stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2007 Szeptember

Emlény


Zelei Miklós

Egy bőrkeményedés van a jobb talpamon, olyan, amit tyúkszemnek is szoktak nevezni, én azonban Szabó néninek nevezem, és irtom, de hiába. Szabó néni visszanő. 1967 őszén keletkezett, amikor a Telepes utcában laktam, megvan ma is: a zálogház fölött. Talán az elsőn. Ha szobaúr, akkor cselédszobaúr voltam, kit albérlőnek neveztek főbérlői, Szabó bácsi meg Szabó néni, aki akkor még nem csak a talpamon élt.

Egy fotelágy fért el a szobámban, nappalra összecsuktam, így lehetett leülni. A téli éjszakákra a gázsparhelt sütőjében megmelegítettem két téglát, és betettem a takaró alá.

A fűtéssel foglalkoztam azon az estén is, amelyiken Szabó néni váratlanul rám rontott. Kijött a konyhába, betett egy tányért a szekrénybe, a köténye alját összefogta, csapkodta vele a tenyerét, körbejárta néhányszor az asztalt, visszament a szobájukba, megint kijött, a tányért, amelyet az előbb berakott a szekrénybe, kivette és visszatette a konyhaasztalra, pontosan oda, ahol volt. Megigazgatta, aztán váratlanul felém fordult és felkiáltott: „Ne jöjjön hozzánk annyi levél!”

Sokfelé laktam vidéken is, Pesten is, mire a Telepes utcába keveredtem. Az összes előző helyről jöttek a levelek, boldogan olvasgattam őket, és akkurátusan válaszoltam rájuk.

„Mert minek kap maga annyi levelet?!”

Szabó néni csípőre tett kézzel állt, sértődötten mosolygott, és fújtatott az izgalomtól. Ez volt addigi legerőteljesebb támadása. Korábban csak úgy piszkálgatott, elsősorban a haszon miatt, amelyet nagyon csekélylett. Háromszáz vagy háromszázötven forint volt a szobának a bére, és ezerszáz volt a fizetésem. Szabó néni meg időnként elém toppant és hadarni kezdett: „Nincs abból, hogy itt lakik, semmi haszon. Ha kimoshatnám az ingeit és fizetne érte, az más. Vagy elvinném a cipőjét a suszterhez, azért is járna öt forint nekem.” Mohón nézett, mint óriáskígyó az áldozatát.

Holott szolgáltatni akart, nem megfojtani és lenyelni. A haszon és a forint szavaknál kis tüzek gyúltak a szemében. Nem válaszoltam, amit alighanem beleegyezésnek vett, mert másnap elvitte a cipőm. Ott volt egy suszteráj a Nagy Lajos király úton a Csömöri út felé, a következő sarkon. Ültek a szövetkezetbe tömörített suszterek és várták a cipőket. Úgy képzelem, hogy minden reggel tartottak egy értekezletet, amelyen maguk elé helyezték az emberi talp térképét, és meghatározták, hogy aznap hol legyenek a tyúkszemek. Majd fogták a szöget, kapták a kalapácsot, s nekiestek a cipőknek.

Pár nap múlva Szabó néni megjött a cipőmmel: „Na ez rendbe lett téve most már!” A költség fölött megkapta az öt forintját, arcán sugárzott a teljesítmény öröme, és a másik pár cipőm még este elcsomagolta, hogy „most meg az lesz majd rendbe téve”.

Reggel útrakeltem, és már a Thököly úti buszmegállóban éreztem, hogy a tyúkszemszöget a jobb cipőmbe tervezték – s érzem azóta is. Cipőmben a kis fököny, fülemben a nagy hang: „Ne jöjjön hozzánk annyi levél!”

Mert a levelek, azok jöttek.

És a következő héten Szabó néni megint nekemesett: „Megmondtam már, hogy nem kell az a sok levél ide!”

Januárban elköltöztem.

Majdnem harminc év is eltelt, amikor egy pillanatra megállt a kezemben Szalma Ferenc rendőr alezredes már nem „Szigorúan titkos” levele, amelyet a BM. Csongrád megyei Rendőr-főkapitányság III/III-as osztályvezetőjének küldött: „Osztályvezető elvtárs kérésére közöljük, Dr. Ilia Mihály – csoportunk által ismert – kapcsolatait (1967–1969-ig).” Olvasom a nevemet meg a Budapest, XIV. ker., Telepes utca 1/B. alatti címemet.

Ja persze.


+ betűméret | - betűméret