stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2007 Szeptember

Eginald Schlattner kakasai


Balogh F. András

 

 

Köztudott dolog, hogy az élet az írói fantáziát utcahosszal verő jelenségeket, történeteket produkál, amelyre az olvasó csak rácsodálkozni tud, talán meg is érti a lényegét, ám valahol titkon mégis idegenkedik a legabszurdabb elképzelést is túllicitáló eseten. Ilyen csodának vagyunk most tanúi az erdélyi német irodalomban: Eginald Schlattner 35 – azaz harmincöt – évnyi hallgatás után, immáron idős emberként az abszolút perifériáról, a Nagyszeben mellett fekvő szegény Veresmartról berobbant a német kultúrába, és sikeres, díjazott író lett azzal az önéletrajzi ihletésű művével, amelyben azt írja le, miként árulta el a Szekuritátének saját testvérét, valamint íróbarátait is. Öccsére súlyos börtönt mértek, fiatal írótársai is húsz éveket kaptak az 1959-es brassói íróperben, míg maga Eginald Schlattner boldog lehetett a másfél év fegyházzal, amit „hazaárulás feljelentésének elmulasztásáért” sóztak rá. Szabadulása azonban nem hozott könnyebb helyzetet számára: undorodtak és féltek tőle az emberek, kerülték a vele való találkozást – nehogy az fatális legyen számukra, így az írói ambíciókat talán még tápláló fiatalember nem kerülhetett vissza az irodalmi életbe. De talán ő is félt önmagától, hogy megint összeomlik, és embereket árul be, így nem is kereste igazán az entellektüelek társaságát. A forradalom után azonban pennát ragadott, papi magányában megírta első, mindjárt ötszázoldalas regényét, majd a másodikat is, és elküldte Bécsbe a Zsolnay kiadónak. A német kiadók a beküldött kéziratok 95 százalékát kiselejtezik, ám Schlattner művéből nagy siker lett, holott ez a munka minden, csak nem modern, amit ma joggal várhatnánk el az irodalomtól. A posztmodern, dekonstruktivista vagy posztkoloniális jegyek – amelyek ma lökést adhatnak egy-egy műnek –, de a mégoly klasszikus formabontás, avagy idősík-, tér- és álomjáték éppoly messze áll ettől az írásművészettől, mint amilyen messze van Bécs Veresmarttól, mégis siker lett az idén tavasszal háromkötetesre duzzadt regényfolyam. Időközben – és ezzel válik cikkünk aktuálissá – a trilógia első része magyarul is megjelent Hajdú Farkas-Zoltán tolmácsolásában, valamint a legtehetségesebb erdélyi producer, Kántor László szervezésében elkészült róla az idén nyáron az első nagyjátékfilm is. A jelenség titkát megértendő vissza kell tekintenünk 1956-ra, sőt a második világháborúra is.

A magyar forradalom után Romániában is megindult a lakosság megfélemlítése, hogy hasonló forradalom ne fordulhasson elő. A magyar, majd a román lakosság ellen kiagyalt titkosszolgálati stratégiák után a németek megrettentése következett, mintha a szovjet lágerekből 1949-ben éppenhogy szélnek eresztett szászok és svábok forradalmi kedvükben lettek volna. Ám példát kellett statuálni a németek körében is, hogy az ország lakosságának teljes nemzetiségi spektrumát lefedjék, és ehhez áldozatok kellettek. Mivel ebben a korban a hazai németeknek politikai vezetőjük már nem volt, ezért az egyházra (dr. Möckel brassói lelkész pere), a nagydisznódi fiatalokra és az írókra csaptak le. Ez utóbbi pernek lett a legnagyobb visszhangja, mivel ezek az emberek eléggé a figyelem középpontjában álltak. A kirakatper kitervelői abból indulhattak ki, hogy a szövegekből csak kimutatható lesz valahogy a kommunizmus irányába érzett rossz szájíz, hiszen a kommunista rendszer nyílt kritikája – ami kapóra jött volna – nem létezett, nem is mehetett volna át a cenzúrán. Legfennebb egy-két elrejtett mondat vagy elejtett megjegyzés meglelésében reménykedhettek a titkosügynökök. A per anyaga 1959-re állt össze, amelyben Hans Bergel, Harald Siegmund, Wolf von Aichelburg, Georg Scherg és Andreas Birkner írókat hazaárulással vádolták meg. A koronatanú, Eginald Schlattner saját testvére, Kurtfelix Schlattner ellen is vallott: a meg- és betört egyetemi hallgató sosemvolt beszélgetésekből államellenes összeesküvést sejtető mondatokra emlékezett, az írók megjelent munkáinak szocializmusellenes olvasatát adta, így a kirakatper a Szekuritáté szempontjából felülmúlta a reményeket, és kitűnőre sikeredett. Schlattner szabadulása után először segédmunkásként dolgozott, majd befejezhette hidrológiai tanulmányait. Diplomával felvértezve különböző, a szász településektől messze fekvő munkahelyeken dolgozott mint rajzoló, tervező, majd mint vízügyi mérnök. Negyvenéves korában, a hetvenes években racionálisan meg nem magyarázható módon, mintegy sugallatra elvégezte a teológiát, és evangélikus pap lett. A per azonban elevenen élt a szász értelmiségiekben, kerülték Schlattnert, és féltek tőle. A kilencvenes évek derekáig papi magányában élt, felnevelte a lányát, majd bekövetkezett az újabb nem várt fordulat, és idős emberként megírta első regényét, amely a nemzetiszocializmussal nézett szembe saját negatív példáján keresztül, majd rövid idő alatt megszületett a második regény is, amely a barátainak és testvérének elárulását írja le enyhén fikcionalizált formában. A harmadik kötet nemrég jelent meg, ebben a szászok és svábok deportálásáról van szó.

Az első regény, a Fejvesztett kakas1 tulajdonképp egyetlen nap, 1944. augusztus 23. történetét meséli el szász szempontból. Természetesen a regény cselekménye visszanyúlik az egész második világháborúra, és számtalan utalást találunk a korábbi időkre, a hazai németek történetére. Bőségesen jellemzi a szerző a szomszéd népeket, magyarokat, románokat, cigányokat, igazi erdélyi panorámát kap az olvasó, némi malíciával mondva a sztereotípiák gyűjtői nagy haszonnal forgathatják a regényt, az összes sztereotípia felnagyítva jelenik meg benne, ám a németországi siker titka mégsem ez, hiszen erdélyi regény van elég. Éppen a Schlattner által elárult írók írtak ilyeneket kiszabadulásuk és Németországba távozásuk után, amelyben önmagukat – illetve alteregójukat – vagy hősnek, vagy áldozatnak állították be, ám nem bűnösnek. Schlattner önéletrajzi ihletettségű főhőse szembenéz önmagával, és leszámol azzal, hogy miképp került a nemzetiszocialista eszmék bűvkörébe. Egyféle gyónás ez a kötet, amely a mai német irodalomban elég ritka, a délkelet-európai német irodalomban, azaz Romániában, Magyarországon, a hajdani Bukovinában meg egyáltalán nem létezik. Schlattner arra keresi a választ, miért kellett elhagyniuk a németeknek választott és megszeretett hazájukat, Erdélyt, amely szó szerint földi paradicsomként jelenik meg a regény oldalain. A válasz nagyon egyszerű: mert hittek a birodalmi német propagandának, Hitler oldalára álltak, és ezzel elárulták a szomszéd népeket, aminek következménye az exodus lett. Schlattner nem csak áruló, ő érző ember is, fájdalmak hordozója, bibliai gondolatok újra átélője. Fáj neki az erdélyi németek távozása, ám a távozás eredendő okát a saját bűnében, a népének bűneiben látja-láttatja. A német olvasó, de legfőképpen a német kritikusok meg vezekelve olvassák a regényt, amelynek főhőse a kedvesét mentve német golyóktól hal meg, ugyanis az augusztus 23-i átállás napján a Luftwaffe támadja a fogarasi lőszergyárat, és válogatás nélkül lő mindenkire, azokat a szászokat találva el, akikkel előző nap este vacsoráztak. Legfőképpen a 68-as német értelmiségi nemzedéknek az alapállása a saját hibák, bűnök keresése – szemben az előző generációk másra mutogatásával: Schlattner ebbe a kontextusba kitűnően beleillik. A fordító páros, Hajdú Farkas-Zoltán és Iringó kitűnő érzékkel ülteti át magyarra ezt a vezeklő, sok helyen bibliai hangvételű regényt. A nyelvi kavalkáddal sem volt egyszerű megbirkózni, mert a szereplők nyilvánvaló módon – néhol egyenesen eltúlozva – a régió összes nyelvét használják. Talán nem ártott volna lábjegyzetelni a fordítást, hogy a románul vagy németül nem tudó olvasó a szavak, mondatok pontos jelentését és történelmi konnotációját is megértse.

A regény németországi sikere, a témában megbújó kihívás, valamint – legyünk őszinték – az elődeink nacionalista politikáját tudatosító történelmi felelősségvállalás erkölcsi parancsa (hiszen a szászok távozásának oka a magyar, majd a román politika intoleranciájában is keresendő) felkeltette a filmesek érdeklődését is: Kántor László nemzetközi csapatot szervezett a lehetetlen megvalósítására, és német nyelvű, feliratozott játékfilmet készített a regényből.2 A filmes csapatnak azzal kellett szembenéznie, hogy a számtalan eseménnyel szabdalt cselekményt, a soknemzetiségű, többnyelvű környezetet, a gondolatvitelt meghatározó történelmi sztereotípiákat egységes, pergő cselekménysorba foglalja, amely úgy érzékeltesse a főhős útját a nemzetiszocializmusig és vissza, egészen az üldözött zsidó lány előtt tett vallomásáig, hogy az ne hasson sematikusnak, ne legyen a tékozló fiú történetének, a pálfordulásnak, valamint a Szent Ágoston-i vallomásoknak az utánérzete. Radu Gabrea és Kántor László csapatának ez sikerült, a film eredeti erdélyi helyszíneken, dinamikus szereplőkkel (Alicja Bachleda Curus, David Zimmerschied, Alexander Tudor Mustaţă és Ioana Teodora Iacob) jeleníti meg a most már megnevezett főszereplő, Felix Goldschmidt (játssza David Zimmerschied) történetét. Az apró kép-hang-párbeszéd utalásokkal összefüggővé varázsolt történet az erdélyi nézőnek katartikus, de a régiót nem ismerők számára is élvezhető. Legfennebb azt nem értik, hogyan kerültek a szászok Dracula vidékére, és csodálkozva kérdezhetik, miért lovagolnak belgának tűnő zászlóval a német külsejű városban a technicitásukat érthetetlen módon levetkőzött németek (tulajdonképpen a Vasgárda), de az ilyen részletek a film végére elfelejtődnek, és felemelő érzéssel éli át mindenki, amint az üldözött Gisellát a főhős bevezeti a bálterembe, így demonstrálva az (erdélyi) népek egységét.

És miért kakasos a regény meg a film? Schlattner ezt a – különben nem létező – „népi” hiedelmet tette meg a regény vezérfonalává, a lefejezett kakas szerencsétlenséget hoz, csak a kapura kiszögezett fej űzi el a rossz szellemeket. A kulcsfontosságú részeknél, például a regény végén, mielőtt a végzetes német légitámadás megindul, szintén lefejezett kakast lát egy szolgáló, illetve a filmben a bálterembe hajítja be egy ismeretlen személy. A népi hiedelemtől az intellektuális felelősségvállalásig terjed az író spektruma, amelyet kitűnő érzékkel tud adagolni, ugyanis ilyen típusú hiedelem a mai német irodalomban és köztudatban már nincsen, csupán a vágyakozás van meg a népi-mitikus idők iránt. Schlattner egy kicsit ebbe az időbe pozicionálja magát, de úgy, hogy az átjárhatóság a modern korba megmaradjon. Ezt a magyar fordítás érzékeltetni tudja, és a film bizonyos részletei is értelmezhetőek ebben a tér-idő játékban.

A schlattneri történet azonban nem ér véget. A második regénye, amely a bevezetőben leírt árulással néz szembe, még nagyobb elismerést hozott az írónak – az elárultak bosszúságára. A Rote Handschuhe (Vöröspecsenye – kézfejütögető játék börtönben, katonaságnál és kisgyerekek körében) a szerző kolozsvári egyetemi éveit eleveníti fel, és elvezeti az olvasót a bűnig, az árulásig. A bűnt megérteni lehet, elfogadni nem: a szerző viaskodik önmagával, keresi a kiutat, amelyet végül az irodalmi élet adott meg számára: az elismerés a felmentést, a keresztény megbocsátást jelentette számára. A fordítás készül, a film is tervbe van véve, várjuk.

 

JEGYZETEK

1. Eginald Schlattner: Fejvesztett kakas. Fordította Hajdú Farkas-Zoltán és Hajdú Iringó. Kvár, Koinónia, 2006. 572 oldal.

2. Der geköpfte Hahn / Cocoşul decapitat. Magyar–román–német–osztrák koprodukció. Rendezte Radu Gabrea. Producer Kántor László. Új Budapest Filmstúdió, 2007.


+ betűméret | - betűméret