A kelet-európai változások „hivatalos ideológusai” a rendszerváltást követően sajátos szerepzavarba kerültek. Eleddig sohasem volt szituációval találták ugyanis szembe magukat a régió önértelmezési kísérletei: társadalmaink egy csapásra a „boldog Nyugat” egyenrangúnak nyilvánított szereplőivé váltak. Ez a deklaráció azonban éppen az áhított „boldogságot” nem hozta meg, amit konkrétan ugyan senki nem ígért, mégis reménykedtek benne ezen országok állampolgárai.

Globalizáció és társadalmi szanálás

Magyarországon – ahogyan a legtöbb sorstárs ország esetében – két párhuzamos folyamatnak lehettünk tanúi, amelyek egybecsúszása az elmúlt évtizedek legnagyobb tragédiáiért éppen úgy felelős, mint az új Magyarország ideológiai arculatáért.

Egyrészt a gazdasági szerkezetváltás, a „felszabadulás szükséges mellékhatása” nevében levezérelt „társadalmi szanálás” folyamatának. A rendszerváltást követően visszaesett ezen országok gazdasági teljesítménye, csökkentek a reáljövedelmek, megugrott az infláció, s olyan jelenségekkel kellett megbarátkoznia a lakosság jelentős hányadának, mint a munkanélküliség, a hajléktalanság vagy az egyre könyörtelenebb verseny. Ennek a problematikának alapja az volt, hogy a KGST-rendszer gazdasági struktúrája és innovációs lemaradása lehetetlenné és finanszírozhatatlanná tette gazdasági integrálódásunkat a „szabad világ” reálgazdaságába. A „piac” értékrendjén építkező társadalmat nem lehetett volna működtetni az államszocializmus társadalmi maradványainak mesterséges életben tartásával, mert azok éppen gátjaivá váltak volna a társadalom működtetésének és fenntarthatóságának. Az átmenet ideológusai abból is erőt meríthettek ezen a téren, hogy a szanálás folyamatát még az előző rezsimbeli pártállami vezetők idejében kezdték meg, tehát ez szükségszerűségként jelenhetett meg az új technokratikus-értelmiségi eliteknek hála, amelyek már akkor a folyamatok élére álltak.

Az átmenet ideológiái a kezdetektől abból indultak ki, hogy az előző rendszer folytathatatlan – ezért volt lehetetlen igazságot tenni köztük és a rendszerváltás baloldali kritikái közt, amelyek erre azt felelték, hogy az új világ pedig elfogadhatatlan. „A Berlini Fal leomlása óta eltelt évtizedben Kelet-Európa nemcsak a kommunista jelszavakat utasította el és nemcsak az állami vállalatokat privatizálta, megteremtvén közben a saját fináncoligarchiáját. Kelet-Európa a világ kapitalista gazdaságának részévé is vált – új perifériájává. A periferiális gazdaság összes hagyományos vonása jelen van. Az adósságfüggőség, ami már a kommunista rezsimek számára is komoly problémává vált a nyolcvanas években, gyorsan növekedett a kilencvenes években, akkor, amikor liberálisok váltották fel a kommunistákat. Egyre nagyobb méreteket öltött a függőség a külföldi piacoktól és technológiától, az informális gazdaság kiterjedt. A tőkehiány az elavult eszközök modernizációjának növekvő igénye következtében általános problémává vált a régió összes gazdaságában.” Valójában azonban mindazzal együtt, amit az átmenet antikapitalista baloldala a kezdetektől kifogásolt, a régió társadalmai hajlandóak lettek volna elfogadni mindezt a felszabadító forradalmi aktus részeként, ha a „társadalmi szanálás” folyamata nem lett volna időközben objektíve befejezhetetlen.

Az átmenet során kétségkívül széles társadalmi konszenzus látszott kialakulni abban a kérdésben, hogy nem elegendő a létező szocializmus bizonyos kiegészítése, mert egy olyan rendszerre van szükség, amely a szabadság és demokratikus-társadalmi pluralizmus értékeit nemcsak elnézi, de egyenesen ezekre építkezik. Azt azonban, hogy ennek egyetlen lehetséges formája a nyugaton létező világhoz történő csatlakozás, az elitek maguk döntötték el, a széles közvélemény megkérdezése nélkül. Az MDF éppen úgy kizárta vagy kiszorította a népieket és a harmadik utasokat, mint az SZDSZ a szociális liberalizmus radikális híveit, a Fidesz az anarchista-bázisdemokrata csoportokat vagy az MSZP a reformkommunistákat és a népi baloldalt. Mindez csak akkor lehetett volna problémamentes, ha a hatalmat megszerző új elitek olyan helyzetet tudtak volna teremteni, amelyben a társadalom vagy a politika jelentős artikulációs csoportjai ezt a döntést éppen nem a rendszerváltás időszakában felvállalt népi, demokratikus, liberális és szociális értékek nevében kérdőjelezik meg. Ha az elitvezérelt átmenet elvezetett volna bizonyos szintű társadalmi szintű konszolidációig, amelyben valamennyi társadalmi csoport úgy érzi, hogy számára is biztosítottak ezek az értékek egy alapvetően és szükségszerűen „igazságtalan” társadalmi formáción belül is.

Az átmenet ideológiái abból a hamisnak bizonyult feltételezésből indultak ki, hogy a „nyugati” játékszabályok átvételével részévé válunk a „nyugati” társasjátéknak – s ha már egy játékmezőre kerültünk, hiába kapcsolódunk be egy már létező partiba szükségszerűen hátránnyal, innentől kezdve éppen annyi esélyünk van hatost dobni, mint a többieknek. Ez azonban nem történhetett így, mert eközben „bezavart” az átmenet másik tendenciája, amellyel a szereplők nem számoltak, és nem is számolhattak.

A másik tendencia ugyanis éppen a világgazdasági környezet korábban kódolt, ám a bipoláris világrend idején politikailag tompított tendenciáinak és válságjelenségeinek „beérkezése”, amelyekhez a kelet-európai politika továbbra is passzív, alkalmazkodó módon viszonyult volna. Abból indult ki, hogy a neoliberális válságideológia védőszárnyai alá menekült nyugati polgári társadalom még minden bajával együtt is előrelépés és boldogulásunk esélye, aminek nincs alternatívája. Csakhogy a neoliberális félfordulat, amit a kilencvenes évek derekán mindenhol kénytelenek voltak véghezvinni, kiélezte a versenyhelyzetet az egyes országok között. A „jóléti állam”, a „középosztályi demokráciák” értékei csak úgy látszottak védelmezhetőknek odaát, ha ezek a társadalmak maximálisan kihasználják versenyelőnyeiket, tartalékaikat, befolyásukat, és monopolizálják lehetőségeiket – velünk szemben is. A közös Európa projektje, amely 1989-ben oly szép álomnak tűnt, versengő szereplők érdekközösségévé silányult, amelyben többé senki nem kívánta kompenzálni a volt szocialista országok elmaradottságait. A kilencvenes évek derekára a „nyugati” országok a korábbi „is-is” politikájukat a „vagy-vagy” politikára cserélték, amint a jóléti állam és a demokratikus intézményrendszer vívmányainak megosztása és exportja helyett a globális tőke kegyeiért és importjáért való konkurencia került gondolkodásuk középpontjába. Ezt pedig nem ellensúlyozza, hogy lehetőségeikhez mérten támogatják például az új EU-tagok lehetőségekhez jutását; különösen annak fényében, hogy az Uralig terjedő EU-ról már rémálmaikban sincs szó. Egy ilyen helyzettel szemben szükségszerűen védtelenek és gyengék voltunk, s lehetetlenné vált a társadalmi elvárások kielégítése itthon és régiószerte.

A kelet-európai skizofrénia

A hetvenes-nyolcvanas években az ancien régime ellenfelei elsősorban az „emberi jogi” és „demokratikus” értékek nevében támadták a pártállami diktatúrát, abbéli meggyőződésükben, hogy a kibontakozás a régió számára csak a zsákutcás fejlődés helyrebillentése, a szocialista kísérlet végleges abbahagyása után lehetséges. Számukra a „nyugati” világ elsősorban nem egy ellentmondásmentes utópiát jelentett, hanem egy olyan társadalmi modellt, amelyben éppen a liberális-demokratikus értékek miatt lehetséges a társadalmi problémák kezelése és a folyamatos előrejutás újrafogalmazása. Ezért a „szabadság” nevében folytatott harc az államszocializmus ellen egy olyan társadalom megoldásainak importját is jelentette, amelyik egyetlen létező alternatívájaként áll fenn a létező szocializmusnak. Mire azonban az átmenet sikeresen konszolidálható és az intézmé-nyi-gazdasági-politikai integráció befejezett ténnyé válhatott volna, addigra a globalizáció elnevezéssel illetett jelenségcsoport éppen a „liberális demokrata rendszeralternatíva” megoldásait és lehetőségeit sodorta válságba.

A kelet-európai skizofrénia innentől elkerülhetetlenné vált, s máig ez nyomja rá bélyegét a közélet szellemiségére: a ’89 előtti világgal szembeni „szabadság és demokrácia” igenlése és a ’89 utáni új világ „szabadságának és demokráciájának” elutasítása, az értékalapú liberalizmus és demokrácia vállalása és a „létező kapitalizmussal” mint rendszeralternatívával szembeni szkepszis kettőssége. A Nyugat feltétlen szeretete és a nyugati megoldások importjával szembeni averziók. Végezetül a szabadság és a demokrácia elfogadása, a politikai liberalizmus és demokratizmus képviselőivel szembeni ellenségesség jelzi azt, hogy ameddig az átmenet ideológiája nem lesz újrafogalmazható, addig nem várható sem a kapitalizmustól, sem a „polgári társadalomtól” való társadalmi elidegenedés megszüntetése. Márpedig ez a helyzet valódi társadalmi alternatíva feltűnése nélkül (és addig is) bizony tragikus következményekkel járna a magyar társadalom egészére nézve.

Napjainkra végzetesen kiéleződni látszik a rendszert legitimáló ideológia belső meghasonlása. A felszínen a „sikeres” integráció, a nyugatosodás, a szabadság és a liberális értékek sikerpropagandája folyik, letagadhatatlan részigazságokkal és egyoldalú „mérőszámokkal”. A „magas GDP” kifejezés úgy válik mindennapjaink részévé, mint az EU vagy  a NATO betűszavak: nem tudjuk pontosan, mi az, de tudjuk róla, hogy „jó”. Másrészről azonban a rendszerváltó értelmiség soraiban tetőfokára hág a kiábrándulás, a nosztalgikusság és a meghasonlás. A sikeres politikát ’89-ben sokan a „késő kádári rétegekkel” való kiegyezéstől féltették, eközben nem véve észre, hogy az átmenet folyamán elsősorban nem is annyira céljaik vagy morális pozícióik lettek oda, mintsem illúzióik. Elegendő, ha ennek érzékeltetésére csak a három legfontosabbat emeljük ki ezen a helyen.

(1) A politikai eliteknek idehaza is rá kellett ébredniük, hogy az átkos évtizedekben áhított szabadság nem ugyanaz, mint a „kapitalista szabadság” – a létező kapitalizmus világa. Ami 1989 előtt a szocializmus kritikájaként a Nyugatból „elálmélkodtató” dolgok sokaságaként jelent meg, arról kiderült, hogy csak a nyugati világgal együtt kapható. A bécsi bevásárlóközpontok bősége (és az a fajta bősége) csak egy olyan társadalomban lehetséges, ahol (persze különböző „megjelenési formákban”) koldusok vannak a híd alatt, bevándorlók a hivatal előtt és szegények a szupermarketeken kívül. Mondhatnánk: a létezett szocializmus talán jobban járt volna saját fennmaradásának szempontjából, ha őszintén és nyíltan bemutatja a nyugati világot, hiszen akkor nem megbuktatásának árán kellett volna ráébrednünk, hogy a kerítések a „Lajtán túl” sincsenek kolbászból.

(2) A politikai eliteknek szembesülniük kellett azzal, hogy a „demokratikus” politika is politika – s nem tartható a tisztaságra, intellektuális fölényre, különlegességre és humanizmusra építő arisztokratikus „párttudat” vagy „küldetéstudat”, mert túl gyakran van ahhoz „másról is szó”. Komoly problémát jelentett az a tény is, hogy a szélesebb tömegekben nem (csak) a politikai rendszer vesztette el a legitimitását 1989 előtt, de a politikával szembeni bizalom hagyott elsősorban alább. Így azok, akik a „rendszerváltás” ígéreteinek megvalósítását tűzték zászlajukra, először is nem az új világgal, hanem a saját szerepükkel kapcsolatos bizalmi problémákkal találták magukat szemben – amint elmúlt a Nagy Imre-temetés figyelemelterelő pátosza, és megalakult az első szabad választásokat követő kormány. Az állítólagos paternalista rendszert le lehetett volna váltani egy kisebb államot eltartó, státusgaranciákat és ingyen ebédet nem nyújtó liberálisra, mert a valódi kérdés az volt: a kádári paternalista politika és a liberális-demokratikus politika a társadalom számára hogyan nem lesz egyaránt „mégiscsak politika, még ha állítólag más formában is”. Ez egy „eredeti status quo-felhalmozás” szakaszában lévő korrupciós, mutyizós és normakövetésben nem éppen élen járó társadalomban eléggé baljós feladatnak látszott; különösen annak tükrében, hogy az elitek kizárólagos lehetőségévé vált a hatalmas állami vagyon lebontására vonatkozó döntések meghozatala. Az új politikai rendszernek – éppen saját visszásságai okán – teljesíthetetlen elvárásokkal kellett szembenéznie: saját maguktól kellett volna megtisztítani az új valóságot. A „kialkudott forradalom tényéből”, amely az elitek számára a „megtollasodó átmenetet” hozta, a társadalmak igazságérzete a „köny-nyű álom” követelését vezette le, némi joggal. A politikai, gazdasági, kulturális uralkodó osztályoknak gyökeresen különbözniük kellett volna a korábbiaktól azért, hogy higgyenek nekik – de hát a politika, a gazdaság és az értelmiség világa lényegében nem különbözhet önmagától.

(3) Végül az újdonsült kapitalista országoknak meg kellett tanulniuk, hogy az átmenet illúziói a várt módon Nyugaton sem léteznek, a kapitalizmus éppen úgy válságban van, mint a szocializmus. A jobb életet, a centrumországok magas fogyasztói színvonalát, a választható életmódok túlkínálatát a fejlett tőkés államokban sem garantálják a szabadság, a demokrácia és az individualizmus nevében, maximum csak hivatkoznak utóbbiakra, ha éppen „lehetségesek”. A legitimációs ideológia és politikai ideológia „külön mozgását” saját bőrükön tapasztalták meg a régió „ellenzéki-demokratikus” gondolkodói.

A „megkésettség traumája” – utoljára

Másfél évtizeddel a történelmi esztendők után nyilvánvalóvá vált: „felzárkózásunk” nem olvasztott minket a Nyugatba, inkább csak hozzákapcsolt valamilyen előre nem látott módon. Mindennek talán nem is lehetett volna más következménye, mint hogy a politikai elitek cinikussá, a civil társadalom kiábrándulttá, a társadalom tagjai pedig apolitikussá, antipolgárrá váltak. Az új társadalmak politikai rendszerei a csalódás demokráciái, ahol a negatív kampányok, az érzelmekre apelláló biztos kártyák (kisebbség, kommunista, vallás stb.) és a megalázóan alacsony áron megvásárolt szavazatok uralkodnak, rapszodikus választási és értékelhetetlen „civil” részvétel, magas korrupció és elitellenesség mellett. Ami létrejött: a „kényszerpályáktól szabadulni továbbra is képtelen” Kelet-Európa, mely a régió rendszerváltó elitjeinek baklövéseiből és ábrándjaiból sem engedhet jottányit; ellenkező esetben a káosz, a válság, a maffiatársadalom, a végzetes lemaradás következnék, vagy egy népi forradalom...

De itt maradt régi ideológiai ellentmondásunk is: Kelet-Európa évszázadok óta nem más (ezért tartjuk ezt a leginkább használható fogalomnak a régió megjelölésére), mint egy gondolkodásmód a Nyugatról, amely nincs, de amire idilljeinkben, szelektíven és a magunk arcára formálva azt – vágyunk.

Mindennek áthághatatlan korlátjaként azonban éppen komplex társadalmi másságunk jelent meg korábban is. A rendszerváltás elitjei még egyszer – utoljára – azt gondolták, hogy ez a tény figyelmen kívül hagyható egy szerencsés és megismételhetetlen pillanatban. A „megkésettség traumája” az 1989-es fordulatot követően (a rendszer baloldali kritikusainak köszönhetően bizonyos körökben már korábban is) társadalomtudományi közhellyé válik. Olyan eszmetörténeti torzulásként szokás emlegetni, melynek bemutatásával egyaránt könnyedén leleplezhető a létező szocializmus felemás fejlődése, no meg a fordulat utáni populista-jobboldali kurzus kultúrharca. Nem csoda, hogy a nyolcvanas évek liberálisai tartást merítettek ebből a „kelet-európai nyomorúságot” felülnézetből szemlélő elgondolásból, ahogyan az sem, hogy a kilencvenes évek elején a jobboldali kurzust horthysta restaurációval éppen ebből a nézőpontból vádló „demokratikus charta” tudta reorganizálni a liber-táriánus oldalt – napjainkig utoljára. Azonban a megkésettség traumájától való megszabadulás a „Nyugat itt van” nevében sem volt lehetséges, elmaradottságunk és függésünk problémája a „felzárkózás” és „csatlakozás” dualizmusában termelődött újra. Hogy ne így legyen, ahhoz túl kevés elképzelésük és túl nagy küldetéstudatuk volt a jövőt illetően.

Az átmenet legnagyobb illúziója Kelet-Európában az volt, hogy a rendszerváltások során kikerülhető az „elmaradottság csapdája”, hogy az átmenet patetikus és protestáló jellege, a Nyugat bekebelező és segítő szándéka lehetőséget teremt arra, hogy a történelmi értelemben vett „újrakezdés” régi álma a régió számára megvalósulhasson. Mint a régi viccben: meg kellene támadni Ausztriát, hátha akkor elfoglalnának minket. Minden ellenkező híreszteléssel szemben nem közvetlenül a „történelem végének” híressé vált koncepciója vetítette baljós árnyát erre a térségre, hiszen Fukuyama a kezdetekkor (1979 vagy ’89) még meg sem írta munkáját. Éppen ellenkezőleg: a valódi ok, hogy a rendszerváltás egyszerre tekintette magát teljes újrakezdésnek, illetve a történelem végének. Kelet-Európa – elitjei szerint legalábbis – egyszerre kezdte meg a hosszú felzárkózási folyamatot a „Nyugathoz”, és ezzel egy időben, visszavonhatatlanul „nyugati” lett. Ez az elgondolás pedig teljes harci díszben szülte újra a régióra annyira jellemző ideológiai mintákat. Hiszen a „csatlakozás” befejeztének ténye nem megválaszolta, hanem éppen kiélezte a „felzárkózás” problémáját és viszonyát a „csatlakozás” eddigi történetéhez.

*Az írás néhány részlete megjelent 2004-ben, egy egyetemi lapban vitahozzászólásként.

(Folytatjuk)