stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2007 Október

Nyár végi úti jegyzetek (Európai Napló)


Oplatka András

Európa kulturális fővárosa, Nagyszeben anno 2007. A kép, mely az óvárosban elénk tárul, lenyűgöző és ugyanakkor némileg valószínűtlen. Van valami különös, első látásra nehezen besorolható abban, ahogy Regensburg vagy Passau és még néhány (oly kevés) épen maradt régi német város hangulata ide visszatért – immár idegen testként ebben az országban. Nagyszeben központja ismét német, német polgármesterrel, német lakosság nélkül. Négy esztendeje jártunk itt utoljára; ami azóta történt, épült, röviden aligha sorolható fel; látni kell. És vibrál valami a levegőben is, ami a nyugat-európai turisztikai nyüzsgésre, az élményre éhes emberek mohóságára hasonlít. S mindez jó. Jó, ha sok ezer idegen fedezheti fel a szász múltat, Erdély szerves kapcsolódását az európai kontinenshez, emberek, akiknek tegnap erről a vidékről még csak Drakula és Ceauşescu (így, együtt) jutott eszükbe. Istenem, milyen gazdag ez a mi Európánk, és milyen gazdag lehetne a 20. század világháborúi, ideológiái és őrült, tömeggyilkos diktátorai nélkül.

Guttmann Szabolcs, a városháza főépítésze vezet minket a főtéren és környékén. A helyreállításban főszerepet vállaló szakember szenvedélyével és – jogos – büszkeségével magyarázza az elvégzett munkák rejtelmeit: hogyan gondoskodtak a középkori ablakkeret-formák visszahelyezéséről, hogy burkolták az aszfaltozott tereket újra terméskővel, hogy sikerült a városfal rondellájába épített színházat rendbehozni és a sivár mozi s munkásklub helyén elegáns kulturális centrumként felújítani – apró építészeti részletek, melyeket a laikus egyenként észre sem vesz, amelyek nélkül azonban az összkép nem lenne teljes.

Aztán Szabolcs arról mesél, mennyire kiábrándult a mai nyugati, magát avantgárdként értékelő képzőművészetből. Sokan kaptak az alkalmon, jöttek Nagyszebenbe, felkínálkoztak, sokan kívántak kiállítást rendezni. Az egyik efféle kiállítás avagy talán happening aztán abból állt, hogy egy stílusosan renovált erődítménytoronyban s környékén lekapcsolták a világítást, s a látogató a helyiségekben a sötétség különböző fokaival ismerkedhetett meg. Az egyik ilyen fokon a homályt báránybégetés is kísérte. Uraim, mondta Szabolcs a művükre büszke vendégeknek, ez itt nálunk nem kelt szenzációt. Sötétségből van elegünk, s nem messze Nagyszebentől bárki eredetiben is hallgathatja a bégetést. Dekadencia? Mi más, ha már csak arra telik, hogy a régiek műveit torzítsuk és bontsuk le? Kunst németül művészetet jelent. Nem nagy „kunszt” egy reneszánsz tornyot sötétségbe borítani vagy a Mona Lisa ajka felé bajuszt festeni.

 

A berethalmi erődtemplomban, tizenöt esztendő után újra. Annak idején itt egyedül voltunk, néptelen szász szellemvárosban. Most a környező házakban ébredezik valami élet, a templom előtt, amely immár látogatható, egy-két turistaautóbusz parkol, és belépődijat kell fizetni. Egy bódéban képeslapokat, idegen nyelvű útikalauzokat árulnak. Kezembe veszek egy német nyelvű könyvet. Hazai szerző fiataloknak szánt műve a román nép történetéről. Találomra felütöm, s máris benne vagyok az oly jól ismert román–magyar polémiában: a magyar történészek – olvasom – meghamisítják Anonymus krónikáját, holott az a román múlt egyik legfontosabb dokumentuma. Ennyi elég is. Nem tudják abbahagyni – sem egyik, sem másik oldalon. Néhány nappal később cikk egy budapesti folyóiratban. Régen beszélnek róla – áll a lapban –, de nem sok remény van rá, hogy sikerüljön a szomszéd országok szerzőivel együtt közös történelemtankönyveket írni. Bizony elég nagy ambíció. De amíg erre sor kerülhet, talán szerényebben meg lehetne kísérelni, hogy a diákok s egyáltalán az olvasók elé kölcsönösen két változatot tegyünk: mi ezt így látjuk, a szomszédaink pedig emígy. Úgy tűnik, még ez is igen messze van.

 

Útközben egy pillantás Lippa várának romjaira. S aztán nyomban elszabadulnak az asszociációk: „Lippát és Jenőt megadd.” Az oszmán intés Bethlen Gábornak, mert hogy a két vár volt a fejedelmi süveg ára. De nem történelmi források adatai élednek ilyenkor fel, hanem Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájának szövege. Mint ahogy Lippa ostroma, ahogy Bethlen azt az övéitől visszafoglalni kényszerült, szintén Móricz ábrázolásának képeivel él bennünk. Az irodalom teremt történelmi szájhagyományt. A svájci apa, akit fia arról kérdez, ki is volt Tell Vilmos, a gyerekének minden bizonnyal úgy fogja a (történelmileg igen gyenge lábon álló) históriát elmesélni, ahogy azt Friedrich Schiller a drámájában megörökítette. S ami Lippa alatt gondolattársításként már a közelmúltból politikai emlékként jelentkezik: a morfondírozások arról, mily sötéten ítélnénk meg ma Bethlen Gábort, ha Lippa elfoglalása után hirtelen meghal, s nem maradt volna ideje későbbi, államférfiként épített művére. Kádár János propagandistái szívesen játszadoztak az efféle párhuzammal.

 

Arad. Ez itt már más. Nem erdélyi, hanem az Alföld keleti peremén fekvő, centrumában ma is félreismerhetetlenül magyar város. A széles utak, a hatalmas középületek, a feltörekvő bankok és biztosítótársaságok palotái – itt van minden, ami a 20. század küszöbén a millenniumi Magyarország teljesítményéhez és végzetes aránytévesztéséhez tartozott. A Városháza messze kimagasló tornyán román trikolór. Gondolom, ezt törvény rendeli el. De biztos, hogy a zászlónak ott, a tornyon jó helye van? Vagy én lennék az egyetlen, akinek ez a jel hivalkodóan azt mondja: diadalmasan elfoglaltuk az erődítményt, és a vár fokán kitűztük lobogónkat? Immár több mint nyolcvan esztendő elmúltával nem lehetne legalább külsőségekben egy-egy gesztust tenni?

 

Budapesten. Beszéljünk egy apróságról a nagy világvárosban, melyet a főpolgármester oly gyakran emleget. A tárgy jelentéktelen is lehetne, ha nem mutatna önmagán túl. Ám kicsiben tükrözi az állapotokat. A belvárosban, a Ferenciek terének közelében a rövid és keskeny Cukor utcát egy-két éve szépen helyrehozták, újrakövezték, és két bejáratánál alacsony fémoszlopokkal elzárták az autóforgalomtól. Lassanként lesz talán egy éve is, hogy az egyik oszlopot egy autó kidöntötte. Eleinte elterülve feküdt a földön, később valaki megkönyörült rajta, úgy-ahogy talpra állította, most ferdén támolyog, körülötte málik a felszakított kövezet. Valahányszor feleségemmel Pestre visszatérünk, találgatós játékot játszunk: rendbehozták-e időközben? Eddig mindig az nyert, aki azt mondta: nem hozták rendbe. Kulturált városban nem elég építeni; amit építettünk, arra ügyelni is kell, karbantartani, vigyázni rá. Az az érzésem, hogy a dolgoknak ezt a dimenzióját a kelet-közép-európai közigazgatások még meg sem értették, erre be sem rendezkedtek; ilyesféle ügyeknek nincs felelőse. Nincs, aki jelentsen, aki intézkedjen, aki a munkát elvégezze.

 

Megveszem Márai Sándor „teljes” naplóinak három kötetét. A jegyzeteket az író a második világháború utolsó szakaszában s az ezt követő másfél évben vetette papírra. Hálásan nyugtázom, hogy a kiadó megjelentette a köteteket, hiszen az eddig ismert, kivonatos naplókon tartalmilag messze túlmennek. Lebilincselő olvasmány e nagyon tudatosan polgári, humán értelmiségi vallomása arról az állapotról, amikor minden elveszett: egzisztencia, életforma, otthon, tulajdon, s ami a legrosszabb, a műveltség nemesítő hatásába vetett hit is. Márai nem kímél senkit, semmit. Önmagát sem. A történtekért, jelenti ki, a magyar társadalomnak felelnie, vezekelnie kell. Ám a romokon és minden pesszimizmuson túl mintha egy csalóka fény eleinte mégis pislákolna. Egy új illúzió: hogy az oroszok – talán – valami mindeddig ismeretlen rendet hoznak, mely áldásosan ötvöződhet a nyugati hagyományokkal. Az író később – tudjuk – keserűen hátat fordított a szovjetizált Magyarországnak, hosszú emigráns életet élt.

Vizsgálata, melynek 1945 tavaszán Európát, hazáját és saját személyét aláveti, szép, tisztességes s megkapóan őszinte. De nem tudok szabadulni valami rossz, kellemetlen mellékíztől. Föld, föld!... című későbbi kötetében Márai az 1945-ben megéltekre már némileg másképpen emlékszik. S ha a naplóban az áll: Kassa a magyarság számára mindörökre elveszett, mert a magyar állam a csehszlovák demokráciát csak pöffeszkedő úrhatnámsággal volt képes felváltani, akkor az is eszembe jut, amit Márai 1941-ben a Kassai őrjáratban írt a demokrácia homlokzati neonfénye mögött sovénul basáskodó, „alacsony homlokú” cseh hivatalnokokról. S mintha Márai ugyanebben a műben Németországról s a német háborús szerepről is több megértéssel beszélt volna. „Téved az ember, amíg törekszik”, mondja Goethe.

 

Délfelé felhívom Fischer Ádámot. Tudom, hogy Bayreuthban előző nap vezényelte a Parsifalt. Tavaly az ő vendégeként ott voltam az előadáson, idén is hívott, de Christoph Schlingensief rendezéséből elegem volt, van és lesz mindenkorra. Nem akarom másodszor látni. Jól ment minden, mondja Ádám, nagyon elégedett. A közönség a zenészeket, az énekeseket ünnepelte, Schlingesief ellen megint sokan tiltakoztak, pfujoztak. Ami neki azért baj, magyarázza a karmester, mert mindhárom felvonás halkan végződik, s a zene így belevész a nézőtéri kiabálásba.

A következő napokban német lapokban elolvasok néhány kritikát, beszámolót az ünnepi játékok eme eseményéről, s megtudom, hogy a publikum apró csoportjai Schlingensief rendezése mellett is tüntettek, a hangzavar tehát teljes lehetett. Kis meglepetéssel veszem ugyanakkor tudomásul, hogy egy-két kritikus most, amikor a rendezés utoljára szerepel a bayreuthi fesztivál műsorán, az elmúlt évek súlyosan elmarasztaló véleményei után siet gyászt hirdetni. Mily kár, írják, hogy Schlingensief remek színpadi munkája jövőre már nem lesz többé látható, vissza fogjuk sírni, mert, úgymond, ez a fiatal rendező már ma többet ért a dologhoz, mint jónéhány „Wagner-profi”. Gyanítom, nincs messze az idő, mikor Schlingensief teljesítményét, hasonlóan Patrice Cheraut 1976-ban, akkor botrányt kavaró Nibelung gyűrűjéhez, ki fogják nevezni az „évszázad rendezésének”.

 

Jiri Menzellel szólva: hát, nem tudom. Hogy Schlingensief Wolfram von Eschenbach és Wagner Grál-mitoszának világát egy nyomorúságos afrikai külvárosba helyezi át és hogy a lovagok szinesbőrüek – üsse kő. De van, ami más lapra tartozik, ami ízlés, azaz ízléstelenség kérdése. Mint például, ha a Grál-kehely krisztusi vérének csodája helyett a színpadon egy hatalmas, fekete női bálványhoz van szerencsénk, akinek az oly erényes lovagok egyenként a lába közé nyúlnak, hogy aztán menstruációs vérét kezükkel egymás fehér palástjára kenjék. Avagy a harmadik felvonás záró jelenete, amikor is Schliengensief Wagner átszellemült zenéjéhez hatalmas felvételben mintegy tíz percig azt vetíti a színt teljesen eltakaró vászonra, ahogy férgek tobzódnak egy döglött nyúl testén. De persze azt is tudjuk, a mai színpadon a rendező kényúr, mindent megtehet: everything goes. Shakespeare-t tekinthetjük kőbányának, akinek drámáiból ki-ki csak azt töri ki és használja fel, amire éppen szüksége van. És színre lehet vinni (megtörtént) Mozart daljátékát, a Szöktetés a szerájbólt pornográf bordélyházi történetként. S aki ezt teszi, manapság szinte biztos lehet benne, hogy a sajtó kulturális oldalain nagy komolysággal és elismeréssel fogják tárgyalni a klasszikusok eme legújabb „aktualizálását” és „modern interpretációját”.

Nem, nem vagyok annyira reménytelenül maradi, hogy ne tetszene nagyon, ha valaki a színpadon eddig még sohasem látott eszközökkel szolgál egy szerzőt. De azt gondolom, itt más történik. Itt holt, védekezni immár nem tudó szerzők szolgálnak mai rendezőket, akik ily módon hevesen bizonygatják tulajdon zsenialitásukat. Ám ha ez urak és hölgyek valóban oly zseniálisak, miért elégednek meg azzal, hogy régi mesterek műveit élve boncolják? Miért nem állnak elő saját művekkel? Dekadencia? Nagy baj, hogy a fogalom ezúttal is elkerülhetetlen.

 

Szabadtéri operaest Veszprémben. A püspöki palota homlokzata sajnos majdnem teljesen elvész az eléje felépített színpad és világítóberendezések mögött. De a tér a barokk házak között hangulatos, és szépszámú közönség jelenik meg. Igaz, az efféle zenei események olaszországi, népünnepély-ujjongásától messze vagyunk. A taps inkább csak hűvös, udvarias, mert hát az este is hűvös, kellemetlen szél fúj. Állítólag Max Reinhardt, a legendás rendező mondta egyszer rezignáltan Salzburgban egy elázott Faust-előadás után: Veronától északra nem kellene szabadtéri előadásokat csinálni. Szóval a nézőtér nemigen izzik fel, pedig az Állami Operaház zenészei és a négy jó nevű énekes kitesznek magukért. Mily különös, hogy közülük egyesek természetesen alkalmazkodnak a helyzethez, mozdulatlanul álló szólisták, akik hangversenyen adnak elő, míg mások nem tudják megtagadni a színpadi ösztönt, itt is játszanak, nem csak a zenét élik át, hanem a szövegüket is, a drámai helyzeteket.

Amit hallunk: Mozart, Verdi, Puccini, Leoncavallo, Mascagni, Csajkovszkij néhány örökzöld áriája, egy kicsit a rádió kívánságműsorának stílusában. Nem muszáj nagyon felmagasztosult lélekkel távozni, de ami az est szünetében, majd befejezése után történik, mint stílustörés némileg mégis fejbevágó. Az operamuzsika alig végződik, s a hangosítókon máris bekapcsolnak valami könnyű fajsúlyú konzervzenét, abból a fajtából, ami a bevásárló-központokban igyekszik a vásárlásra kedvet teremteni. Valami olyan discóterméket, aminek az ember minden vendéglőben ki van téve (a vendégek jól érzik magukat, nem kell beszélgetniük, hiszen úgy sincs egymásnak mondanivalójuk). Korunk jelszava: ne legyen csend, ne, egy pillanatra sem. Mindezt lassan már kelletlenül megszoktam, ha lehet, kerülöm (nemigen lehet). A legnehezebb abba beletörődni, ha könyvesboltokban is nagy teljesítményű hangszórókkal akarnak szórakoztatni, holott én válogatni, olvasgatni, irókkal ismerkedni szeretnék. De itt? Amikor belsejében még mindenki érzi egy-egy operarészlet utózöngéjét, vagy maga is zümmög egy éppen most hallott melódiát? Itt sem lehet egy percre csend? Ez új.

 

Az országút elkerüli a kisvárost, de betérünk. Történelmi neve miatt látni akarom a települést: Vasvárt. Hétvégi csend, nyugalom; napsütésben ülünk egy cukrászda teraszán, elfogyasztunk egy kávét. A közeli Szentgotthárd alatt vívott csata után 1664 augusztusában a császár és a szultán megbízottjai itt kötötték meg tehát a magyarság számára hírhedt vasvári békét. Hírhedt az egyezmény, mert a keresztény fegyverek győzelme ellenére megerősítette a fennálló status quót, s így, a magyar területeket további szenvedéseknek kitéve, kerek húsz esztendővel hosszabbította meg az oszmán uralmat.

Csomagunkban van (Balatonalmádiban Lukácsy Csaba barátunk ajándékozta) a német történész és diplomata Ekkehard Eickhoff 1970-ből származó könyve Velence, Bécs és az Oszmán Birodalom küzdelmeiről a 17. század második felében. Érdekes módon (német és magyar történész oly ritkán ért egyet) ő sem látja másképpen, mint R. Várkonyi Ágnes, aki az Akadémiai Kiadónál a nyolcvanas években megjelent (s immár nyilván torzónak megmaradó) Magyarország története harmadik kötetében rámutat arra, hogy a békének minden magyar keserűség ellenére is volt logikája. Bécsben aggodalmasan szemlélték a francia térnyerést, s érdekeltek voltak a török kereskedelem biztosításában, no meg tartottak a magyaroktól is. Ez utóbbi ok – mondhatjuk, kuruc szemszögből – uralja már címében is Passuth László e korról írott regényét: Sasnak körme között. Tény mindenesetre, hogy a vasvári béke olyan elemet tett nyilvánvalóvá, ami vissza-visszatérően évszázadokig terhelte az osztrák–magyar viszonyt. Nevezetesen azt, hogy az udvar számára a birodalom érdekei előbbrevalók voltak, mint a magyar szempontok.

Ám kell-e manapság mindemiatt Vasvárra látogatni? Nem kell. De jó Vasváron – is – európainak lenni. Ludwig Marcuse német író jegyezte fel emigránsként az Egyesült Államokban a második világháború alatt: közérzetében a legnehezebben azt viseli, hogy az ember Amerikában, Európával ellentétben, nem történelmileg telített talajon jár.

 

Klagenfurtban. Látogatás Alois Brandstetter osztrák írónál. Van-e, ki e nevet nem ismeri? Van. Ellenkezőleg, ismeri-e őt német nyelvterületen kívűl bárki is? Aligha, s ez nem csoda. Brandstetter a lefordíthatatlan szerzők egyike. Szóviccel telt szövegei és etimológiai játékai, melyekkel a szavak ma már elhalványodott eredeti jelentését idézi fel, más nyelvekbe átültethetetlenek. Ehhez pedig tudni kell, hogy az 1938-ban született Brandstetter nyelvészként és a középkori német irodalom specialistájaként éppen most fejezte be egyetemi pályáját. A különös professzor az utolsó három évtizedben nem tudományos működése, hanem mintegy húsz, javában kisregénynek számító kötete által vált ismertté. Regény? Ah, válaszol Brandstetter, a kiadók persze ragaszkodnak hozzá, hogy a címlapon ott álljon: „regény”. De hát inkább egymásba torlódó, rövid, fragmentális történetekről van szó, melyeket valaki kifogyhatatlan szóáradatú monológban mond el, egy mesélő, kitalált személy, akiből a szerző is beszél, a mindenkori témát arra használva fel, hogy derűs-keserű ítéletet mondjon korunk civilizációjáról és tömegkultúrájáról. 

Könyveit inkább irodalmi formába öltöztetett esszéknek kellene hívni, ismeri el Brandstetter, majd gyorsan hozzáfűzi: de hát ki olvas manapság még esszét? Igaz, amit a professzor közread, ily formában sem tartozik a népszerű olvasmányok közé. Kiadója egy-egy könyvét hat-hétezer példányban adja el. Van néhány tucat híve, aki minden új művét megveszi, s az olvasmányról levélben beszámol. Ám Brandstetter német nyelvterületen is csupán egy szűk elit írója. Ami őt nem zavarja. Problematikusabbnak tűnik egy ezzel együtt járó tény. Az, hogy éles kritikájával nyitott ajtókat dönget. Mikor a mai idők ferde jelenségeit gúnyolja, az alacsony műveltségi fokon nivellált európai társadalmak kulturális és történeti tudatvesztését teszi szóvá, legtöbb olvasója bizonyára egyetért. Brandstetter, ahogy az angolok mondják, a már megtérítetteknek prédikál.

Ősszel megjelenő könyvéről beszélünk, melynek különös címe fordításban így hangzik: A vandál nem hun. Nem, a vandálok a mai európai fiatalok, akik spraypatronjaikkal minden házfalat megszépítenek, azaz elrondítanak (nézőpont kérdése), akik felhasogatják az autóbuszok vászonüléseit, összekarcolják az ablaküvegeket, és általában törnek-zúznak. Miért? Brandstetter úgy véli: mert jól működő társadalmakba születnek bele, ahol mindent készen kapnak, de véleményüket senki nem kérdi, s sokáig nincs lehetőségük arra, hogy ehhez a világhoz a maguk elképzelése szerint, spontán módon bármit hozzátegyenek. Nos, e helyzetben a romboló tiltakozást választják. Brandstetter professzor a könyvéhez különös úton gyűjtötte az anyagot. Mielőtt katedrájától a Klagenfurti Egyetemen végleg megvált, szemináriumi foglalkozás témájává tette a mai fiatalok nyelvét, szókincsüket és mondatfűzésüket, s hallgatói mellett sok fiatal vendég részvételével elemezte, hogy a vandál eszközökkel protestáló nemzedék nyelve milyen gondolkodásról tanúskodik.

 

Rattenberg – tiroli kisváros, sőt idegenforgalmi prospektusaiban büszkén mint Ausztria legkisebb városa mutatkozik be. A vasútvonal, az Inn folyó és az autópálya közé szorult település felett sziklákra épült vár romjai jelzik, hogy e szűk hely valaha kitünően alkalmas volt a völgyben zajló forgalom ellenőrzésére. A várudvarban most a nyári estéken színielőadásokat tartanak. Műkedvelők játsszák Ödön von Horváth darabját, a Mesél a bécsi erdőt oly szinten, amelyet nem egy hivatásos társulat is megirigyelhetne. A gyorsan pergő rendezés ötletesen használja ki a szabadtéri színpad lehetőségeit, a színészek kiejtése elsőrangú, játékuk fegyelmezett. Jó érzékkel kerülik el a csapdát: Horváth ugyan művét „népi” darabnak, Volksstücknek nevezi, de a szöveg nem ripacskodó hangoskodásból, nem közönségességből él, hanem az ellentétből, ami a még éppen létező klasszikus drámai nyelv és a kispolgári próza közt feszül. „Magasra emelsz engem, lelki tekintetben”, vall szerelmet imádottjának a darab szerencsétlen, oly kevéssé hősies főhőse.

Horváth külvárosi kisembereit ma is értjük, megmosolyogjuk, szánjuk. Ám hol van már a bonyodalom, a „dráma” oka, a házasságon kívül született kisgyermek, akinek anyját a családtól az egyházig mindenki üldözi és megtagadja, s aki miatt senki nem lehet boldog? „A fiataloknak ezt már el kell magyarázni”, jegyzi meg valaki a nézőtéren. Horváth darabját 1931-ben mutatták be, még nincs nyolcvan éve.

 

A luzerni Ünnepi Játékok megnyitása előtt a Neue Zürcher Zeitung a hétvégi kulturális mellékletét négy teljes oldalon a modern magyar zenének szenteli. Kurtág György idézi fel barátja és mestere, Ligeti György emlékét, akit egy további cikk is méltat. Nyugat-európai zeneesztéták írnak Bartók Béláról és Eötvös Péterről, a magyar zene népi gyökereiről. Mert a Lucerne Festival idén Magyarország példáján a „honnan?” kérdésére keresi a választ, az eredetet igyekszik tisztázni. Az első hangverseny előtt a megnyitóbeszédet erről a témáról Esterházy Péter mondja – úgy, mint mindig: játékosan és komolyan, sok nyelvi szellemességgel, elgondolkoztatóan és megnevettetően, gyakran kritikusan, soha nem bántóan. A Neue Zürcher Zeitung másnap közli Esterházy beszédének teljes szövegét. Nincs rossz magyar kulturális konjunktúra.

 

Jó a magyar konjunktúra, mert röviddel később Kertész Imre tart Zürichben felolvasóestet. Persze Nobel-díj az Nobel díj, a rendezvényt az „Irodalom házának” szerény helyiségéből át kell helyezni a Kunsthaus (a szépművészeti múzeum) előadótermébe, amely így is az utolsó helyig s azon túl is megtelik. Több százan szoronganak itt, sokan, akiknek a székekből már nem futotta, a lépcsőkön ülnek, vagy a falak mellet állják végig a jó másfél órát. Kertész a K. Dossziéból olvas fel, az utolsó, németül éppen most megjelent könyvéből. Jó németséggel, de lassan, érezhetően óvatosan ejti ki a szavakat, adja elő saját s első látásra neki most mégis idegen szövegét. Szemelvények a náci és a kommunista diktatúra idejéből, a vészkorszakból. Mit tud, mit tudhat minderről a boldog történelmű svájci közönség az Úr 2007. esztendejében? Sok mindent. De mit képes empátiával átérezni? Keveset.

Ám a teremben mély csend van, az emberek figyelnek, a taps a végén hosszú és erős. Köszönet és rokonszenv nyilvánul meg benne.

Másnap reggeli Kertésszel a szállodában. Kedveli Zürichet, mondja, tetszik neki a város hangulata, felesége még azt is fontolgatta, nem akarnának-e itt élni Berlin helyett. De aztán elvetették a gondolatot. Berlin nagyvonalúsága mellett Zürich csak provincia marad. Még egy ilyen csillámló nyári reggelen is, amikor a tó tükre kéken világít és a távolból az Alpok havas csúcsait inkább csak sejteni, mint látni lehet. Egyre hosszabb időt töltenek Berlinben, magyarázza Kertész, látogatásai Pesten mind ritkábbak lesznek. Futólag érintjük a magyar belpolitikát, majd gyorsan megegyezünk, hogy ezt a témát nem forgatjuk. Mozartról beszélgetünk (csodálattal), Wagnerről (kritikusan), majd Chagallról (részéről fenntatartásokkal), közös élményekről, melyeket életünkben a művészet nyújtott.

 

De persze aki ezek után azt hiszi, hogy Zürich a kifinomult magas kultúra fellegvára, és merőben más itt nem is zajlik, az téved. Zürich, mint azt egy svájci publicista nemrég megjegyezte, szereti Berlint majmolni (már megint Berlin!), s ennek az utánzásnak egyik terméke többek közt az augusztusban évente megrendezett Street parade. Fiatalok százezrei vesznek részt rajta, legnagyobb részük Svájc más vidékeiről s külföldről érkezik. Két napig birtokukba veszik az utcákat, zenei őrület és táncoló-vonagló önkívület van, felvonulás, a szemét tonnái és éjjel-nappal irdatlan zaj, amit a zürichi polgárság (már aki erre a hétvégére nem menekült el a városból) mogorván, de toleránsan vesz tudomásul. Az alkohol fogyasztása hivatalos, a kábítószeré nem az, de a rendőrség tehetetlenül szemet huny. S bár az ünnep hivatalosan a „love”-ról, a szerelemről s talán a szeretetről is szól, idén az eseménynek egy 18 éves fiatalember személyében egy megkéselt halottja is volt.

Ravernek nevezik a résztvevők önmagukat. To rave angolul a szótár szerint: 1. tombolni, őrjöngeni, dühöngeni; 2. félrebeszélni, fantáziálni; 3. elragadtatva lenni. Ez lenne tehát Alois Brandstetter látlelete szerint a többlet, amit a fiatalok zöme ez egyszer a maga módján spontánul szervez és hozzáad a készen talált valósághoz? Ez a kollektív önkívület? Meglehet. Bizonyos azonban, hogy aligha lehetne nyíltabban ellentmondani azoknak a szellemeknek, akik minket, európaiakat a felvilágosodás századában az individualizmusra tanítottak. Arra, hogy ki-ki önállóan, a maga fejével gondolkodjék.  

 

Utóirat a magyar irodalom nyugati konjuktúrájához. Jó ez a konjunktúra, persze, de nem teljes. Mert léteznek magyar írók, akik nem találják és nem fogják megtalálni az utat az idegen nyelvü olvasóhoz. S ez nem a nyelvi problémán, nem a fordítás lehetőségén múlik, hanem műveik társadalmi-történelmi szövetén, beágyazottságán.

Mesteri munkák, melyeket Hegyeshalmon túl nem ért senki. Mit kell, mit lehet tenni? Nem tudom.

 

Augusztus végén három nap Rigában. Itt fent a térképen ilyenkor már hűvös van.

Délelőttönként a régi formáit és színeit lassan visszanyerő óvárosban mégis turistacsoportok tucatjai követik az idegenvezetőket, hallgatják ezek angol és német, francia, olasz és japán előadásait. A valahai Hanza-város múltját, patináját, a háborúban megkímélt vagy azóta ismét felépített, helyrehozott polgári szépségeit az idegeneknek el lehet magyarázni. Lehet nekik beszélni a Szovjetunióba erőszakkal beolvasztott Lettország évtizedeiről is, ám kérdés, milyen sikerrel. Melyik turista gondolja végig, mit is jelent az, hogy a szovjet uralom és betelepítési politika következményeként a lettek tulajdon országukban még ma is csak mintegy 60 százeléknyi többséget képeznek, és Rigában, fővárosukban az oroszokkal szemben kisebbségben vannak?

Akiket ez a múlt is érdekel, azoknak a Megszállás Múzeuma információk szemléletes tömegével szolgál. A múzeum az 1940 és 1991 közötti éveket mutatja be, amikor is a kis ország három megszállást szenvedett el: 1940-ben ben a szovjet hadsereg vonult be, 1941-ben a német Wehrmacht, 1944/45-ben ismét a szovjetek, akik csaknem fél évszázadra újfent bekebelezték a köztársaságot. Fotók és dokumentumok, kéziratok, térképek, plakátok és tárgyak, valamint lett, orosz, angol és német nyelvű kommentárok dokumentálják a lett történelem e kegyetlen szakaszát. A szövegek szenvtelenek, tárgyilagosak, a bemutatott események magukért beszélnek. Igen, tudjuk, hogy a kelet-közép-európai nemzetek mintegy versenyeznek, melyikük szenvedett a legtöbbet. Ki tagadná, hogy a magyaroknak ebben a vetélkedésben a 20. századból van mit felmutatniuk. De aki olvasott egy-két könyvet a balti népekről, vagy akár csak figyelmesen bejárta a rigai múzeumot, el fogja ismerni: volt még rosszabb sors is. Például a letteké, akik két nagyhatalom szorításában deportálások és tömeggyilkosságok, háborús veszteségek és a menekülés következtében 1940 és 1950 között a nemzet tíz százalékát veszítették el, s akiket a sovén szovjet-nagyorosz politika az ezt követő időkben bevándorlás és elsorvasztás általi halálra ítélt.

 

Találkozás Sandra Kalniete korábbi lett külügyminiszter asszonnyal. Valójában őmiatta jöttem Rigába. Egy svájci alapítvány szeptember végén díjat fog neki és a Megszállási Múzeum igazgatóinak átadni, s felkértek, tartsam én a laudációt. Majd nagyvonalúan azt mondták, utazzam el néhány napra Rigába, hogy a kitüntetettekkel közelebbről is megismerkedjem. Sandra Kalniete deportált lett szülők gyerekeként Szibériában született, családja, melynek történetét egy több nyelvre lefordított könyvben megírta, csak 1957-ben került vissza Lettországba. Azaz visszakerültek azok, akik nem pusztultak el. Kalniete asszony a nyolcvanas években részt vett az ellenzéki mozgalomban, 1991 után diplomáciai pályára lépett, majd 2002-ben ő volt a külügyminiszer, amikor Lettország az Európai Unió tagjává vált.

Két évvel később a Lipcsei Könyvvásáron történt aztán, hogy Sandra Kalniete egy beszéddel botrányt keltett. Nevezetesen azzal, a kijelentéssel, hogy a 20. század két totalitárius tömeggyilkos rendszere, a nácizmus és a kommunizmus számos közös vonást mutat fel, s ezért egymással rokon. Német hallgatósága közül néhányan, akik a holokaust történelmi egyediségét hangsúlyozzák, tiltakozva kivonultak a teremből. A zürichi alapítvány vezetői azt várják el tőle, hogy a díjak átnyújtásakor a kérdésről magam is beszéljek. Ideológiájukat, szándékaikat és szörnytetteiket számba véve a nácik és a kommunisták vajon egy lapon említhetőek-e? Nyomasztó, nehéz téma.


+ betűméret | - betűméret