Augusztus 2007
Mirigyezés, testnedvek tüköre


  Hormonális ráció vagy racionális hormonok
  V. J. L.

  Boldogság és melankólia, avagy időszerűtlenségük dicsérete
  Földényi F. László

  Stresszelő mirigyek
  Vargha Jenő-László–Szabó Krisztina-Gabriella

  A testnedvek nyelvének eltérése: Viktor Jerofejev és Ljudmila Ulickaja
  V. Gilbert Edit

  A női testnedvek a hagyományos magyar népi hiedelemvilágban, különös tekintettel Erdővidékre
  Zakariás Erzsébet

  A test/vér szöveg
  Zsélyi Ferenc

  Disszociáció és tudatküszöb a pszichoanalízisen innen és túl
  Gyimesi Júlia

  Felejtés
  George Banu

  Pimaszkalauz
  Radu Paraschivescu

  Szaturnusz fintora
  Rigán Lóránd

  A bölcseleti tanulmányokat folytatók egészségének gondozása
  Marsilio Ficino

  Beszélő falak (Generátor)
  Bekő Jutka Tünde

  Helyünk a világban (Európai Napló)
  Tárnok Attila


Világablak
  Csatlakozás után, felzárkózás előtt (I.)
  Kiss Viktor


Mű és világa
  Az intonációs elv érvényesülése a kodályi dallam retorikájában
  Angi István

  A Korunk és a népi irodalom
  Pomogáts Béla

  Káosz – valóság – őrültség avagy az elágazó történetek hálózata
  Bakcsi Botond


Közelkép
  A bioinformatológia – új metatudományos szemléletmód a biológiában
  Bárány-Horváth Attila–Uray Zoltán


Téka
  Egy álmodó költő arca (Átfogó)
  Demény Péter

  Függő játszma
  Zuh Deodáth

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Kuruc vagy labanc?
  S. L.

  Kortárs avantgárd
  Soós Amália



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Demény Péter

Egy álmodó költő arca (Átfogó)

 

Az erdélyi magyar közgondolkodásnak jót tett, hogy Szilágyi Domokosról kiderült (vagy mert az információk pontosságában kételkednünk lehet, fogalmazzunk így: szállongani kezdett), hogy besúgó volt. Jót tett, mert a tragédia katartikus erejével és holdudvarával ruházta fel és vette körül a titkot, s ezzel értelmezhetővé változtatta. Minden látszat ellenére ugyanis nem a „kiderülés” elemzői irányítják a gondolatok áramlását, hanem az a valami, amit fentebb jobb híján közgondolkodásnak neveztem. Sütő András és Wass Albert esetében ezt inkább közérzelgésként kellene leírni, hiszen bálvánnyá (természetesen a szenvedés bálványává) növelésük jószerével a józanságnak a lehetőségét is felfüggesztette.

De kettejük (illetve fegyverhordozóik) ostoba és elvakult pátosza még a józan embereket is elkedvetlenítette. Olyan ártatlan nyugodtsággal költöztek/költöztették be mestereiket a nemzet prófétáinak szerepébe, hogy nemcsak a kételyeket – a kérdéseket sem akarták meghallani, nem vettek róluk tudomást vagy melléjük beszéltek.

Szilágyi Domokos esete (és mióta „kiderült”, azóta mindenki számára „eset”, még ha nem mindenki akarja is belátni), az ő esete tehát radikálisan különbözik a fentebb említettekétől. Hiszen ő kétségtelenül nem volt hatalmi pozícióban, másfelől kétségtelenül öngyilkos lett, méghozzá nem fél évszázaddal bűnei után, hanem azok történelmi idejében. Ez a két tényező, ha fel nem is menti, máshová helyezi őt a kommunizmus groteszkül dantei poklában. S hogy sohasem öltözött be vátesznek, sőt, iróniájával, karcosságával, magányával valósággal eltaszította magától a szerepet – nos, ez talán nem csupán számomra teszi őt szerethetővé. És a tárgyilagos szeretet (csalás nélkül szétnézni könnyedén) a legmegfelelőbb tudományos eszköz.

Azért indítottam „Szisz” példájával az írásomat (tényleg, miért nem „Andris” vagy „Süti” meg „Berci”?), mert Reményik Sándorral is hasonló dolog történt, bár jóval hosszabb idő alatt s ezért nyilván nem olyan váratlanul. Mint egyik idei kötetében* Kántor Lajos megjegyzi, az 1935-ös Ahogy lehet „amolyan erdélyi magyar Nemzeti dalnak számít” (51.). Petőfivel együtt Reményik a kimeredt szemű, fogcsikorgató s időnként térdre hullt üvöltözés volt és maradt. Egyfelől.

Másfelől azonban Szilágyi N. Zsuzsa már 1998-ban (!) összeállított egy Álomhalász című kötetet (a Polis Könyvkiadónál jelent meg), s ennek szerzője mintha nem is az a Reményik Sándor lett volna, aki a Kárpátok Petőfijének tisztét betöltötte. Gátlásos, befelé forduló, szemérmes költő versei voltak ezek, és a könyvben szerepelt az 1937-ben íródott Álmodsz-e róla? is, az Imre Ilona iránti furcsa-különös-érdekes szerelem talán legszebb tanúsága: „Nem bírtam, nem mertem és nem akartam / A két karomba zárni.”

Ezek a bátortalan és valamiképpen mégis bátor sorok a harcos Végvári sorai?! Nyilvánvalóan nem azok. De az is nyilvánvaló, hogy az erdélyi magyar köztudat sokáig nem tudott, később pedig nem akart tudni Reményik Sándor másik énjéről. Holott több, mint bűn: hiba lenne eltekinteni attól, amit Kántor egy 1922-es magánlevélből idéz: „Látja, én egész pesti tartózkodásom alatt folyton azt éreztem, hogy egy csúnya madárijesztőhöz hasonlítok, akinek szomorú, üres rongyait egy vézna karón lobogtatja a decemberi szél: a világ legszomorúbb zászlója, legidétlenebb symboluma. És méghozzá, hogy még nagyobb legyen a tragikum, erre a madárijesztőre azt mondják, hogy igazi zászló, és úgy bánnak vele. – Én nem akarok már zászló lenni… Hiába akasztanak ki annak, hiába szerepeltetnek, csak madárijesztő mivoltomat árulom el.” (53.)

Ennek a vallomásnak persze semmiféle értéke nem lenne (kényszerítő ereje még kevésbé), ha abból a lélektömbből, amelyből származik, nem származnának gyönyörű versek is egyben. Olyan versek ráadásul, amelyek rejtélyesebbek és így művészileg gazdagabbak, többértelműek, mint az iskolai és egyéb ünnepségeken zokogva elszavaltak.

Ilyen értelemben is érdekes az írók összehasonlítása. Míg Szilágyi Domokos soha nem akart „közember” lenni, s utolsó korszakában szinte kizárólag meg nem értett magányosok nevében beszél, addig Sütő és Wass legmagánabb érzelmeiket is a „közösségért” érezték, érte szenvedtek és szerettek – s mivel ez alig lehetséges, a felnövesztett érzés demagógiát hozott magával.

Visszatérve Reményikhez, ez az introvertált, félénk, önmagával küszködő poéta 2002-ben jelent meg igazán, amikor Dávid Gyula sajtó alá rendezte a költő Hátrahagyott verseit. A Kántor-kötet címében emlegetett mítosz „elvitte” a kötetet (a Polis Könyvkiadó bestsellere volt!), s talán nem csalóka a remény, hogy valóban elolvassák.

A Reményik Sándor… mindenesetre jelentős lépés egy fölösleges legendától való megszabadulás útján és nem kizárólag a szerelmes poéta arcképe miatt, hanem például azért is, mert Tájélmény és identitás címmel olvashatunk benne egy tanulmányt, amely Reményik Sándortól Bodor Ádámig vizsgálja a két fogalom összefüggését és kölcsönhatását. Az írás szerintem kételyeket vet fel (a szövegek és a tájak közötti megfeleltetés olyan egyértelmű, amilyen talán a költőnél sem volt soha, nem beszélve a Sinistra körzet szerzőjéről), de hogy egyáltalán felvetődhetnek egy olyan alkotó kapcsán, akiről eddig csak a kitartás és a kisebbség terében beszélgettünk, az máris eredmény.

Az út egy másik fontos állomása a Dávid Gyula összeállította Lehet, mert kell című kötet, amely a budapesti Nap Kiadó Emlékezet sorozatában látott napvilágot.* Ebben az antológiában jelent meg a Kántor Lajostól és más szerzőktől származó részletek mellett Alszeghy Zsolt Eltávolodás a szereplírikustól (!) című 1928-as (!) esszéje; olvasván, bizony megdöbbenhetünk a legendák, a legendaképzők és a legendahivők furcsa szívósságán: „…a rettenetes határcsonkítás, az ország legértékesebb részeinek erőszakos letépése, az otthonukból elűzöttek panasza és a honukban más nemzet rabjaivá váltaknak ökölrázása csakhamar új hazafias költészetet duzzasztott fel. Csakhogy ezt a költészetet nem azoknak a szíve termelte, akik a vesztést átélték, hanem akik afféle »Nachfühlung«-ként azt eldalolni próbálták. A költészetben új értékelést sürgettek, s ennek értelmében megkövetelték minden olyan szellemi termék ünneplését, amely a hazát siratja. A fájdalmas élmények során megtört közönséget minden »ej, Kassa, haj, Komárom!« könnyekre indította, s a hazafias ünnepélyek szavalói megkönnyeztető hatást váltottak ki a hallgatóságból a gyenge, de hangosan jajgató versekkel. A hazasiratás lassankint szereppé vált, amellyel sírásra lehet kényszeríteni embertömegeket, s költői hírnévre lehet emelkedni költői tehetség nélkül.” (114.)

Ez a két kötet már csak azért sem csinálhat tavaszt, mert szerzőik sem tudtak teljesen elszakadni a „prófétai” Reményik-től (Dávid Gyula válogatásának címe erre a bárdra utal, Kántor következtetései pedig nem mindig annyira radikálisak, mint hipotézisei). Megjelentetésük mégis esemény, mert nélkülük nem alakulhat ki Reményik Sándor másik arca, és nem nézhetünk körül ismét csalás nélkül, könnyedén.

*Kántor Lajos: Reményik Sándor – a mítosz és az erdélyi valóság. Pallas Akadémia, Csíkszereda, 2007.

*Lehet, mert kell. Reményik Sándor emlékezete. Nap Kiadó, Bp., 2007.