Augusztus 2007
Mirigyezés, testnedvek tüköre


  Hormonális ráció vagy racionális hormonok
  V. J. L.

  Boldogság és melankólia, avagy időszerűtlenségük dicsérete
  Földényi F. László

  Stresszelő mirigyek
  Vargha Jenő-László–Szabó Krisztina-Gabriella

  A testnedvek nyelvének eltérése: Viktor Jerofejev és Ljudmila Ulickaja
  V. Gilbert Edit

  A női testnedvek a hagyományos magyar népi hiedelemvilágban, különös tekintettel Erdővidékre
  Zakariás Erzsébet

  A test/vér szöveg
  Zsélyi Ferenc

  Disszociáció és tudatküszöb a pszichoanalízisen innen és túl
  Gyimesi Júlia

  Felejtés
  George Banu

  Pimaszkalauz
  Radu Paraschivescu

  Szaturnusz fintora
  Rigán Lóránd

  A bölcseleti tanulmányokat folytatók egészségének gondozása
  Marsilio Ficino

  Beszélő falak (Generátor)
  Bekő Jutka Tünde

  Helyünk a világban (Európai Napló)
  Tárnok Attila


Világablak
  Csatlakozás után, felzárkózás előtt (I.)
  Kiss Viktor


Mű és világa
  Az intonációs elv érvényesülése a kodályi dallam retorikájában
  Angi István

  A Korunk és a népi irodalom
  Pomogáts Béla

  Káosz – valóság – őrültség avagy az elágazó történetek hálózata
  Bakcsi Botond


Közelkép
  A bioinformatológia – új metatudományos szemléletmód a biológiában
  Bárány-Horváth Attila–Uray Zoltán


Téka
  Egy álmodó költő arca (Átfogó)
  Demény Péter

  Függő játszma
  Zuh Deodáth

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Kuruc vagy labanc?
  S. L.

  Kortárs avantgárd
  Soós Amália



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Zuh Deodáth

Függő játszma

 

2006 végén Németországban a történelmi esszéműfaj könyvújdonsága volt a Személyfelvonó története című munka, amely egyben a müncheni Süddeutsche Zeitung újságírójának a weimari Bauhaus Egyetem média szakán 2005-ben megvédett doktori disszertációja. Pontosabban annak könyvvé szerkesztett változata.

A könyv témája sok szempontból telitalálat, hiszen egy meglehetősen kevéssé vizsgált, de a mindennapi tapasztalatban jelentős részt vállaló épületelem történetével foglalkozik, mégpedig rendkívül változatos elbeszélői elveket használva. 

Rögtön az első fejezet, amely a munka elméleti alapvetését igyekszik tisztázni, azzal a figyelmeztetéssel él, hogy a vizsgálódások során felhasznált és mozgásba hozott történeti anyag meglehetősen sokrétű. Abban nemcsak építészettörténeti alapforrások, nemcsak az épített örökségre vonatkozó szabványok, leírások, tervek és rendelkezések jelennek meg, hanem az imaginatív szféra alkotásai is, úgymint szépirodalmi művek, reklámok és filmek. Ezek segíthetnek abban, hogy a liftről ne mint történelmi tényről beszéljünk, hanem mint olyan jelenségről, amely nagyban hozzájárul egy bizonyos korszak megértéséhez. Ennek köszönhető az is, hogy az irodalmi alkotások nem esztétikai értékhordozókként kerülnek vizsgálat alá, hanem egy bizonyos időbelileg meghatározott felfogásmód tanúságtevőiként. Ennek tulajdonítható az is, hogy a történetíró számára a tudományos szövegben nem feltétlenül a leírás precizitása a lényeges, hanem sokszor annak egy-egy mellékmondata. Egy előszóban nem annak a főszöveggel való koherenciája, hanem csupán egy elejtett megjegyzése.

Egy korszakból az lehet a legfontosabb, amit saját maga egyáltalán vagy összefüggően nem tudott elmondani magáról. Ezért kell sokszor lényegtelennek tűnő vagy éppen a szöveg szintjén másodrangúnak tekintett információkat kiemelni és az elemzés menetében hangsúlyozni.

A könyv alaptétele ennek kapcsán azonban mégiscsak erősnek tűnik: „Ennek a munkának az alapimpulzusát az a gyanú adta, hogy a személyfelvonó olyan elsöprő erejű lehetőségeket nyitott meg, amelyet a többemeletes épületekről való kijelentések »technikai a priorijaként« is felfoghatunk” (14–15). Ezek a kijelentések ugyanis az előbbiek alapján nem csupán építészettörténetiek, hanem irodalom-, film- és médiatörténetiek is egyben. Vagyis a könyv egy mozaikszerűen összeálló beszédmódot kíván elemezni, amelynek magja egy új tömegszállítási eszköz és egyben funkcionális építészeti elem megjelenése. Ennek nyomán a könyv egy beszédmód által uralt korszak újradefiniálására vállalkozik azzal, hogy a törvényes rendelkezésekben, a tudományos szövegekben és a művészeti alkotásokban egyszerre mutatja fel egyazon elbeszélés közös lehetőségét. Ez a korszak pedig – ahogy a mű alcíme is utal rá – a „Modernitás” (die Moderne).

Az itt nyújtandó elbeszélésnek kezdettel kell rendelkeznie. Az egész munka egyik legjobban kidolgozott része éppen ennek a kérdésnek a körüljárása: vagyis hogy hol és mikor kezdődik a lift története. A hagyományos, bevett nézet szerint 1954-ben, amikor is a New York-i „Exhi-bition of the Industry of all Nations”-ön egy Elisha Graves Otis nevű feltaláló mérnök olyan felvonót mutat be, amely egy egyszerű fogazott lécnek köszönhetően akkor is biztonságos, ha a felvonó raklapját tartó fémhuzal elszakad. A könyv szerzője a korabeli média által nyújtott források részletes elemzésének a felhasználásával meggyőzően mutatja be, hogy az eset, amelyet sokan áttörésként ünnepelnek az építészet történetében, a maga idejében alig talált visszhangra. Későbbi mediatizálása és szinte hiperbolizálása részben a feltaláló nevét viselő liftgyártó cég önlegitimációjának érdekét szolgálta. Vagyis szakmai identitásbeli és gazdasági érdekek szintén közrejátszottak benne (a cég egyrészt be akarja bizonyítani az alkotóval való  folytonosságát, másrészt pedig azt, hogy egy nagyszerű ötlet méltó örököse). Bernard azonban továbblép. Az eset (a feltaláló maga ül fel a felvonóra, és vágja el a huzalt, de találmányának köszönhetően a raklap mégsem zuhan a mélybe) azért lehet a reklámcélokat szolgáló elbeszélés túlzásainak alapja, mert poétikai erővel rendelkezik. Vagyis a lehetséges izgalmak (a feltaláló saját testi épségét teszi kockára) nyomán csodálatot kelt, az emberi alkotás nagyszerűségét hangsúlyozza, nem csupán egy szerkezet működéséről beszél. Az eset tehát heroikus és ezért figyelemfelkeltő. Ez teremti meg annak a lehetőségét, hogy ne csak egy ötletes termékről, hanem egy korszakos eseményről kezdjünk el történetet mesélni.

Ez az elemzés azonban még nem kezeskedik azért, hogy a lift lehetőségteremtő erejéről és az ezzel fémjelzett korszak közös a priorijáról beszéljünk. Hiszen az említett példa eddig éppen azt hangsúlyozta, hogy milyen sok feltétele van egy esemény datálásának vagy annak, hogy egy korszak kezdetét meghatározzuk. A történeti analízis szerteágazó voltának bizonyítékaként értelmezhető, jól dokumentált szöveg azonban itt csupán azt a célt szolgálja, hogy a szerző maga is behatárolja azt az empirikus időszakot, amelyből forrásait meríti.

A könyv szellemiségére ez a későbbiekben is jellemző, hiszen ragaszkodik alapvető gyanújához, hogy a lift egy beszédmód lehetőségének magját hordja magában. Ennek bizonyítékai lesznek azok a 19–20. századi regények, amelyeket vizsgál. A mű hosszan elemzi azokat az irodalmi műveket, amelyekben a manzárdszoba, a tetőtér, a padlás elnyeri negatív, kietlenséget, magányt és kirekesztettséget sugárzó jellegét. Ez az irodalmi toposz azonban – Bernard értelmezése szerint – a 20. században fokozatosan elsikkad. Ennek kiváltója a lift megjelenése, amely felszámolja a vertikális távolság érzetét egy épületen belül. Ameddig egy épületben nincs az épület gerinceként (nem csak egy másik „lépcsőházként”) szolgáló lift, addig az egyre magasabbra kerülő szintek kietlenségének és egészségtelenségének érzése megmarad, sőt fokozódik. Kétségtelen, hogy egy sokszintes, de emberi erővel nehezen megmászható épület tapasztalata befolyásolhatja az írót a felső szint misztikus sötétségének kiemelésében, és ez a megfigyelés helyénvaló is. Viszont ebből még elnagyolt azt a következtetést levonni, hogy a többemeletes bérházak felső szintjeinek homálya olyan tapasztalat lenne, amely eltűnik a lift által átformált vertikalitás képzetével. A könyv egy helyen azt a tételt is kimondja, hogy az olyan regények, amelyek az épületek tetőhöz közeli szintjeivel a társadalmi kirekesztettséget kapcsolják össze, „csak abban a rövid időszakban – 1870 és 1920 között – keletkezhettek, amelyben már léteztek sokemeletes lakóházak, de a felvonó mint a szintek áthidalásának eszköze még nem nyert teret” (69–70). Ez a gondolat már csak azért sem tartható, mert az említett épületek sok esetben fizikálisan is megmaradnak; az irodalmi képzelőerő és az emberi tapasztalat pedig nem engedelmeskedik teljesen egy bizonyos diskurzusok által behatárolt szellemi korszak vagy „episztemé” szabályainak. A vertikalitás új korszakában valóban felértékelődik a tetőtér (a házak első szintjein levő „beletage”, a szép, kellemes és drága szalon hamarosan felkerül a az épületek tetőmagasságban lévő emeleteire), de ez még nem számolja fel a manzárdszoba romantikus-beteges magányának tapasztalatát – irodalmi források alapján ezt megerősíteni pedig amúgy is kétséges (pl. azt állítani, hogy a 20. század második felében nincsenek olyan szerzők, akik ezt a tapasztalatot írnák le, vagy ebből merítenének ihletet).   

A könyv értékét azonban nem mindig koherens történelemelméleti elkötelezettsége csak kevéssé csökkenti. Az elemzett anyagon felmutatott, egymással versengő történeti, társadalmi és mentalitásbeli tényezők leírásához a szerzőnek különleges tehetsége van.

Thomas Mann Felix Krull-története mint a személyfelvonó történetének egyik különleges állomása jelenik meg, amely egyben egy szakma (a liftkezelő) története is. A liftvezetés művészete és annak vonzereje (és ezzel együtt a liftet ügyesen igazgató férfi sármja) az elektromos vezérlés megjelenésével halványul el, a szakma pedig ezáltal szűnik meg megélhetést biztosítónak lenni.

Rendkívül érdekes az az elemzés, amelyből kiderül, hogyan olvasható egy amerikai műépítész szerzők által megfogalmazott vitairat-összehasonlító mentalitástörténeti forrásként. És valóban szaktudományos mentalitástörténetként, hiszen a három építész szövegét elemezve könnyen megérthető, hogy az épületek szerkezete és beosztása mint materiális elem hogyan befolyásolhatja az egyén szabadságáról alkotott köznapi felfogásokat (és nem fordítva, vagyis nem egy bizonyos kész gondolat nyomán lesz egy épület olyan, amilyen).

Hasonlóan szép azoknak a 20. század eleji orvosi szövegeknek az elemzése, amelyek bizonyosfajta tériszonyokban, pl. klausztrofóbiában szenvedő betegek kórtörténete esetében nem számolnak az építészeti struktúrák változásaival. Ennek nyomán szintén kemény mentalitástörténeti kritikát kap minden pszichoanalitikus magyarázat, amely ugyanezekre a betegségekre vonatkozik. Valamint felmerül a tudósok közötti társadalmi viszony vizsgálatának a lehetősége és ezen belül annak a kérdésnek a megválaszolásáé is, hogy a pszichiátrián belüli tudományos közösség miért zárta ki oly sokáig, hogy városrendezési és épületszerkezeti elemek alapján magyarázzon bizonyos neuraszténiás tüneteket. 

Andreas Bernard könyvében tehát rendkívül gazdag anyagot találunk mind a történeti leírás természetének, mind annak ábrázolására, hogyan verseng a történettudomány a maga segédtudományaival. Az, hogy a szerző történeti elnagyoltságok hibájába esik, nem gátolja ennek a rendkívül világos és közérthető munkának az olvasását. A történeti összefüggések elemzéseit pedig saját tapasztalatainkkal is összevethetjük, és megoldásaiban finomíthatjuk a magyarázatot. Már csak azért is, mert szokatlan szempontrendszerének és a választott téma rendhagyóságának köszönhetően – hogy a Frankfurter Allgemeine recenzensét idézzük –, „ha elolvassuk, ahányszor liftbe szállunk, mindig eszünkbe fog jutni”. Ha nem is Bernard tételeinek vitatható elméleti egysége, de az, hogy mindennapi életünk egy természetes eleme milyen összetett módon is mond ellent a maga mindennapiságának és megszokottságának. Ahogy a szerző a könyv elején hangoztatja saját célkitűzéseit: „Az következő oldalak arra tesznek kísérletet, hogy a felvonó 20. században letisztult tárgyára ismét visszavetítsék az idegenség fényét” (16).

*Andreas Bernard: Die Geschichte des Fahrstuhls. Über einen beweglicher Ort der Moderne. Fischer Taschenbuch. Frankfurt, 2006.