stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2007 Október

A fiatal kutatók és az intézményesülési folyamatok


Szabó Á. Töhötöm

 

A néprajz példája

 

Van egy jó ismerősöm, akinek van egy két és fél éves kisfia, kit Örsnek hívnak. Ha valaki megkérdi, hogy hol dolgozik az apja, következőképpen válaszol: a múzeumban. Ha az érdeklődő netán tovább kíváncsiskodik, hogy mit csinál a nevezett apuka a múzeumban, akkor Örs azt válaszolja, hogy őrzi a hagyományt. A kérdés az: hogy került az apuka a múzeumba, és pontosan mit csinál, amikor hagyományt őriz. E kérdésre létezik egy az apuka életpályáját és egy a néprajz általános helyzetét alapként kezelő válasz. Én itt ez utóbbit fogom követni, hisz a néprajzos végzettségű, Kolozsváron diákoskodó és most Szatmárnémetiben dolgozó fiatal apuka (néprajzos-muzeológus) példájából merítve sok mindent ki lehet bontani egy olyan fiatal tudomány, mint a néprajz és ennek a fiatalokat érintő oktatási, kutatási és pályalehetőségbeli viszonyairól.

A néprajz Erdélyben tehát fiatal tudomány, és mielőtt az erdélyi néprajzosok idősebb nemzedékét magamra haragítanám, megmagyarázom állításomat. Herrmann Antal 19. század végi oktatási tevékenysége, a második világháború idején és azt követően rövid ideig újra megszervezett néprajzi oktatás és az erdélyi néprajzosok fontos munkái és elévülhetetlen érdemei ellenére azt gondolom, hogy a néprajz fiatal tudomány, mert teljes szerkezetében 1990 után kezdett kiépülni, és ez a kiépülési folyamat most is tart. Teljes szerkezeten egyetemi tanszéket, kutatóműhelyt, szakirányú publikációs fórumokat és ezekkel együtt szakvégzettséget igénylő és ennek megfelelő munkát biztosító intézményrendszert és ezek közötti szaktudományos kommunikációt értek. Röviden: intézményesült és praxissá emelt szabályok szerint működő tudományként a néprajz még igen fiatal, hisz a fenti tényezők némelyike megvan, más része kialakulóban van, megint más része hiányzik, vagy igencsak részleges. A következőkben erről fogok beszélni négy, egymástól nem független szempontot figyelembe véve.

 

Tudástermelés, tudásmegjelenítés

Az erdélyi muzeológiai, illetve néprajzi tudástermelésnek és kommunikációnak az egyik fontos sajátossága, hogy ugyan Kolozsváron magyar múzeumi tevékenységről csak kismértékben lehet beszélni, a legfontosabb képzési, illetve az egyik legfontosabb kutatásszervezői intézmény ebben a városban működik, míg az itt kitermelt tudást, azokétól eltekintve, akik itt vagy külföldön kapcsolódnak a tudományos közéletbe, nem kolozsvári, hanem máshol található, nagyrészt székelyföldi intézmények hasznosítják. Hadd jegyezzem meg: a fentnevezett tudást a szakintézmények csak igen kis mértékben képesek integrálni, hasznosítani, ugyanis a végzett szakemberek számához képest elenyésző az intézmények felvevőképessége, és hasonlóan elenyésző a külső munkatársak tevékenységének integrálóképessége. A múzeumok vagy kutatóműhelyek – elsősorban finanszírozási problémáiknak tulajdoníthatóan, hisz belső kutatásokat is csak nehezen tudnak indítani – szinte egyáltalán nem vonnak be a kutatásokba külső, a szakot elvégzett, de pedagógusként tevékenykedő munkatársakat. Ily módon a néprajzot végzett hallgatók nagy többsége a kettős képzésnek köszönhetően magyar- vagy nyelvtanárként helyezkedik el, és az iskolai oktatói tevékenységen kívül – hisz a tanrend a magyar nyelv és irodalom oktatása során nagyban alapoz a népköltészetre és a sok esetben néprajzi vonatkozású helyismereti anyagra – talán soha nem hasznosítja a Kolozsváron megszerzett néprajzos, muzeológus tudást. A kettős képzés ebből a szempontból előny, de egy másik szempontból hátrány, hisz a néprajzos végzettségűek nincsenek rákényszerülve arra, hogy néprajzosként keressenek munkát.

Ez a helyzet az utóbbi években beinduló és egyszerűsítve két tényezőre lebontható változások következtében némiképp módosult. A néprajzi oktatás keretében megindult a monoszakos képzés, amivel kapcsolatosan egyelőre még nehéz megmondani, hogy ez mennyire hat ösztönző erőként a néprajzosként való elhelyezkedésre, illetve hogy szélesíti-e az eddig mutatkozó, nem kifejezetten néprajzos képzést feltételező pályalehetőségeket (média, kiadók, önkormányzatok). A másik, változást jelentő tényező az intézményesedés iránya: egyrészt az utóbbi években több múzeumban is fiatal, néprajz szakot végzett szakemberek kaptak munkát, másrészt, a néprajz tanszéken beinduló doktori iskolák egy újfajta tudástermelői intézményrendszer kialakulását ígérik. Kérdés, hogy a fiatal muzeológus kollégák tevékenységét mennyiben tudja majd a központ integrálni, illetve hogy a doktori iskolák hallgatói tudásának integrálására elegendő lesz-e a most kiépülő intézményi háttér.

 

Kommunikáció

Tekintsük a romániai magyar humán tudományosságot egy belső és valamiféleképp zárt kommunikációjú térnek, amelyben a külső információk felvétele (input) ugyan több-kevesebb módszerességgel megtörténik, de kimenetről (output) csak kevéssé beszélhetünk. Egy ilyen kommunikációs térnek óhatatlanul velejárója, hogy önmagát fogalmazza újra, és a nemzetközi tudományos eredményeket jelentő, a kisebbségi horizont felett szerveződő diskurzusba még a magyarországi tudományos életen keresztül is ritkán tud bekapcsolódni. Ezzel együtt az is megfigyelhető, hogy sokszor még a magyarországi tudományos élet diskurzusát sem tudja befolyásolni ez a sajátosan szerveződő kommunikációs tér. És talán még ennél is súlyosabb probléma, hogy a belső kommunikáció is akadozik. Erre példaként a hetvenes években alapított helytörténeti vagy egy hírneves helyi személyiség emlékének szentelt gyűjteményeket hoznám fel, amelyek az alapítás láza után stagnáló helyzetbe kerültek, és ezek az intézmények soha nem tudtak túllépni a helyi emlékezet helyi – vagy legjobb esetben regionális – hatósugarú reprezentálásának fázisán, így értelemszerűen a tudományos kommunikációnak sem váltak részeseivé.

 

Szakmai személyiség, antropológia
és interdiszciplináris kérdések (integráció)

A kommunikáció egyoldalúsága ellenére joggal kérdezhetjük, hogy vannak-e ma a kolozsvári néprajztudománynak olyan főbb vonásai, amelyek alapján egyfajta személyiségkép megrajzolható, ha igen, melyek ezek a vonások, és mennyiben tapintható ki bennük az antropológiai irány. A szakmai személyiség kérdését egyben az integráció kérdésének is tekintem, ebben az értelemben a néprajz kolozsvári műhelyére úgy tekintek, mint a magyar néprajz szerves részére, amely ugyanakkor sok mindenben – társadalmi valóság, kérdésfelvetés, intézményes helyzet – különbözik a magyarországi intézményektől, és helyzetét az is speciálissá teszi, hogy az egyetlen önálló néprajz tanszék Romániában. Talán ebből a speciális helyzetből fakad, hogy az erdélyi néprajz néhány esetben mintha lekörözni látszana az integráló közeget az újszerű kérdések felvetésében például, ami azt is jelenti, hogy másfajta szakmai személyiségképet is forgalmaz. Ugyanakkor ennek a helyzetnek a további jellegzetessége, hogy ennek ellenére a magyarországi tudományosság a centrum–periféria kettősségének mentén az erdélyi műhelyekben nem szakmai partnereket lát, hanem adatközlőket.

A fiatal néprajzkutatók, akiknek lehetőségük van akár Kolozsváron, akár Erdély más településein szakmai munkát végezni, ennek a személyiségképnek a jegyében formálódtak. Ennek része a néprajzi hagyomány felvállalása, az antropológia kérdésfelvetéseinek alkalmazása és az interdiszciplináris megközelítések iránti nyitottság, amiben az is szerepet játszik, hogy a fiatal kutatók tudásának megjelenítése is legtöbbször a centrumon, Kolozsváron keresztül zajlik.

 

Lokalitás (dezintegráció)

A néprajz új személyiségképe kapcsán különbséget kell tennünk a néprajztudomány és az Erdélyben, a magyar kisebbség körében is nagy előszeretettel és sokszor kevés szaktudással művelt amatőr néprajz között. E különbségtétel megragadásához hasznosítható a centrum és periféria ellentéte. Amikor erről beszélek, nem feltétlen földrajzi, térbeli kategóriákban gondolkodom, hanem inkább egy virtuális közösségben, tehát valójában azt nézem meg, hogy milyen szabályok szerint működik a centrum, a kolozsvári néprajz által működtetett lokalitás, milyen szubjektumokat termel és milyen erők hatására, és ezzel szemben hogyan működik a periféria lokalitása.

A centrum és vonzáskörzete integrálja az antropológia eredményeit, ezzel egy új lokalitást hoz létre, amelyben a legfrissebb magyarországi és nyugati eredmények beépítése fontos követelmény. A periféria sok esetben még mindig a nemzetmentés paradigmájában gondolkodik, klasszikus népköltészeti alkotások gyűjtését tekinti célnak, nem teszi fel a folklór változásának kérdését, falumonográfiákat ír stb. Ha az antropologizálódást egyben professzionalizálódásnak is tekintjük, akkor azt mondhatjuk, hogy a periférián nem zajlott le ez a professzionalizálódás, miközben a centrum egyik legerősebb törekvése az, hogy a szakma művelésének új kánonjait, szabályait felállítsa, és kizárja ebből az amatőr szemléletű néprajzot. Ennek a folyamatnak az egyik sajátossága, hogy a centrum a periférián tevékenykedő néprajzkutatókat mint a kultúra hordozóit, specialistákat értelmezi, ezzel újabb határokat vonva maga és az amatőr néprajzosok közé.

A kérdéskör lokalitás felőli újragondolását azért is hasznosnak tartom, mert a nem térbelileg értelmezett lokalitás termelése esetében kiemelt szerepe van az új médiumoknak, kommunikációs formáknak. Az internet és az e-mailen történő kapcsolattartás nagyban hozzájárul az új, centrum–periféria szerint értelmezett megoszlásnak a kialakulásához és fennmaradásához, hisz a fiatal kutatóknak így lehetőségük nyílik a centrummal rendszeres kapcsolatban maradni és túllépni a helyi kereteken.  

 

Következtetések helyett néhány ellentmondás

Az erdélyi néprajz intézményesülési folyamatának egyik sajátossága, hogy civil szerveződésen alapuló érdekképviseleti, tudásmegjelenítő intézményének, a Kriza János Néprajzi Társaságnak a megalapítása – még ha csak hónapokkal is – megelőzte az egyetemi szintű oktatás beindítását. A civil alapú tevékenység erőteljes és egész Erdélyre kiterjesztett jellege miatt az amatőr néprajzi munka a kilencvenes években lendületet kapott, a centrum szabályalkotási stratégiái ezek mellett szerveződtek meg, és csak lassan, a kilencvenes évek végétől, a végzős hallgatók jelentős számban történő munkába állásával tudták éreztetni a hatásukat. A professzionalizálódás része volt a KJNT kutatóműhely jellegének előtérbe kerülése, mára szinte kizárólagossá válása. A folyamatnak a másik jellemzője, hogy a Kolozsváron megtermelt tudás nagyobb része még mindig máshol hasznosul, ami jelentheti azt is, hogy esetleg a központfunkció is kihelyeződik, vagy több centrum alakul ki. Jelen helyzetben a kolozsvári néprajznak az utóbbi években megalkotott szakmai személyiségképe határozza meg az erdélyi, professzionalizálódó néprajztudományt, és például a biztatóan fejlődő székelyföldi (múzeumi) tudományos munka is kolozsvári tudásszerkezetekre épül, ebben a tekintetben pedig a virtuális központ része.

A néprajz tudományként való működéséhez tehát kialakultak a feltételek, folyik a tudástermelés, vannak munkahelyek, ahol ezt hasznosítani lehet. Mindeközben a néprajz a hagyományt és saját hagyományát is újraértelmezte. Így nyílott lehetősége Örs apukájának, hogy ezt a hagyományt őrizze. A múzeumban.


+ betűméret | - betűméret