Mágikus cselekedetek minden valószínűség szerint a legkorábbi időktől kezdődően az emberi élet velejárói. Az ember számára elengedhetetlen volt az a hit, hogy valamiképpen, a felső hatalmak segítségével befolyásolhatja sorsa, illetve az őt körülvevő események, jelenségek alakulását, menetét. Ez a tudati összetevő egy olyan biztonságérzetet nyújt(ott), mely fontos összetevője (volt) a mindenkori mindennapoknak, és abban rendet, törvényt teremt(ett), valamint az élhetőség kódját is megadja(ta). Ez a rend természetesen kulturális meghatározottságú, ugyanakkor az adott kultúra szerves része. Minden közösség kultúráját az illető közösség világról alkotott képe definiálja, de a kultúra, a kulturális meghatározottság az illető közösség világhoz való viszonyulásának az eszköze is egyben.

A mágia, a hiedelemvilág ugyanúgy velejárója az ember világképének, kultúrája által meghatározott kognitív szférájának, mint az igazolt tudásanyag, a tudományos ismeretek.1 Így az óvó, elhárító mágikus cselekedetek nemcsak az egyének lelki egyensúlyát hivatottak megteremteni és megóvni, hanem a tudományosan igazolt tudásanyaggal szervesen ötvöződve az illető kultúra tagja számára a mindennapi élet rendjét megszabó és biztosító kognitív hátteret jelentik.

Bár a mágia és a mágikus cselekedetek az emberi társadalmak fejlődésének már a legkorábbi fokán megjelentek, használatuk, alkalmazásuk nyilvánvalóan csak a beavatottak számára volt lehetséges, csak bizonyos képesség birtokosai élhettek vele. Egy olyan exkluzív tudás tömörült bennük, amely a természetfeletti erők ajándékaképpen jöhetett létre. A beavatottak, a közösségek sámánjai, papjai, varázslói az illető közösség szellemi vezetői is voltak egyben. Az idők folyamán a társadalmi változások, a tudomány fejlődése, majd a szekularizáció során ez a privilegizáció lassan veszített jelentőségéből, társadalmanként és közösségenként átalakult, felaprózódott, szétforgácsolódott és viszonylagossá vált, olyanképpen, hogy egy-egy közösségen belül a hit és a hiedelmek kognitív szférája mellett a mindennapi élet apró vonatkozásait, részleteit is meghatározó, befolyásoló különböző rítusok, mágikus cselekedetek, hiedelemcselekvések, szokáscselekvések is elérhető gyakorlattá váltak.

A mágia, a hiedelemcselekvések, varázslások tehát nyilván a mai ember életében is ugyanúgy megtalálhatók, a kultúra szerves részét képezik, mint a legkorábbi időkben, ám természetesen megváltozott ezek súlya, fontossága, szerepe. De a mágikus befolyásolás kényszere, igénye valamiképpen ugyanúgy szerepet játszik a ma emberének életében, mint ahogy fontos volt a történelmi idők bármely keresztmetszetén. Jó példa erre az a szerelmi jóslás, amelyet Jung Károly idéz: „Eszerint egy mai amerikai lány, ha kíváncsi, hogy ki lesz a férje, megszámol száz piros sportkocsit, aztán egy kék ruhás vörösesszőke hölgyet kell keresnie a tekintetével, majd egy zöld nyakkendős férfit, s az a fiú lesz a jövendőbelije, aki rögtön ezután kérdez tőle valamit.”2 Vagy a focicsapat úgy igyekszik biztosítani győzelmét, hogy tagjai a csapat rituáléjának megfelelően mindannyian a jobb cipőjüket kötelesek elsőként felhúzni, s csak utána a balt, esetleg éppen ellenkezőleg, vagy először mindenki kötelező módon fordítva veszi fel a mezét, és sorolhatnánk a példákat a magunk vagy szűkebb környezetünk által létrehozott rítusokkal. Gyermekkoromban félvén az aznapi feleltetésektől, emlékszem, azt a babonát alakítottam ki a magam számára, hogy az autók számtábláját figyeltem, és ha páros számmal végződő számtáblás autó jelent meg először, az azt jelentette, hogy nem kell félnem...

Most mégsem a legmodernebb hiedelmekkel, mágikus cselekedetekkel szeretnék foglalkozni, hanem a hagyományos falusi társadalom emlékét szeretném megidézni, azt a kort, amelyre az önellátó gazdálkodás volt jellemző, és ezáltal sokkal szorosabb, intenzívebb volt a természettel való kapcsolat, együttélés, és erősebb volt a természeti környezettől való függőség. A 19. század második felére, a 20. század elejére tehető gyűjtések ismeretében vagy a közelmúlt visszaemlékezéseket kutató gyűjtései által hozzáférhető hiedelemanyag számbavételével a jellemző mágikus gondolkodás egy igen kicsi szeletével kívánok foglalkozni, éspedig a női test nedveinek a felhasználásával a mágikus cselekedetekben.

Elöljáróban talán nem érdektelen megkülönböztetnünk a mágikus cselekedetek két alapvető típusát: az analógián, a hasonlóságon alapulót, a homeopátiás mágiát, valamint az átvitelit, az érintkezésen alapulót. Az előbbi alapját az a hit képezi, hogy egy cselekvés utánzása az eredetivel hasonló eredményt hoz létre, hasonló hasonlót vonz, míg a második típus azon az elgondoláson alapszik, hogy valamely tárgyra gyakorolt hatás érvényes mindarra a tárgyra vagy személyre, amely vagy aki azzal a tárggyal metonimikus kapcsolatban állt. A pars pro toto elv ennek egyik változata, azazhogy a részre érvényes dolgok az egészre is érvényesek, illetve fordítva, az egész tulajdonságait a részei is hordozzák.

Mindkét típusra bőségesen található példa a magyar hiedelemvilágban, sőt a testnedveknek tulajdonított mágikus erő és az ezekkel végzett mágikus cselekedetek vonatkozásában is.

A testnedvek közül a nyál, az anyatej, valamint a vér mágikus szerepét igyekszem bemutatni.

A nyálnak valószínűleg a legkorábbi időktől mágikus erőt tulajdonítanak. Wlislockiné Dörfler Fanny 1896-ban közölt ennek jelentőségéről az Ethnographia-ban, Nyál és köpés a magyar népéletben címmel. Általánosan alkalmazott volt a sebek nyalogatása gyógyítás céljából. Ezt a valószínűleg egyik legősibb eljárást, melyet az állatvilágban is megfigyelhetünk, eléggé elterjedt magyar néphit szerint még hatékonyabb volt éhnyállal végezni. Nyállal kenték régen a fájó torkot, a keléseket, de a kisgyerek szájzugán keletkezett sebet, a zabolát is.3 Az anya nyála gyógyírként hat a gyerekére. Esténként az anya kinyalta kisbabája szemét, hogy ezzel megóvja az igézésektől.4 Sok helyen az anya benyálazta vagy bekormozta a kicsi homlokát, ugyancsak az igézéstől való megóvás céljából.5

Temesváry Rezső adatai szerint az anya sok helyen szoptatás előtt megnyálazta a csecsbimbót, hogy a tej meg ne ártson az emlőknek, ha netán valaki megigézte volna azokat.6

Temesváry Wlislockiné Dörfler Fanny adatait idézve arról számol be, hogy Erdélyben a bába az újszülött minden fürösztővizébe beleköp, valamint az anya is a gyermek felavatásáig mindig oda köp, ahová a gyermeket fekteti, sőt akkor is köp, mikor a gyermekét megszoptatja vagy ha átlépi a küszöböt. Ha már megigézték a gyermeket, az anya nyálával bekenték az ajtókilincset, hogy arra ragadjon az igézet, aki azt letörli. Más adatok szerint az anya a gyermek végtagjait kenegetve mondja:

„– Betegség a lábból, betegség a karból, betegség a fejből, szaladj innen!

S minden testrész után ki kell köpni.”7

A nyál mágikus ereje legnyilvánvalóbban a köpés cselekedete által érvényesül. A köpés mint mágikus cselekvés a magyar népi hitvilágban széles körben alkalmazott, néha valami rosszat elhárító vagy megelőző gesztusként, gyakrabban különböző mágikus eljárások részeként, összetevőjeként. A Szendrey Zsigmond és Ákos által összegyűjtött és összeállított Babonaszótár feldolgozói és kiadói, Fazakas István és Székely Sz. Magdolna a köpés címszó alatt a nyál általános őrző, birtokbavételt megerősítő szerepét emelik ki: „Például megköpdösik az először kapott vagy kártyázáskor először nyert pénzt, mondván neki »Apád, anyád ide jöjjön!« De rontás elhárítására is gyakran alkalmazzák: ha valami rossz jel tűnik az ember elé, háromszor ki kell köpni oldalt, hogy foganatja ne legyen. Különös jelentőségű a szájban éjszaka összegyűlt, úgynevezett éhnyál. Sokféle betegség ellen jó.”8

Erdővidéken is eleven az a hiedelem, miszerint ha az ember zsebében az újhold pénzt talál, azt meg kell mutatni neki, megköpdösni s mondani a fent is leírt formulát, s ez a rítus biztosít afelől, hogy a következő újholdig nem fogy ki a pénz a zsebünkből.

A Keszeg Vilmos által gyűjtött mezőségi hiedelmekben a köpésnek egyrészt igézés elleni védő, elhárító hatása van – a rontást elhárítandó az illető személy a saját kebelébe köp –, másrészt a már megrontott áldozatot egy ehhez értő, mágikus erőkkel rendelkező gyógyító szabadíthat meg a rontástól olyanképpen, hogy neki kell a megrontott kebelébe köpnie.9 A Mezőségen a forgószél képében jelentkező gonosz (tisztátalan, ördög) rontása ellen is úgy vélnek védekezni, hogy beleköpnek a forgószélbe, s így elveszik vagy csökkentik annak az ártó erejét.10

Erdővidéken is, mint más magyar tájegységeken, ha a terhes nő megcsodál valamit, belécsudálkozik, belétátja a száját, azzal a magzatának árt.11 A megcsodálás esetén is segít a háromszori köpdösés, vagy a terhes asszony ijedtségét is „meggyógyíthatja” a férje úgy, hogy beleköp egy pohár vízbe, s azzal mossa le az asszony homlokát.12

Felső-háromszéki nagyanyám nemegyszer köpdöste el gyermekeim homlokáról a rontást. Ha nyűgösek voltak, vagy fájt valamijük, nagyanyám az ölébe ültette őket, ajakával megérintette a gyerek homlokát, s mondta:

„– Phű, phű, a rontás elmaradjon, / S ( – mondta a gyermek nevét –) feje/hasa ne fájjon!”

A köpés sok más mágikus cselekedet kísérője is volt. Szatmárban például, amikor a lúgot ráöntötték a szennyesre, utána kellett köpni, hogy a ruha szép fehér legyen.13 Aranyosszéken azt tartották, hogy szemfájás ellen hatékony, ha valaki három egymást követő reggelen háromszor megkerüli a kutat, és háromszor beleköp. Ugyanezt a tyúktetűvel megtelt emberre is ajánlják. Szatmárban kilencszer kell megkerülni a kutat, pucéran, majd jobbra-balra hátraköpni, ettől a tetű beleszédül a vízbe.14 A kút vizét egyébként nem szabad megbántani azzal, hogy beleköpnek, sőt a tüzet sem, mert az megbosszulná.15

Az anyatej, ez a tipikusan női váladék mind gyógyító, mind mágikus cselekedetek eszközeként használatos a magyar néphitben. Kétségtelen, hogy az anyatej elsődleges funkciója a csecsemő táplálása. Azért, hogy ez a természetes, rendkívül fontos és egészséges táplálék meglegyen, a kisbaba természetes táplálása lehetséges legyen, a csecsemő problémamentesen gyarapodjon és növekedjen, mindent megtettek a hagyományos környezetben élő falusi asszonyok. A szoptatás hozzátartozott az élet rendjéhez, tehát az anyatej megléte minden anyánál magától értetődő adottság volt. A tej kiválasztása nyilván fontosságából következően, illetve a beindulás problémásságából adódóan általánosan elterjedten mágikus cselekedetek sorával tűnt biztosíthatónak. Temesváry egy egész sor praktikát közöl, melyeket azért végeztek, hogy beinduljon a tejelválasztás. „Forró vízzel telt üveget tesznek az emlőre (Alsó-Fehér megye), melegített fémtárgyakat, kosarat (Udvarhely megye), meleg ecetes borogatást, faggyús vagy zsíros ruhát, bodza zöldjét (Pozsony megye), háztetőről szedett mohával fedik be (Szabolcs megye), vagy pedig mályvával, vereshagymahéjjal, vadárvácska főzetével párolták (Borsod megye). Esetleg nagyobb gyerekkel, férjjel, erre szakosodott asszonnyal, kutyakölyökkel, cigánnyal kiszívatják az emlőt. [...] Vagy kenegetik, teknősbéka teknőjével (Ung megye), fenőkővel (Bars megye).”16

Ha a tej elapadt, akkor szintén különféle mágikus eljárásokhoz folyamodtak. Temesváry Rezső Csapó 1775-ben megjelent munkájából is idéz adatot, mely szerint a bábafű (pimpinella saxifraga) régen kedvelt galaktogogum volt: „amely dajkának teje elapadt, ha csak kebelében hordozza is ezen füvet, hat óra alatt annyira megneveli a tejét, hogy a füvet kényteleníttetik magától elvetni.”17

A tejjel végzett mágikus cselekedetek gyakorlatilag a tej megőrzésére, illetve visszaszerzésére irányultak elsősorban. A tej, azaz a kisgyerek táplálása, valamint a pihentető álma volt a legfontosabb például az erdővidéki hagyományos társadalomban is, ezt igazolják az e témakörben végzett gyűjtéseim, miszerint a látogatóknak elmenetelkor a baba álmát és az anya tejét kellett óvó hiedelemcselekedetekkel biztosítaniuk. A látogatótól elvárták, hogy egy cérna- vagy rongydarabkát hagyjon az anya és a baba ágya körül, mondván:

„– Nem kell sem tejetek, sem álmotok!^”18

Mert Erdővidéken, ha a szomszédasszonyok megtudták, hogy a terhes asszony lebetegedett, vagy letette a bubáját, azaz szült, minél előbb elmentek látogatóba, azaz radinába. Sütöttek egy kis fánkot, tejeskávét csináltak, hogy ne menjenek üres kézzel, s elszaladtak bubalátni. Ez a kicsi radina tényleg csak a babalátást szolgálta, de aztán a rendes radinavivésre is sor került, még a hathétbe, vagyis a szülést követő hat héten belül, amikor mindenféle elkészített ennivalóval telerakták a radinás kast, hisz tudvalevőleg a hathétben a betegágyas asszonynak nem volt szabad sütni-főzni, tehát jó segítséget jelentett az egész családnak a kész étellel való megajándékozás.19

A bubalátó vendégeknek egy egész sor tilalmat kellett betartaniuk, hogy ne ártsanak a rontás lehetőségének fokozottan kitett betegasszonynak és újszülöttjének. Legfontosabb volt, hogy az anya ágyára (sok helyen boldogasszony ágyának nevezték), le ne üljenek, mert akkor elvitték volna az anya tejét.

„– Az asszony ágyába nem ültek le, me akkor a tejet elviszi. A csecse megnő annak, aki elviszi.20

– Hát hordták a radinát. Mindig azt mondtuk, üljön le, met ha nem, az álmát elviszi a gyermeknek. De a betegasszony ágyára nem ültek. Mikor mentek el, téptek valami rongyot, cérnaszálat: »Na me! Nem kell se tejed, se álmod!«21

Erdővidéken arra az esetre is meséltek példát, ha megtörtént a baj, és azt orvosolni kellett: 

– Egyszer egy fehérnép bejött, így az ágyba feküdtem, a gyermek mellettem vót.

– Na – azt mondja –, megszületett-e?

– Meg – mondom. S sarkon fordult, s elment. Egyszer csak sír a gyermek, s nincs tej. Azt mondja nagyapó:

– Mi van, fiam?

Mondom neki.

– Ki járt itt, fiam?

– Julis – mondom.

Elkap egy poharat az öreg, s el utána. S hát egyszer jő, s a poharat hozza félig téj-vel. S mikor az ajtón béjött az öreg, s az ágyhoz ért vóna, mán a szájamot kitátottam. A szemem béhunytam, s a tejet egybe lenyeltem. S mikor egy negyedórája vót, a mejem így vót, ne! S ha nem, azt mondta nagyapó, kötélből teát főztünk vóna, s úgy es meg kellett vóna jöjjön a tejem.”22

Nyilván könnyebb valamit megőrizni, mint visszaszerezni. Az anyák tejük óvására ugyanazt a szokáscselekvést végezték, mint a férjeik szokták a marha tejének megóvására. Szendreyék gyűjtése szerint a székelyszáldobosi gazda, miután a tehene megellett, a marha tőgyének minden ágából háromszor a ballábas, háromszor a jobblábas csizmájába fejt, azután a lábára kapta, és le-fel járkált, míg a tej fel nem szívódott.23 A szoptatós anyák is hasonló praktikákról tudtak gyűjtésem idején Erdővidéken:

„– Mikor felkel az ágyból, egyik cipőjébe is három csepp tejet cseppentsen, a másik cipőjébe is három cseppet. S akkor nincs, aki el tudja vinni a tejet.

– Nem szabad a pelenkát kiteríteni. Csepegésen kűjel nem terítettünk, nem szárítottuk.

– A fürösztővizet is mindig fedél alá öntöttük, a csepegésen belől, hogy ne menjen el a tej.

– Édesanyám azt mondta, mikor menyek ki a házból, a ruhám ujján tűrjek vagy kettőt, s akkor nem marad el a tejem. Én négy hónapig szoptattam, addig nem lehetett, hogy ne menjek ki a házból.”24

Ha a gyermekágyast meglátogató nő is szoptatós volt, a mellükből egymás gúnyájára freccsentettek, vagy le kellett fejni egymást. Vagy ha az elvitte a tejet, s vissza kellett volna adja, azt mondták, fejje a kenyérre, s akinek elvitte, egye meg.25 Háromszéken hasonló esetben az ágyra vagy az ágy gombjára fejt egypár csepp tejet a  szoptatós látogató elindulás előtt.26

A betegasszonynak egyébként a tej megőrzése érdekében tilos volt a házból kimenni, folyóvízen átkelni, kútból vizet meríteni.27

Sok helyen az anyatejet gyógyításra is használták, fájós szembe, fájós fülbe csepegtettek belőle.28

Az egyik legkorábbi, magyar néphitre és népszokásokra vonatkozó munkából egy anyatejjel végzett szerelmi varázslásra is példát találunk: „Pórszombaton, mikor valamely házaspár nem szereti egymást, s ha az asszonynak véletlenül az anyja is szoptat, ezeknek a tejét összevegyítik, pogácsatésztába gyúrják. E pogácsákat olyan kemencében sütik meg, melynek a szája egy másik kemencéjével »öggyű van fordulva«, vagyis a két kemence szája összenéz.”29 Szatmárban a lányok a tejet az ingük alsó szélén szűrik át, és az így átszűrt tejjel készült pogácsából kínálják a szeretőjüket, hogy azt magukhoz láncolják.30

A dolgozatban tárgyalt harmadik testnedv, a vér szintén több összefüggésben eszköze különböző mágikus eljárásoknak és hiedelemcselekvéseknek. Leginkább a szerelmi varázslások kapcsán használják. A kalotaszegi lány bal kezének kisujjából vett vérét, ha még melegen rákeni a legény hajára, akkor az nem tud másra gondolni.31 Aranyosszéken, ha a leány a hónapszámos (menses) ingét kimossa, és ennek vizéből vakarót süt, és azt a legénnyel megeteti, a legény beleszeret.32 A havivért sok helyen pogácsába sütve vagy borba keverve adták a legénynek, hogy hűségét elnyerjék.33

A vér gyógyításra való használata is igen széles körben ismeretes volt a magyar néphitben. Meddőséget gyógyított Erdély-szerte, ha kilenc holdtöltekor az asszony fára akasztja azt a rongyot, amelyre utolsó menseséből csepegtetett, és mondja közben:

„ – Fa, neked adom véremet, add nekem erődet, hogy véremmel gyermeket neveljek.”34

A fák termékenységét is lehetett növelni, ha a lány első hószámi ingét kimosva, annak levét a gyümölcsfa tövére öntik.35 A hasonló hasonlót vonz elve érvényesül abban a mágikus cselekedetben is, hogy ha a leány az első havibajtól véres ruhával az arcát megtörli, nem lesz szeplős, sőt, ha néhány cseppet rózsatőre önt, az arca mindig piros lesz, mint a rózsa.36 Az első vérzés általános elterjedésben még egyéb, az elkövetkező vérzések mennyiségére és időtartamára vonatkozó mágikus cselekedetek végzésére is alkalmas. De rontásra is. „Kalotaszegen, ha valakit testben-lélekben meg akarnak rontani, az illetőnek ganaját, nyálát, néhány csepp vérét elássák egy nagy hegy legtetején, miután a lyukba háromszor belekiáltják a nevét.”37

A havibajos asszony és a gyermekágyas tisztátalansága hasonló megítélés alá esik a hiedelmekben és a hiedelemcselekvésekben. A tisztátalan asszony cselekedeteiben egy sor tabut vagy tilalmat kell hogy betartson, és ez tulajdonképpen mégiscsak szelídebb eljárás, mint egyes primitív kultúrákban, például Tahitin, ahol a tisztátalan nőt egy elkülönített kunyhóba zárják, hogy se tárgyakkal, se személyekkel ne érintkezhessen, mert ilyenkor fokozott a rontó képessége.38

Erdélyben a románok körében is általánosan ismert az a tilalom, hogy a tisztátalan asszony ne tegyen el befőttet, savanyúságot, mert az elromolnék, és ne süssön kenyeret, mert az megkeserednék.39 Erdővidéken is hasonlóképpen a tisztátalan nőnek nem szabad eltett savanyúsághoz nyúlnia, mert az elromlik, vizet meríteni, mert az megnyüvesedik.40 A havirendes nőnek tilos volt gyermekágyashoz látogatóba menni, mert a gyermek orbáncos lett, de ha mégis elment, „az olyan asszony meg kell fogogassa a kicsibuba orrocskáját. Olyan történt, hogy nem fogta meg, s úgy maradt, még máig es úgy van. Mán nagy ember, s most es mind látszik az orcáján s a testyin az ótvar.”41

Kalotaszegen a nőnek négy hétig nem szabad a házat elhagynia. Ha ezalatt kútból vizet merít, ez kiszárad, ha állatot etet, ez meddő lesz, ha fáról gyümölcsöt szed, a fa terméketlenné lesz, ha udvarát csak egy percre is elhagyja, a határt jég veri el.42

Erdővidéken a hathétbe nem szabadott templomba menni. „Azt mondták, nincs megtisztulva, s nem szabadott menni.”43 A hathét leteltével első útja a templomba vezetett, hogy átessen az asszonyavatáson, megszabadulván a tisztátalansági állapottól.44 A mózesi tanítások is kitérnek a menstruáló nő tisztátalanságára. Eszerint nemcsak maga a nő, de mindenki, aki fekvő- vagy ülőhelyét vagy a nőt magát érinti, tisztátalanná válik, ruháit ki kell mosnia, s mint a nőnek a mensest követő 7. napon, tisztító fürdőt kell vennie (3 Móz 12, 1–8, valamint 15, 19–24.).

A fenti szokások, hiedelmek és a velük kapcsolatos mágikus cselekedetek ma már érdekességként olvasandók. Mégis népi kultúránk és hagyományaink egy szeletkéjét képezik, melyről kár lenne megfeledkeznünk, még ha vajmi kevés közvetlen hasznát látjuk is napjainkban. A néprajzban igen sok példát találunk a vizelet, az ürülék, az izzadtság vagy a haj, szőrszál és köröm felhasználására is különféle mágikus cselekedetek alkalmával, de ezek egy következő bemutatás tárgyát képezik majd.

JEGYZETEK

1. Keszeg 1999. 6.; 2. Jung 1985.115.; 3. Hoppál 1990. 719.; 4. Fazakas–Székely 1990. 95.; 5. Temesváry 1899. 76.; 6. I.m. 93.; 7. I.m. 75.; 8. Fazakas–Székely i.m. 120.; 9. Keszeg i.m.. 266, 268, 271, 272.; 10. I.m. 331-333.

11. Zakariás 2000. 199.; 12. Fazakas–Székely: i.m. 79.; 13. Pócs 1990. 678.; 14. Fazakas–Székely: i.m. 111.; 15. I.m. 130.; 16. Temesváry: i.m. 96.; 17. Csapót idézi Temesváry: i.m. 95.; 18. Zakariás: i.m. 214.; 19. I.m. 102.; 20. I.m. 212.; 21. I.m. 215.; 22. I.m. 212.; 23. Fazakas–Székely: i.m.163.; 24. Zakariás: i.m. 212–214.; 25. Zakariás: i.m. 213.; 26. Fazakas–Székely: i.m. 94.; 27. Zakariás: i.m. 214.; 28. Hoppál 1990. 719.; 29. Róheim: 1990. 59.; 30. I.m. 59.; 31. I.m. 59.; 32. Jankó 1893. 248.; 33. Zakariás 2006. 44.; 34. Fazakas–Székely: i.m. 70.; 35. Temesváry: i.m. 10.; 36. I.m. 10.; 37. Farkas–Székely: i.m. 118.; 38. Frazer 1994. 140–142.; 39. Temesváry: i.m. 10.; 40. Zakariás 2000. 211–212.; 41. I.m. 213–214.; 42. Temesváry: i.m. 82–83.; 43. Zakariás: i.m. 214.; 44. Tárkány–Szűcs 1981. 138; Fügedi 1988. 31.

Irodalom

Csapó

1775 Új füves és virágos kert. Pozsony

Fazakas István-Székely Sz. Magdolna

1990 Igézet ne fogja... Magvető, Bp.

Frazer, James G.

1994 Az Aranyág. Osiris, Bp.

Fügedi Márta

1988 A gyermek a matyó családban. Herman Ottó Múzeum, Miskolc

Hoppál Mihály

1990 Népi gyógyítás. In: Magyar Néprajz VII. Bp.

Jankó János

1893 Torda-Aranyosszék, Toroczkó magyar népe. Bp.

Jung Károly

1985 Táltosok, ördögök, garabonciások. Fórum, Újvidék

Keszeg Vilmos

1999 Mezőségi hiedelmek. Mentor, Marosvásárhely

Pócs Éva

1990 Néphit. In: Magyar néprajz VII. Bp.

Róheim Géza

1990 Magyar néphit és népszokások. Universum, Szeged

Tárkány Szücs Ernő

1981 Magyar jogi népszokások. Gondolat, Bp.

Temesváry Rezső

1899 Előítéletek, népszokások és babonák a szülészet körében Magyarországon. Bp.

Zakariás Erzsébet

2000 Asszonyélet Erdővidéken. Mentor, Marosvásárhely

2006 Boszorkányok Erdőfülében. In: „Édesanyám kicsi korban megtanított...” Triade, Kvár