Harcos Bálint: Naiv Növény

„Spontán témákat választok. Kerülöm a konkrétumokat és a történelmi tapasztalatot. Óvakodom tőlük, mint a tűztől. [...] Máglyára az erőlködéssel, hogy »tűnjek valakinek«! Semmi elmondhatót rólam. Aki megkísérli mégis, az hibbanjon meg, dadogjon, motyogjon, mint egy bolond...” Harcos Bálint szövege tiltakozik az ellen, hogy bármi is megállapítható legyen róla. Mégis megkísérlem, így valószínűleg meghibbantam. Lehet, hogy dadogok is.

Az önkényes magány állapota rajzolódik ki a szövegben. A megszólaló (vagy sokkal inkább: kiabáló, átkozódó, szavait papírra zúdító) én arra törekszik, hogy megragadhatatlan legyen. Megrögzötten szabadulni próbál. A beszélő én felszámol minden kapcsolatot az őt körülvevő valósággal.

Felvetődik a kérdés: létezés-e a teljes magány? A szubjektum és a valóság viszonyának megszűnése a megszokottal ellentétben nem jelenti az élet végét. A beszélő azt állítja, éppen hogy ez a születés, ez az igazi élet. Az alaphelyzet Dosztojevszkij Feljegyzések az egérlyukból című írására hasonlít.

„Én vagyok a világ naiv növénye. A naiv növénynek nincsen gyökere. Olyan eloldva élek, hogy még a valóságot is elhiszem. [...] A föld nem fogad be. Porból vétetett és porrá is lesz: ez mindenkire áll, csak rám nem. Hiába várnám hát a feltámadásomat. Nekem nem kell átlátnom a létezést, szóval mindazt, ami állítólag körülöttem csordogál.” A megképződő elbeszélő, a naiv növény, mértéktelenül szabad. Mindentől és mindenkitől független, így sohasem vonható felelősségre: ártatlan. Nincsenek határai. A szöveg egészét egyes szám első személyben az elbeszélő mondja. A szöveg a beszélő saját tette, aki kijelenti: „sohasem értek tetten, ezt garantálom”, s ezzel a szöveget felmenti a valamilyenként való létezés kényszere alól. Így a szöveg is szabad, önfeledt, ártatlan. Rögtön az első mondatban a beszélő naiv növényként nevezi meg magát. A „Naiv Növény” ugyanakkor címként is szolgál, tehát egyszerre jelöli a kötet egészét és a megszólaló hangot. Mindaz tehát, ami a szöveg által megkonstruált személyre vonatkozik, egyben magára a szövegre is érvényes.

A fentebb idézett részlet szövegét egy a szövegben gyakran használt technika működteti. Az elvont és a konkrét értelem egymás mellett, egyszerre válik érvényessé, erre épül fel az új következtetés. Először csak egyetlen egység jelenik meg: az „én”. A második mondatban a világ már kétpólusúként érzékelhető. A gyökér hiánya távolságot teremt az „én” és a külvilág között, a gyökér tehát a kapcsolat metaforája. Az egyénnek rálátása van a valóságra mint külsőre, ez biztosítja, hogy akár ne is higgyen a külvilág létében. „A föld nem fogad be” – ez a kijelentés elvontként és szó szerint is igaz. Utána azonban a földdel összefüggésben a test anyagisága jelenik meg nagyon konkrétan. A térbeli képzet az idő dimenziójával bővül ki, ezáltal jelent a gyökértelenség halhatatlanságot is.

A metaforikus szerkezetek ilyenszerű átfordítása az önreflexió kifejezésének eszköze lehet: „Cselekedetem mutasson túl önmagán, de visszafelé... és fogja le a kezemet! Húzza keresztül a számításomat, hiúsítsa meg – ezt!...” (azaz az írás mint cselekedet lehetetlenítse el a szöveget). Máskor diszkréten elrejtve az önfeledt játékosság érzékeltetésére szolgál: „Én, mint egy kivénhedt cseléd, az őrület határát súrolom.”

Meghökkentő, elsőre talán érthetetlen a nyelv, amelyben az elbeszélő megszólal. Asszociatív gondolatok uralják a szöveget, gyakran indokolatlan a váltás egyik témáról a másikra. Harcos Bálint írása a beszélőt viszi színre, akinek nyelve elnyomja a narratív szálat. A események a minimálisra redukáltak.

A Naiv Növény ellentmondásos mind nyelvileg, mind tartalmilag. Alaposan átgondolt, rendkívül expresszív nyelvezete egyrészt előnyére válik a műnek: felhívja az olvasó figyelmét, leköt, elgondolkoztat. Másrészt éppen ez a végsőkig feszített nyelv a gondolatok örvényében elveszti az erejét, terhessé lesz. A sokadik oldal után nehezen követhető, darabossága önkényesnek tűnik, és háttérbe szorul a mondanivaló. Talán emiatt is emlékeztethet a Szabad ötletek jegyzékére. Emellett a szöveg azt állítja magáról, hogy minden felfedezhető szabályosság és logika alól felmenthető. Következésképpen lírai, de mégsem, esszészerű, de mégsem, a személyiség történetéről szól, de a gondolatok áradatában sokszor az elbeszélő sem igazodik el. „Legalább hinném, amit írok... [...] – A bizalom, az hiányzik...”, jegyzi meg egy helyen az elbeszélő, akinek egyetlen célja a különbözőség elérése, a káoszban való örömteli lebegés. Tehát maga a beszélő bizonytalanít el a hitelesség kérdésében.

Harcos Bálint írása öncélú szöveg. Mind a mondanivaló, mind pedig a kifejezés módja tekintetében problematikus, hogy mennyiben számít az olvasóra.

A szabadság elérésére törekszik a szöveg énje, és magára marad. A teljes szabadság az önmagunkba való bezárkózás. Az olvasó kizárásával a szöveg egésze is bezárkózik. Szabad.

*Ulpius Ház. Bp., 2006.