stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2007 December

1907. A századelő világa egy évszázad távlatából: nagyhatalmi politika, politikai nemzedékváltás, nemzetiségi és társadalmi mozgalmak (1903–1908)


Lönhárt Tamás

 

Az 1907. év politikai, társadalmi folyamatai, eseményei mind Erdélyben, az Osztrák–Magyar Monarchiában, mind tágabb értelemben Közép-Európában, az 1904–1908 közötti időszak korrajzába ágyazva értelmezhetőek szervesen. A korszak történetét és a nemzetközi hatalmi politikát meghatározó folyamatok közül Németország és Oroszország expanzív és szövetségi dinamikája az, amelyet figyelemmel követve a kor helyi – erdélyi, magyar és román, valamint kelet-közép-európai – jelenségeinek tágabb összefüggéseire is fényt deríthetünk.

 

1. A „boldog békeidők” végnapjai: nagyhatalmak és erőviszonyok változása (1903–1908)

 A századelőn a Balkán-térség jelentette az orosz és az osztrák–magyar birodalmi expanzió ütközésének klasszikussá vált színterét.1 1903. október 3-án, Macedóniát illetőleg a stájerországi Mürzs-tegben tartott találkozón Ferenc József császár és király és II. Miklós cár még egyetértésre jutott. Az orosz uralkodót a távol-keleti színtéren aktivitását akadályozó Japán és az 1902-ben kötött brit–japán flotta-egyezmény aggasztotta.2 Megegyezés született, hogy Törökországgal szemben együttesen követeljék reformok bevezetését Macedóniában, melyeket közös osztrák–orosz felügyelet alatt hajtson végre a török állam.

1903. november 24-én Oroszország megnyitotta távol-keleti tengeri kapuját, Port Arthur kereskedelmi kikötőjét. A mandzsúriai vasút és az új, a koreai félszigetet és a Csendes-óceán északnyugati medencéjét is orosz befolyási övezetté alakító kikötő Japánt végképp fegyverkezésre és az oroszokkal szembeni lépésre késztette. Rövidesen megszakítják a diplomáciai tárgyalásokat Oroszországgal, majd 1904. február 8-án megtámadják és ostrom alá fogják Port Arthurt. A japán hadsereg „átvette Korea közigazgatását”. és Phenjannál összecsapott az orosz hadsereggel, majd májusban átkelt a Jalu folyón. Elkezdődött a majdnem két évig tartó mandzsúriai háború, amely tetemes emberáldozatot, nagy anyagi károkat és hatalmi presztízs-vesztességet okozott a cári birodalomnak. Lényeges volt e körülmények között Németország állásfoglalása, amely még Nagy-Britannia háborúval való fenyegetőzése ellenére is folytatta jelentős fegyver- és szénszállítmányok Oroszországba küldését a távol-keleti orosz hajóhad számára.3 Az orosz flottát a japánok végül 1904 augusztusában Port Arthurnál megverték, a kikötőt és erődrendszerét 1905. január 2-án Stössel orosz tábornok átadta a japánoknak. 1905 februárjában következett be a döntő orosz vereség Mukdennél. A Balti-tengerről, a világot megkerülve távol-keletre érkező orosz hajórajt Csuzimánál a japán flotta „hullámsírba” küldte. Oroszország 1905 júniusában fegyverszünetet kért, majd Porthsmouthban aláírták a békeszerződést, amelynek értelmében Korea és Mandzsúria Japán érdekterületté vált, de japán birtok lett Dél-Szahalin és Port Arthur is.4 Ezt követően a háborúban meggyengült Oroszország elfogadta, s II. Miklós cár aláírta Björkőben a német–orosz kölcsönös segélynyújtási egyezményt. Oroszország egyelőre nem kezdeményezhetett a német nagyhatalommal szemben, sőt, támogatására szorult.

Ugyanakkor Németország az ipari fejlődés, az új erőforrások és piacok szükségessége, az erőteljes demográfiai növekedés, de másfelől az átfogó birtokreform elkerülése következtében egyre határozottabban a nagyhatalmi birodalomépítésben és a világ újrafelosztására való törekvésben keresett kiutat. A demográfiai trendek és a fokozott iparosítás sajátos társadalmi dinamikája okozta feszültségek közepette új politikai és szellemi erőteret teremtett a birodalomépítés nemzeti retorikája. A bismarcki mérséklet helyett II. Vilmos külpolitikáját már más erők alakították, mindenekelőtt a dinamikusan fejlődő ipari-katonai komplexum. Ennek származéka lett a flottaépítési program, valamint a bagdadi vasút építésének terve (első szakaszát 1904 októberében fejezték be), amely mind a britek kelet-mediterráni érdekeltségével, mind az oroszok közel- és közép-keleti aktivitásával ütközött. Kihasználva az adódó alkalmat, Törökország a német tőke megjelenésében a katonai asszisztencia lehetőségét vélte felsejleni. Németország fő támasza lett a török hadsereg újjáépítésének, ez pedig nemcsak az első világháború kimenetelére volt jelentős hatással, hanem Törökország utólagos modernizációja és európaivá válása szempontjából is.5

A Balkán-térségben a századelőn a német érdekeltség csupán áttételesen érvényesült. Egyfelől a bagdadi vasút építése keltette fel a kelet-mediterrán térség és a Balkán iránti figyelmet. Másfelől, az orosz–osztrák–magyar viták is befolyásolták a német érdekeket alapvetően érintő nagyhatalmi szövetségi rendszerek dinamikáját.

Franciaország már jó ideje kereste s ekkor meg is találta az alkalmat Olaszország és Nagy-Britannia aggodalmainak kihasználására: Az 1902-ben létrejött Barrère– Pinetti egyezményben Olaszország kötelezte magát, hogy semleges marad Franciaországgal szemben akkor is, ha maga a francia fél kezdeményez háborút, provokáció folytán, Németország ellen.6 Ez lényegében semlegesítette Olaszország részéről az 1882-es „hármas szövetség” működését, ami 1914-ben meghatározóan fontosnak bizonyult. 1903 tavaszán VII. Edward angol király Párizsba látogatott. E szimbolikus lépést követően 1904 áprilisában Londonban három francia–angol egyezményt írtak alá, s ezzel Franciaország kitört az elszigeteltségből, s rendeződtek a marokkói és egyiptomi francia–brit nézeteltérések.7 A két nagyhatalom ezt követően a „status quo” fenntartása érdekében együttműködött egymással.

1905 elején Holstein és Bülow, a német külpolitika fő irányítói úgy gondolták, hogy Franciaországban az angol segítség „illúziójának” lebontásával tudnak majd eredményt elérni s így semlegesíteni a francia–angol egyezmények pozitív hatását. II. Vilmos Marokkóba utazott, ahol kétoldalú kapcsolatok kezdeményezését és német védnökséget ajánlott fel a szultánnak. Franciaország fellépését megelőzve a német uralkodó nemzetközi konferencia összehívását indítványozta a marokkói kérdés rendezésére. 1906 januárjában az Algecirasban tartott konferencián azonban Németország a franciák mellett Nagy-Britannia kiállásába ütközött. Oroszország pedig nem volt hajlandó a björköi egyezmény értelmében mozgósítani. Németország egyedül maradt, s Franciaország és Nagy-Britannia mellett most már Oroszország is a német hatalmi aktivitás ellenzőjévé vált.

1906 végén az angol orientációjú Izvolzskij lett Oroszország külügyminisztere, aki a távol-keleti orosz kudarc után a közép-ázsiai angol–orosz ellentétek lezárásával akarta tehermentesíteni a cári birodalmat.8 Ezt sikerrel meg is valósította, részint a francia közvetítésnek, részint a bagdadi vasút által jelképezett német aktivitás keltette aggodalmaknak köszönhetően: 1907. augusztus 31-én Szentpétervárott orosz–angol megállapodás született az érdekek kölcsönös tiszteletben tartásáról Perzsiát, Indiát és Afganisztánt illetőleg.

Az Osztrák–Magyar Monarchia és Oroszország között Bosznia és Hercegovina lett az újabb „Páris almája”. Az Osztrák–Magyar Monarchia általi annektálásuk épp a századelőn dinasztiát váltó Szerbia és a dualista monarchián belüli szláv emancipációs mozgalmak nacionalista programjának és aktivitásának felerősödéséhez vezetett. Ráadásul Szerbia és az Osztrák–Magyar Monarchia között 1906-ban vámháború zajlott, amit a cári birodalom mellett Franciaország is kihasznált, pénzügyi és kereskedelmi kapcsolatok kiépítésével fordítva a kis balkáni államot saját befolyása irányába. Az új osztrák–magyar külügyminiszter, Aerenthal Aloys gróf, Ferenc Ferdinánd köréhez tartozott, de ugyanakkor Conrad von Hötzendorffal, az új vezérkari főnökkel egyetemben a megelőző háború híve volt. Aerenthal és Izvolszkij, 1907 őszén titkos „gentlemen’s agreement”-re jutott egymással, melynek tárgya Bosznia sorsának végleges rendezése, amennyiben Bécs támogatja Oroszország terveit a tengerszorosokkal kapcsolatban. Ennek alapján kezdődött meg a Bécsből Boszniába vezető vasút építése, továbbá az alkotmányosság útjára akarták mielőbb terelni a helyi feszültségek megoldását. A terv szerint az annektálást követően meg kell valósítani a szlávok integrálását a helyi autonómiák intézményei, valamint a trialista átalakítás útján. Ráadásul az ifjútörök fordulat Törökország szuverenitásának újjáéledéséhez vezethetett, ezért gyorsan és egyértelműen cselekvésre intett a közös külügyminiszter. 1908. október 5-én Ferenc József proklamálta az annexiót. Ezt Oroszország, Nagy-Britannia és Franciaország felháborodással vette tudomásul, Törökország pedig bojkottot hirdetett az osztrák–magyar árukra. Németország azonban kiállt az Osztrák–Magyar Monarchia oldalán, ráadásul Oroszország felhívására mérséklő válaszok jöttek Nyugatról, nem jött létre az 1878-as berlini vagy az 1906-os algecirasi konferenciához hasonlatos fórum. Így a „fait accompli” sikerrel járt, azonban az Osztrák–Magyar Monarchián belül újabb vitát gerjesztett a terület hovatartozása: 1918-ig nem is született érdemi döntés, így „közösügyes” tartomány maradt (Reichsland). Ugyanakkor tovább növelte a kisebbségek arányát a Monarchiában, és újabb támadási felületet nyújtott a délszláv irredenta számára – így lett helyszíne 1914. június 28-án Szarajevóban a vég kezdetét jelző eseménynek.

A német kiállás az Osztrák–Magyar Monarchia mellett Bosznia-Hercegovina okkupációja (1878), majd annektálása (1908) idején súlyos következményekkel járt.9 Az Osztrák–Magyar Monarchia e sajátos körülmények között játszódó diplomáciai fordulatból messzemenő, nem teljességében helytálló következtetéseket vont le, s ezek a szükséges mérséklet helyett – miképpen a következmények ismeretében megállapítható – katasztrofális irányba vezettek. Végső eredményük az lett, hogy Németország fokozatosan szembefordult Oroszországgal.

 

2. Ahol a „forradalom szele” fogant: Oroszország, 1903–1908

A hivatalnoki kar csinovnyikjaira, az államrendőrség (Ohrana) hálózatára és a fegyveres erőkre épülő cári autokratikus hatalom represszív rendszere a századelő embere szemében korántsem látszott a reformok és a modernitás letéteményesének. Egymillió-négyszázezer főnyi katonájával a világ legnagyobb hadserege fölött rendelkezett. Ezt az óriási költségeket fölemésztő hadsereget azonban a nagy távolságok, a nyitott tér, a gyér vasúti hálózat következtében csupán jelentős idő alatt volt képes mozgósítani, hadrendbe állítani és vele hadműveleteket kezdeményezni. De ennek a hatalmas fegyveres testületnek volt egy másik funkciója is: a belső zavargások elfojtására, valamint pogromokra is használta az államhatalom.

II. Miklós cár mellett jelentős szerepet játszott a Fekete Százak reakciós „pártját” ellensúlyozó tanácsadók és miniszterek köre. Kiemelkedő egyéniség volt Szergej von Witte pénzügyminiszter, majd miniszterelnök. A szabadelvű meggyőződésű, de lojális monarchista von Witte miniszterelnökként reformokat kívánt bevezetni. Felismerte, hogy Oroszország számára az iparosítás jelenti a jövőt. Ezért kezelte prioritásként kormányzása idején az agrárexport, valamint a külföldi beruházások növelését.10 Ugyanakkor a külföldi árucikkek beáramlását jelentős importvámokkal fékezte. Szociális téren kezdeményezte a munkaidő korlátozását, és követendő példának tekintette a németországi munkásbiztosítási hálózatot.

Az Orosz Birodalom déli részén: Kijevben, Odesszában, Bakuban, Tbilisziben 1903-ban jelentős sztrájkok, felkelések törtek ki. Elfojtásukra bevetették a hadsereget is – a gyalogság egyharmada, a lovasság kétharmada vett részt ebben az évben büntetőakciókban. A hadsereg állománya lojálisan kiszolgálta a mindenkori legitim államhatalmat.11

A főként fiatal értelmiségieket tömörítő politikai szervezet, amely kapcsolatot tartott a falvak világával, követelései között pedig szerepelt az orosz paraszti társadalom sajátos struktúrájának megfelelő közösségi földtulajdon megerősítése és a nagybirtok felosztása, 1902-ben vált formálisan Szociálforradalmi Párttá (nevét gyakran a kezdőbetűiből származó betűszó jelöli: „eszer”). Az eszerek jelentős népszerűségnek és támogatásnak örvendtek a vidéki lakosság körében. Eszközeik közül nem hiányzott a „politikai terror”, a merénylet sem. 1902-ben az e célból létrejött Harci Szervezet sikerrel hajtott végre merényletet az oktatási miniszter ellen. 1909-ig folyamatosan az eszerek „politikai terrorcselekményeiről” szóltak az oroszországi hírek.12

Oroszország Szociáldemokrata Munkáspártja a forradalmi erőket összefogó politikai párttá alakult a Brüsszelben tartott második kongresszuson. Ekkor, 1903. július 30-án szerzett többséget a párton belül a (később „bolseviknek” nevezett) „maximalista” frakció, melyet Vlagyimir Iljics Uljanov – mozgalmi nevén Lenin –   vezetett. A Martov vezette „minimalisták” demokratikus köztársaságot fogalmaztak meg célként. Lenin azonban a kapitalista rend megdöntését és a proletárdiktatúra megteremtését jelölte meg végcélnak.13

A liberális eszmékkel szimpatizáló fiatal elit tagjai társasági találkozók és „szakmai konferenciák” keretében szervezték meg a politikai vitákat, hogy kijátsszák a hatósági tilalmakat. Az 1899 februári egyetemi zavargások után sorozatosan nagygyűléseket is tartottak, kölcsönös segélyalapot hoztak létre a letartóztatottak megsegítésére. Válaszul a hatalom 1900 decemberében több kijevi hallgatót besorozott katonának. Ezek a liberális értelmiségiek végül beolvadtak az Alkotmányos Demokrata (kadet) Pártba, mely a későbbiekben alkotmányos monarchiát és a népképviseletet megvalósító parlamentarizmust célzó programot fogalmazott meg.

Pjotr Sztruve Németországban hozta létre 1902-ben a Felszabadulás című lapot, amely egyfajta vitafórumává vált a változásokat sürgető fiatal orosz értelmiségnek.

Egységesítette köreik célrendszerét, s így hozzájárult a Felszabadítás Szövetség14 megalakításához, mely a reformokat követelők laza szervezeteként 1905-ben jelentős szerepet játszott az események elindításában.

Ahelyett, hogy – a hatalom számításai szerint – levezette volna a társadalmi feszültségek okozta forrongásokat, az 1904–1905-ös orosz–japán háború csak felerősítette őket. Amikor 1904 őszén az eszerek meggyilkolták a könyörtelenségéről híres Vjacseszlav Pleve belügyminisztert, II Miklós, aki felkeléstől tartott a hátországban, utódjául Szvjatopolk Mirszkijt nevezte ki, aki készen állt arra, hogy a „politikai terrort” csirájában elfojtsa, de a véleményszabadság ellen nem hatósági eszközökkel kívánt fellépni.15 1904 novemberében sor került a helyi közösségek önkormányzati tanácsainak (zemsztvo) konferenciájára Szentpéterváron. Hazatérésük után ennek részvevői kezdtek szervezkedni egy alkotmányozó nemzetgyűlés összehívása érdekében. A kezdeményezést támogatta a Felszabadítás Szövetsége, valamint a hivatalosan is elismert, Georgij Gapon pópa által vezetett szakszervezetek.

Ezért vonultak fel a munkások kezükben ikonokkal 1905. január 9-én, amikor petíciót kívántak átadni a cárnak. Mivel azonban a Téli Palota elé vonulni tilos volt, a katonai kordont alkotó katonák az előrenyomuló tömegre lőttek. A „véres vasárnap” híre és az eseményről készült fényképek bejárták nemcsak Oroszországot, hanem egész Európát – mindenütt elítélték a karhatalom által rendezett vérengzést. A liberálisok által irányított szakmai testületek – élükön Pavel Miljukov állott – általános sztrájkot hirdettek. A cár, akinek akkor hozták tudomására a japánoktól elszenvedett vereség hírét, kétségbeesésében tanácsadóihoz fordult.16 (II. Miklós köztudottan erélytelen államférfi volt.)

Szergej von Witte úgy vélte: vagy engedményeket kell tenni, vagy a katonaságra támaszkodva diktatúrát kell bevezetni Nyikolaj Nyikolajevics főherceg vezetésével. Amikor egyértelművé vált II. Miklós cár előtt, hogy Witte szerint a második semmi- képpen sem járható út, hajlott egy törvényhozó parlament összehívására. Az utolsó ösztönzést az adta meg, hogy 1905. október 13-án, a Szentpétervári Műszaki Egyetemen összeült sztrájkbizottság fölvette a Munkásküldöttek Szovjetje (azaz tanácsa) nevet, és tagjai sorába iktatta a szocialista és forradalmi pártok képviselőit is.

1905. október 17-én a cár aláírta az „októberi manifesztum” néven ismert iratot, amely kimondta a népképviseleti duma felállítását, és megerősítette a polgári szabadságjogok tiszteletben tartását. Tanácsadói megnyugtatták: a manifesztumot mint „külső kényszer alatt” hozott döntést rövidesen visszavonhatja.17

A moszkvai szovjet nevében a „permanens forradalom” hívei – többségükben  szocialisták – 1905. december 6-án meghirdették a fegyveres felkelést, amelynek célja a cári hatalom megdöntése és az alkotmányos köztársaság kikiáltása. Ezt a felkelést azonban von Witte a hadsereg bevetésével elfojtotta.

Miniszterelnökként von Witte utóbb megpróbálta bevonni a liberális alkotmányos demokratákat és a konzervatív-liberálisokat is a kormányzásba, de elutasították. Lemondása (1906 április) után helyét Sztolipin vette át, aki az új alaptörvény értelmében létrehozta a kétházas parlamentet. Felsőházában kinevezés útján az Államtanács testületeinek tagjai kaptak helyet. Az alsóházat – az Állami Dumát – választott képviselők alkották ugyan, de a bonyolult cenzusos rendszer ott is a konzervatív elemek túlsúlyának kedvezett. A cár feloszlathatta a dumát, s hiányában rendeletek által kormányozhatott.

Amikor 1906 júliusában kiderült, hogy az első duma összetétele jelentős arányban a Felszabadítás Szövetség nemesi liberálisaiból és az Alkotmányos Demokrata (kadet) Párt polgári tagjaiból áll, II. Miklós feloszlatta a testületet, s új miniszterelnököt nevezett ki az 1905–1906. évek lázadásait elfojtó Pjotr Sztolipin személyében.

Azért, hogy a monarchiának szilárd társadalmi támogatottságot biztosítson, Sztolipin létrehozott az alsóházban egy konzervatív-liberális reformer csoportot, hogy ezzel egyrészt elszigetelje a baloldalt, másrészt szembehelyezkedjen a „Fekete Százak” álláspontjával. Két ízben is (1906-ban és 1907-ben) feloszlatta, a cárral a dumát, mivel a kadetek liberális reformerei megerősödtek. Amikor pedig 1907-ben  az eszerek és a szociáldemokraták is indulni készültek a választásokon, elérte, hogy a cár megváltoztassa a választási törvényt, s ezáltal az új duma egyértelműen a konzervatív és alkotmányos monarchista erők kezében maradt. A kadetcsoport jelentős számbeli vissaesést szenvedett, a baloldalnak pedig be kellett érnie 32 hellyel a 422-ből.18 Ez lett az ötéves mandátumot egyedül kitöltő, választott duma Oroszország 1917 előtti történetében.

Sztolipin 1906–1911 között új agrárbirtokreformot indított el. Nem olyan  reformot képzelt el, amely gyarapítja a falvak tradicionális közösségi földjeit, hanem éppen a közösségi földek felosztásával kívánta erősíteni a magánbirtokra alapuló parasztportát, de elképzelése az „obscsinák” keretében önellátó életre berendezkedett faluközösségek körében nem örvendett támogatottságnak.19

Végül meg kell jegyeznünk, hogy Sztolipin kormányzása idején újból nagy méreteket öltött a „politikai terror”. Csupán 1906–1907 között mintegy 4500 tisztviselőt gyilkoltak meg.20 Sztolipin rögtönítélő bíróságokat állíttatott fel, amelyek némely vidéken jelentős sikert értek el a terrorcselekmények visszaszorításában. Azonban ő maga is terrorcselekmény áldozataként halt meg 1911 szeptemberében.

 

3. A „Széll-csend” utáni viharos magyar politikai élet: „obstrukció”, politikai csatározások, tiltakozó mozgalmak (1903–1908)

 Az Osztrák–Magyar Monarchia Lajtán túli területeinek politikai életét a 20. század első évtizedének közepén a maihoz mérhető általános krízishangulat és mély megosztottság jellemezte. Az 1902-re felépült Duna-parti Országház épületében ülésező Országgyűlés az ellenzéki obstrukció miatt a politikai viták klasszikus színtere helyett addig nem látott jelenetek színhelyévé vált. A parlamenti ellenzéket alkotó Függetlenségi és 48-as Párt, „síppal, dobbal, nádi hegedűvel”, ahogy a korabeli élclapok ábrázolták, próbálta megbénítani az országgyűlési tevékenységet. Az 1875–1905 között biztos parlamenti többséggel bíró Szabadelvű Párt, mely programját az 1867-es kiegyezés gondolatiságára építette, egyre türelmetlenebbül kereste az obstrukció megállításának módját, nem idegenkedve esetenként a karhatalom használatától sem.

Ugyanakkor a modernizációs törekvések a vármegyék funkciójának korlátozásával, választott önkormányzati szerveik közigazgatási feladatok ellátására szűkítésével jártak. A kormány álláspontját képviselő főispánok (akiket a belügyminiszter javaslatára a király nevezett ki) jogkörének növekedése éles vitákat eredményezett, és kiváltotta a vármegyei önkormányzati testületek tiltakozását.21

A gazdaság jelentős fejlődése, a vasútépítés, az agrártermékek exportja, a bányavállalatok állami és külföldi tőkével történő felfuttatása, valamint a pénzintézmények megerősödése (bank- és hitelintézmények, biztosítótársaságok megszaporodása) a magyar középosztály megerősödése mellett protekcionista nézetek megjelenését is eredményezte. Az állami forrásokból fejlesztett ipar mellett 1903 után megnőtt a magántőke szerepe, s az Ausztriával közös vámterület elleni hangok felerősödtek.22 Az újonckérdés kapcsán az „önálló vámterület” követelése mellett a közös hadsereg is az ellenzéki támadások tárgya lett. 

Az obstrukciót, mely a törvényhozást és kormányzást is alapvetően ellehetetlenítette, az uralkodó új kormány alakításával próbálta megoldani. 1903. június 16-án, az erősödő politikai ellenzékkel szemben az állam intézményeinek működőképességét fenntartani már egyre inkább képtelen, ugyanakkor kormányzata idején jelentős eredményeket elért Széll Kálmán lemondott, s helyébe a király gróf Tisza Istvánt, a Szabadelvű Párt vezéregyéniségét szólította fel kormányalakításra. Tisza István próbálkozása azonban a parlamenti frakción és pártján belüli csak részleges támogatottsága miatt sikertelen maradt. Ekkor az uralkodó felkérte gróf Khuen-Héderváry Károlyt,23 az akkori horvát bánt, hogy koalíciós tárgyalások útján keressen támogatottságot egy általa vezetendő kormány alakítására. A Kossuth Ferenc által képviselt függetlenségi ellenzék a tárgyalások során támogatásáról biztosította az új kormányt, amennyiben elveti a katonai újonclétszám-emelési javaslatot. Az Ugron Gábor vezetette függetlenségi frakció azonban leszavazza Kossuth Ferencet, s így a párt egysége is megbomlott. Az obstrukció folytatódott, s a függetlenségiek a populista ellenzékiségtől sem mentes Rakovszky István vezette Katolikus Néppárttal közösen továbbra is megbénították a törvényalkotó fórumok munkáját. Khuen-Héderváry ráadásul korrupciós vád alá kerül, s noha tisztázta magát, az eset megrongálta politikai hitelét.24 Ellenzéki koalíció alakult, amely az előző szakasznál is intenzívebb obstrukciós tevékenységet fejtett ki. Ráadásul újabb éles vitákra adott alkalmat az uralkodó chlopyi hadiparancsa (1903. szeptember 17.), melyben a hadsereg egységességének hangoztatása mellett a magyar nemzetet mint a monarchia egyik „néptörzsét” csupán a többi között említette.25 A hadsereg közös jellegének megváltoztatása újból előkerült az ellenzéki sajtó hasábjain.

A nemzeti mozgalmak is felerősödtek. A román nemzeti mozgalom, a passzivizmustól és annak mérsékelt célrendszerétől (Erdély önállóságának visszaállítása) eltávolodva, meghirdette új, aktivista politikáját.26 Ennek kerete a megújult Román Nemzeti Párt volt, melynek vezérkarában egy új generáció: fiatal ügyvédek, orvosok, egyházi birtokigazgatók alkotta elit tagjai ekkor, a századelő első évtizedének végén jutottak fontos szerephez. Az első áttörést 1903-ban a szászvárosi választókörzetből a magyar Országházba beválasztott Aurel Vlad programja jelentette, amely már túllépett a mérsékelt autonomista célkitűzéseken. A valódi fordulatot a Román Nemzeti Párt 1905. évi konferenciája hozta. Ekkor a delegátusok megszavazták a következő választásokon való részvételt és minden alkotmányos eszköz használatának új taktikáját. Tartalmilag pedig Erdély közigazgatási önállósága helyett a román nemzetiség kollektív jogainak és az ehhez rendelt autonóm testületeknek az alkotmányos keretbe ágyazását és működtetését fogalmazták meg mint megvalósítandó célt. Ettől jelentősen eltért Aurel C. Popovici Die Vereinigten Staaten von Gross-Österreich címmel, 1906-ban közölt tervezete, amely a föderatív megoldást tekintette megvalósíthatónak.27 Az ő elképzelése szerint a Habsburg Birodalom a „népek otthona”, olyan, közép-európai gazdasági komplementáris egész, amelyet föderális közigazgatási struktúrák által mind a német és az orosz nagyhatalmi törekvések, mind a pánszláv szervezkedés ellenében meg lehet és meg is kell  erősíteni. Az egyensúly, a gazdasági komplementaritás és a nemzeti közösségek autonómiája mellett tervezete gerincét a dinasztia nemzetek fölöttiségében rejlő erőknek adható új funkciók alkották. Mivel tervei és elképzelései Ferenc Ferdinánd trónörökös köréhez kötötték, 1912-ben Bécsbe is költözött.

1906-ban érkezett az Osztrák–Magyar Monarchiába Robert W. Seton-Watson,28 akit ekkor még a Monarchia barátjának tekintettek. Azt várták tőle, hogy kedvező képet fest a kisebbségekről a külföldi közvélemény számára. Amikor Bécsből Budapestre látogatott, megismerkedett gróf Apponyi Alberttel, Láng Lajossal és a Budapesti Hírlap igazgatójával, Rákosi Jenővel. Ajánlóleveleikkel jött Erdélybe, ahol a szebeni szász közösség közvetítésével lépett kapcsolatba az erdélyi román elit néhány képviselőjével Teodor V. Păcăţian, Augustin Bunea, Iuliu Maniu személyében. Aradon Vasile Goldiş, valamint a Tribuna szerkesztője, Russu-Ţirianu  hatott nézetei alakulására. Aradról Zágrábon keresztül tért haza Skóciába. 1907-ben már céltudatosan választotta utazása célpontjául a szlovák közösségek által lakott Észak-Magyarországot, s Anton Stefanek és Karl Renner voltak azok, akik tájékoztatták a nemzetiségi kérdés állásáról. Budapesten Vasile Goldiş bemutatta Alexandru Vaida-Voevod és Aurel Vlad parlamenti képviselőknek. Az eredmény ismert: Scotus Viator néven közzétett, nagy hatású cikkeivel alapvetően befolyásolta a kor brit szemléletét Közép-Európa jövőjét illetően, és fontos szerepet játszott az első világháborút követő békekonferencián is a Monarchia nemzetiségi kérdését vizsgáló bizottságok munkájában.

Horvátországban 1903 tavaszán több dualizmusellenes tüntetésre került sor. A nemzeti mozgalom hívei – túllépve az 1868-as magyar–horvát kiegyezés keretein –, Ferenc Ferdinánd trónörökös hallgatólagos egyetértésével most már „trialista” konstrukciót, s ezáltal gazdasági-pénzügyi önállóságot követeltek az Osztrák–Magyar Monarchián belül. Ezt az álláspontot képviselte az 1904-ben megalakult, Stepan Radic vezette Horvát Parasztpárt, amiként Ante Starèeviæ és Josip Frank is.29 Ezzel párhuzamosan alakult ki a Frano Sapilo és Ante Trumbiæ irányította „illír mozgalom”, melynek célja egy erős, a horvát–szerb együttműködésre épülő nagy délszláv állam megteremtése volt.

Ilyen körülmények között lett magyar miniszterelnök 1903. november 3-án gróf Tisza István. Az obstrukció letörését tekintette elsőrendű feladatának és az „erős kéz” politikáját alkalmazta: törvénybe iktatta a házszabály módosítását, amely felhatalmazta a házelnököt obstrukciót kezdeményező vagy tanúsító képviselők erőszakkal való eltávolítására az ülésteremből.30 Ugyanakkor a házszabály-módosítás korlátozta a képviselők felszólalásának idejét, s a házelnök elrendelhette a vita lezárását és a szavazást.

Mindamellett Tisza István kereste a kompromisszum lehetőségét is. Az újonc-kérdés helyett, mely érzékeny téma maradt, Kossuth Ferenc ellenzéki csoportjához közelítve, amely választójogi reformot sürgetett, megpróbálta kormányzása középpontjába a hathatós magyar nemzetpolitikát emelni. A választási reform erősen megosztotta a magyar politikai elitet, ő maga sem volt híve egy szélesebb választójog törvénybe iktatásának. Másfelől a nemzetiségek jelentős része úgy értékelte az egységes magyar nemzetállam építésének szolgálatába állított magyar kultúrpolitikát, mint amely szembefordítja a kisebbséget az állampolgári lojalitással.

A kormánypárti képviselők 1904. november 18-án „az állami szükségletek záros határidőn belüli rendezése céljából” beterjesztett törvényjavaslatot a házszabályt áthágva, az érdemi vita előtt, amolyan „parlamenti puccs” formájában megszavaz-tatták.31 Az országgyűlés csak négyheti szünet után, december 13-án ült újra össze. Ezen a napon az obstrukció romboló erővé vált: az ellenzéki képviselők összetörték a Ház bútorzatát, válaszul az uralkodó feloszlatta az országgyűlést.

Az új választásokat 1905. január 26-ára tűzték ki. Az újjáalakult Nemzeti Párt, amely gróf Apponyi Albert vezetésével szociálisan érzékeny neokonzervatív, agrárius platformot fogalmazott meg, eltávolodva a klasszikus liberalizmust egyre inkább integráló kormányzati állásfoglalástól, valamint a 67-es agráriusok és a Függetlenségi és 48-as Párt összefogása választási koalícióhoz vezetett, amely addig példátlan eredményt szült: győzött az ellenzéki koalíció.

A hagyományos parlamenti szabályokat felrúgva, az uralkodó mégis hivatalnok- kormányt nevezett ki, Fejérváry Géza, a volt honvédelmi miniszter vezetésével (emiatt kapta a „darabontkormány” gúnynevet). Mind az ellenzéki koalíció, mind a bukott Tisza-kormány egyes képviselői 1905. június 21-én leszavazták Fejérváry kormányát. Azonban az uralkodó elnapolta az országgyűlést. Erre a vidék és a városok adófizetési és újoncállítási bojkottal válaszoltak, s a polgári engedetlenség általános „ellenállássá” szélesült.

1905 nyarán és őszén a feszült politikai helyzetet országszerte ipari és agrársztrájkok súlyosbították. Ugyanakkor az oroszországi forradalom híre, valamint a világhírűvé vált Patyomkin cirkáló legénységének Konstancáról Resicabánya, Nagyvárad és Kolozsvár irányába szétszóródott legénységét üdvözlő s egyben széles nyilvánosságot kereső szociáldemokrata sajtó agitációja is egyre nehezebb helyzetet teremtett a kormány számára.32 Ausztriában az általános választójog váltott ki politikai vitákat, Prágából általános sztrájkról, barikádokról érkeztek hírek. 1905. november 28-án Bécsben 250 ezer ember tüntetett a Reichsrat előtt, s így sikerült az általános választójog törvénybe iktatására tett kormányzati ígéretet kicsikarni. Magyarországon azonban Garami Ernő megállapodást kötött a Szociáldemokrata Párt nevében Kristóffy József belügyminiszterrel, aki csak szóbeli ígéretet tett hasonló intézkedésre, ám ezzel megnyerte a Szociáldemokrata Párt vezetőségének támogatását,33 ami később évtizedekig folyó történelmi vita tárgya lett a magyar szociáldemokrata mozgalom körében.

1906 elején a „darabontkormány” által kinevezett főispánok beiktatása ellen több városban tömeges tüntetésekre, erőszakos fellépésre került sor. A helyzet kezdett mind erősebben dinasztiaellenes és szociális jelleget kapni. Ekkor Andrássy Gyula  egy küldöttség élén sokkal mérsékeltebb programmal kereste fel az uralkodót, aki azonban úgy látta, a karhatalom néhány jól irányzott akciójával szétzúzható az „ellenzéki izgatás”.34 A Fehérváry-kormány gyülekezési tilalmat rendelt el, az Országházat katonaság szállta meg, megvonták az engedetlenséget tanúsító megyék tisztségviselőinek állami javadalmazását. Ilyen körülmények között került sor 1906 áprilisában az uralkodó és az ellenzéki koalíció titkos megállapodására, melynek eredményeként Wekerle Sándor kapott miniszterelnöki kinevezést, s a koalíció alkotta kormány alakult.35

A koalíció kormánya lemondott a közös katonaság és a vámunió felbontásának követeléséről, Magyarország részesedése még növekedett is a közös költségek összességében (34,4 százalékról 36,4 százalékra).36 Míg Ausztriában valósággá vált az általános választójog bevezetése, a Wekerle-kormány ezt nem tekintette érdekének. A nemzeti jelszavak mellett az egyre nyilvánvalóbb eredménytelenség, a „felfordulás” elleni erőteljes karhatalmi fellépés, a nemzetiségi mozgalom felerősödése, valamint a szomszédos Román Királyságban zajló parasztfelkelés és a Szerbia elleni vámháború idején erősödő nemzetiségi nyugtalanság, majd Bosznia-Hercegovina annektálása következtében a balkáni feszültségek jelentős felerősödése mind-mind Tisza István új, megerősödött pártjának, a Nemzeti Munkapártnak az álláspontját igazolta.

A válságok, a beváltatlan ígéretek és a látványos eredmények elmaradása ellenére a nemzeti koalíció kormányzásának időszaka egy kedvező gazdasági konjunktúrával esett egybe. Az ipar nagyarányú állami támogatást élvezett, össztermelése a századvéghez képest 1913-ra kétszeresére nőtt.37 A Szerbia elleni vámháború a magyar mezőgazdasági termékeknek az osztrák–magyar belső piacon nagyon kedvező körülményeket eredményezett.

Mindezekkel együtt azonban a nemzeti koalíció kormányáról alkotott képet inkább az 1905-ben, ellenzékben hangoztatott vámügyi és választójogi, valamint a hadsereg kérdését érintő „nemzeti diskurzus” alkotta magas elvárási küszöb és az előrelépés hiánya keltette csalódás, semmint az elért gazdasági sikerek határozták meg.

Négyéves koalíciós kormányzás után Tisza István újjászervezett pártja az 1910-ben rendezett választásokon a 413 képviselői helyből 256-ot szerzett meg (a függetlenségi parlamenti frakció csak 23 százalékot tartott meg), s ő újból miniszterelnök lett. A dualizmus utolsó nyolc évét Magyarországon az ő személyisége és politikai szerepe határozta meg.

 

4. A Román Királyság a 20. század elején: politikai nemzedékváltás és az utolsó európai parasztfelkelés (1904–1908)

A Román Királyság mint modern dél-kelet-európai állam 1866 és 1881 között alapozta meg alkotmányos, független és szuverén létét. Az 1866. évi Román Alkotmány,38 a korabeli Belgium alkotmányának mintáját Romániára alkalmazva jött létre. A Hohenzollern-Siegmaringen-dinasztia első uralkodója, I. Károly király az alkotmányos monarchia és a parlamentarizmus, valamint a politikai váltógazdaság betartását, a politikai, tudományos és kulturális élet intézményes keretének megszilárdítását tekintette a legfontosabb hatóerőnek a gazdasági modernizáció és a társadalmi kohézió erősítését célzó kormányzás biztosítására. Ez a szemlélet egyrészt a modern intézmények gyors fejlődését eredményezte, másrészt kiváltotta a „tartalom nélküli formák” átvételének kritikáját: az elsőt, vagyis a modern román államiság, gazdasági és társadalmi élet nyugati minták alapján, saját erőből történő megteremtését a Liberális Párt képviselte, a második viszont a Titu Maiorescu és Petre P. Carp létrehozta Junimea társaság köré szerveződő Konzervatív Párt diskurzusát táplálta.39 E két párt körül polarizálódott a modern román közélet. Vezéregyéniségei 1881-et követően a liberális nemzeti szemléletet valló Ion C. Brătianu, Dimitrie A. Sturdza, Spiru Haret, valamint a másik oldalon a már említett Titu Maiorescu és Petre P. Carp mellett Gheorghe C. Cantacuzino és Take Ionescu voltak.

A századfordulón kormányzó Konzervatív Pártnak – a kormányfő előbb Cantacuzino (1899–1900), majd Carp (1900–1901) volt – pénzügyi, és ebből eredően gazdasági válsággal kellett szembenéznie. A válságot az ipar és az infrastruktúra 1895 után felgyorsuló fejlesztését megalapozó külföldi hitel törlesztése, valamint a kormányzat megszaporodott hivatalnokállományának az eladósodott államot terhelő növekedése okozta.40 Az államháztartási hiány pótlására a kormány  Németországhoz fordult kölcsönért, másfelől a külföldi tőkeberuházásnak kedvező törvényeket hozott (ilyan volt például a Standard Oilnak ítélt kőolaj-koncesszió). Emellett Carp indítványozta az állami hivatalnokréteg 15 százalékos csökkentését, a megyei és községi közigazgatás egyszerűsítését, új adó kivetését a szeszgyártásra. Mindez népszerűtlenségi hullámhoz s a kormány bukásához vezetett.

A király 1901-ben a Liberális Párt doyenjét, D. A. Sturdzát nevezte ki miniszterelnöknek, aki biztosította arról, hogy fenntartja az 1891-ben kötött szerződéses viszonyt Németországgal és az Osztrák–Magyar Monarchiával. A liberális kormány folytatta az állami adminisztráció megkezdett reformját, s kiegyensúlyozta az állami költségvetést. A szociális és birtokreformoknak az 1888. évi parasztfelkelést követően megnövekedett igényére való válaszul Spiru Haret 1903 és 1904 folyamán új törvényeket kezdeményezett a paraszti középgazdaságok erősítése és a szövetkezetek támogatása céljából.41 Ezek azonban nem voltak hatással a nincstelen, fölbérleti szerződésekkel (arenda) megterhelt paraszti tömegek létfeltételeire. Az ipar fejlődését támogató, a helyi vámtarifákat eltörlő törvénykezés és a protekcionista vámpolitika a külföldi agrárárukkal szemben a kormány szándékai szerint a belső piac védelmét volt hivatott szolgálni a hazai termékek számára, ám ilyen körülmények között a földbérleti szerződésekből főleg a közvetítők, valamint a birtok címzetes tulajdonosai húztak hasznot, nem pedig maguk a földművelők.42

1904-ben azonban a Liberális Párton belül új generáció jelentkezett. Tagjai a Szociáldemokrata Pártból 1899-ben kivált s 1900-ban a liberálisokhoz csatlakozottak csoportjával együtt – progresszív szemléletű értelmiségiek és a középosztály képviselői, akik társadalmi reformokat sürgettek – céljuknak a középosztályt integráló, modern ipari állam megvalósítását tekintették. Vezéregyéniségük a politikusként már beérkezett Ion I.C. Brătianu,43 a pártalapító fia lett, aki 1902–1907 között a bukaresti külügyminisztériumot vezette. A párton belül alig volt riválisa, legfeljebb Emil Costinescu, a Román Nemzeti Bank egyik alapítója, a pénzügyminisztérium vezetője számíthatott annak, vagy Vasile Lascăr, a Sturdza- kormány erőskezű belügyminisztere. Brătianut nemcsak pártjának radikális szárnya – az 1900-ban a pártba belépett „nagylelkűek” („generoşii”) csoportja (Constantin Stere, Vasile G. Morţun, George Diamandi, Ion C. Atanasiu) támogatta, hanem Eugen Carada, a finánctőke vezéregyénisége is.44 Első házassága (1897) révén a fiatal politikus a Moruzziakkal, második házassága által (1906) a Stirbey családdal került rokoni viszonyba.45

Amikor 1904 végén a Sturdza-kormány minisztereként Vasile Lascăr előterjesztette a községi közigazgatás  reformjára és a parasztközösségekre vonatkozó  törvénytervezetét, a Carada–Brătianu-csoport tagjai lemondtak tisztségükről, s a párton belüli ellentétek hatására a kormány visszaadta mandátumát.

A Konzervatív Párt, amely 1905 januárjában vette át a kormányzást, Take Ionescu kormányfői tisztségét kihasználva a februárban tartott választásokon jelentős parlamenti többséghez jutott. A kormányzati mandátum azonban kiélezte a párton belüli ellentéteket. Take Ionescu szembekerült a párt doyenjeivel, Cantacuzino és Carp ugyanis hallani sem akart olyan programról, amely a választási kollégiumok reformját és a parasztság helyzetének orvoslását tartalmazta. Ők a magántulajdon és a cenzusos rendszer hármas kollégiumának fenntartását elvi kérdésként kezelték.46

Az első parasztmegmozdulások – kisebb, helyi felkelések 1905–1906 folyamán törtek ki az országban,47 de ezek elszigetelt jelenségek maradtak. Földbérleti szerződések okán került sor ilyenekre néhány faluban (Stolniceni, Cozmeşti, Miroslăveşti), majd Iaşi külvárosában, Putnán,48 Munténia egyes vidékein.

Nagyobb visszhangot keltett az 1877–78-as függetlenségi háború veteránjainak mozgalma, amelyet a földhöz juttatásukról szóló törvény gyakorlatba ültetése során észlelt visszaélések és az ezek ellen tett kormányzati intézkedések váltottak ki. A liberális kormány 1903-ban tervet dolgozott ki: a földhöz juttatott veteránokkal Dobrogeát szerette volna betelepíteni, ez a terv azonban nemtetszést váltott ki.49 1906-ban a veteránok küldöttei kongresszust tartottak és petíciót juttattak el a trónra lépése negyvenedik évfordulóját ünneplő uralkodóhoz. A kormány új törvényeket ígért, a veteránok azonban hiába várták a kedvező rendezést. Annyi eredménye azért volt az akciónak, hogy Vasile Kogălniceanu, a parasztságot jobbágysorból felszabadító miniszterelnök fia és Alexandru Vălescu tanító kongresszust hívott össze, és ott elhatározták a faluközösségek szövetkezését, amit Către săteni című programjukban meg is hírdettek.50

1906 nyarán a dorohoi-i Kalman Fischer birtokközvetítő körzetében lévő faluközösségek a helyi tanítók segítségével elérték, hogy közvetlen bérleti  szerződést köthettek az egyház földjeinek megművelésére. Fischer tiltakozására végül közös társbérletben egyeztek meg, ő ennek ellenére továbbra sem engedte, hogy az érintett falvak népe megmunkálja a bérelt földeket.51 A hatóságok közbeléptek, és letartóztatták a parasztokat védelmező tanítót. Ekkor a parasztok fellázadtak, noha részleges sikernél alig remélhettek többet. A közös megegyezést a hatóságok hallgatólagos engedélyével, a földbérleti közvetítő rövidesen áthágta, s a parasztság végképp elvesztette bizalmát mind a hatóságokban, mind az egyébként jó szándékú helyi támogatóiban, a tanítóban és a papban. Az eset jelzés értékű, mert rávilágít arra, miként szánták rá magukat a parasztok egy év múlva azokra a kétségbeesett cselekedetekre, amelyek végül tragikus fordulatot vettek.

Herman Juster magasabb ajánlata ellenében Fischer Marcu földbérlet-közvetítő csak úgy tudta megtartani a moldvai Dimitrie Sturza birtokainak közvetítésére (arenda) szerzett jogát 1906 folyamán, hogy jelentősen túllicitálta riválisát. Ráadásul a földműveseknek is ígéretet tett az árenda csökkentésére, hogy maga mellé állítsa őket. Ennek következtében, amikor 1907 februárjában eljött az egyezség (învoieli agricole) megújításának ideje a földművesekkel, nem jelent meg a birtokon, emberei pedig pénzben és termékben sokkal magasabb kötelezettségekhez kötötték a szerződések aláírását.52 Fischer azonban elszámította magát: a parasztok előbb új, az ígért alacsony kötelességeket tartalmazó szerződéseket követeltek, majd fellázadtak. A felkelés 1907. február 21-én robbant ki a moldvai Flămânzi községben a földbérleti viszonyok, a felügyelők visszaélései, valamint a kemény tél utáni kilátástalan helyzet miatt.

Február 25-én még csak csendőralakulatokat, három nap múlva már a katonaságot vezényelték ki a felkelők ellen. Március 4-én Botoşani utcáit is elözönlötték a parasztok, néhány birtokos és bérletközvetítő házát felgyújtották, kifosztottak üzleteket. A katonaság közéjük lőtt, halálos áldozatok voltak. Pár nap múlva Burdujeni és Suliţa vásárváros, majd az egész Szeret járás a felkelés színhelyévé vált.

A Konzervatív Párt szeretett volna a liberálisokkal közös döntést hozni, hogy később ne vetődjék fel a felelősség kérdése, ezért eleinte nem lépett fel minden lehetséges eszközzel. De március folyamán a felkelők egész Moldvát lángba borították, s amikor Galaţi városában a hadsereg erővel lépett fel ellenük, nagyszámú halálos áldozatot jegyeztek fel. Miután a felkelés Munténiába is átterjedt, C. G. Dissescu március 7-én indítványozta a hadsereg költségvetésének kiegészítését. A felkelés azonban továbbterjedt, s végül elérte Olténia nyugati részeit is.

A határról érkező jelentések arról számoltak be, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia csapatösszevonásokat végez, diplomáciai források pedig jelezték a külügyminisztériumnak, hogy a Monarchia kész közbelépni, ha a román királyi hadsereg nem rendelkezik elegendő erővel a felkelés elfojtásához.53

Az egyre veszélyesebbé váló helyzetben a Konzervatív Párt képtelennek bizonyult kormányzati eszközökkel megoldást találni.  Take Ionescu felkereste Ion I. C. Brătianut, s arra kérte, vegye át a kormányzást. A király George C. Cantacuzinóval folytatott tanácskozását követően (március 12.) visszahívta a Liberális Pártot, s Dimitrie. A. Sturdza vezetésével megalakult az új, keménykezű liberális kormány.54 Belügyminisztere Ion I. C. Brătianu lett, a hadügyek élére Alexandru Averescu tábornok állott – mindketten  jelentős szerepet játszottak a felkelés leverésében. Take Ionescu a parlament ülésén üdvözölte az új kormányt, s támogatásáról biztosította a felkelés felszámolásában.

Brătianu és Averescu közösen dolgozta ki a felkelés elfojtásának tervét:55 az országot tizenkét katonai övezetre osztották, a megyéken belül több szektort választottak le. Turnu Severin, Craiova, Târgovişte, Bukarest, Buzău, Focşani, Roman, Botoşani központtal nyolc hadtest kezdte meg a fegyveres rendteremtést. Március 22-én ért véget a katonai akció. A később kialakult polémia során szélsőségesen eltérő számok hangzottak el az áldozatokra vonatkozóan: Brătianu a parlamentben 419 áldozatról beszélt,56 a baloldali sajtó tizenegy és tizenhárom ezer közé tette az áldozatok összlétszámát,57 Averescu tábornok 1937-ben 2500 áldozatot említett.58

A felkelést követően mindkét nagy romániai párt belső átalakuláson ment keresztül. Az 1908-as részleges választásokon a Liberális Párt, noha élhetett a kormányzati pozíció előnyeivel, vidéken sok helyütt eredménytelenül szerepelt. Ennek ürügyén Ion I. C. Brătianu áttörést ért el: 1908. december 22-én miniszterelnök lett, majd 1909. január 11-én a pártelnöki funkciót is átvette az akkor már 75 éves Sturdzától.59 Az új liberális elit vezéreként Brătianu előbb I. Károllyal, majd I. Ferdinánd királlyal szemben a monarchiát tisztelő, de erős és irányadó politikus szerepét töltötte be.

Miután a Konzervatív Párton belül is felerősödtek a Carp és Take Ionescu közötti ellentétek, 1907 nyarán, miközben Take Ionescu Párizsban tartózkodott, Carp kizárta a pártból vetélytársa támogatóit. Ennek folytán Take Ionescu, aki az 1901 utáni nehéz időszakban gyakran látogatta a párt vidéki klubjait, és nagy része volt a párt újjászervezésében és aktivizálásában, kilépett, és Konzervatív-Demokrata Párt néven 1908-ban új pártot alapított. Az új politikai alakulatnak akkor nem sokan jósoltak nagy jövőt, rövidesen azonban meghatározó politikai pólust alkotott, olyan személyiségek támogatták, mint Ion Luca Caragiale és A. D. Xenopol történész. Take Ionescu pártja élén a román politikai élet jelentős személyisége maradt 1922-ben bekövetkező haláláig.60

A polgári és értelmiségi csoport által létrehozott Szociáldemokrata Párt61 az 1893–1899 közötti időszakban a Constantin Dobrogeanu-Gherea elméleti munkássága62 által meghatározott úton haladt. A munkásságnak ez a Ioan Nădejde vezette politikai képviselete 1895 után Vasile G. Morţun63 személyében csupán egy helyet tudott biztosítani magának választások útján a parlamentben, 1899-ben pedig már egyet sem. Az alapítók egy csoportja ezt követően, amint fentebb már említettük, elhagyta a pártot, és a Liberális Párton belül keresett új utakat. A szocialistáknak csak 1905-ben sikerült a munkásklubok szövetségére épített országos hálózatot létrehozniuk, majd lapokat indítaniuk. 1907-ben megalakult a Szakszervezetek Központi Tanácsa, az első országos szakszervezeti testület. A következő évtized szocialista mozgalmában központi szerepet játszott a bolgár származású Christian Rakovski, akinek radikális szemlélete rányomta bélyegét a munkásság új politikai pártjának szervezésére. A Romániai Szociáldemokrata Párt valójában azért alakult meg 1910-ben, mivel a liberális kormány törvényt hozott, amely megtiltotta az országos szakszervezeti testületek „felforgató” tevékenységét állami ipari vállalatokban (beleértve a vasutat is). „Minimalista” programjának középpontjában a polgári demokratikus átalakulás és tágabb szociális törvénykezés megvalósítása állott. Szintén 1910-ben jelent meg Constantin Dobrogeanu-Gherea „új jobbágyságról” szóló,64 erősen agrárszocialista, szövetkezeti kérdésekkel is foglalkozó műve, amely a közgondolkodást a parasztkérdés felé irányította.

 

Jegyzetek

1. Lásd Palotás Emil: Az Osztrák–Magyar Monarchia balkáni politikája a berlini kongresszus után, 1878–1881. Bp., 1982. passim; idem: A Balkán-kérdés az osztrák–magyar és az orosz diplomáciában a 19. század végén, Bp., 1972. passim.

2. Diószegi István: A hatalmi politika másfél évszázada, 1789–1939. História, MTA Történettudományi Intézete, Bp., 1994.

3. Németország a múlt századelőn a búr háború idején már igyekezett a brit érdekek ellen lázadó Transvaallal kapcsolatokat teremteni, majd 1904-ben, a hererók felkelését leverve, a kelet-afrikai brit érdekeltséggel szemben, az 1884 óta protektorátusként igazgatott Német Dél-Nyugat Afrikát szervesen gyarmati területté tette.

4. Diószegi István: i.m. 214. A békekonferenciát, a közvetítést, a helyszínt és a szerződés garantálását illetőleg az Amerikai Egyesült Államok elnöke, a republikánus Theodore Roosevelt fejtett ki lényeges tevékenységet, amiért később Béke Nobel-díjjal tüntették ki.

5. A németek által megreformált hadsereg kötelékében szolgált Musztafa Kemal Atatürk, a modern Törökország atyja, az európai, szekularizált török társadalom megalkotója.

6. Diószegi István: i.m. 212.

7. Marokkót francia, Egyiptomot brit befolyási övezethez tartozónak tekintették ezt követően. Ibidem, 213.

8. Uo. 218.

9. Palotás Emil: Okkupáció-annexió (1878–1908), In: História, 1995. 1. sz. 14–17.

10. 1900 körül már 270 külföldi részvénytársaság működött Oroszországban. Elisabeth Heresch: II Miklós. Magyar Könyvklubb, 1995, 74.

11. Az 1917-es forradalom után így került jelentős számú tiszt az új hadsereg kötelékeibe, folytatva az állam szolgálatában a legfelső legitim államhatalmi körökhöz lojális tevékenységét. Richard Pipes: Az orosz forradalom története. Európa Könyvkiadó, Bp., 1997. 35–36.

12. Uo. 50–51.

13. Dmitri Volkogonov: Lenin. O nouă biografie. Editura Lider, 1997.

14. Richard Pipes: i.m. 52.

15. Uo. 61.

16. Elisabeth Heresch: i. m.

17. Richard Pipes: i.m. 71.

18. Uo. 83.

19. Uo. 80–81.

20. Uo. 79.

21. Stipta István: Törekvések a vármegyék polgári átalakítására. Osiris Könyvkiadó, Bp., 1995. passim.

22. Romsics Ignác: Magyaroszág története a XX. században. Osiris Könyvkiadó, Bp., 2002. 71.

23. Gratz Gusztáv: A dualizmus kora. Magyarország története 1867–1918. II kötet. Magyar Szemle Társaság, 1934. 16–17.

24. 1903 augusztusában parlamenti vizsgálóbizottság alakult Budapesten, amely az országgyűlési képviselők megvesztegethetőségét vizsgálta. A bizottság parlamenti jelentésében arra a következtetésre jutott, hogy csupán egyedi esetekről lehet szó. Ugyanakkor a korabeli magyar sajtó elég széles helyet szentelt a „botrányok”-nak és a parlamenti jelentésnek. A XX. század krónikája, Szerk. Bodo Harenberg (Balogh Katalin, Karádi Ilona). Officina Kiadó, Bp., 48–49.

25. Gratz Gusztáv: i.m. 20–21.

26. Lucian Boia: Contribuţii privind criza Partidului Naţional Român şi trecerea de la pasivism la activism (1893–1905). In: Studii. Revisă de istorie, anul 24, nr. 5, 1971. 963–984.

27. Aurel C. Popovici: Die Vereinigten Staaten von Gross-Össterreich. Leipzig, 1906. passim.

28. Robert W. Seton-Watson aktivitását, publicisztikáját, valamint a brit közvéleményre gyakorolt hatását illetően lásd Cornelia Bodea: Hugh Seton-Watson: R. W. Seton-Watson şi românii, 1906-1920. Vol. I–II. Editura ªtiinţifică şi Enciclopedică, Buc., 1988. passim; Jeszenszky Géza: Az elvesztett presztízs. Magyarország megítélésének megváltozása Nagy-Britanniában (1894–1918). Magvető Könyvkiadó, Bp., 1986. passim.

29. Romsics Ignác: i.m. 88.

30. Gratz Gusztáv: i.m 27.

31. A kor politikai publicisztikája gróf Tisza István jeladását, mellyel „levezényelte” a szavazást, „zsebkendőszavazás”-nak nevezte. Lásd Uo. 60.

32. Merényi László: Boldog békeidők. Magyarország 1900–1914, Gondolat Könyvkiadó, Bp., 1978. 66–67.

33. Uo. 71.

34. Uo. 72.

35. Romsics Ignác: i.m. 72.

36. Uo. 73.

37. Merényi László: i.m. 93.

38. Eleodor Focşeneanu: Istoria constituţională a României (1859–1991). Editura Humanitas, Buc., 1998. 26–34.

39. Lásd Apostol Stan: Ion C. Brătianu. Un promotor al liberalismului în România. Editura Globus, Buc., 1993. passim; Ion Bulei: Conservatori şi conservatorism în România. Editura Enciclopedica, Buc., 2000. passim.

40. A hivatalnokréteg aránytalan növekedésének okai közt nagy szerepet játszott a politikai támogatás biztosítása jövedelmező állami hivatalokkal. Keith Hitchins: România 1866–1947. Editura Humanitas, Buc., 1996. 130.

41. Uo. 131.

42. Radu Rosetti: Pentru ce s-au răsculat ţăranii. Buc., 1908. passim; G. Garoflid: Păreri în chestia agrară. Buc., 1907. passim.

43. Született 1864 augusztus 20-án (Florica községben), 1882-ben érettségizett a Sf. Sava kollégiumban, majd Párizsba ment, ahol 1889-ig mérnöki tanulmámnyokat folytatott. Hazatérése után 1889–1895 között vasútépítési mérnök, majd 1895-től képviselő a Liberális Párt színeiben. 1897–1899, 1901–1902 között a közművek minisztere, 1902–1907 között külügyminiszter. Lucian Predescu: Enciclopedia României. „Cugetarea” 1940. Material românesc. Oameni şi înfăpturi. Ediţie anastatică. Editura Saeculum I.O., Buc., 1999. 128.

44. Ion Bulei: Viaţa în vremea lui Carol I. Editura Tritonic, Buc., 2005. 73.

45. Uo. 75.

46. Keith Hitchins: i.m. 132.

47. Damian Hurezeanu: Problema agrară şi lupta ţărănimii din România 1904-1906. Editura ªtiinţifică, Buc., 1961. 221.

48. Uo. 223–227.

49. 1912-ig 3000 veteráncsalád települt be a 30 000 érintett közül Dobrogea területére. Damian Hurezeanu, i.m., 236.

50. Uo. 253.

51. Az eset részletes elemzésére lásd Damian Hurezeanu: i.m 241–244.

52. Ion Bulei: Viaţa... 53.

53. Uo. 57. Lásd még Arhivele Naţionale Militare, Piteşti, Fond Comandamentul Vânători de Munte. Ez a levéltári anyag a határőrezredek megfigyeléseit és helyzetjelentéseit is tartalmazza. A Román Királyi Hadsereg fellépésére és a döntés meghozatalára a katonai beavatkozásról, valamint a felvonulás végrehajtásáról lásd: Uo. Fond Cabinetul Minstrului, 1907, valamint Fond MStM (Marele Stat Major), 1907–1908.

54. Ion Bulei: Viaţa... 58.

55. Uo. 59.

56. Uo. 60.

57. Uo. Lásd még Tiberiu Avramescu: Adevărul. Mişcarea democratică socialistă (1895-1920). Editura Politică, Buc., 1982. p. 158.

58. Ion Bulei: Viaţa... 61.

59. Keith Hitchins: i.m., 133.

60. Uo. 135.; Ion Bulei: Viaţa... 93–96.

61. Nicolae Jurca: Istoria social-democraţiei din România. Editura ªtiinţifică, Buc., 1994, 22–47.

62. Zigu Ornea: Opera lui C. Dobrogeanu-Gherea. Buc., Ed. Cartea Românească, 1983. passim; Felix Aderca: C. Dobrogeanu-Gherea: viaţa şi opera. Buc., Casa ªcoalelor, 1947. passim.

63. Nicolae Jurca: i.m. 31.

64. Constantin Dobrogeanu-Gherea: Neoiobăgia. Studiu economico-sociologic al problemei noastre agrare, Buc., 1910. passim.

 


+ betűméret | - betűméret