Korunk 2007 Október
Magyarország, Románia és a nemzeti kérdés 1956–1989
Bevezető: történeti előzmények*
Két szomszédos nép, két nemzet, két ország, két állam Európa középső és délkeleti részének találkozásánál: magyarok, románok ezer éve egymás mellett, néha együtt, többször egymás ellen. Közös ellenségek, de ritka összefogás, hasonló sors – sorsközösség nélkül. Több párhuzam, kevesebb hasonlóság, netán azonosság a két nép történelmében. Különböző nemzeti karakterek, hitek, a nyugatias és keleties hatások eltérő arányú hatása a nemzeti kultúrákra. Idővel erősödő konfliktusok, a 19. század közepétől egyre inkább egymásnak feszülő nemzeti ambíciók. A térségi szupremácia megerősítésére, megőrzésére tett kísérlet a magyar oldalon, az egyenjogúság megszerzésére, majd a modern nemzetállam megteremtésére, a nemzet egyesítésére törekvés román részről – ez jellemezte az első világháború előtti időszakot. Ez a két egymással ellentétes célmegjelölés határozta meg a két ország szerepvállalását az első világháborúban. Románia, higgadtan felmérve az esélyeket, az antanthoz csatlakozva hadat üzent a központi hatalmaknak. Szövetségesei megnyerték a háborút, és lehetővé tették számára nemzeti céljai elérését.
1918–1919: az összeomló impérium romjai alól menteni a menthetőt. Ez volt az akkor egymást a hatalomban gyorsan váltó magyar politikai irányzatok kötelező feladata. Míg a román politikai erők, ráérezve a lehetőségre, igyekeztek megszerezni, ami megszerezhető. Ebben segítette őket a győztes nagyhatalmak azon törekvése, hogy ellenfeleiket megfosszák a reváns lehetőségétől. Ezért az antant államai nemcsak a vesztes országok katonai erejét igyekeztek korlátozni, gazdaságukat jóvátétel-fizetéssel hosszabb időre megterhelni, hanem területüket, lakosságuk számát is csökkenteni akarták. Része volt ennek a politikának az a törekvés is, hogy az új államok között ne jöjjön létre a győztes hatalmak ellen irányuló szövetség, regionális szerveződés, és egyik új állam se kerülhessen olyan középponti helyzetbe, amelynek révén egy esetleges gazdasági, politikai, katonai együttműködés szervező erejévé válhatna. Ehhez a fő követelményhez képest alárendelt, de valóságos elvárás volt a béke megőrzése a térségben. El kellett kerülni, hogy a térség új államai megkérdőjelezhessék az új realitásokat, és azonnal nyílt területi (nemzeti) konfliktusba keveredjenek egymással. Mindez elsősorban a vesztes, a jövő felé vezető utat forradalmakkal kereső és ezért a status quóra kétszeresen is veszélyes Magyarország ellen szólt. Az ellenforradalom győzelemhez segítése román részről megoldotta az egyik feladatot: az „osztálybéke” helyreállítását; a stabilitást, a hatalmat, a nagyhatalmi érdekeket fenyegető forradalmi hullám terjedésének megállítását a térségben. Ez azonban egyrészt azzal járt, hogy a régi politikai-gazdasági elit és a „történelmi középosztály” uralma állt helyre az országban, a nacionalista konzervatívok szilárdíthatták meg hatalmukat. Másrészt viszont megnehezült a másik feladat, az országok közötti béke szavatolása. Éppen mert a területe nagy részének, saját etnikuma jelentős hányadának elvesztésébe belenyugodni nem tudó Magyarországon ettől kezdve a revízió nemcsak külpolitikai kulcskérdéssé, hanem belpolitikai szükségletté is vált.
Kezdetben a vezető román politikai erők céljuk érdekében készséget mutattak a wilsoni elvek és a nemzeti kisebbségek jogainak elfogadására, amikor az Erdély Romániához csatlakozását kimondó gyulafehérvári nyilatkozatban hitet tettek a nemzeti identitást szavatoló intézmények és jogok mellett. Majd részt vállaltak a Tanácsköztársaság leverésében. Így lehetővé vált számukra a nemzetegyesítés égisze alatt a szorosan vett Erdélynél nagyobb terület megszerzése, magyar többségű területek bekebelezése is.1
Trianon hosszú, ma is látható árnyékot vetett a két ország és a két nemzet viszonyára. Hiába hivatkozott a magyar politika a történelmi jogcímre, hiába beszélt a győztesek önkényéről, az aránytalanul nagy büntetésről. Nem sikerült elfogadtatniuk a magyar vezetőknek azt a tételt sem, miszerint, ha igaz, hogy Erdély sajátos, soknemzetiségű történeti-politikai táj, akkor jogos az a kérés, amely megkülönböztetett bánásmódot követel lakosai számára. A győztesek nem voltak hajlandók az új országhatárok megállapításánál kellő teret engedni az etnikai szempontnak. Ez azt jelentette, hogy a szülőföldjén élő magyarság harmada az anyaország határain kívülre került, pontosabban azokon kívül rekedt.
Ehhez képest az új Magyarország a korábbinál jóval kisebb területen, etnikailag a Monarchia utódállamai között az egységesebbekhez tartozott. Ez egyszerűbbé tette belső helyzetét, ami azonban – mint később kiderült – nem járt külpolitikai haszonnal, mert a saját területén élő nemzetiségeket nem tekinthette alkuban felhasználható tényezőnek.
Románia, ha szerzett is néhány ellenséget: Magyarországot, Bulgáriát, a Szovjetuniót, jól, sőt a reméltnél is jobban jött ki az első világháborúból és az azt követő rendezésből. Közeledett Európához és méretei okán a középhatalommá válás lehetőségéhez. E cél elérésére már azért is szüksége volt, mert képesnek kellett lennie arra, hogy megvédje önmagát és szerzeményeit, Észak-Dobrudzsát, Besszarábiát és leginkább Erdélyt az annak elvesztésébe vélhetően bele nem nyugvó Magyarországtól; azt a területét, amelyet más, a románokkal lényegében együtt azonos nagyságrendet képviselő magyar, német és kisebb számban délszláv nemzetiségek laktak. A győztesektől kapott támogatás ellenére nem tűnt egyszerű feladatnak az elért nagy siker konszolidálása. Számolnia kellett a nemzetközi körülményekkel: a nagyhatalmak a békeszerződésben Romániát is kötelezték a nemzeti kisebbségek jogainak tiszteletben tartására. Nehézséget jelentett természetesen az is, hogy az erdélyi magyarság nehezen viselte társadalmi-politikai státusának megrendülését. Nem volt könnyű feldolgozni az uralkodó nemzetből a kisebbségi sorsba zuhanás élményét, különösen nem a magát a reváns, az irredentizmus mellett elkötelezett anyaországgal a háttérben.
Mindenesetre Románia a békeszerződés aláírásával garanciát adott a nemzetiségi jogok gyakorlására. Azonban hasonlóan ahhoz, ahogy az új időszak kulcsfigurája, Bethlen István tette Magyarországon, a román közélet legbefolyásosabb politikusa, Ionel Brătianu sem vállalt személyes kötelezettséget, közvetlen felelősséget a békeszerződésben vállaltakért. Ez mutatta, milyen akadályok tornyosulnak a román politikában a konszolidálás egyik lehetséges megoldása előtt.
Az 1920-as évek elején a román politika válaszúthoz érkezett. Az egyik lehetőség az volt, hogy Bukarest tiszteletben tartja a történelmileg kialakult helyzetet Erdélyben, megelégszik a főhatalom kiterjesztésével, nem rendezi át etnikai alapokon a gazdasági és társadalmi erőviszonyokat. Szuverenitásának tudatában és birtokában a román állam nem a nemzetiségek asszimilációjára, hanem integrálására törekszik. Ehhez kapcsolódva elismeri a magyarok, szászok politikai érdekképviseleteit, és megteremti a kulturális autonómia feltételeit. A főhatalom nem vár el többet az állampolgári lojalitásnál, a többit az időre, a dolgok természetes menetére bízza. Kétségtelen, hogy nem ez a variáns volt az ez idő tájt általános gyakorlat a világban a nemzetiségi kérdés kezelésében. Sőt. Ráadásul ettől a különben joggal elvárt és hivatalosan is deklarált, „megértő” nemzetiségi politikától sem várhatta a román politikai elit a feszültség megszűnését közte és a magyar elit között és a revíziós törekvés feladását. A korrekt nemzetiségi politika nem ígérte Bukarest számára a dolgok visszafordíthatatlanná tételét, az általa elképzelt egységes nemzetállam örökkévalóságát. Ahhoz erősebbnek kellett maradnia, több és nagyobb szövetségessel kellett rendelkeznie az ellenfélnél.
Igazi megoldást a román nacionalisták szerint csak a hosszabb időtáv hozhatott, amely módot ad magának a végső hivatkozási alapnak, a nemzetiségek nagy számarányának és koncentrációjának a megszüntetésére, vagyis Erdély etnikai viszonyainak további átrendezésére a román lakosság javára.
A cél érdekében az 1923-as új alkotmány egységes nemzetállamként határozta meg Romániát. Az egy nemzet akkor nem valóság volt, hanem csupán óhaj, amely a francia nemzetépítési folyamat megvalósításának szándékát tükrözte. Ez volt a másik lehetőség. A nemzetiségek jövőjét illetően ez a megoldás integráció helyett az asszimilációt feltételezte, pontosabban: tartalmazta. Ily módon világossá vált a stratégiai cél, és megfogalmazhatók lettek a taktikai elgondolások is. Amíg azonban e távlati cél alapján az alkotmányt a többség könnyen módosíthatta, az erőszakos asszimilációt nyíltan vállalt politikai programmá már nem tehette. Mások voltak már az idők és mások a körülmények. Így azután ez a lehetőség sem ígért könnyű sikert, egyszerű megoldást.
Az egységes nemzet építésének szándéka az egyik oldalon, az elvesztett terület legalább magyar etnikum által lakott része visszaszerzésének vágya a másikon. Két egymást erősítő, a másik irreális vagy jogtalan törekvései által önmaga igazának visszaigazolását érzékelő politikának a circulus vitiosusa jött létre, amely egyre mélyebbre süllyesztette a két országot politikai-erkölcsi értelemben az első világháború után. Az ördögi kör mindkét országot a szakadék, a következő háború felé taszította, amit azonban szemben azzal, ami logikus lett volna, nem egymással vívtak, hanem egymás mellett, szövetségben a német fasizmussal. Természetesen ebben nem csak a külső körülmények, a nemzetközi erőviszonyoknak való alávetettség játszottak szerepet. Nem csak a kölcsönös félelmek és az egymással ellentétes nemzeti célok tartották fogságban a két országot. Nagy jelentősége volt a belpolitikai élet alakulásának is, amelyben a hatalmat birtokló pártok a modernizációs és demokratikus követelményeket alárendelték a „nagy” nemzeti célnak. Eközben a gazdasági és társadalmi problémák jórészt megoldatlanok maradtak, ami a nacionalizmust a nemzeti egység megőrzésének eszközévé avatta. Ezzel belül is kialakult egy rossz kör. Németország példát látszott mutatni arra, miként is lehet az erős államot és a kapitalizmust összeházasítani, és hogyan lehetséges a gazdasági nehézségekből a politika révén, a nemzeti célok egyedüli prioritássá tételével kitörni. Mindkét országban jócskán akadtak, akik nem bíztak a demokratikus játékszabályokban, nem hittek a piac csodatévő erejében, és az erős államban látták a megoldást; olyan államban, amely az erőkoncentráció segítségével cselekvőképessé teszi a nemzetet.
Az 1920-as–1930-as években a két ország viszonya erősen emlékeztetett az egymással perben-haragban álló szomszédokéra, akik, ha kettesben hagyják őket, azonnal verekedni kezdenek. Jött egy mindkettőjüknél erősebb harmadik, bár kicsit távolabbi szomszéd, hogy igazságot tegyen. Romániának le kellett nyelnie a második bécsi döntés keserű piruláját: Észak-Erdély, Székelyföld visszakerült Magyarországhoz. Mindkettőjüknek nagy árat kellett fizetniük a német közvetítésért: a Szovjetunió megtámadásával be kellett lépniük a világháborúba. Magyarország azonnal követte Romániát, nehogy lemaradjon valamiről, nehogy Bukarest kedvezőbb megítélésben részesüljön a majdani győztes részéről. Románia – szemben Magyarországgal – legalább meg tudott fogalmazni hadicélt a maga számára: az 1940-ben elvesztett Besszarábiát akarta visszaszerezni, ami gyógyírt jelentett volna Erdély egy részének elvesztéséért.
A győztes azonban más lett. Nem a zsákmányon osztozkodás, hanem a büntetés elkerülése, a saját kincs védelme került a két ország vezetőinek, politikai tényezőinek látókörébe. A következtetések levonása, a belső fordulat végrehajtása Romániának sikerült jobban. Ebben az országban 1944-ben a jobboldal vezető köreiben többen voltak, akik belátták: a vereség elkerülhetetlen. Sokan felismerték a radikális változtatás szükségességét, és képesek voltak helyzetbe hozni azokat a baloldali és polgári, paraszti erőket, amelyek hitelesíthették a száznyolcvan fokos fordulatot. Tették ezt a helyzet reális megítélése alapján és nemzeti felelősségük tudatában. A baloldali és polgári pártok, a józan ítéletű politikusok és katonai vezetők pedig élni tudtak a kínálkozó alkalommal. Másként alakult a helyzet Magyarországon: késői és sikertelen kiugrási kísérlet, az államvezetés teljes csődje. A csőcselék került hatalomra. Menekülés és kihátrálás helyett további bűnök sora és az értük járó büntetőpontok begyűjtése következett.
A második világháború után a győztesek visszaállították a trianoni határokat, de minden másnak változnia kellett. A térség egy másik nagyhatalom befolyási övezetébe került. Alapvető társadalmi-gazdasági és politikai átrendeződés zajlott le a kelet-közép-európai országokban. Változniuk kellett a nemzeti stratégiáknak is. A fasizmus után már nem lehetett a korábbi módon nacionalistának lenni. Európában többé nem lehetett más országok területére aspirálni, nemzeti összefogást hirdetni, nemzetközi szövetséget szervezni más országok legyőzése érdekében. Más lett az ideológiai felállás is, amennyiben a térség országainak egy részében a konzervatív jobboldal is kompromittálta magát. A történelem menete megkérdőjelezte a nacionalizmus kizárólagos és minden más ideológiai elköteleződést háttérbe szorító felsőbbrendűségét. Hiszen a szélsőjobboldal éppen a nemzeti eszme kizárólagossá tételének jegyében erősödhetett meg. A jobboldali, majd még jobbra tolódó kormányzatok éppen a leszűkített nemzeti céloktól és a baloldal- és a liberalizmus-ellenességtől elvakulva alakítottak ki együttműködést a fasizmussal, kötöttek szövetséget Németországgal.
Ezekben az országokban a baloldal és ezen belül a kommunista párt a második világháború alatt mint a nemzeti függetlenség és a nemzet valóságos érdekeinek védelmezője igyekezett fellépni. Ily módon alapját látszott veszteni a vele szembeni korábbi vád: közömbös a nemzeti problémák iránt. A háború befejeződése után, a nemzeti elkötelezettség jegyében a magyar kommunista párt jelentős erőfeszítéseket tett a Szovjetunió és a többi szövetséges nagyhatalom meggyőzéséért: az etnikai szempontot figyelembe véve véglegesítsék a határokat. A román kommunisták ugyanakkor minden tőlük telhetőt elkövettek „hajdani” határaik védelme érdekében. Nemzetvédő alapállást foglaltak el, de egyúttal kötelezettséget vállaltak a nemzetiségi jogok tiszteletben tartására.
Az 1917 utáni kommunista világmozgalom azt vallotta: a nemzeti kérdés csak internacionalista alapállásból oldható meg. 1945–1946-ban a román kommunisták igyekeztek hitelesíteni: mindent megkaphat az erdélyi magyarság Romániában, ami nemzeti identitásának és kultúrájának megőrzéséhez szükséges.
Az adott történelmi helyzetben abban hinni, hogy új fejezet kezdődik a népek, a nemzetek kapcsolatában, egyáltalán nem tűnt utópiának. Azok között a nemzetközi, gazdasági, társadalmi és kulturális viszonyok között, amelyek a világháború befejeződése után kialakultak, nem tűnt szemfényvesztésnek, ha valaki a kiegyezést, a szabadságjogok elismerését, a megbékélést és más népek tiszteletben tartását ígéri. Nem volt feltételezhető, hogy a román baloldal stratégiai célja ugyanannak az egységes román nemzetállamnak a megteremtése lenne, mint a konzervatív-liberális áramlatnak. Ezek a kommunisták üldözöttként Romániáról mint soknemzetiségű államról beszéltek a két világháború között. A román szociáldemokraták, akik persze joggal aggódtak a szovjet dominancia miatt, a Duna-táji népek együttműködésének gondolatvilágához vonzódtak. Mindkét párt tisztában volt Erdély nemzeti, történelmi sajátosságaival, és mindkét párt sokat köszönhetett a nemzetiségeknek. Innen, közülük származott a román és romániai baloldaliak sokasága, akik közül sokan lettek mozgalmuk és az antifasiszta nemzeti összefogás meghatározó személységei.
Nem kevés magyar baloldali hitt abban, hogy szocialistaként, kommunistaként, internacionalistaként nemcsak a társadalmi egyenlőség és igazságosság ügyét, hanem az erdélyi magyarság ügyét is szolgálja. Ők joggal bíztak abban, hogy egyfajta közvetítő szerepet tölthetnek be magyarok és románok között. Az előbbiek azok között a feltételek között nem is bízhatták politikai érdekképviseletüket másra, mint rájuk. Erdélyben a szovjet hadsereg megfegyelmezte a bosszúszomjas román szélsőségeseket. A románok közül is sokan gondolták komolyan, hogy ki kell igazítaniuk nemzetiségi politikájukat, mert nem lehet ott folytatni azt, ahol 1940-ben abbamaradt. Okkal feltételezhették: a román kommunista vezetés és Petru Groza komolyan gondolja a nemzetiségi statútumot.
Magyarország háborús vesztesként nem volt abban a helyzetben, hogy érdemi befolyást tudjon gyakorolni a dolgok menetére. Északi szomszédja a német fasizmus áldozataként viselkedett – még ha a csehek több, a szlovákok kevesebb okkal is gondolhatták ezt. Ezért és a szlovák nemzeti felkelésnek köszönhetően, illetőleg a nagyhatalmak jóvoltából Csehszlovákia győztesként viselkedhetett. A csehszlovák politika egyaránt kollektív bűnösként kezelte a szudétanémeteket és a felvidéki magyarságot. A budapesti kormánynak bele kellett egyeznie a lakosságcserébe annak összes emberi, gazdasági és politikai következményével. Jugoszláviával a magyarok elleni tömeges megtorlások ellenére a vártnál és reméltnél jobban alakultak a dolgok. Ilyen körülmények között nem volt értelme annak, hogy Budapest élezze viszonyát Bukaresttel. Senki nem támogatta volna ebben a konfliktusban, mint ahogy nem akadt senki sem, aki az etnikai helyzet figyelembevételére alapozott, igencsak mérsékelt területi igényeit pártolta volna a béketárgyalásokon.
A párizsi béke megszüntette az átmenetiséget, visszaállította a területi status quót Magyarország és szomszédjai között. A párizsi rendezés azonban egy tekintetben rosszabb, ha tetszik, méltánytalanabb volt még elődjénél is. Trianon, ha nem is szankcionálható formában, de legalább tartalmazott kisebbségvédelmi passzust. Most, negyedszázaddal később ez elmaradt. Ebben a hiányosságban persze nemcsak az iszonyatos áldozatok árán helyreállított rend védelme, a nacionalizmus bármely formájának elutasítása tükröződött. A nemzetközi jog a totalitarianizmussal szemben az emberi szabadságjogok védelmét, a személyes szabadság biztosítását tartotta elsőrendű feladatának. Ebből a szemléletből a korabeli felfogás szerint levezethetők voltak a kisebbségi jogok is. Az akkor érvényesülő szemlélet a nagyhatalmak számára ideológiai alapul szolgált a status quóra is veszélyes nemzetiségi konfliktusok kizárására a nemzetközi életből.
Csakhogy Közép- és Kelet-Európában a győztesek közötti befolyási övezetek rögzítése után a demokratizálás, a szabadságjogok ügye lekerült a napirendről. Hiába volt e térség lemaradásban e területeken is a politika, az új hatalom figyelmének középpontjában a tőke korlátozása, a modernizáció, a társadalmi-gazdasági viszonyok teljes és erőszakoltan gyors átalakítása került. Az „eredeti szocialista felhalmozás”, az erőltetett iparosítás erőteljes hatalmi központosítást, államosítást feltételezett, és a jövedelmek kiegyenlítésével és nagyarányú újraelosztásával járt együtt. A szocialista modernizáció nem hagyhatta érintetlenül a lakosság életszínvonalát és a mezőgazdaságot sem, hiszen valamiből finanszírozni kellett a gazdaság szerkezetének gyors és radikális átalakítását, a hadiipar fejlesztését. Ez a politika a vele szembeni ellenállás lehetséges gócpontjainak a kiiktatásával, mindenekelőtt az ellenzék felszámolásával járt, lett légyen az ellenzék akár rendies jellegű maradvány, akár polgári, esetleg agrár-érdekképviseleti, akár a demokráciát tevékenysége sine qua nonjának tekintő baloldali (szociáldemokrata) párt. Előbb tehát a parlamentáris demokráciának a felszámolása következett. Majd a gazdasági és szociális érdekképviseletek is elvesztették eredeti szerepüket. Az egyéni és közösségi autonómiák ily módon nem szolgálhattak védelmül sem az egyes társadalmi rétegeknek és csoportoknak, sem a nemzetiségeknek. Még ha lett is volna szándék a kisebbségek jogainak védelmére, tiszteletben tartására a nekilóduló iparosítás, a gazdaság és a társadalom átalakítása közben, akkor sem lett volna egyszerű területi, politikai és kulturális autonómiát adni a kisebbségeknek, amikor a társadalom a maga teljes egészében függésbe került a politikai hatalomtól.
Az itt leírt folyamat Közép- és Kelet-Európa szovjetizálásának formájában ment végbe 1948 és 1952 között. A szovjet nyomásgyakorlás, beavatkozás az egyes országok politikai életébe döntő segítséget jelentett a kommunista pártoknak. Ha ez a segítség kimerült volna hatalomra segítésükben, akkor még elkerülhetők lettek volna bizonyos konfliktusok, arány- és mértéktévesztések, de nem így történt. A hatalomra jutásnak, illetőleg a hatalom monopolizálásának ára volt. Ez az ár a szovjet modell bevezetése lett, a fegyverkezés és az iparosítás, az életszínvonal fejlesztésének visszafogása. Nem volt könnyű egyik pillanatról a másikra irányt váltani. Még a fegyelmezett, erős vezetésű, központosított kommunista pártokban sem ment könnyen, és messze nem volt konfliktusmentes a fordulat végrehajtása. Viták, megbélyegzések és koncepciós perek voltak a folyamat kísérő jelenségei.
A szovjetizálás átformálta a kommunista pártok és nemzeteik viszonyát is. Egyfelől el kellett fogadtatniuk a társadalommal az új helyzetet, és feszített tempóban végre kellett hajtaniuk a modernizációs programjaikat. Ez nem történhetett a demokrácia játékszabályainak betartásával, a felemás demokráciákat diktatúrák váltották fel. Másfelől e pártoknak mint a hatalom birtokosainak értelmezniük és képviselniük kellett a nemzeti érdekeket. Sajátos módon éppen a szoros kötődés a Szovjetunióhoz és rendszeréhez volt az, ami elkerülhetetlenné tette a nemzeti forma hangsúlyozását. Szükség volt a mindenki számára világos külső függés, a kívülről vezéreltség valamiféle ellensúlyozására, annak bizonyítására, hogy az, ami történik, a nemzet történetéből következik, és a fejlődést, az elmaradottság felszámolását s mint ilyen a nemzet jövőjét szolgálja.
Külön sajátossága volt ennek a folyamatnak, hogy a Szovjetuniónak arra is ügyelnie kellett, hogy a kelet-közép-európai országok gazdasági függésbe kerüljenek, vagyis tőle szerezzék be az iparosításhoz szükséges beruházási javak nagy részét, nyersanyag- és energia szükségleteik fedezetét, s cserébe termékeik jelentős részét az ő piacára szállítsák. A nagyhatalmi-birodalmi megfontolás egyfajta autarkiás, de mégsem teljesen önálló, saját lábakon álló gazdaság kiépítése irányába tolta a térség országait, és nem adott esélyt az együttműködés lehetőségének kihasználására és egymáshoz közeledésük számára. Ez a megoldás nem volt gazdaságilag korszerű, és arra sem volt alkalmas, hogy a hirdetett internacionalizmus jegyében közelebb segítse egymáshoz a térség népeit és országait.2
*
Miért lett volna ez másként Magyarország és Románia esetében? A két ország közötti kereskedelmi kapcsolatok némi fejlődésnek indultak ugyan, de nem ütötték meg azt a mértéket, amely igazán jelentősnek lett volna mondható. Magyarország behozatalából Románia 1938-ban 2,54, 1949-ben 4,63, 1958-ban 2,17 százalékkal, kiviteléből 4,01, 5,58, illetve 2,21 százalékkal részesedett.3 Nagyjából ugyanaz hiányzott mindkét országban. Mindkét ország iparcikkeket igyekezett a másiknak szállítani, a románoknak már akkor sem tetszhetett az a helyzet, mely szerint hosszabb távon is úgy alakuljon a két ország kereskedelme, hogy olajért, nyersanyagért magyar gépeket kelljen vásárolnia. A lakossági kapcsolatok a határokon átnyúló rokonsági viszonyok ellenére rendkívül nehezen alakultak. Utazni nagyon nehezen lehetett. A két ország kulturális egyezményt kötött, de a román fél ragaszkodott a paritáshoz, aminek következtében az anyaországi magyar kultúra nem kaphatott prioritást, nem játszhatott meghatározó szerepet az erdélyi magyarság szellemi igényeinek kielégítésében.
Magyarország és Románia 1948 elején barátsági és együttműködési szerződést kötött. Erről az akkori viszonyok között a szovjet táboron belül kötelezőnek tekinthető megállapodásról nem mondható el, hogy új fejezetet vagy korszakot nyitott volna a két ország kapcsolattörténetében. Az sem állítható, hogy lezárta volna a múltat, begyógyította volna a korábbi sebeket. Ez nem jelentette azt, mintha a két ország kommunista vezetői nem tettek volna úgy, mintha nem váltak volna „testvérivé”, barátivá a viszonyok. Az sem igaz azonban, hogy a kor szelleméhez, politikai beszédmódjához képest túlhangsúlyozták volna az egymás iránti vonzalmat. A felszín alatt ott húzódott a kölcsönös gyanakvás és elégedetlenség.
Magyar oldalon ott munkált a határmódosítás elmaradása miatti kudarc érzete, a megismételt igazságtalanság miatt érzett megaláztatás és az aggodalom a határon túliak sorsáért. Román oldalon a magyarság politikai magatartásától tartottak elsősorban, ezért kezdettől azon fáradoztak, miként is kezelhetnék a határ két oldalán élő magyarok ügyét. Legkézenfekvőbbnek tűnt számukra lehető legteljesebb elkülönítésük. Ehhez a két ország határát valóságos választóvonallá kellett tenni. Románia ezt a szándékát a szuverenitásra alapozta. Külügy és belügy nem érintkezhet egymással, a nemzetiségi kérdés pedig, „mint olyan”, tipikus belügy. Ez volt az a tétel, amelyhez a bukaresti vezetés azután negyven éven keresztül rendületlenül ragaszkodott.
Ebből is következően 1948 és 1956 között a hivatalos magyar–román találkozók alkalmával napirend szerint nem került szóba az erdélyi magyarság helyzete. Nehéz ezeket az éveket röviden és egyértelműen minősíteni a román nemzetiségi politikában. Egyik oldalon felszámolták a Magyar Népi Szövetséget, amely egyfajta politikai érdekképviseletként is működött. Másik oldalról az új alkotmány olyan nemzetiségi jogokat deklarált, amelyek alapján tovább működhetett a magyar nyelvű oktatás és kultúra intézményrendszere. Megalakult Székelyföldön a Magyar Autonóm Tartomány. Igaz azonban, hogy Erdély többi területén a kommunista hatalom a valóságos és szimbolikus román jelenlét erősítésén fáradozott.
Összegezve a témával foglalkozó irodalom eddig elért eredményeit, de nem elébe vágva a folyó kutatásoknak, talán annyi megkockáztatható: ebben az időszakban a magyar nemzetiség beillesztése, alárendelése, integrálása és nem erőszakos asszimilálása volt a román nemzetiségi politika célja.4
Sztálin halála után mindkét országban megrendült és bizonytalanná vált a politikai vezetés helyzete. Magyarországon szovjet nyomásra valóságos iránymódosítás történt. Nagy Imre miniszterelnökké választásával olyan politikus került kulcspozícióba, aki tisztában volt a nemzeti kérdés jelentőségével, és megnyilatkozásaival hitelesen demonstrálta hazafias elkötelezettségét. Fellépése nyomán másfél éven keresztül váltakozó eredményű éles hatalmi küzdelem zajlott a magyar kommunista párt vezetésében. Ebben a miniszterelnök, nem függetlenül a Moszkvában folyó hasonló csatározásoktól, 1954–1955 fordulóján vereséget szenvedett. Közvetlenül ez előtt Nagy levelet intézett a román vezetőkhöz, amelyben tárgyalásokat javasolt a kapcsolatok javítása érdekében.5 Gheorghiu-Dej – nem úgy, mint Rákosi Mátyás – meg tudta akadályozni személyes befolyásának meggyengülését. A román párt vezére nem hagyta, hogy politikáját külső nyomásra megváltoztatni, és azt még annyira nem tűrte, hogy bárki személyi alternatívája lehessen.6
A szovjet kommunista párt 1956. februári XX. kongresszusa azonban újabb kihívást intézett a térség országait irányító pártokhoz és vezetőihez. A magyar párt nem tudta kezelni a helyzetet, előbb súlyos vezetési, majd morális válságba került. Megkezdődött a hibák feltárása, az előző években elkövetett bűnök bevallása és felderítése. Viták folytak az ideológiáról, a sztálinizmusról, a nyilvánosságról, a pártvezetők személyes felelősségéről és érintettségéről a koncepciós perekben – de a gazdaságpolitikáról is. A nemzeti kérdés nem vetődött fel nyilvánosan ezekben a vitákban sem mint függetlenségi problematika, sem mint a határon túl élő magyarok helyzete és ügye. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne lett volna jelen minden egyes vitatéma hátterében. Több oka is volt a nemzeti problémakör „rejtőzködésének”. Egyrészt Magyarországon mindenki tisztában volt a kérdés kényességével. Másrészt sokan gondolták: a demokratizálást, a szocializmus humanizálását nem célszerű megterhelni a nemzeti sérelmek felvetésével, mert az ellenállást válthat ki a pártvezetésen belül, még nagyobb feszültséget teremthet azonban a szövetségesek, a szovjetek és a szomszéd országok körében.
Ettől még a nemzeti kérdés mindkét alakjában ott kísértett a levegőben. A sztálinizmus bírálata valójában a szovjetizálás bírálata is volt, és mint ilyen a függetlenség hiányáról is szólt. 1956 nyarától egyre nyíltabb volt az érdeklődés Jugoszlávia és az ott létrejött önigazgatás iránt. Szeptember elején Pándi Pál tárgyilagos, a valóságot leíró cikket írt a romániai magyar nemzetiség helyzetéről.7 A Szabad Nép e száma eljutott Bukarestbe, ahol nem kis zavart okozott. Bizottság utazott tényfeltárás és ellenőrzés céljából a fővárosból Erdélybe. Nem az volt a fő kérdés, hogy igazak-e a magyar pártlap állításai, hanem az, hogy kíván-e a helyzet valamilyen politikai vagy adminisztratív intézkedést.8 Az RKP vezetői nem akartak változásokat, és azt sem, hogy bárki, bármilyen módon megkérdőjelezhesse politikájukat. Tartottak attól, hogy a magyarországi fejlemények fellazító hatást gyakorolnak az erdélyi magyarságra. A nemzeti-nemzetiségi kérdés és a desztálinizáció ügye összekapcsolódott. Pedig Gheorghiu-Dej azt mindenképpen el akarta kerülni, hogy az új szovjet vezetés nyomást gyakoroljon rá és pártjára.
Magyarországon nem lehetett a kiszabadult szellemet visszatuszkolni a palackba, a varsói fordulat hatására fölpörögtek az események. 1956. október 23-án felkelés robbant ki a diktatórikus hatalommal szemben, amely a szovjet katonai beavatkozás következtében nemzeti szabadságharcba torkollott. A magyar nép a függetlenség visszaszerzését akarta. Ezekben a drámai és tragikus hetekben csak szórványosan és az egyetemi diákság körében fogalmaztak meg követeléseket a határon túli magyarság ügyében.9 Az újonnan színre lépő pártok nem fogalmaztak meg ezzel kapcsolatos követeléseket. A Szovjetunió és a szomszédos országok vezetőinek olvasatában, akik a szocializmus elleni támadást láttak a felkelésben, a külső és belső ellenség a nacionalizmus révén kapott tömeges támogatást. Adva volt a feladat: a támadást vissza kell verni, a nacionalizmus feléledését meg kell akadályozni. Különösen azok az országok érezték magukat fenyegetve, amelyekben nagyszámú magyarság élt.
1956 után a nemzeti-nemzetiségi kérdés akarva-akaratlanul bel- és külpolitikai jelentőségű rangot kapott a kelet-közép-európai térségben. A nemzeti problematika egyrészt áthatotta a Szovjetunió és az egyes európai szocialista országok kapcsolatrendszerét. Másrészt megjelent mint a függetlenség és szuverenitás ügye. Harmadrészt az egymástól elkülönülő nemzeti érdekek is formálták a térség országainak egymáshoz való viszonyát. Egyes országok esetében a kétoldalú kapcsolatok meghatározó része volt a nemzetiségek helyzete és jövője. Ebben a tekintetben kétségtelenül a legérzékenyebb a magyar–román viszony volt.
*
Magyarország és Románia három évtizedes kapcsolattörténetének bemutatása és elemzése ennyiben túlmutat önmagán. Túlmutat annyiban, amennyiben betekintést enged a szocialista országok kapcsolatrendszerébe, a szovjet vezetés alatti szövetségi rendszer működési mechanizmusába. Magyarország és Románia csendes, majd egyre több zajjal járó birkózása jelzi azt is, hogy mikor, mennyi belső feszültséget, konfliktust bírt el a Szovjetunió, a Varsói Szerződés, a KGST a tagok, a szövetségesek között. Egyfajta határesetet képezett tehát e két ország viszonyrendszere, mert gondot, kihívást más országok is jelentettek a többieknek e szövetség keretében, de azok a nehézségek elsősorban az egyes államok belső válságaihoz kötődtek. Itt viszont a két ország között állandósult konfliktusról volt szó, amely a nemzeti-nemzetiségi kérdés kezelésében meglévő ellentétből fakadt. E specialitás ellenére elmondható, hogy a magyar–román kapcsolatok alakulásának tanulmányozása segít a többi európai szocialista ország külső kapcsolatrendszerének megértésében is.
A nemzeti elkülönülés, az egyes nemzetgazdasági érdekek egyre nyíltabb formában történő megjelenése a hatvanas évek elejétől általános jelenség volt a szocialista országok körében. Eltérő mértékben, de mind nyitott szerkezetű gazdasággal rendelkeztek, többségükben leszámoltak az autarkiás fejlesztési koncepcióval. Éppen ez, tehát a nemzetközi gazdaságba történő beilleszkedése volt az, ami a nemzetgazdaság, a nemzeti érdek újragondolására ösztönözte a világ országait ebben az időszakban. A szocialista országok esetében fontos volt az is, hogy hitelesíteni tudják önállóságukat, függetlenségüket a Nyugat és a harmadik világ felé. Ezek a kortendenciák és természetes törekvések jelen voltak Magyarország és Románia fejlődésében, és így kapcsolatuk alakulásában is. E két ország viszonyát azonban alapvetően a nemzeti-nemzetiségi probléma határozta meg, tette egyedivé ezekben az évtizedekben is. Ezért indokolt ezt a témát a vizsgálódás középpontjába állítani.
Ki kell azonban terjednie a figyelemnek a történet többi szereplőjére is. Magyarország és Románia kapcsolatára nem csak Erdély, illetőleg az ott élő magyarság sorsa, a két államhatalom egymást keresztező nemzetépítési stratégiája hatott. Nem írható le ez a történet kamaradrámaként, egyszerűen úgy, mint egy kényszerházasság vagy mint egy be nem teljesülő szerelem szereplőinek hányattatása. Nem puszta díszlete ennek a színpadnak a külvilág, a Szovjetunió, a többi szocialista ország, a Nyugat. A tárgyalt korszakban sokat emlegetett nemzetközi erőviszonyok, az egyes szereplők külpolitikai stratégiái, diplomáciái kijelölték és egyúttal erősen lehatárolták azt a teret, amelyben Magyarország és Románia mozoghatott az egymás elleni küzdelem során. Sőt az eszközöket és a stílust is úgy kellett a két állam vezetőinek használniuk, hogy az összeegyeztethető legyen a hidegháború, majd az enyhülés nemzetközi játékszabályaival és normáival. Nem lehet kihagyni a történetből a nemzetközi közvéleményt és sajtóját sem.
Nem volt egyforma karakterű a két főszereplő: a két ország és a két kommunista párt vezetése, az első emberekről nem is beszélve. Kevéssé mondható homogénnek a két ország közvéleménye. Különösen igaz ez Magyarországra, amely egyre sokszínűbb szellemi és politikai életet élt az idők előrehaladtával. E sokszínűségnek egyszerre oka és lenyomata a hatvanas évektől állandósuló vita a határon túli magyarság sorsával kapcsolatos anyaországi teendőket illetően. Romániában a politika és a szellemi élet kapcsolata 1989-ig nem lazult föl, sőt itt a hatalom éppen a magyarok vélt és valóságos szándékaival szemben erős befolyás alatt tudta tartani a saját értelmiségét. Persze ez ha csak némileg is, de fordítva is igaz. A nemzeti érzésű, a nacionalista hagyományokat tovább ápoló román értelmiség az ötvenes évektől kezdődően képes volt befolyásolni az új kommunista elit magatartását.
Az ott élő magyarság tagolttá tette, már puszta jelenléte okán is megosztotta a román (romániai) oldalt. Magyarország és az erdélyi magyarság puszta léte, vélt és valóságos szándékai befolyásolták a román nemzettudatot, egyfelől erősítették abban az összetartozás érzetét, másfelől megnehezítették zavartalan megélését. Akkor is, ha szólt, akkor is, ha hallgatott, a romániai magyarság egyértelmű és kitartó ragaszkodása nemzeti identitásához, véleményformálóinak mindenkori álláspontja hatást gyakorolt az ország hangulatára, közvéleményére, és ily módon kihatott a többség magatartására is.
Az erdélyi magyarság korábban is „közös háztartásban” élt a románokkal, de 1918 után, elvesztve addig domináns pozícióját, alárendelt helyzetűvé vált. Bár a magyar nemzetiség a 20. század során nem mozdult el szülőföldjéről, nem nyúlt a lázadás eszközéhez, mégis egyre rosszabb helyzetbe került. Majd a második világháborút követően, egészen a nyolcvanas évek végéig úgy érezte, hogy egyre távolabb kerül anyanemzetétől. Ezért azonban a határon túli magyarság nem csak a román nacionalizmust tartotta felelősnek.
Keserű, hol erősebben, hol gyengébben érzett, de mindenképpen évtizedes tapasztalata volt 1945 után az erdélyi magyarságnak, hogy az anyaország politikai vezetése nem tesz semmi kézzelfoghatót az érdekében, érdemben nem szolidáris vele. Sokszor a szavak, a gesztusok is hiányoztak, még kódolt üzenetek se jöttek Budapestről: „tartsatok ki, lesznek még jobb idők”. Nem vélekedik másként erről a magyar történettudomány sem, amely e téren sokáig adós maradt az alapkutatásokkal.10 A folyamat és még inkább a végeredmény azonban ismert: az 1960-as évektől a romániai magyar kisebbség helyzete folyamatosan romlott, és egyre drámaibbá vált a hetvenes évektől. Joggal állapítja meg a 20. századi magyar történelemről eddig készült legszínvonalasabb összefoglaló: a kommunista politika nem tudott eredményt elérni a határon túl élő magyarok sorsának jobbra fordításában.11
Indokolt a megállapítás: a kádári politika nem tudott érdemlegesen segíteni az erdélyi magyar kisebbségnek. Miért nem? Akart-e egyáltalán? Milyen célokat tűzött ki e téren maga elé a budapesti vezetés? Milyen taktikát, módszereket alkalmazott a célok elérése érdekében? Voltak-e egyáltalán eszközei? S ha merészebb célokat jelölt volna ki a magyar párt és kormány, ha keményebb magatartást tanúsított volna, akkor messzebb jutott volna? Akkor többet ért volna el? Miért nem vállalta a magyar politika sokáig a konfrontációt Romániával? S ha vállalta volna, mik lettek volna a következmények? Miért szaporodtak mégis konfliktusai a román politikai vezetéssel? Miért vállalta a nyílt sisakos küzdelmet a nyolcvanas évek második felében? Miként változott a magyar külpolitika Románia irányában?
A továbbiakban a fenti kérdésekre igyekszünk választ adni.
*
Mielőtt azonban a válaszadáshoz hozzákezdenénk, néhány módszertani problémával kell foglalkoznunk. Először is a könyv címével. Reményeim szerint a cím nem téveszti meg az olvasót, nem ígér többet, mint amit a szerző teljesíteni akar. Ez a könyv nem vállalja Magyarország és Románia teljes gazdasági, politikai, kulturális, civil, turisztikai kapcsolatainak bemutatását, nem veti össze, nem hasonlítja össze intézményeiket, gazdaságukat, társadalmukat. E témákat az elemzés – legalábbis szándékaim szerint – annyiban érinti, amennyiben a fő téma megjelenítéséhez, a történet elmondásához szükséges. Ebből a szempontból az „ország” elsősorban szereplő, méghozzá abban a formában, ahogy hol mint nemzet, hol mint állam, hol mint politikai és szellemi elit, mint társadalom a történet többi szereplője felé megjelenik. A főszereplők a nemzeti kérdésről szóló színműben lépnek fel más szereplők társaságában. A kapcsolatokat a nemzeti probléma határozza meg. Ezen az alapon nyerik el az összefüggések, dolgok, témák, események és szereplők súlyukat, helyüket a magyar–román viszony korszakot átölelő történetében. De ha ez a központi kérdés, akkor miért érdemes más témákat is érinteni? Azért, mert nem lehet tiszta diplomáciatörténeti vagy ideológiatörténeti alapon megírni a két ország kapcsolattörténetét. Nem lehet nem odafigyelni a belső gazdasági, társadalmi helyzet alakulására, a belpolitikai viszonyokra, a külső környezetre.
Két oka is van annak, hogy e könyv egyszerre alkalmazza a kisebbségi kérdés megközelítéséhez a tágabb nézőpontot, tudniillik a politika tág értelmezésén alapuló kapcsolattörténetit és a szűkebbet, vagyis azt, hogy a kapcsolattörténetet elsősorban nemzeti-nemzetiségi szemszögből elemzi. Az első: maguk a szereplők, a két állam akkori vezetői is így álltak hozzá viszonyaik alakításához. Úgy gondolták: vannak közös ügyek, köztük a szocializmus építése, az imperializmus elleni harc, a kétoldalú kapcsolatok, bennük a gazdaság, amelyek fontosak. Mégis, még ha önmaguk előtt is titkolni igyekeztek, akkor is tisztában voltak azzal, hogy az erdélyi magyarság ügye központi kérdés a két ország kapcsolataiban. Akarták, nem akarták a két ország akkori kommunista vezetői, de a kisebbség ügye rányomta bélyegét a két állam és nép közötti viszony egészére.
A másik ok történészi megfontolás. A magam részéről úgy vélem: a politika nemcsak elkülönült tevékenységi forma, amely nem csak – jó esetben nem is elsősorban – önmagáról, a hatalomról szól. Két ország politikai vezetése küzdelmét nem lehet csak diplomáciai csatározások sorozataként, találkozók eseménytörténeteként leírni. Meg kell hogy jelenjen a történetben a mögöttes mozgató, az ideológiai háttér, a belső közvélemény, a nemzetközi élet a maga történéseivel és szereplőivel. Ebben az értelmezésben a politika a szellemi, kulturális és gazdasági tényezők egyfajta foglalata. Nem feltétlenül hű mása a politika a társadalomnak, nem feltétlenül pontos kifejeződése a hazai és nemzetközi viszonyoknak, de elemzése révén könnyebben megértjük egy adott kor társadalmát, egy állam mozgásterét, egy szellemi irányzat valóságos jelentőségét és hatását. Éppen a politikai folyamatra és a reáható tényezőkre történő összpontosítás teszi lehetővé, hogy a maga helyén, a maga valóságos súlyával lehessen jelen az elbeszélésben a történet összes főbb szereplője, és ne kapjon nagyobb súlyt a megérdemeltnél a hatalmat közvetlenül gyakorlók tevékenysége. Ezzel a módszertannal válik lehetségessé a mérés, a mérlegelés, a megítélés a történettudományban.
Vannak gyakorlatias megfontolások is a mögött a döntés mögött, hogy miért a nemzeti kérdés áll a két ország kapcsolattörténetével foglalkozó elemzés homlokterében. Azért is, mert a kutató rendelkezésére állnak a munka elvégzéséhez szükséges magyar források, amelyek kiegészülve a hozzáférhető romániai magyar nyelvű sajtó- és könyvészeti anyaggal, kisebb részben a lassan ugyancsak felszabaduló levéltári anyag segítségével módot adnak a román politika bemutatására és jellemzésére is.12 A szerző tisztában van azzal, hogy nem teljesen egyenértékű a két főszereplő bemutatása. De bízik abban is, hogy elégséges tényanyag segítségével ábrázolja a román politika működését, és a valóságnak megfelelően mutatja be a román nemzetstratégia megvalósulását. A nemzetközi sajtóanyag, a külügyi iratok áttekintése révén valamennyi ún. „harmadik” szereplő: a Szovjetunió, a Nyugat, a nemzetközi közvélemény, a környező országok állásfoglalásait, hatását is értékelhetjük. Ez a könyv nagy teret szentel a nemzetiségi kérdésnek a magyar–román kapcsolatokban, de nem vállalja magára az erdélyi magyarság történetének megírását.
Kétségtelen, hogy olyan dráma volt ez, amelyben egyik főszereplőnek sem volt könnyű, de meggyőződésem szerint a nehezebb helyzetben lévő fél, esetünkben a határon túli magyarság joggal számíthat a néző együttérzésére. Ettől nem függetlenítheti magát a történész sem, különösen, ha magyar. Emberi együttérzés és a kutatótól megkövetelt beleérzés azonban nem idegenek egymástól, és nem teszik lehetetlenné sem a tárgyilagos leírást, sem az objektivitást, sem a kritikai elemzést.
JEGYZETEK
1. A könyv olvasása során az olvasó sokszor találkozik majd Erdély nevével. Az esetek döntő többségében ez mindig a mai szóhasználatnak megfelelően a Magyarországtól Romániához csatolt területeket jelenti a Partiummal és a Bánsággal együtt. Az erdélyi magyarság pedig a romániai magyarság szinonimája.
2. A fentiekhez felhasznált irodalom: Balogh Sándor: Magyarország külpolitikája 1945–1950. Bp., 1988; Berend T. Iván: Terelő úton. Szocialista modernizációs kísérlet Közép- és Kelet-Európában, 1944–1990. Bp., 1999; Bibó István: A kisnemzetek nyomorúsága. In: Válogatott művei. Bp., 1987; Eric Hobsbawm: A szélsőségek kora. Bp., 1998; Catherine Durandin: A román nép története. Bp., 1998; Juhász Gyula: Magyarország külpolitikája 1939–1945. Bp., 1969; Kosáry Domokos: A magyar és európai politika történetéből, Bp., 2001; Romsics Ignác: Nemzet, nemzetiség és állam. Bp., 1998; Szabó Miklós: Politikai kultúra Magyarországon 1896–1986. Bp., 1989; Tóth Sándor: Jelentés Erdélyből. Párizs, Magyar Füzetek, 1989; Erdély története. III. k. Főszerk. Köpeczi Béla, szerk. Szász Zoltán. Bp., 1986; Szász Zoltán: A románok története. Bp., 1993.
3. Külkereskedelmi Évkönyv, 1938. 1949–1958. Bp., 1960, 6–9.
4. Raphael Vago: The Grandchildren of Trianon. New York, 1989; Vincze Gábor: Illúziók és csalódások. Csíkszereda, 1999.
5. Stefano Bottoni: Románia. In: Evolució és revolució. Magyarország és a nemzetközi politika 1956-ban. Szerk. Békés Csaba. Bp., 2007. 158.
6. Bár egy időre átengedte ő is a pártfőtitkári posztot közeli munkatársának, Gheorghe Apostolnak. Lásd erről Vladimir Tismăneanu: Stalinism for All Seasons. A Political History of Romanian Communism. Berkeley, Los Angeles, London, 2003. 131–141.
7. A cikket közli Magyar–román kapcsolatok 1956–1958. Dokumentumok. A iratokat gyűjtötte, válogatta, sajtó alá rendezte és a bevezető tanulmányt írta Lipcsey Ildikó. Szerk. Pál Lajos–Vida István. Bp., 2004.
8. Lásd erről a témáról például Az 1956-os forradalom és a magyarság. Főszerk. Stefano Bottoni. Csíkszereda, 2006. 126–134.
9. Említést érdemel a soproni egyetemisták diákparlamentjének 1956. október 22-i határozata, amely felszólította az Országgyűlés Külügyi Bizottságát: „kezdjen tárgyalásokat az erdélyi Magyar Autonóm Terület hovatartozásának, valamint a külföldön élő magyarok helyzetének rendezéséről”. Vö. 1956 vidéki sajtója. Összeállította Izsák Lajos, Szabó József, Szabó Róbert. Bp., 1996. 354. A másik ismert eset az 1956. október 23-i debreceni diáktüntetés, ahol „Erdélyt vissza!” kiáltások is elhangzottak. Rendőrségi napi jelentések, 1956. október 23.–december 12. I. kötet. Szerk. Kajári Erzsébet, Bp., 1996. 2. Majd a debreceni diákok húsz pontos követelései között feltűnt egy pont, miszerint „illetékes nemzetközi fórumon foglalkozzanak a romániai és más külföldi államokban élő magyarok ügyével”. Diák- és ifjúsági mozgalmak 1956–1958. Forradalom – ellenállás – megtorlás. Válogatott dokumentumok. Felelős szerk. Vida István. Bp., 2007. 181. A keszthelyi Mezőgazdasági Akadémia 1956. október 24-i felhívása azt javasolta: az Országgyűlés Külügyi Bizottsága „vesse fel a Duna-konföderáció gondolatát Magyarország, Jugoszlávia, Csehország, Ausztria és Románia részvételével”. Uo. 195.
10. 1989 óta változóban van a helyzet. Egyrészt a határon túli magyarság története, a kisebbségtörténet terén szaporodó számú dokumentum- és tanulmánykötet látott és lát napvilágot. Másrészt egyre több kutató foglalkozik a kisebbségi magyarság politika- és társadalomtörténetével. Ezek jelentős részére a lábjegyzetekben és a bibliográfiában hivatkozom. Az azonban tény, hogy az 1945 utáni magyarságpolitika, a szomszédos országok felé folytatott külpolitika és a kapcsolattörténet terén még nincs áttörés. Jó példák már akadnak. Egy ilyen a már idézett Evolúció és revolúció – Magyarország és a nemzetközi politika 1956-ban című tanulmánykötet, amelyben a környező országokról is sok szó esik.
11. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Bp., 2000. 518.
12. Itt szeretném megköszönni Novák Zoltán nagyvonalú segítségét, aki a bukaresti pártlevéltári kutatásainak anyagából a témám szempontjából érdekesebb dokumentumok másolatát a rendelkezésemre bocsátotta. Ugyancsak köszönet jár Miklós Ágnes Katának és Egry Gábornak a román nyelvű szövegek fordításáért, Dorkó Szabolcsnak, Horváth Júliának és Némethné Vágyi Karolának a könyvtári, levéltári munka megkönnyítéséért, Kiss Annának a szöveg gondozásáért, Gellériné Lázár Mártának a szerkesztésért, a kollégáknak, a barátoknak a kritikai megjegyzésekért.
*Részletek egy készülő könyvből.