eltérő belső viszonyai, a szellemi és tudományos élet eltérő szabadságfoka miatt egyre többször okozott politikai bonyodalmat az irodalom és a történelem. Helyesebben az irodalmi és tudományos élet szereplői egyre többször fejtették ki álláspontjukat szakmájuk, hitük, meggyőződésük, az igazság és az igaz ügy védelmében. Megnyilatkozásuk mindkét országban reakciót váltott ki a politikai élet irányítóiban és végrehajtóiban. Különösen Romániában, ahol a saját működési szisztémájukból és félelmeikből kiindulva minden ilyen szellemi megnyilvánulásban a magyar politika akaratát, beavatkozását és a magyar irredentizmus újraéledését látták. Ezért kötelességüknek tartottak visszaverni minden, Erdély múltját-jövőjét érintő megnyilatkozást. Sokszor a tudomány, a szellemi és a politikai élet közötti különbözőség és aszinkronitás hozta lépéskényszerbe a politikát.

A román történettudomány tovább tágította azt az időhorizontot, amelyet a dákoromán elmélettel vázolt fel. Erdély a magyar történelemben játszott, sokszor jelentős és különleges szerepének elhallgatásával, a trianoni béke megítélésével, Románia második világháborús szerepének megszépítésével, a távolabbi és közelebbi múlt egyoldalú, a nemzetiségek érzékenységére tekintettel nem lévő értelmezésével szolgálta az egységes román nemzetállam megteremtésének eszméjét. Ebben az értelmezésében az egész román történelem a függetlenségért és a nemzetegyesítésért folytatott megalkuvás nélküli küzdelmek sorozatává vált.

1977-ben angolul is megjelent egy ebben a szellemben készült összefoglaló.9 Ebbe a kötetbe a legelismertebb történészek írtak. A könyv szerint Trianonban a nagyhatalmak tudomásul vették a kész tényeket, a román nép önrendelkezési igényét, egységes nemzeti államban történő egyesülését. A könyv szerzői könnyedén átsiklottak azon a tényen, hogy 1922-ben az egységes nemzetállam lakosságának 26 százalékát a nemzetiségek alkották, Erdélyben pedig csaknem a felét tették ki. A határokat módosító második bécsi döntést is csak ebből a szemszögből láttatta a mű. Románia azon három évéről, amikor a hitleri Németország szövetségeseként harcolt a második világháborúban, lényegében csak annak kapcsán esett szó, ami az augusztus 23-i felkelés előzményeként volt megjeleníthető.10

Nyilvánvaló, hogy emellett a magyar történészek sem mehettek el szó nélkül. A dákoromán elmélet hiányosságairól karácsonykor Bartha Antal történész tett közzé cikket.11 Erre két román történész válaszolt egy román hetilapban.

 

2. Illyés és Kádár – az erdélyi magyar értelmiség és Ceauşescu

Az igazi hatást azonban Illyés Gyulának már említett, karácsonyi-újévi cikke keltette. A téma Gottfried Herder azon jóslata volt, miszerint a magyar nyelv eltűnik a századok múlásával. Illyés Ady Endre magyarságát elemezte, az ő Erdély sorsa miatt érzett aggodalmait idézte. A magyar nemzet mint anyanyelvi közösség ugyanúgy három részre szakadt Trianon következtében, mint Mohács után. Erre a traumára az egyik válaszkísérlet az irredentizmus volt, amely „tovább bőszítette a környező nacionalizmust”. A másik válasz a messianizmus, amely több jót várt a szomszéd országok kormányaitól, mint a magyar állam irányítóitól. Majd következtek azok, akik a szocializmusban reménykedtek, ők a gyakorlati megoldást „oly függőségek láncolatától várták, hogy ahhoz, ha nem is az ótestamentumi messianizmus, de legalább az újtestamentumi chiliazmus kellett”. A költő Magyarország és a hazai magyarság össznemzeti felelősségét firtatta. Megértést kért amiatt, hogy a határon túli magyarok nehezen sajátítják el az államnyelvet azokban az országokban, ahol élnek. Nekik azonban meg kell küzdeniük a nem várt erővel jelentkező „kisebbséggyötrő” türelmetlenséggel is, amellyel szemben „sok helyt hatástalan az a humanizmus is, amelyet a szocializmus hirdet”. A kisebbségeket nem védi kollektív jog. Ilyen helyzetben a hazai magyarságnak európaiként kell viselkednie. Illyés szerint az „új magyar társadalom mind jobban fölismeri hivatását: a világ minden táján élő magyar anyanyelvűeknek a népszerű humanizmus és a tudományos szocializmus kívánta magatartást sugallja. Nem könnyű helyzetben”. A többmilliós magyar kisebbségnek nincs magyar egyeteme, lassan már szaknyelvet sem a maga nyelvén tanul, folyik ellene az erőszakos asszimiláció. A modernizáció és a városiasodás is ezt szolgálja. E folyamat azonban eszközöket is ad a kisebbség kezébe a jogok kivívásához. Az erőszak ellenhatást vált ki, de a békét meg kell őrizni. A kisebbségek népszaporulatuk fenntartásával és közösségi-nemzeti tudatuk ápolásával, a jövőbe vetett hittel védhetik magukat. Illyés így fejezte be írását: „Ősi hiedelem, hogy az állhatatos szembenézés oroszlánt meghátráltat. Hitem, hogy az emberiségre pirkadás jön. A vadszelídítő tekintetektől.”12

Ez a cikk komoly hullámokat vert határon túl és innen egyaránt. Megjelenéséhez szükség volt az MSZMP vezetőinek jóváhagyására. Az író-költő nekik is adott feladatot, cserébe azért is, amiért igen pozitív képet festett nemzetpolitikájukról. A kétrészes írás tudatta a határon túli magyarsággal, hogy Debrecen–Nagyváraddal nem állt meg az élet. A magyarországi szellemi élet és politika látja, mi a helyzet, és keresi a módját annak, hogy segíthessen. Illyés megnyilatkozása kevesebb volt egy hivatalosnak tekinthető állásfoglalásnál, de több annál, hogy puszta magánakciónak lehessen tekinteni. Üzenete a szocializmus és a humanizmus, az értelmiség és a politikai hatalom összefogására szólított. A határon túliakat pedig kitartásra buzdította.

A román államfő egy hónap elteltével válaszolt: „Vannak egyesek a határokon túl, akik aggodalmaskodnak, hogy az iparosítással egyidejűleg megszűnik a nemzeti specifikum, hogy a gyárban, a városban az ember kezd veszíteni régi szokásaiból és hagyo-mányaiból… Bennünket az ilyesmi egyáltalán nem aggaszt.” Ceauşescu hitet tett a hagyományok ápolása és az elmaradottság felszámolása mellett. Leszögezte: minden feltételt megteremtenek ahhoz, hogy mindenki azt a nyelvet használhassa, amelyet a legjobban ért, és részt vehessen a társadalom vezetésében. Egyúttal figyelmeztetett: mindennemű nacionalista megnyilatkozást leküzdenek.13 Ez az óvás arra az esetre szólt, ha a romániai magyarok nem rá, hanem Illyés Gyulára hallgatnának.

Ezek a napok Romániában nem erről szóltak. Hatalmas, hetekig tartó kampány folyt Nicolae Ceauşescunak mint a román történelem kiemelkedő személyiségének megünneplésére. Dolgozók, pártszervezetek, művészek és tudósok fejezték ki „spontán” örömüket, köszönetüket és jókívánságaikat vezetőjüknek.14 A román államfő hatvanadik születésnapjára Lenin-rendet kapott. A magyar vezetők táviratban köszöntötték. Ebben a jókívánságok mellett igen rafinált mondat is állt: „Népünk elismeréssel tekint a Román Szocialista Köztársaság népeinek az Ön irányítása alatt kifejtett erőfeszítéseire a szocialista építőmunkában.”15 A „népek” említése „nép” helyett már megszokott mozzanata volt a magyar diplomácia kötelező gyakorlatainak. Új elem volt ebben a készletben, hogy a magyar nép elismerése nem az elért eredményeknek, hanem az erőfeszítéseknek szólt. Ennél a szenvedések elviselésében tanúsított türelem méltánylása vagy a részvétnyilvánítás azért rosszabb lett volna.

A főtitkári beszéd elhangzása után a román sajtóban sorozatban jelentek meg, hangzottak el kritikák a magyar történelemtudományról. ªtefan Andrei, az RKP KB titkára Budapestre látogatott, „elvtársi” légkörű megbeszélésein azonban nem történt semmi említésre méltó.16

A magyar sajtóban pedig Hanák Péter az etnikai reneszánsz okait vizsgálta egy cikkben. Majd az Erdélyből átköltözött író, Páskándi Géza foglalkozott a nemzet és a nemzetiség fennmaradásának problémáival. Véleménye szerint az elszigeteltség és a kis létszám kevés egy nemzetiség eltűnéséhez.17 Gáll Ernő ugyanekkor a bukaresti magyar hetilapban a sajátosság méltóságáról értekezett. Egyszerre tett eleget a hivatalos elvárásnak és saját meggyőződésének, amikor Romániát hazájának tekintve a szabadságról írt: „Mi, romániai magyarok, a szabad és méltósághoz ragaszkodó román néppel együtt, csak egy szabad és méltóságteljes Romániában lehetünk szabadok és élhetünk méltóságteljesen. Demokráciában.”18

Egyre gyorsabb ütemben folyt eközben az erdélyi németek kitelepülése a Német Szövetségi Köztársaságba. A kivándorlás olyan mértékűvé vált, hogy az már rossz fényt vetett Romániára, annak belső helyzetére és nemzetiségi politikájára.19 Ilyen előzmények után ülésezett 1978. március 14-én a Magyar és a Német Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa, amelyen felszólalt Ceauşescu is. A magyar nagykövetség információi szerint az ülés nem a megszokott forgatókönyvnek megfelelően folyt. Több magyar felszólaló bíráló megjegyzéseket tett a nemzetiségi politikára. Bodor Pál újságíró „a nemzetiségre való tekintet nélkül” formulát kifogásolta, mondván: ezzel nem lehet elintézettnek venni a nemzetiségi kérdést. Domokos Géza, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója a román nyelven zajló megyei értekezletek ellen emelt szót, de  a Tanács önállóságának megsértését is szóvá tette.20

Ceauşescu 1978. március végén az USA-ba látogatott. Útját az amerikai magyar emigráció tiltakozással és utcai demonstrációval zavarta meg. Az erdélyi magyarság problémája, az emberi jogok helyzete Romániában az amerikai sajtó témája lett. Mindez sok bosszúságot okozott a román elnöknek.21

A szocialista országok magatartására viszont nem lehetett panasza. A hatalmon lévő kommunista pártok vezetői hallgattak, sajtójuk nem számolt be a magyar és a román értelmiség egymással folytatott vitájáról. Igen jellemző, hogy a Varsói Szerződés országai bukaresti nagyköveteinek év eleji, a román helyzettel foglalkozó eszmecseréjén egy szó sem esett a nemzetiségekről. A magyar nagykövet egyetlen kérdést sem kapott ebben a tárgyban.22 Ő pedig nem hozta szóba ezt a többek számára kényes témát.

Az MSZMP vezetése figyelemmel kísérte az események alakulását, kétlelkűnek látta a nyugati magyar emigráció aktivitását a két ország közötti sajtóvita ügyében. Aczél György, aki továbbra is a párt első számú ideológusának, az értelmiségpolitika felelősének számított, úgy ítélte meg, hogy a párt sem hallgathat tovább. Meg kell ismertetni a hazai, a határon túli és a nemzetközi közvéleménnyel a párt álláspontját a nemzetiségi kérdésben és a határon túl élő magyarság ügyében. Erre a hazai nemzetiségi szövetségek kongresszusai adtak alkalmat.

Kádár János viszont, aki ekkor hatalmának és tekintélyének teljében volt, úgy érzékelte: a Szovjetunió és a kelet-európai szövetségesek nem nézik jó szemmel a nemzetiségi kérdés következtében kialakult polémiát. Szerinte a pártnak nem ráerősítenie kell a vitára, hanem tompítania kell annak élét. Hiszen félő, hogy a román fél ismét belpolitikájának, így nemzetiségi politikájának megkeményítésével válaszol az őt ért bírálatra. A nacionalizmus még inkább irányadóvá válik az RKP irányvonalában, aminek nem marad el a hatása Magyarországon, és megérződik majd a román külpolitikában is. Akár aktívabb lesz a keleti román diplomácia, vagyis jobban igyekszik a kelet-európai szocialista országok megnyerésére, akár még jobban elfordul szövetségeseitől az MSZMP-vel folytatott vita miatt, egyik sem hozhat jót Magyarországnak.

Kádár nemcsak a káros külső következményektől tartott. Félt a belső hangulat éleződésétől is. 1978 elején már látszott: a gazdaságpolitikában alapvető fordulatot kell végrehajtani, meg kell állítani az ország külső eladósodását. Ezért le kell fékezni az életszínvonal emelkedését. Le kell zárni a külgazdasági orientációról folyó vitát, és tovább szükséges szélesíteni a gazdasági-pénzügyi kapcsolatokat a fejlett tőkés országokkal. Vissza kell térni a gazdaságirányítás reformjához, a piaci viszonyok megerősítéséhez, a teljesítményeket elismerő jövedelemelosztáshoz. Ez a fordulat a párt balszárnyának háttérbe szorítását feltételezte.

Ebben a helyzetben Kádár nem engedte az őt leginkább támogató Aczél György nemzetiségi kérdéssel foglalkozó cikkét megjelentetni a pártlapban. Nemigen akadt erre példa a párt 1956 utáni történetében. A párt első embere megakadályozta, hogy egy PB-tag írása napvilágot lásson a párt lapjában. Ráadásul egy olyan elvtársának a cikkét tiltotta le, aki kevés barátainak egyike volt. Tetejébe az írás minden megállapításával egyetértett. Igencsak nyomós indok kellett tehát ehhez a döntéséhez.

Kádár a PB ülésén adott magyarázatot intézkedésére: olyan kép kezd kialakulni, mintha Magyarországon kampány folyna a nemzetiségi kérdésben. Illyés Gyula írása nem kifogásolható, de azóta sok hasonló témájú cikk jelent meg. Ez félreértésre adhat okot. A szomszédos országok érzékenyek. Ilyen helyzetben, amikor a románok azzal vádolják a magyar vezetést, hogy Nyugatra segítette Király beadványait, beigazolódva látnák a gyanút: a párt és a kormány által irányított kampány folyik. „A Nyugat két kézzel kapna a cikk után, ajándék lenne számára, az összes szocialista országban viszont negatív visszhangot váltana ki.” Nem örülne a Szovjetunió, Gustav Husák sem engedte a nemzetiségek összekötő kapocs szerepéről szóló tételt 1977 szeptemberében a közös közleményben szerepeltetni, Jugoszláviának is megvannak a maga gondjai. A nemzetiségek elszakadási jogáról szóló Lenin-idézetet egyik szomszéd se venné szívesen. Más, ha Illyés ír, más, ha egy PB-tag. Kádár még E. Fehér Pál megnyilatkozásait is sokallotta. Rá is vonatkozik a pártfegyelem. „Felvetődik a kérdés: kinek ír ő voltaképpen és ki irányítja?” Kádár Leninre hivatkozva figyelmeztette vezetőtársait: „amikor a nemzetiségi kérdésről van szó, könnyen kibújik belőlünk is a nacionalizmus, és mindenről megfeledkezünk”. Arra szólította fel az agitációs munkáért felelős vezetőket, hogy állítsák le a nemzetiségi kérdésről folyó nemkívánatos propagandát.23

A pártközpontban tartott főszerkesztői értekezleten ennek megfelelő irányelvet fogadtak el. Az a döntés született, miszerint a határon túli magyarok helyzetével foglalkozó írás – átmenetileg – csak előzetes konzultáció után jelenhet meg. Egyúttal kijelölték azokat a sarokpontokat, amelyeket célszerű érvényesíteni a cikkekben. Ezek a pontok a Kádár által sokszor megfogalmazott álláspontot tükrözték. Említésre érdemes közülük azonban az emigráció tevékenységének ellenséges megítélése. A tézisszerű összefoglalóból nem hiányzott a „nem szabad ártani” és a „nem szabad elszigetelődni” követelménye sem.24

Kádár János megfegyelmezhette vezetőtársát, felszólíthatta a párt agitációs és propaganda osztályát: ellenőrizze szorosabban a magyar sajtót. Elérhette: kevesebb és visszafogottabb hangú írás foglalkozzék a nemzetiségi kérdéssel és a románokat irritáló témák tárgyalásával. Csakhogy nem egyedüli rendezője volt a drámának. A történéseket az MSZMP már nem tudta a kívánatosnak ítélt keretek között tartani. A dolgok önálló életre kelésének bizonyítéka a vita új hulláma volt, amelyben a hangnem nemhogy tompult volna, inkább élesedett.

A hazai értelmiség egyetértett Illyés cikkével, nem akart engedni, nem engedhetett az abban megfogalmazott pozícióból. Ez derült ki az Írószövetség 1978. tavaszi közgyűlésén, ahol a felszólalók túlnyomó többsége a határon túli magyarság helyzetével foglalkozott. A tények rögzítésén túl a vitában megszólalók az internacionalizmust kérték számon a párt- és állami vezetéstől. Nemcsak a távoli népekkel kell szolidárisnak lenni, hanem a közvetlen közelségben lévőkkel is, akiket ugyancsak elnyomnak, és akik ráadásul a magyar néphez tartoznak. A nemzetiségi kérdés nem lehet csak belügy.

A külföldre juttatott Király Károly- és Takács Lajos-beadványok, a nyugati magyar emigráció tevékenysége, az emberi jogi kérdések, a magyar és román viták okán a nyugati sajtó egyre többet foglalkozott a romániai helyzettel.25

Nem egyértelmű, hogy emiatt vagy a Ceauşescut  New Yorkban ért incidens miatt, de késő tavasszal megszületett a hivatalos román szellemi élet válasza Illyés karácsonyi-újévi cikkére. Mihnea Gheorghiu, a Társadalom- és Politikatudományi Akadémia elnöke a Monarchia utáni nosztalgia és a Horthy-féle magyar nacionalizmus irányvonalára emlékeztető megnyilvánulásnak tekintette Illyés írását. Több hasonló hangnemű írás jelent meg május folyamán, sőt a bukaresti televízió is műsort szentelt a témának.26 A hangulatváltozás, a sajtópolémia és a fenyegetettségi érzés fokozódása arra késztetett sok határon túli magyart, hogy levélben forduljon román értelmiségiekhez. Ezt a levelet – szövege szerint – hatvanketten írták alá, akik aláírásukat Svájcban letétbe helyezték, és az RKP KB-nak is megküldték. Ebben a levélben a hangsúly a romániai magyarság szándékos pusztítására, az ellenük folyó nacionalista, sőt fasiszta uszításra esett, ami csak azért történhet meg, mert a kampány a kormányzat támogatását élvezi. A levélírók arra szólították fel a román értelmiséget, hogy ne vállaljon ezzel bűnrészességet. Az elkeseredett hangú írás arra utalt, hogy a körülmények miatt az erdélyi magyarság nem számíthat külső segítségre, védekezik, de ehhez a román értelmiség támogatására is szüksége van.27

Hozzájárult a két ország közötti viszony romlásához a román államfő többhetes távol-keleti útja, amelynek során felkereste az egymással katonailag szemben álló Kambodzsát és Vietnamot, ellátogatott Kínába és Észak-Koreába. E lépéseivel Románia ismételten hangsúlyozta függetlenségét, és vezetője mint a nemzetközi kommunista mozgalom ellentétei fölött álló, békítő politikust jelenítette meg magát.28

Nem sokkal később, 1978. június elején Ceauşescu az 1848-as forradalom alkalmából tartott beszédében megismételte figyelmeztetését: a nemzetiségek megléte együttműködést követel, a nemzetiségek ügyét Bukarestben kell megoldani. Ezen a címen senki nem avatkozhat be Románia belügyeibe. Az elnöki megnyilatkozás mégis azt mutatta: a nemzetiségi kérdés az egész román belpolitika egyik kulcskérdésévé vált, egyfajta erőpróbává.29 A román pártvezetés nem engedhette meg, hogy tekintélyén Király Károly vagy Illyés Gyula csorbát ejtsen.

A politikai figyelmeztetést a hivatalos Magyarország nem vehette magára, az ideológiai párhuzamot, a Horthy- és a Kádár-rendszer összekapcsolását pedig nem hagyhatta szó nélkül. Nem kellett tehát sok időnek eltelnie ahhoz, hogy az elrendelt szilencium véget érjen.

Pach Zsigmond Pál, az MTA alelnöke válaszolt.30 Feladata nem egyszerűen az igaztalan vádak cáfolata volt. A magyar politika nem engedhette meg, hogy Illyésre ráragadjon a nacionalista címke. Ezzel nemcsak prédául dobta volna őt a román nacionalizmus elé, hanem saját igazságát sem védhette volna meg. A magyar értelmiség elvárta, hogy Illyés védelmet kapjon. A politikai vezetés kifelé és befelé egyaránt korlátozta volna saját mozgásterét a nemzeti kérdésben, ha csendben marad, ha nem ad választ az elutasító román reagálásokra.

Pach szerint tudomásul kell venni, hogy évszázadok aknáit nem lehet egyik pillanatról a másikra hatástalanítani. Illyés egyik-másik tételét lehet vitatni, de azt nem, hogy valóságos, Romániában sem ismeretlen kérdésekkel foglalkozik. Ezekről a problémákról nem lehet nem beszélni. Megoldásukról tárgyilagos vitára van szükség, hogy „egyetlen nemzetiség se érezze a megkülönböztetés akár csak legkisebb jelét sem”. Röviden: a belügyekbe való be nem avatkozás címén nem söpörhető szőnyeg alá a nemzetiségi kérdés. Nem lehet senkit sem eltiltani attól, hogy kifejtse véleményét erről a nagyon fontos témáról. A történész szerző szerint a nemzetiségek híd szerepének érvényesülése a többségi nemzet felelőssége. Mindent meg kell tehát tenni a két nép együttműködése érdekében.

A magyar propaganda minden lehetséges alkalmat kihasznált a „híd” formula napirenden tartása és népszerűsítése érdekében, a jugoszláv pártkongresszusnak küldött üdvözlettől a hazai nemzetiségek helyzetének ismertetéséig.31

Az MSZMP a Pach-cikk megjelenése után, július közepén üzenetet küldött a Román Kommunista Párt vezetésének, amelyben javasolta: szüntessék meg a nyilvános vitát, és helyette foglalkozzanak az előző évben elfogadott feladatok végrehajtásával. A román válasz szerint a jelenlegi állapotnak véget kell vetni, és a kapcsolatok fejlesztésére kell összpontosítani. Ez akkor lehetséges, ha azok a kérdések kerülnek előtérbe, amelyeknek jó a hatásuk. A nemzetiségi kérdés belügy (vagyis nem lehet tárgya a két párt, a két állam viszonyának), abban az a párt és állam illetékes, ahol a nemzetiségek élnek. Az augusztus 2-i válaszüzenet szerint elfogadhatatlan, hogy egy párt és állam ügyeibe a nemzetiségi kérdés kapcsán egy másik párt vagy állam beleszóljon. A magyar sajtó és számos hivatalos megfogalmazás szerint a Magyar Népköztársaság felelősséget visel a világon élő magyar származású emberek iránt. A magyar diplomaták tájékoztatják a világsajtót, anyagokat adnak neki. Ez az állítás megerősíti, hogy a Király Károly-levelek kijutását a magyar párt számlájára írták. Joggal. Az MSZMP az európai kommunista pártoktól is segítséget kért ebben az ügyben.32 A román pártvezetés, túl ezen, kifogásolta, hogy a magyar párt- és állami vezetés nem határolta el magát a Magyar Nemzetben megjelent írásoktól. Ezért nincs mit csodálkozni azon, ha a román sajtó bírálja ezeket a megnyilvánulásokat. A válaszüzenet figyelmeztetett: az „imperializmus” (a Nyugat) ki akarja használni a vitát. Az internacionalizmus alapján állva el kell vetni a nacionalizmust – írta a román párt.33

Kádár János is így gondolta. Egy héttel korábban, július 24-én a magyar nagykövetek zártkörű konferenciáján tartott beszédében hasonló álláspontot képviselt. Megismételte a márciusi PB-ülésen elmondottakat. Véleménye szerint Erdély sorsát látva érthető a felháborodás, de nem megengedhető, hogy kibújjon belőlünk a nacionalista. Figyelmeztette a diplomatákat: a Nyugat tájékoztatást kér a helyzetről, meghallgatja a panaszokat, majd bíró akar lenni.34

Az MSZMP KB első titkára néhány nap múlva a Krímben találkozott Leonyid Brezsnyevvel. „Szólt Románia nemzetiségi politikájáról, annak magyarországi hatásáról és a kérdés történelmi összefüggéseiről. Hangsúlyozta pártunk elvi álláspontját e kérdésben.”35 Az SZKP főtitkára nem akart sem közvetítő, sem bíró szerepet játszani ebben a konfliktusban. Egyáltalán nem akart konfliktust.

A román nemzeti ünnepre a szokásosnál hosszabb táviratot küldött a magyar vezetés, amolyan békülékeny hangút. Ebben követelmény jellegű elemnek csak az előző évi megállapodásokra tett utalás volt tekinthető, amelyek „következetes megvalósításával” újabb eredmények érhetők el.36

A KB októberi ülésén Gyenes András külügyi tájékoztatójában részletesen szólt a magyar–román viszonyról, de nem tett mást, mint ismertette a főbb eseményeket. Az üzenetváltásból kiemelte, hogy a román párt elzárkózik a nemzetiségi kérdés bárminemű alapon történő megtárgyalásától. A témához egyedül Garai Gábor költő szólt hozzá. Javasolta, hogy ne Román, hanem Románia Szocialista Köztársaságként említse a szomszéd ország hivatalos nevét a magyar közbeszéd. Kádár ugyan igazat adott neki, de nem javasolta, hogy így is legyen.37

Mindenesetre a pártvezetés célszerűnek látta, ha egy megbízható, de a bonyolultabb, keményebb körülmények közötti munkában is jártas embert állít a bukaresti nagykövetség élére. Ez az ember Rajnai Sándor volt, aki 1956 után jelentős szerepet játszott a megtorlásban, és titkosszolgálati tevékenysége okán kiváló szovjet kapcsolatokkal rendelkezett. Mielőtt állomáshelyére utazott volna, 1977 októberében fogadta őt Kádár is. Mindenekelőtt arra hívta fel az új nagykövet figyelmét: Magyarország érdeke, hogy Románia tagja maradjon a szocialista szövetségi rendszernek, és ne romoljon a két ország közötti kapcsolat. Kádár nem kerülte meg a nemzetiségi kérdést, de nem is adott feladatot ebben az ügyben. Óvta attól Rajnait, hogy „megsértődjék”, ehelyett inkább figyeljen arra, ami összeköti a két országot. Így a gazdaságra. Ugyanakkor nem mulasztotta el megjegyezni: Ceauşescu magyarországi látogatása nemkívánatos, és csak akkor lesz az, ha a kétoldalú kapcsolatokban és a román külpolitikában kedvező jelek mutatkoznak. Véletlen-e, a nagykövet feledékenysége az oka, vagy a beszélgetés két résztvevője magától értetődőnek tartotta, de nem került szóba, hogy a kétoldalú viszony csak akkor javulhat, ha a román nemzetiségi politika változik – nem tudni. Mindenesetre tény az, hogy ez a tézis nem szerepelt a nagykövet saját maga által készített emlékeztetőjében. Nem úgy, mint Rajnainak Illyés Gyulával folytatott beszélgetésében, amelyben csak a nemzetiségi kérdésről esett szó. Illyés Kádáréval ellentétes stratégiát tartott szükségesnek. Nem látta értelmét jó viszonyra törekedni Romániával, mert így nem lehet eredményt elérni. Lényegében hasonlóan vélekedett Bibó István is, aki egy 1978-ban írt levelében arról töprengett: vajon a területi igényekről való lemondás nem az ellenkezőjét váltja-e ki a vártnak a szomszéd országok vezetésében? Nem ad-e szabad kezet nekik a nemzetiségi kérdésben?38 Csak a népbutítás elleni fellépés, a konfliktus vállalása hozhat változást. A világ ebben az ügyben a magyaroknak ad igazat. Illyés kifejtette: általában egyetért a magyar politikával, de ezen a téren tenni kell, mint internacionalista is ezt mondja.39

 

JEGYZETEK

1. Egyre aktívabban lépett fel az észak-amerikai magyar emigráció, az Erdélyi Világszövetség, Európában  Schöpflin György.

2. Válasz a Frankfurter Rundschau kérdéseire. Népszabadság, 1977. július 3.

3. Lásd erről Sütő András és Gáll Ernő már idézett műveit.

4. Irodalmi Újság, (Párizs) 1977. március–április. Erdélyi melléklet. VIII.

5. Vö. Király Károly: Nyílt kártyákkal. 247–270. Király platformja megjelent a párizsi Irodalmi Újság 1978. január–februári számában.

6. MOL M-KS 288. f. 32/1978/ 5. ő. e.

7. Nicoale Ceauşescu: Jelentés a Román Kommunista Párt Országos Konferenciáján. 1977. december 5–7. Buk., 1977.

8. Magyar Nemzet, 1977. december 25. és 1978. január 1.

9. The Independce of Romania. Edited by ªtefan Pascu. Buk., 1977, 197–200.

10. Uo. 216–219.

11. Magyar Hírlap, 1977. december 25.

12. Magyar Nemzet, 1977. december 25. és 1978. január 1.

13. Beszéd doktori címek adományozásakor. 1978. január 24. Nicolae Ceauşescu: Románia a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom építése útján. 15. k. Buk., 1978, 416–417. Az anyanyelv szükségességének megőrzéséről a Magyar és Német Nemzetiségű Dolgozók Országos Tanácsának március 11-i ülésén is szót ejtett. Uo. 576–577.

14. A nemzetközi sajtó is beszámolt erről, pl. Süddeutsche Zeitung, 1978. január 26. (Cikkek a nemzetközi sajtóból, XXIII évf. 9. sz.)

15. Népszabadság, 1978. január 26.

16. Népszabadság, 1978. február 19.

17. Hanák Péter: Az etnikai tudatosság reneszánsza, valamint Páskándi Géza: Csipkerózsika avagy a medvék téli álma. Élet és Irodalom, 1978. február 25. és március 11.

18. A Hét, 1978. március 10.

19. A Die Presse 1978. január 8-i számában komoly elemzés jelent meg erről a témáról: A romániai németek feladják a küzdelmet. (Cikkek a nemzetközi sajtóból, XXIII évfolyam 9. szám.)

20. MOL XIX-J-1-j. Rom. 1978/119. d. Biczó György nagykövet jelentése. 1978. március.

21. MOL XIX-J-1-j. Rom. 1980/119. d. Rajnai Sándor nagykövet levele Puja Frigyes külügyminiszterhez. 1980. március 19.

22. MOL XIX-J-1. Rom. 1978/119. d.

23. MOL M-KS 288. f. 5/742. ő. e.

24. MOL M-KS 288. f. 22/1978/25. ő. e.

25. MOL M-KS 288. f. 11/4375. A tájékoztatóban az „imperialista” propagandáról adtak áttekintést, nem hallgatva el annak magyarországi hatásait sem

26. Előre, 1978. május 5. Ebben a műsorban Demény Lajosnak és Gáll Ernőnek is részt kellett vennie, szereplésük eleve nem sikerülhetett jól. Meg is kapták érte a bírálatot, amiért hallgatásukkal hitelesítették Illyés „lefasisztázását” és a nemzeti kérdés megoldottságát valló hivatalos álláspontot. Lásd Bíró Péter: Kisebbségi perspektívák a totalitárius társadalomban. In: Magyar Füzetek 5. Párizs, 1979. 101–102.

27. A levél dátuma 1978. május 25. A magyar vezetéshez csak a következő év márciusában jutott el a dokumentum. MOL M-KS 288. f. 51/13. ő. e.

28. Hua Kuo-feng, az államtanács elnöke augusztusban viszonozta Ceauşescu látogatását. A nyár folyamán az eurokommunizmust valló pártok vezetői, a francia Georges Marchais és a spanyol Santiago Carillo is tárgyalt a román párt vezetőjével. Ezek a lépések megannyi bosszúságot okoztak az SZKP vezetésének.

29. MOL XIX-1-j. Rom. 1978/118. d. Biczó György nagykövet jelentése. 1978. július 7.

30. Élet és Irodalom, 1978. július 8. A Dunánál.

31. Népszabadság, 1978. június 21., illetve július 10. Az utóbbi cikket Klaukó Mátyás, a Békés megyei Tanács VB-elnöke írta.

32. Pankovits József Knopp Andrásnak, az MSZMP KB osztályvezető-helyettesének kérésére az Olasz Kommunista Párt közreműködését kérte ebben az ügyben. Lásd Pankovits cikkét: Irány a szociáldemokrácia? Társadalmi Szemle, 1990/5. sz. 85.

33. MOL M-KS 288. f. 11/4375. ő. e.

34. PIL 765. f. 35. ő. e. Kádár itt felidézte a két medvebocs és a róka meséjét a sajt igazságos elosztásáról.

35. MOL M-KS 288. f. 47/762. ő. e. A megbeszélésről készült emlékeztetőből nem derült ki: reagált-e valamit az SZKP főtitkára erre a tájékoztatásra.

36. Népszabadság, 1978. augusztus 23.

37. MOL M-KS 288. f. 4/158. ő. e. Könnyű lenne ebben az esetben a klasszikus humán értelmiségi és a politika témáján töprengeni.

38. Levél Szalai Pálhoz. In: Jelentések a határon túli magyar kisebbségekről. Bp., 1988. 30–31.

39. MOL XIX-J-1-j Rom. 1978/118. doboz. Mindkét beszélgetés emlékeztetője itt található.

 


+ betűméret | - betűméret