Augusztus 2007
Mirigyezés, testnedvek tüköre


  Hormonális ráció vagy racionális hormonok
  V. J. L.

  Boldogság és melankólia, avagy időszerűtlenségük dicsérete
  Földényi F. László

  Stresszelő mirigyek
  Vargha Jenő-László–Szabó Krisztina-Gabriella

  A testnedvek nyelvének eltérése: Viktor Jerofejev és Ljudmila Ulickaja
  V. Gilbert Edit

  A női testnedvek a hagyományos magyar népi hiedelemvilágban, különös tekintettel Erdővidékre
  Zakariás Erzsébet

  A test/vér szöveg
  Zsélyi Ferenc

  Disszociáció és tudatküszöb a pszichoanalízisen innen és túl
  Gyimesi Júlia

  Felejtés
  George Banu

  Pimaszkalauz
  Radu Paraschivescu

  Szaturnusz fintora
  Rigán Lóránd

  A bölcseleti tanulmányokat folytatók egészségének gondozása
  Marsilio Ficino

  Beszélő falak (Generátor)
  Bekő Jutka Tünde

  Helyünk a világban (Európai Napló)
  Tárnok Attila


Világablak
  Csatlakozás után, felzárkózás előtt (I.)
  Kiss Viktor


Mű és világa
  Az intonációs elv érvényesülése a kodályi dallam retorikájában
  Angi István

  A Korunk és a népi irodalom
  Pomogáts Béla

  Káosz – valóság – őrültség avagy az elágazó történetek hálózata
  Bakcsi Botond


Közelkép
  A bioinformatológia – új metatudományos szemléletmód a biológiában
  Bárány-Horváth Attila–Uray Zoltán


Téka
  Egy álmodó költő arca (Átfogó)
  Demény Péter

  Függő játszma
  Zuh Deodáth

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Kuruc vagy labanc?
  S. L.

  Kortárs avantgárd
  Soós Amália



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Tárnok Attila

Helyünk a világban (Európai Napló)

 

[I. kép: Bridge of Allan, esős érkezés]

A vonatból kinézve a sínek térszintjén bozótok, távolabb a hegyeknek tűnő dombok kopárak, zöldek, sziklákkal tarkítottak. Más ez a táj, mint az otthoni. A színek, az áprilisi nap játszadozó, előtűnő halvány tündöklése intenzíven valós, talán mert az utazást hónapok óta szervezem; végre úton lenni nagyon átélhető, de ugyanakkor átjárja a fényeket valami utazási magazinhoz tartozó színvilág. A szerelvények otthonitól eltérő színei – az otthoni szürke valósággá egységesült vonattípusok után itt minden vonat más-más színű, ismeretlen –, a glasgow-i pályaudvar tiszta kövezetű, kávéházi terasz benyomását kelti; mennyezetablakaiból a máshogy érkező áprilisi napfény elkülöníti az élményt a hazai állomások megszokott, kicsit koszos, szürkés-fekete világától.

A vonatról leszállva azonnal felismerem a hidat, amelyről a település a nevét kapta: Bridge of Allan. Glasgow-ban a vasúti pénztár alkalmazottja (egyébként a jegyvásárlás, maga a jegy is más, mint otthon) helyreigazít: [alen], nem [elen], ahogy én mondtam. Az én fülemben a különbség jelentéktelen. Az csak később tudatosul bennem, hogy a híd nem felüljáró, bár a vonat alatta indul tovább, hanem a folyó fölött ível, tehát a folyó neve Allan. Térképem nincs. Nem is gyanítom, hogy a mindössze ezer lakosú településről van egyáltalán térkép. Hogyne lenne. Van közigazgatási, azaz az utcákat ábrázoló, valamint hat sétát ábrázoló „turista térkép”. A hídtól látszólag jobbra esik a falu, erre indulok. Az első épület, bennem megrezdül valami hazaérkezés-érzet, antikvárium. Bent a hölgy készséges. Bár az utcát, amit keresek, nem ismeri, még úgy sem, hogy az egyetem kollégiumának abban az utcában kéne lennie, de előveszi a falu utcatérképét, amelyet, miután látom, hogy részletes, még egyes házak rendeltetését is jelzi, emlékül meg akarok vásárolni, de kiderül, bár antikváriumban vagyunk, nem eladó: a hölgy éppen a turisták útbaigazítása céljából tartja a pult alatt. Ingyen kaphatok térképeket majd az idegenforgalmi pontokon, mutat párat a falu térképén. A keresett utca egyébként kétszáz méterre van az üzlettől, az egész falu alig egy mérföld. A boltban aztán később gyakori vendég leszek. Mint utóbb kitisztul, a tulajdonos egy fiatal, bohém bölcsész, érkezésem napján édesanyja csak kisegített az üzletben. A fia, hetek múlva majd ez nagyon jól fog esni, norvég vendégnek néz. Volt egy norvég barátja, hasonlított hozzám, a modora, az akcentusa is olyan volt, mint az enyém. Ezt akkor valahogy egy magasabb fiókba történő beskatulyázásnak érzem, ahhoz képest, mint amikor magyarságomhoz rögtön olyan kézenfekvő asszociációkat társítanak, mint gulyás, cigányzene, puskásöcsi. Nekem egy norvégról nincsenek hasonló tévképzeteim, de még egy skótról sem.

 

[II. Helyzetleírás: a könyvtárfülke a tóra néz]

Az egyetem könyvtárában otthon érzem magam. Az első napok eligazodása után már ismerem a területemhez tartozó polcok sorát, a kereső rendszert, a kölcsönzés aktusát. Egy egyszemélyes olvasófülkében dolgozom, ha tehetem, a polcaimhoz közel. A fülke ablaka a tóra néz, vize csillogóan tiszta, a tópart kacsáktól, mókusoktól élénk, ha erősebben süt a nap, fiatal egyetemisták heverednek le a fűre. Milyen fiatalok, és milyen koros kezdek én lenni! Mennyire szabad szellemben és inspiráló közegben van módjuk tanulmányozni választott szaktárgyukat, szemben a budapesti belváros feketült aszfaltjával, forgalmával, a magyar tanársegédkék, adjunktuskák hallgatót vizsgáztató, buktató poroszos bifla-hangulatával! És mennyire nem tűnnek ezek a fiatalok komoly érdeklődésű, töprengő bölcsészeknek! Persze ez is csak egy sztereotípia, ami bennem él a rosszkedvű, divatban elmaradott, ügyetlen, szemüveges filozófusról. Nekem is megvannak a magam azonnali asszociációi, amelyek segítségével túl hirtelen tudok ítéletet alkotni.

A könyvtárban a legteljesebb mértékű hozzáférésem van az anyagokhoz; az általam kikölcsönzött könyvekért, mivel nem állt mögöttem kiküldő intézmény, az egyik könyvtárvezető vállalt kezességet. Bár soha nem találkoztunk, egyszer váltottunk e-mailt, mégis megbízik bennem. Egyszerre harminc dokumentumot kölcsönözhetek, beleértve olyan anyagokat is, amelyekhez csak a professzorok férnek hozzá, egyszerű egyetemisták egyes dokumentumokat még helyben olvasásra sem használhatnak. Megléphettem volna harminc ritka, pótolhatatlan könyvvel, hisz a kezes még az útlevelemet sem nézte meg, abban meg amúgy sem szerepel az otthoni lakcímem. Az űrlapra azt írhattam volna, amit akarok, aztán eltűnhettem volna olyan néven, aki soha nem is voltam. De fel sem merült bennem ez a lehetőség: ismeretlenül is megbíztak bennem: európai vagyok, hazám pár hét múlva az Európai Unió tagja lesz. Hozzak magunkra szégyent? Alkalmat adjak arra, ha még csak egyetlen ember tudatában is, hogy egy újabb tulajdonságot rendeljen a benne élő magyarság-képhez, adja hírét, vonjon le általános következtetést: ezeknek nem kéne az unió tagjává válni. Ha más nem is, persze más is: jólneveltség, önkontroll, a bizalom megbecsülése stb., a pár héten belül lejátszódó történelmi léptékű esemény alkalma kötelez.

 

[III. Farhan és egy olasz lány]

Általában késő délutánig a könyvtárban buzgólkodom. Ekkor már nagyon kezd kínozni az éhség, a keksz vagy a szendvics elfogyott, a mosdó csapvize, íztelensége után már vágyom egy teára, valami ízesítettre a számban – persze van jó néhány büfé, étterem az egyetem területén, de azért annyit nem segít rajtam az, hogy rövidesen uniós taggá válunk, hogy a költőpénzből (ami egyébként mind egy fillérig a saját pénzem, semmilyen pályázat, ösztöndíj nem támogatta a kiutazásomat) megengedhetőnek tűnjön nekem, aki még nem vagyok uniós tagország polgára, a büfében való fogyasztás. Mivel buszra sem költök, félórákat gyalogolok a kollégium és a könyvtár között. Délután haza. Először tea, aztán gulyás, hadd érezzék a lakótársak, hogy a hozzám csatolható fogalmak valódiak. Ám sem a bombay-i Farhan, sem a svájci olasz lány nem él ezekkel a készen kapott fogalmakkal. Farhan valószínűleg még ennyit sem tud Magyarországról, a lányt pedig még ennyire sem érdeklem.

Van még egy lakótársunk, egy dél-angliai lány, de ő nem legitim. Befejezte már az egyetemet, kollégiumra nem is lenne jogosult, alibiből beiratkozott valami gépírás szintű tárgyra, de hetekig nem fogom még megismerni, látogatóban van otthon a családjánál. Farhannal és az elfelejtett nevű olasz lánnyal az első napok próbálkozásai után az egymás irányában érzett közléskényszerünk a minimum alá süllyed. A lány egy olasz fiúval néha kiabálva beszélget a konyhában, nehéz így a kartonfalakkal elválasztott szobában olvasni. Farhanhoz nem érkeznek ismerősök, kivéve egyszer. Ekkor Farhan vacsorát főz nekik, az általa megszokott órán: éjféltájban. Félig hindi, félig torzangol beszédjükből nem tudom megítélni, vajon vitatkoznak-e, és ha igen, mennyire fenyeget egy esetleges ökölharc, aludni mindenesetre képtelenség. Lemegyek, gondolván, ez így nem mehet tovább. Kiderül, beszélgetésük abszolút baráti, beavatódok, egyikükkel valódi, hosszúra nyúló párbeszédbe elegyedek. Közben az ételük elkészül, ki is hűl, biztatom őket, kezdjenek hozzá, ők tétováznak. Nem értem a dolgot, zavarok netán, kérdezek rá balkáni nyíltsággal. Ó, dehogy, kínálnak engem is. De miért nem esznek, forszírozom a kérdést, míg vonakodva hozzáfognak, megdöbbenésemre, a puszta kezükkel, evőeszköz nélkül. Farhan igen gazdag családból származik, otthon Bombay-ban harminc cselédet foglalkoztatnak a családi házban, de hagyományos módon a kezével eszik, itt Skóciában is. Épp ezért soha nem megy étterembe, bár ő megtehetné. Uniós tagságunk előestéjén ezen elgondolkozom.

 

[IV. Marcus érkezése]

Telnek a hetek, közben uniós tagságra tettünk szert, a rádióban hallgatom a közvetítést, Farhan másnap gratulál, látta a tévében. Sok fanfár, aztán újra minden a régi. Enyhül az idő, de azért még pulóvert hordok, kabátot csak reggel. Egy délután a skót takarítónők kint ülnek a bejárat előtt pólóban, élvezik a napsütést. Pompás az idő, nemde? Lovely, indeed. Lehet olyan nyolc-tíz fok. Napjaim kezdenek a megszokott ritmus egyformaságába fordulni, amikor egyszer csak megérkezik Marcus Brazíliából. Új lakótárs, kiskereskedelmet (retail marketing) tanul magiszteri szinten. Nahát, ilyen is van? Az egyetem színvonalába vetett bizalmam megrendül. Marcus számára az előadások csak szeptemberben kezdődnek, addig az angollal kell közelebbi barátságot kötnie, ami azt illeti, rá is fér. Addig csak lézeng. Magányos, mint én, csak nálam sokkal nyughatatlanabb, engem sem hagy békén, ettől kezdve, ha lazítok napi egy-két órát, azt vele töltöm.

 

[V. Dumyat, ejtsd: Dömájat]

Van itt ez a hegy, uralja a környéket, mindenhonnan látszik, ha messzebbre barangoltam, ez a hegy volt a támpont, merre tartsak haza. Miután a falu mind a hat ajánlott gyalogútját bejártuk, én Marcus érkezéséig már mindet egyedül is többször, felmerül, másszunk fel erre a kopár hegyre. Kiderül, az egyetem központi részéből minden évben futóverseny indul a csúcsra. A győztesek állítólag egy órán belül felérnek. Marcusszal mi egy egész napot szánunk rá, nem sietünk. Megfoghatatlan, mai napig nem értem, pedig több információs központban felvetettem a kérdést: mi kopasztja le a skót hegyeket? Négy-ötszáz méteres térszint fölött teljesen kopár sziklák alkotják a hegyeket, olyanok, mint mifelénk kétezer méter fölött. Emberi tevékenység? Kivágták a fákat az évszázadok során? Erózió? Aligha, hiszen sziklás a talaj. Az időjárás, az észak felé kitettség, a hideg telek, a szél, esetleg a geológiai történet egyik korában bekövetkezett gyűrődések vagy a legeltetés? A túra élménye mindenesetre olyan, mintha magas hegyekben járnánk. A Kárpátokban kétezer méter körül tapasztalható hasonló kitárultság, kopár sziklavilág, havasi legelők, ami itt ötszáz körül.

Nem sokkal, úgy fél órával a csúcs alatt emberekkel találkozunk. Hétköznap van, a hegyen rajtunk kívül senki más, nincsenek jelzett ösvények – a skótok nem vezetik orránál fogva a természetjárót –, bárki szabad választása szerint közelítheti meg kiszemelt célpontját, a kopár hegyhátakat épp ezért számtalan csapás szeli keresztül-kasul. A velünk szemben, a hegyről leereszkedő skót család, rajtunk kívül talán egyedüli emberi lényként mérföldekre, mégis épp ezen a ponton halad el, épp ebben a percben. Nagy meglepetés, kisebb fajta öröm. Üdvözöljük egymást, beszélgetni kezdünk. Körívben állunk, látszólag mindenki egyenrangú, kiejtésünkből az első mondatok után kiderül, hogy nem anyanyelvünk az angol, Marcusnak aztán főleg nem. Mivel jómagam sokkal jobban beszélem ezt az idegen nyelvet, mintegy az ő nevében is kezdek nyilatkozni. Ekkor jutunk arra a pontra, ami általában sokkal előbb felmerül: honnan jöttünk. Én Magyarországról, ő pedig Brazíliából, bökök Marcus felé. Ami ekkor történik, még most is érthetetlen a számomra. A család szinte egy emberként hirtelen félig hátat fordít nekem, és csak Marcushoz intéz már kérdéseket. Valóban? Brazília melyik részéből, mivel foglalkozik, mi célból van itt? Én kicsit háttérbe szorulva megrökönyödve állok. Mi ez a hirtelen intenzív érdeklődés Brazília iránt? Esetleg jártak ott, Marcus fel is veti, vagy hogyhogy ennyire érdeklik őket a részletek. Ó, nem. Csak kíváncsiak voltak, ez minden, mondják, és kurtán-furcsán elköszönnek.

2004-ben nem nyert foci vébét Brazília, hogy kössek gyorsan egy automatikus asszociációt a skót család váratlan érdeklődéséhez. Ellenben néhány nappal ezelőtt Magyarország kilenc tagtársával együtt csatlakozott az Európai Unióhoz, tévé, rádió, újság bőséges tudósításokat közölt. Úgy éreztem, indokolt lett volna, ha a család megkérdezi, hogy vajon én Magyarország melyik részéről érkeztem, és módom nyílhatott volna elmondani választékosabb angolsággal, mint Marcusé, hogy doktori kutatás céljából vagyok itt. De valami megfagyott abban a pillanatban, amikor kimondtam hazám nevét. Gyors pofon volt, hamar kijózanított.

Ha addig úgy véltem, az uniós tagság most már minket is visszasorol Európának abba a részébe, ahol mindig is a helyünk kellett volna hogy legyen, most figyelmeztetést véltem kapni arról: az uniós tagságnak is vannak lépcsőfokai, a nagy családon belül azért mi vagyunk az elszegényedett rokon, akit sajnos támogatni kell, hogy ne érje még nagyobb szégyen a családot, ha egyszer kiderül róla, hogy ő is családtag. De a ranglétra legalsó fokán állunk még, és az sem bizonyos, hogy lehetséges egyáltalán kielőzni valakit ezen a létrán.

Utolsó skóciai napomat Edinburgh-ban töltöttem. A Salisbury Crag aranyban csillogott a délutáni napfényben, a tengeröböl távoli perspektívák ígéretét sejtette, és az egész város egy nagy formátumú birodalom utótündöklését sugározta magából. A Grassmarket antikváriumainak világa keretként zárta tanulmányutamat. Az egyik tulajdonosa koszos, takarítatlan környezetben üldögélt (pásztorkutyája egy félig szétrágott tornacipőt csócsált), ügyet sem vetett rám, a rádión egy krikettmérkőzés közvetítését hallgatta, talán Anglia játszott Pakisztánnal vagy valamelyik volt koronagyarmat csapatával a Nyugat-indiai szigetekről. Egy másik helyen a pedánsan tiszta, homokos benyomást keltő tulajdonos készségesen bocsátotta rendelkezésemre a laptopján az internetet, hogy megnézhessem a pesti Idegennyelvű könyvtár katalógusát. Egy harmadik eladó olyan arisztokrata fejtartással, félig a plafon felé nézve beszélt hozzám elnyújtott, melodikus tónusban, hogy újraéltem az élményt, ahogy 1988-ban a Heathrow repülőtéren egy úr a lábát sem mozdította, pedig egy mulatt fiúcska bőröndje a cipőjénél elakadt. Az úriember abszolút biztos, hogy érezte, hogy a bőrönd útjában áll, mert a fiú az akkor már elterjedőben lévő húzókarral úgy rángatta a kerekeken guruló táskát, ahogy csak erejéből telt, szólt is a gentlemanhez szépen, please, de az csak rendíthetetlenül nézett a mennyezet felé, ugyanazzal a félig megemelt fejtartással, ahogy az én antikváriusom.

Több szint létezik. Az egyik megközelítésben én örökre harmadrangú maradok. Úgy is jöttem haza. Éjszaka a reptérre menő emeletes busz felső dekkjén egyetlen utasként szégyenkezve emésztettem magam, amiért el kell hagyjak egy magasztosabb, gazdagabb valóságot, pedig majdnem részévé váltam – balgaság, soha nem válhatok igazán részévé, mindig is másodrangú maradnék – egy szürkébb, szocreál, földhözragadt valóságért. El kell hagyjak egy birodalmat, amely egykor a fél világot uralta, egy kultúráért, amelynek soha nem voltak gyarmatterületei, sőt inkább folyamatosan az elszakított országrészek hiányát szenvedi. Aztán a reptér raktár-épületszerű folyosóinak már semmi közük a volt gyarmatbirodalom tündökléséhez. A belföldi utasok susogó tréningnadrágjukban úgy mászkálnak a shopok között, mintha edzésről mennének zuhanyozni.