Tánczos Vilmos: Folklórszimbólumok.

Néprajzi egyetemi jegyzetek 2.

Tánczos Vilmos könyve a népi kultúra szakrális-mágikus természetű egységének tudományszemléleti hagyományát folytató munka, amelynek tudománytörténeti előzményeit a magyar vallási néprajzban leginkább Bálint Sándor és Lükő Gábor neve fémjelzi. A népi vallásos világértelmezés szubjektivizmusának, a transzcendens világ szimbólumokon keresztül történő átélésének gondolata az 1948-as politikai fordulat előtt több magyar néprajzkutató munkásságában is kimutatható (például Ipolyi Arnold, Kálmány Lajos, Marót Károly, Gunda Béla műveiben).

A hagyományos életvilág emberére jellemző szimbolikus képi gondolkodás működéséről módszertanilag előremutató következtetéseket Lükő Gábor fogalmazott meg, aki a Magyar lélek formái című művében hangsúlyozta, hogy a népi kultúra szimbólumainak jelentését a folklór, a kultúra egészén belül elhelyezve kell értelmeznünk.

A korszak sajátos szellemi viszonyai között a népi kultúra szimbolikus jelentéseit feltáró kutatásokat irracionálisnak, misztikusnak, ezoterikusnak stigmatizálták, így az ötvenes-hatvanas években Nyugat-Európában tudományos népszerűségnek örvendő szimbólumkutató irányzatok lényegében nem hatottak a magyar vallási néprajzi kutatásokra.

Tánczos Vilmos könyvének alapvető módszertani irányelve az ötvenes-hatvanas években kibontakozó szimbólumkutató irányzat,1 amelynek közös tudományelméleti, valamint módszertani álláspontja, hogy „az archetipikus szimbolikus reprezentációknak minden archaikus-hagyományos kultúra esetében alapvető jelentősége van, a szimbólum autonóm megismerési mód [kiemelés a szerzőtől – P. L.], és hogy erre az elméleti kiindulópontra gyakorlati kutatásokat is lehet alapozni”.2 A pszichoanalitikus lélektanra alapozott tudományelméleti, módszertani alapelvet a szerző az archetipális mítoszelmélet megnevezéssel illeti.

E tudományelmélet alapelveit elfogadó kutatások középpontjában az archetipikus képek állnak, amelyek a fantáziákban, az álmokban, a folklórban, a gesztusok rituális nyelvében, a beszélt nyelvben és a művészetekben jelennek meg.

Az archetipikus képek eredetéről számos elmélet látott napvilágot. Carl Gustav Jung pszichológiai megalapozottságú elméletében a kollektív tudattalanhoz való kötődésükkel magyarázta egyetemes jellegüket.3 Mircea Eliade az archetipikus képek metafizikai megalapozottsága mellett érvelt, amelyeket a Szent megnyilatkozásainak tartott.4 A szimbólumkutatásokra nagy hatással volt Gilbert Durand könyve, aki a Képzelet antropológiai struktúrái5  című művében Jean Piaget gyermeklélektani kutatásai nyomán a gyermeki érzékelés fejlődésével hozta összefüggésbe az archetipikus képek kialakulását, az ember nembeli lényegéhez hozzátartozó biopszichológiai szükségleteknek tartva őket. Meglátása szerint „az idegközpontok, a gesztusok és a szimbolikus reprezentációk között szoros összefüggés létezik, ennélfogva a domináns reflexek [kiemelés a szerzőtől – P. L.) a szimbolikus magatartás szenzo-motorikus mátrixai. Fel kell tehát térképezni az ősi gesztusoknak megfelelő szimbolikus csoportosulásokat és meg kell találni azokat a tárgyakat, amelyek köré a különféle szimbólumsorok szövődnek.”6

E tudományszemlélet szerint az archetipikus képek egy szellemi világ üzeneteit közvetítik, azaz szimbólumok. A szimbolizáció jelensége azonban ez esetben nem a hagyományos értelemben történik, azaz az archetipikus szimbólumok esetében a jelölő (kép) és a jelölt (üzenet) közötti kapcsolat nem konvencionális jelkapcsolat.

E tudományszemléletet alapvetően meghatározza az a gondolat, hogy a népi kultúra minden megnyilvánulása metafizikai alapokon nyugszik, így a hagyományos világ emberének megnyilatkozásait az őt meghatározó vallásos-mágikus világkép függvényében kell értelmezni. A hagyományos világ embere eszerint a világban való létezés egyetlen értelmes  módját az isteni jelenlét egy olyan magasabb minőségében látja, amely ezáltal egy transzcendentális valóságban való részvételt eredményez. Mircea Eliade szerint a transzcendentális valóság az egyetlen, ami ontológiai státussal rendelkezik a vallásos ember számára, az igazi realitás, amely kiemeli az embert látszólagos és véges idejéből, és a változhatatlan örökkévalóság „valóságos” idejébe emeli.7 Ennek a másmilyen valóságnak a megélése olyan szimbólumok által történik, amelyeken keresztül a Szent jelenléte közvetlenül érzékelhetővé válik. A modern ember bár eltávolodott a hagyományos világ szimbólumaitól, nem tud nélkülük élni. A sztárkultusz, a különféle zenei irányzatok által teremtett új mitológiák, a populáris kultúra, a reklámipar tudatosan vagy célzatosság nélkül tartalmaz, használ archetipikus szimbólumokat, amelyek a posztmodern rémületében élő ember szorongásait hivatottak megszüntetni, hogy a világ újra érthető és ellenőrizhető legyen. A világban való profán létezés gondolatát elvető tudományszemlélet szerint a hagyományos világ képei és a posztmodern kor jelképei ugyanazok. A különbség viszont az, hogy ezeknek a képeknek megélése ma már nem hatja át az élet teljességét, a velük való azonosulás csupán az utánuk való vágy ritualizált pillanataiban működik, amikor az ember kilépni vágyik saját idejéből.

Az archetipális mítoszelmélet egyik legtöbbet kritizált pontja éppen a szimbólumok jelentésének relevanciájával kapcsolatos. Azzal a dilemmával, hogy a kutatók által gyártott értelmezések megfelelnek-e az adott kultúrában élő embereknek az elképzeléseivel, illetve mit gondolnak ők maguk, a szimbólumok használói a rítusok és rituális szövegek jelentéseiről. A kultúrában élők ugyanis „többnyire maguk sem értik a rítusok és a rituális szövegek jelentését, így az értelmezéseket jobb híján maguk a kutatók hozzák létre” (Tánczos 2000. 21.). Tánczos Vilmos e látszólagos tudományelméleti paradoxont a Marót Károly-i rítusfelfogás adaptációjával oldja fel. „Marót Károly az evolucionista materialista nézeteket valló etnológusoknak azt a reményét, hogy a kellő mennyiségű néprajzi adat feltárása nyomán a jelenben lejátszódó »homályos« jelentésű rítusok valamikori világos jelentése egyszerre megvilágosodik, hamis kutatáselméleti premisszának tartja, hiszen véleménye szerint a népi kultúra szimbolikus megnyilvánulásainak jelentései nem az idők folyamán »homályosultak el«, hanem mindig is »homályosak« voltak, azaz a rítusnak sohasem volt valamiféle világos, fogalmilag megragadható jelentése.”8 A népi kultúra rítusainak megélői a szerző szerint nem értik, hanem sokkal inkább érzik az általuk elvégzett rítus lényegét.9 Az archetipikus szimbólumokkal való azonosulás tehát lényegét illetően nem intellektuális, hanem emocionális természetű folyamat.

A szerző szerint az archetipális mítoszelméletre alapozó értelmezői szemlélettel szembeni ellenérzések egyik oka, hogy e tudományelmélet kevéssé tiszteli a hagyományos műfajelméletet, amely a mai magyar folklorisztikában továbbra is erőteljesen jelentkező látásmódként van jelen. Hangsúlyozza ugyanakkor, hogy a népi kultúra szimbólumait konvencionális kapcsolatként értelmező szemiotikai irányzatok nem térnek ki vallásos-mágikus vonatkozásaik értelmezésére, csupán a népi kultúra díszítőelemeinek tekintik. A strukturalista, formalista elvű szemiotika ezért nem alkalmas a képzelet egyetemes struktúrái által „belsőleg” motivált szimbólumok jelentéseinek értelmezésére.

Az archetipális mítoszkritikával szembeni ellenérzések másik oka a vallási formákról, képzetekről, tapasztalatokról, struktúrákról való gondolkodás vitájával van összefüggésben. A vallási képzeteket társadalmi, racionális funkciókra redukáló huszadik századi szociologizáló irányzatok elvetették azok szellemi alkotásbeli jelentőségét. Ehelyett a vallásos tudatformák közösségi funkcióinak vizsgálatát jelölték meg a kutatás céljaként, elvitatva azt az álláspontot, amely szerint a vallás és a mágia emocionális szükségleteket elégít ki, a vallásos élmény pszichológiai valóságot fejez ki.

Tánczos Vilmos az archetipális mítoszelmélet módszertani elveinek alkalmazásával egy korábbi munkájában a moldvai csángó archaikus imák képeinek értelmezését végezte el. Az Eleven ostya, szép virág című könyvének bevezető fejezeteiben összefoglalta már e tudományszemlélet kutatástörténetét, legfőbb elméleti alapvetéseit. Az egyes archetipikus képzetkörök értelmezésekor szemléltető példaanyagként a módszert kiterjesztette más folklórműfajokból vett idézetek értelmezésére is. Ezzel a könyvével is bebizonyította, hogy az archetipális mítoszelmélet alkalmazható olyan folklórműfajok értelmezésére, amelyek – mára már sokszor csak részleteiben működő – szimbolikus képi gondolkodásformák lenyomatát őrzik.

A módszer alkalmazására való kísérletként jelent meg 2004-ben ugyancsak Tánczos Vilmos szerkesztésében a Képek a folklórban című tanulmánykötet is,10 amelynek szerzői – a kolozsvári Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék egykori hallgatói – az archetipális mítoszelmélet tudományelméleti és -módszertani elveit alkalmazták ma is élő erdélyi vagy moldvai néprajzi jelenségek során. A tanulmányok az idő- és térképzetek, a mágia, a tavaszi tejmérés, az ökördíszítés, a vadászavatás rítusainak szimbólumait, egy mézeskalácsos család jelképeit, valamit modern mítoszok archetipikus képeit értelmezték. Az archetipális mítoszelmélet szemléletének megfelelően a szerzők elsősorban a népi kultúra adott területén megfigyelt szimbólumok, jelenségek mágikus-vallási gyökerét tárták fel. Ily módon főként a jelenségek lélektani összetevőit, funkcióit, szakrális jelentéseit értelmezték, kevésbé figyelve a jelenségek társadalmi vonatkozásaira.

A mai etnológiai és szimbolikus antropológiai irodalom csupán kis hangsúllyal foglalkozik az archetipikus szimbolizáció kérdéskörével. Az utóbbi években a képzelet archetipikus szimbólumait rendszerbe foglaló Gilbert Durand művére alapozva a komparatisztika területén történtek kísérletek az irodalmi műveknek az archetipikus szimbolizáció felőli értelmezésére. A Kolozsváron megjelenő Helikon irodalmi folyóirat több ilyen elemzést is közölt, amelyek a kolozsvári irodalomtudományi tanszék hallgatóinak tollából születtek.11

A Folklórszimbólumok több mint tankönyv: az első kísérlet a hazai vallási néprajzi kutatásokban, hogy egy nemzetközileg meghatározó jelentőségű tudományszemlélet módszertani eredményeit a magyar népi kultúra vonatkozásában alkalmazza.

A módszer jellegéből adódóan a szerző elsősorban a jelentésekre, valamint a jelentések összefüggéseinek a feltárására vállalkozik. Az archetipális mítoszelmélet módszere ily módon nem alkalmas a szimbólumok kultúrtörténeti fejlődésének bemutatására, értelmezésére, sem pedig arra, hogy ez egyes szimbólumok területi megoszlása szerinti különbözőségekre fényt deríthessen. A jelképek műfaji környezetének problémája, valamint előfordulásuk kommunikációs kontextusa szintén mint elhanyagolandó szempontként jelentkezik a módszer alkalmazása során. A szerző a módszer alkalmazásából fakadó dilemmát, ami a szimbólumok történeti fejlődését, területi elterjedésüket, műfaji környezetüket, valamint a kommunikációs kontextusukat illeti, nem tartja hiányosságnak, mivel meglátása szerint ezek a vonatkozások az archetipikus jelentések egyetemességét alig érintik.

A bevezető elméleti, problematizáló és tudománytörténeti részek után a könyv szerkezete a durand-i tipológiát követi. Azaz az állandó egyetemes jelentések értelmezése, a jelölt belső lényeg felől közelít a magyar népi kultúrában fellelhető szimbólumok, képek felé. A képek csoportosítása így az archetípusok belső dinamikus alapelvei szerint történt. Ezt a fajta csoportosítást az teszi indokolttá, hogy a jelentésekből sokkal kevesebb van, mint az ezeket jelölő jelképekből. Az archetipikus szimbólumok fordított irányú rendszerezési kísérletire azok a szimbólumszótárak szolgálnak ellenpéldaként, amelyek ábécérendben közlik a szimbólumokat, felborítva ily módon a jelképek működő rendszerszerét.

A sorra következő tizenöt fejezetben a szerző rendkívül gazdag példaanyagon keresztül mutatja be, hogy egy-egy egyetemes archetipikus képzetkör hogyan jelenik meg a magyar népi kultúrában. A példaanyag meghatározó mennyisége az erdélyi, valamint a moldvai csángók népi kultúrájából származik. Ezek mellett a szerző jelentős példaanyagot sorakoztat fel az ortodox románok vallási életéből is, amely egy-egy képzetkör megértését, az archetipikus irányulás szemléltetését szintén az élő népi kultúrából vett példákkal segíti elő.

A vonatkozó folklórgyűjtések anyagának a felhasználása mellett a szerző ebben a könyvében közli a témával való foglalkozása során rendszerezett saját gyűjtésű anyagot is. Ennek az anyagnak külön érdekessége, hogy a szimbólumokat a szerző közösségi használatuk során, kontextusukban rögzíthette. A saját gyűjtésű anyag mellett Tánczos Vilmos egyetemi hallgatók által gyűjtött példaanyagot is felhasználhatott könyvében, amelyek a népi kultúra ma is élő elemeit képezik.

Az elemzett példaanyag mennyisége, releváns volta mellett az elkészült munka értékét jelentősen megnöveli a téma magyar és román nyelvű szakirodalmának teljesnek mondható feldolgozása. A román nyelvű vonatkozó szakirodalom felhasználása, eredményeinek közvetítése a magyar tudományosság felé ugyancsak a Folklórszimbólumoknak köszönhető. Ennek értéke különösképpen jelentős, hogyha figyelembe vesszük, hogy a román valláskutatás (nem függetlenül a Mircea Eliade-i hagyományoktól) mindmáig sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a vallásos képzetek szakrális szimbolizációjának értelmezésére, az ezzel kapcsolatos elméleti munkák lefordítására, mint a magyar kutatás.

A kötetet gazdag fotóanyag, közel kilencven fotó illusztrálja, amelyeken az elemzett szimbólumok a működő, használatban lévő népi kultúra részeiként ismerhetők fel.

Az archetipikus szimbolizáció további kutatását segítheti elő a kötet végén közölt válogatott bibliográfia, amely a vonatkozó magyar, illetve román nyelvű irodalom mellett tartalmazza a legfontosabb elméleti szakmunkák és szimbólumszótárak bibliográfiai adatait is.

Az átgondolt felépítésű, igényes nyelvezettel megírt, gondos filológiai apparátussal ellátott munka minden bizonnyal jól hasznosítható lesz az egyetemi néprajzos oktatásban. A nagy formátumban 344 oldalt kitevő kötetet angol és román nyelvű összefoglaló zárja. Örvendetes, hogy a kiadó, a Kriza János Néprajzi Társaság, gondos formai kivitelezésben adhatta ki a könyvet.

*KJNT–BBTE, Magyar Néprajz és Antropológiai Tanszék, Kvár, 2006.

JEGYZETEK

1. Fontosabb képviselői René Guénon, Gaston Bachelard. René Alleau, Mircea Eliade, Erich Fromm, Gilbert Durand stb

2. Tánczos Vilmos: Eleven ostya, szép virág. A moldvai csángó  népi imák képei. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2000. 12.

3. Lásd Jung, Carl Gustav: Az ember és szimbólumai. Bp., 1993.

4. Magyar vonatkozásban Hamvas Béla ugyancsak az archetipikus képek metafizikai megalapozottságát hangsúlyozta.

5. Durand, Gilbert: Structurile antropologice ale imaginarului. Editura Univers, Buc., 1977.

6. Kányádi András: Gilbert Durand: A képzelet antropológiai struktúrái. Helikon, 2005. 10/432. május, 10.

7. Eliade, Mircea: Az örök visszatérés mítosza avagy a mindenség és a történelem. Európa Könyvkiadó, Bp., 1998. 50.

8. Tánczos Vilmos: i. m. 21.

9. Uo.

10. Tánczos Vilmos (szerk.): Képek a folklórban. Tanulmányok az archetipikus szimbolizáció köréből. Kriza János Néprajzi Társaság, Kvár, 2004.

11. Lásd például Sütő-Egeressy Zsuzsa: A titokban átírt csoda avagy mi újat hoz a paródia. Helikon, 2005. 10/432. május, 10–13.