Történelmünk a Kárpát-medencében (1926–1956–2006)

Szerkesztette Kovács Kiss Gyöngy

Az utókor, ahogy mindig is, számtalan megfejtést, üzenetet olvas ki saját múltjából. „A történelemnek, talán, így, évfordulók közelségében erőteljesebb a mához szóló üzenete, mint egyébkor, az utókoron múlik, megfejti-e ezt vagy sem” – provokálja az újabb nemzedéket Kovács Kiss Gyöngy a tanulmánykötet hátlapján. A kiadó ’56 ötvenedik évfordulójára időzítette kiadványát. Címe és hátsó borítójának sorai a Kárpát-medence történelme 1926-tól (a Korunk alapításának éve) tavalyig eltelt nyolcvan évének áttekintésére készítenek fel. A szerkesztő, Kovács Kiss Gyöngy előszavában pontosít: a kötetbe a Korunk 2005-ös történészkollokviumának előadásanyagait gyűjtötte össze, amelyek az 1944/45–1968 közötti hatalmi mechanizmusokat és társadalomalakító elképzeléseket elemzik, máris bő harminc évre szűkítve le a vizsgált periódust. A pártállami berendezkedés kezdetétől az ’56-os forradalom teljes lecsengéséig terjedő időszak eseményeinek korszakformáló hatása indokolhatja a tágabb időperiódusra való kivetítést. A 232 oldalas, remek borítótervvel és tipográfiával (Könczey Elemér munkája) készült könyv gerincét 1956 magyarországi és romániai eseményeiről és hatásairól szóló dolgozatok adják.

Tizenhat tanulmány tizenhatféle közelítésben és felfogásban vizsgálja azt a kort, amelyiknek alaposabb társadalmi feldolgozása csak a közelmúltban kezdődött el. A könyv teljes egészében hiánypótló, a kommunizmusról szóló hiteles történelem hiányát igyekszik pótolni. Kérdés viszont, segíthetnek-e a hasonló kiadványok, eljutnak-e a hiteles történelem megismerésének igényéről módszeresen leszoktatott fiatalok és akár szüleik kezébe. Vajon – kivéve a történészeket – hányan vagyunk képesek összefüggéseiben látni az elmúlt rendszer bonyolult viszonyrendszerét? Nemrég egyetemre járó diáktársam visszakérdezett, mikor valahogy szóba jött: mit jelent a horogkereszt?! Sejtheti-e, értheti-e jelenét így? Sejtheti-e, ha sosem hallott John Lukács megállapításairól? A kötetindító Félelem és gyűlölet című esszé kifejti „a 20. századi nyugati világ kommunista és kommunistabarát értelmiségének eszméi elválaszthatatlanok a félelemtől”, ahogyan „Hitlert és a fasizmust a gyűlölet mozgatja”. A kötet színességét a szerzők közelítésmódjának különbözősége adja. A magyar–román viszony alapkérdéseit L. Balogh Béni és Romsics Ignác fejti ki. Előbbi szerint a két ország idegháborút vívott 1940 és 1944 között, elsősorban Erdély birtoklása miatt. A tanulmány rávilágít Antonescu marsall képlékeny jellemére, sokáig Románia jövőjét csakis a német élettérben képzelte el, ám az erőviszonyok megváltozásával már azt mondja: „én nem vagyok és soha nem is voltam Németország támogatója”. Magyarország pedig nem számolt azzal, hogy végül a térségben hosszú időre berendezkedni kívánó szovjet hatalom szava lesz a mérvadó Erdély hovatartozásának eldöntésekor. Romsics Ignác a tőle megszokott tárgyilagossággal tárja elénk az elhibázott korabeli magyar külpolitikát, szembeállítva Bibó racionalista felfogásával, amellyel a határok stabilizálására szólít fel, azok spiritualizálása helyett.

Az ’56-os forradalom budapesti eseményeiről ír lebilincselően Gosztonyi Péter, szinte percről percre követhetjük az eseményeket, mennyire váratlanul érte a főváros fegyveres alakulatait a tüntetésből forradalommá fajult megmozdulás. Nagy Imrével két külön dolgozat is foglalkozik. Kiderül, hiába került olyan ember a miniszterelnöki székbe, akiben megvolt az igény a változásokra, ha felmorzsolta a diktatúrát szolgáló apparátus.

Hajszállal, mielőtt eszünkbe jutna, hogy a forradalom erdélyi vonatkozásáról is olvasnánk már, következik Gál Mária írása az erdélyi ötvenhat hátteréről és következményeiről. Gheorghiu-Dej kiváló taktikai érzékkel háromszorosan a maga javára fordítja a megmozdulásokat, politikai perek sokaságával szerez ingyen munkaerőt a román iparosodás fellendítéséhez, sokan munkatáborokban végzik. Az 1958 körül tetőző megtorlás adatait Stefano Bottoni írja le, összesen 28 ezer embert tartóztatnak le politikai okokból 1956 és 1962 között.

A történészi objektivitást négy, személyes hangvételű beszélgetés ellensúlyozza a kötetben. Rainer M. János a történelemírás lehetőségeiről vall, úgy, hogy észrevétlenül a kommunista berendezkedés sajátos mechanizmusaira is rávilágít. Balla Bálint szociológus, majd Nagy Károly szólal meg, előbbinek elméleti fejtegetései, utóbbinak személyes élményei hozzák közelebb 1956-ot. Dávid Gyula a börtönben eltöltött évek tapasztalatait osztja meg az olvasóval.

A töredékekből vajon összeáll-e, összeállhat-e a múlt az olvasóban? A tisztánlátásra, a történészek jó szándéka ellenére, valószínűleg még várnunk kell. A kötetbe foglalt dolgozatok alátámasztják, amit eddig is tudtunk, e zűrzavaros térség, a Kárpát-medence történelme egyetlen percre sem volt független az amerikai, a nyugat-európai államok és a szovjet-orosz birodalom hatalmi játszmáitól. Ha más tanulsággal nem is szolgál a korszak a múltat kevéssé ismerő legfrissebb nemzedékek számára, csupán azzal, hogy a jelen politikai és közéleti eseményeinek magyarázatára reflexszerűen globális rendszerek, nagyhatalmak viszonyai között keressen magyarázatot, többé-kevésbé elégedettek is lehetünk.

*Komp-Press Kiadó, Kvár, 2006.