Adatok Jázova települési és gazdálkodási viszonyainak alakulásához

A Szegedi Tudományegyetem Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszéke kutatási irányainak egyik leghangsúlyosabb témája az 1990-es években, illetve az ezredforduló időszakában is a Du-na–Tisza–Maros régióban élő népek kultúrájának vizsgálata. E széles tematikai egységbe illeszkednek az 1990-es évek közepétől a Juhász Antal által kezdeményezett kutatások a szerbiai Bánság területén. Az indíttatás és a célkitűzés kézenfekvő, nevezetesen: a szegedi nagytáj népélete két vitathatatlan érdemű, klasszikus kutatóegyénisége, Kálmány Lajos s a nála jó egy emberöltővel fiatalabb Bálint Sándor munkássága által kijelölt út folytatása.

Az elsősorban terepmunkán alapuló néprajzi vizsgálatok főbb indítékai, problémakörei a következők: 1) a 18. században ez a régió – a történelmi Torontál vármegye – meghatározó mértékben Csongrád és Csanád megyei elsősorban Szeged vidéki telepesekkel népesedett be; 2) Trianon után a néprajztudomány évtizedekig nem foglalkozott e terület kutatásával, csak az 1960–70-es évektől kereste föl néhány vajdasági, hazai etnográfus és folklórkutató a tájat; 3) jugoszláviai (ma szerbiai) peremhelyzete folytán a kisrégió számos települése reliktumterületté vált, ugyanakkor népessége az utóbbi két-három évtizedben rohamosan fogyatkozik. E körülmény különösen sürgőssé tette a táj népi kultúrájának feltárását, elemző vizsgálatát.

Egyetemi hallgatók bevonásával 1997–98-ban négy észak-bánsági településen, Majdán, Rábé, Oroszlámos és Egyházaskér falvakban, 2000-ben pedig Szajánban folyt terepmunka. E vizsgálatok eredményeit a Táj és népi kultúra című tanszéki kiadványsorozat kötetei közlik.1 E sorok írója kezdetben egyetemi hallgatóként, később a tanszék munkatársaként vett részt a kutatásokban, majd jórészt az ő irányításával folytatódott a munka 2001 és 2003 között Jázován. E kutatás eredményeit az említett kiadványsorozat újabb kötete még ebben az esztendőben közreadja.

Történeti adatok, település és népesség

 Jázova–Hódegyháza község a Bánságban, a történelmi Torontál vármegye törökkanizsai járásának déli részén fekszik. A trianoni határmeghúzás (1920) után a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, majd Jugoszlávia, ma Szerbia része. Nevének legkorábbi említése Hodighaaz alakban 1274-ből maradt fenn. A 14. század legelején a Csanád nemzetség, majd 1337-től a 16. század második feléig a Telegdyek birtoka. Ezt követően többen is királyi adománylevél szerzésével, valamint pereskedéssel lesznek egy-egy rövidebb időre a falu birtokosai. Közben – a török hódoltság alatt – magyar népessége elmenekül, helyére szerb lakosság telepedik, aztán a 18. század első felére teljesen elnéptelenedik, pusztává válik az egykori falu.2 Újratelepítésére vonatkozóan az első hiteles adatunk egy 1813-ból származó német nyelvű összeírás, mely szerint 1812-ben a temesvári kamarai hivatal hat évre szóló szerződést kötött Jazova és Hadits nevű dohányültetvényekre. A két dohánykertészet ekkor 99 házból áll, lélekszáma 80 fő, kizárólag katolikus vallású magyarok. Dohányon kívül gabonát, árpát, zabot, kukoricát is vetnek. Főleg a szegedi piacon értékesítik terményeiket. Saját legelőjük nincs a lakosoknak, a szomszédos település, Tiszaszentmiklós maradványföldeinek egy részét bérlik legelőnek.3

A családnevek vizsgálata alapján Kálmány Lajos és Bálint Sándor egyaránt úgy vélekedik, hogy a falu jórészt közvetlenül Szeged népéből, valamint Szőregről, Keresztúrról, Tóbáról és más szomszédos helységek lakosaiból települt.4 Néhány, Szeged környékén nagy gyakorisággal előforduló s Jázova–Hód-egyháza határában is megtalálható földrajzi névalak nagy valószínűséggel ugyancsak a falu benépesítésében szerepet játszó, Szegedről érkezett telepesekkel hozható összefüggésbe.5

A falu hivatalos neve Jázova (szerbül: Jázovo). E névalakkal együtt használatos – ma már ugyancsak hivatalosan engedélyezve – a Hódegyháza megnevezés is. E – már a fentebb hivatkozott történeti forrásokban is megjelenő – kettős forma arra utal, hogy maga a község két, térben többé-kevésbé elkülönülő, mégis szorosan együtt élő falurész egysége. Egyik maga Jázova, tőle keleti–északkeleti irányban, kb. 2–3 km távolságban terül el a falu Hódegyházának vagy Hodicsnak nevezett része. E köztük húzódó néhány kilométernyi földterület nagy része legelőként hasznosul.

A Hódegyháza alak az eredeti magyar elnevezés. A Hodics, esetleg Hodity forma a hódoltság idején itt megjelenő szerb lakosság ajkán módosult szláv névalak.6 A névalakok eredetéről, illetve magyarázatáról a következőket tudjuk: a Hódegyháza helységnév kapcsán – főként a falura vonatkozó publicisztikai írásokban – azt az eredeztetést olvashatjuk, miszerint a középkortól templomos helyként emlegetett település vizekben gazdag határa kiváló élőhelye volt a hódoknak.7 A Jázova helységnév etimológiájához Kiss Lajos szótára a szerbhorvát jâz (’szakadék, cége’) alapszóra hívja fel a figyelmet.8 A szóbeliségben máig fennmaradt névmagyarázat – mint történeti mondaelem – a török idők végéig, az 1697. évi zentai csatáig vezet vissza: „Jázova meg az öreg szultánnak a fiárú maradt. Háborúztak a törökökkel. Az apja átadta a fiának, hogy most már Te legyél a feje, te vezessél minket. Az ment elöl. A nyíllal lelőtték a lórú a fiát. Az rögtön möghalt. Az apja leugrott a lórú, mire az apja leugrott, a lovát is kivégezték, akkor a ló is meg a fia is, mind a ketten kimútak. Na akkor az apja fővötte, és a fiát szólongatta: Jaj, Zovo! Mer Zovónak hívták, onnan maradt.”

A falu népességének alakulására vonatkozóan az egyházi sematizmusok, a népszámlálások és a helyi közösség nyilvántartásának adatai nyújtanak felvilágosítást. Mit mutatnak a számadatok? 1812 és 1852 között a népességszám dinamikusan növekszik (80–1024). E tendencia minden bizonnyal a helyben lakó családok számbeli gyarapodásával, valamint az újabb betelepülési hullámok hatásával magyarázható. 1852 és 1865 között a lakosok száma – meghaladva az ezret – lényeges mozgást nem mutat, stagnál. Újabb jelentékeny növekedést az 1860-as évek második felében tapasztalhatunk. Az 1880-as évekre azonban nagymértékű visszaesést mutatnak a számok. A csökkenés okait keresve minden bizonnyal számolnunk kell az 1873 nyarán kitört kolerajárvány hatásával. Torontál vármegye monográfiája Jázovát is említi azon települések sorában, ahol nagyobb számú megbetegedés fordult elő.9 A fogyás mögött meghúzódó másik ok az volt, hogy a szűk határú faluból más településekre rajzott ki a népesség egy része: így a szomszédos Terjánba 24 család, az 1880-as évek elején telepített Bácsgyulafalvára (Telecska) pedig 67 család vándorolt el.10 1882-ben megjelent munkájában Kálmány Lajos írja, hogy Jázován és Hodicson „a lakosok száma a 800-at nem üti meg, melyből Hodicsra csak 1/8 esik”.11 A magas születési aránynak köszönhetően azonban néhány év alatt (1889/1890-re) több mint másfélszeresére emelkedik a népességszám, majd tovább folytatódik a növekedés, s 1911-től egészen a 20. század derekáig – 5–10 százalékos ingadozást mutatva – a lakosság száma megközelíti a kétezret.

A 20. század közepétől az 1971. évi népszámlálásig folyamatos, de egyenletes ütemű csökkenést mutatnak a számadatok. Ezt követően viszont – főként a titói Jugoszlávia biztosította jólét megszűntével – láthatóan felgyorsul a fogyás, s az ezredvégre 1000 fő alá esik a falu lélekszáma. A lakosság számbeli apadása napjainkig tart. Az utóbbi évtizedekben a mezőgazdaság egyre csekélyebb megélhetési lehetőséget biztosított, így leginkább a fiatalabb korosztály másutt keresve munkát elhagyta a települést. Legtöbben a közeli Csókán, Zentán vagy Szabadkán próbáltak gyökeret verni s boldogulásukat megtalálni, de tudunk Magyarországra, Németországba, sőt Ausztráliába és Amerikába kivándoroltakról is. A népesség fogyását jól érzékeltető, mindazonáltal elszomorító adat, hogy 1996-ban 37 temetéssel szemben csupán 6 keresztelőt tartottak a faluban. A népesség csökkenésével ellenkező tendenciát a délszláv háború okozott. Az 1990-es évek derekától egyre növekvő számban vásároltak üresen álló házakat és telepedtek meg a faluban – legnagyobbrészt szerb nemzetiségű – háborús menekültek. Rajtuk kívül kis számban találunk a településen macedónokat (közülük hárman házasodás révén kerültek a faluba az 1980-as években), horvátokat, cigányokat, s voltak olyanok is, akik a népességösszeíráskor jugoszlávnak vallották magukat.

Jázova a községházával, az 1901-ben felépült templommal, a most, újonnan emelt plébániaépülettel, a két bolttal és a kocsmával napjainkban a település tulajdonképpeni központi része, s a közösségi intézményeket tekintve az volt a múltban is. A 20. század első évtizedétől postahivatal, önkéntes tűzoltó-egyesület, gazda- és olvasókör, továbbá hitelszövetkezet működött. 1948-ban kezdték építeni a közösség kulturális és szórakozási igényeit szolgáló szövetkezeti otthont. A villany az 1950-es évek első felében gyulladt ki a faluban. 1965-ben kövesutat építettek, amit később betonburkolattal láttak el.12

A település hódegyházi része ma lehangoló, pusztuló képet mutat. Ám korántsem volt ez mindig így. Hódegyházára vagy Hodicsra a mai öregek nagy örömmel és büszkeséggel emlékeznek vissza. Rendezett, tiszta utcákat és gazdaságokat lehetett látni. Hodicson volt külön iskola, bolt, kocsma, artézi kút. A kocsmához táncterem is tartozott, ahol népszínműveket adtak elő, s minden második vasárnap – felváltva a jázovai kocsmával – bált tartottak.

A Hodicson lakóknak templomba és a községházára Jázovára kellett járniuk. Esőben, ha sáros volt az út, kézben vitték a cipőt, sokszor a ruhát is. Rokona, ismerőse mindenkinek volt Jázován, ahol felölthette a templomba járó ünnepi öltözéket. Volt, hogy csak hetente vagy még ritkábban – ahogy a szükség hozta – jártak Jázovára. Nem minden héten jutottak el a templomba sem, ilyenkor otthon imádkoztak. Temető nem volt Hódegyházán. Lovaskocsira tették a koporsót, úgy vitték a halottat Jázovára temetni.

Néhány visszaemlékezésből idézünk, melyek az 1930–40-es évek állapotát jelenítik meg: „Milyen vót Hodics? Nagyon szép vót, mind bennszülött lakott benne. Akiknek az ősei telepöttek ide le. […] Mindönki gondosan tartotta az otthonát. Az olyan szép vót, hogy ott akinek lova vót, kocsija vót, mikó tavasszal megszikkatt egy kicsit az utca, azok fogtak be fogasba, oszt fogasóták, boronáták, hogy az egész utca szép legyen. Oszt mindig egyik odarrú is aki lakott, meg a másik ódarrú is a kocsiút közepéig söpröttük az utcát. Hogy ott mindég tiszta vót. De ha valamit észrevettek, hogy Jázovába van valami eladó, vagy löhet kapni a bódba, akkor az összes sort értesítették, egyike a másikát. Olyan nagyon szerette a szomszéd az egyik a másikát.”

„Az a Hodics szebb vót, mint Jázován a Nagy utca. Mindenki maga előtt minden reggel söprötte az utcát. Negyvenhat-negyvenhétbe, ha életben láttak szépet… A kertek is gyönyörűen bemunkálva, búcsúra bemeszelték a házakat.”

„Minden ház olyan fehér vót, mint a pattogatott kukorica. Fehér falunak is mondták a környéken. Rendezett gazdaságok voltak, mindennek megvolt a helye.”

Hódegyháza településképét két hosszabb, északnyugat–délkeleti irányban, egymással párhuzamosan futó házsor határozza meg. Ma már mindkét sor foghíjas: lakatlan vagy összedőlt házak törik meg a korábban összefüggő utcaképet. A település jázovai része az 1960-as évektől kezdett egyre jobban kiépülni. A viszonylagos elzártság, a távolság és a kedvezőtlen útviszonyok miatt Hódegyházáról fokozatosan idejöttek lakni az emberek, itt vásároltak házat. „Ahogy lettek az unokák, akkor megvettük a házat Jázován, hogy közelebb legyünk az iskolához, a buszhoz; ott Hodicson a házat elbontottuk, de a föld megmaradt.” E folyamat hatására Hodics lélekszáma erősen fogyatkozni kezdett. A nyolcvanas évekre nemcsak házak váltak üressé, de utcasorok szűntek meg, lettek a földdel egyenlővé. A vert falú házaknak már falmaradványait sem látni, helyükön szántó és rét húzódik. Az eltűnt sorok a következők voltak: A 4-5 házból álló Lekvár sor, mely nevét onnan kapta, hogy „olyan sár vót, ha egy kis eső vót vagy hóolvadás, ott képtelenség vót elmenni”. Egykor 10–12 házból álló utca volt a Szikics. A névalak a határrész szikes jellegére utal. A Hódegyházát keletről érintő Aranka folyócska mentén sorakozott a Haranga sort alkotó kb. 15 ház.

A megélhetés

A település alapjait – mint ezt korábban már hangsúlyoztuk – a dohánykertészet vetette meg, amit azonban a kezdetektől kiegészített az állattartás és a szántóföldi művelés. A gazdálkodási viszonyokra nézve is értékes forrásunk az az 1831-ben kelt panaszlevél, amit Jázova lakói vetettek papírra és nyújtottak be a vármegyének a szomszéd településen élő atyafiak, a tiszaszentmiklósiak kihágásaival szemben. A fogalmazvány a dohány-, gabona- és kukoricaföldeknek és a vetéseknek legeltetés általi tönkretételét, valamint állataik önkényes elhajtását sérelmezik több pontban.13

Az általános mezőgazdasági statisztika és a gazdacímtár adatai szerint 1895-ben Jázován a gazdaságok száma 176, a művelt terület nagysága 330 kataszteri hold. 100 holdon felüli birtokosként forrásunk csupán Tóth József földművest, valamint Zákány Jánost és társát, Kovács Ferencet (ugyancsak földművesek) nevezi meg, egyenként 120–140 hold területtel, mely legnagyobb részben szántó, kisebb részben pedig rét. Mindezen adatokat figyelembe véve egy-egy jázovai gazdaságra, a falu saját határát tekintve, igen csekély megművelt földterület jut. Ismerve a század első feléből idézett forrásokból azt a tényt, hogy a jázovaiak a tiszaszentmiklósi határban is birtokolnak vagy bérelnek földeket, ezt a század végén is érvényes ténynek kell gondolnunk. Alátámasztani látszanak ezt Tiszaszentmiklós 1895. évi adatai. Itt 638 gazdaságra jut nyolc és félezer hold, s a 100 hold feletti birtokosok kezén mindösszesen 2707 holdat találunk.14 Az 1911. évi gazdacímtárban 100 holdon felüli birtokosok már nem szerepelnek, a helység „Hódegyháza mint testület” megnevezéssel jelenik meg, mindösszesen 1710 holdnyi művelt területtel.15

Az 1930–40-es évek viszonyait tekintve is elmondható, hogy a jázovai gazdák legtöbbje kis- és törpebirtokos volt, azaz 10 hold alatti, sok esetben csupán néhány holdnyi birtokkal rendelkezett. Ekkora terület a legalább 4–5 gyereket nevelő családok számára esetenként éppen az önellátást biztosíthatta. Számos család azonban saját kis földje hozamából sem tudott megélni. Legtöbben a sajáton túl részesmunkát vállaltak, napszámba jártak.

„Vót egy ember, akihez negyedébe jártunk kukoricát kapáni. Amikor begyüttek az oroszok, ‘44-be, kiadta tizenharmadát, minden tizenharmadik mázsa kukorica lett a mienk. Tíz mázsa lett a miénk. Anyám, mikó hazaértünk, összetette a kezét: Hála legyen a nagyon jó Úristennek, kisfiam, most má mögvan a kinyérnek való.”

„Négy osztályt végeztünk, aztán mehettünk macamunkára.” A kifejezés a Lederer nevű csókai zsidó nagybirtokos testvérek Macahalmának, Macahun-kának nevezett birtokrészén végzett napszámmunkát jelentette. A 12 000 holdas tőkés nagygazdaság – ahol dohányt, szőlőt, zöldségféléket és virágot, virágmagot termesztettek – a környező falvak lakóinak biztosított mezőgazdasági munkalehetőséget.

A falu határát szelő Aranka vízfolyás mellett az 1930-as évek második felétől majd egy évtizeden át öntözéses bolgárkertészet működött, ahol paprikát, paradicsomot, káposztát, karalábét termesztett – többnyire csupán a családi munkaerőre támaszkodva – eladásra a tulajdonos testvérpár. „Vót locsolókút meg bulgárkerék. Vót olyan járgány, húzta a ló, ment körbe-körbe. Kerék, locsolókupa, azok a négy-öt literes edények mentek láncon. Ahogy ment, mingyá beleöntötte a vályuba. Deszkacsatorna vót, mint a disznóválu. Összeszegezték, lábakra, oszt folyt benne a víz, onnan meg a fődre, csinátak csatornákat. Ágyak, csatorna, s így megázott a paprika töve. Ha leesett egy locsolókupa, édesapám kötött a derekamra kötelet oszt leeresztett a kútba, nem féltem, mögkerestem azt a kupát, oszt fő lett akasztva.”

A silányabb, szikes földeken a jószágot legeltették. Az Aranka melletti földek egy része jó szántó volt, ugyanakkor a természetes vízfolyás, partján az árnyékot adó fákkal, kiváló delelő- és itatóhelye volt a csordának és a nyájnak.

Az állattartás egyéb haszonvételi formái mellett az állat igaereje is megélhetést adhatott a parasztembernek. „Abba az idübe nem vótak traktorok. Vót egy lovam, avva ekéztem, akinek köllött. Úgyhogy bírtam vóna éjjel-nappal. Elmentem hajnalba sütéttő, osz majnem sütétig.”

A ház körül saját szükségre tartott baromfi mellett nagyobb jelentősége volt a kiegészítő jövedelmet is adó libatartásnak. „Amikor gyerökök vótunk, kiskaszával arattak. Mikó levágták, elhajtottuk a libákat tallóra. […] Tömtük is a libákat, jöttek a zsidók, és megvették. Itt elvagdosták a nyakukat, és rakták ládákba, vitték. Ruháért is cseréltük a libát.”

A szocialista korszak nemcsak jelentős politikai átalakulást hozott Jugoszláviában, de a gazdaság szerkezete és működése is megváltozott. A korábbi, magántulajdonú nagybirtokok helyett az újonnan szervezett állami birtokok, vagyis szövetkezetek (zadruga) nyújthattak munkalehetőséget a falu népének, s itt lehetett a saját használatban megtartott gazdaságban termelt javakat is átadni. Jázován is alakult szövetkezet, de a faluból továbbra is sokan jártak más településekre dolgozni.

„Tavasszal elkezdődött, répaeggyellés, kapálás, kukoricaszedés, szóval mindenféle munkán ott vótunk. Vót, hogy négy-öt traktor gyütt értünk. Hetfün gyütt, szombaton hozott haza. Jártunk a szövetközetökbe. Itt is köllött, de mink is oda mentünk, ahol többet fizettek. Aztán kezdtünk egy kicsit erősödni, vótak hitványabb fődeink, akkó, hogy eljártunk, birtunk egy kicsikét tallasonni. Akkor vettünk jó fődeket. A székes, rossz földeket, ahol csak szenvedett az ember, beadta a szövetkezetbe. A szövetkezet bevállalta, hogy mentű több földje legyen. Nagyobb munkával, műtrágyával termettek azé a fődek.”

Az 1960-as évektől a szikes területek tudatos hasznosítása is megindult. A kamilla a korábbi évtizedekben is keresett s éppen ezért a falu népe által rendszeresen gyűjtött gyógynövény volt. A változást és újítást az jelentette, hogy e másra alkalmatlan földeken okszerűen termeszteni kezdték a kamillát. Virágát a padláson megszárították, s eladták a teherautókkal érkező felvásárlóknak. Bő másfél évtizeden át adott tisztes megélhetést a kamilla: a befolyt összegből tudták a családok a háztartást gépesíteni; televíziót, mosógépet, hűtőszekrényt vásároltak.

A korábban is meghatározó gabona-, dohány- és kukoricatermesztés mellett a táj mezőgazdaságában hangsúlyossá vált a cukorrépa termesztése. Intenzív zöldségkultúraként a hagyma és a paprika jelent meg.

Tito idejében Jugoszlávia gazdasága prosperált, a terményeket el lehetett adni, s a falu népe megélt, sőt gyarapodott a mezőgazdasági munka hasznából. Gazdaságát a legtöbb termelő gépesíteni tudta. A jázovaiakat a környező falvak népe is igen szorgalmasnak, dolgosnak, nagy munkabírásúnak tartotta. Szemléletes adatokat találhatunk erre vonatkozóan a Vajdasági Magyarok Néprajzi Atlaszában. A következő jelzők fordulnak elő a falu és lakói jellemzésére: elevenek, életrevalóak, dolgosak; tiszta, rátarti, összetartó közösség, „A jázovaiak kufák, a Gagarin azt hitte, ő az első a Holdba, de ott tanákozott egy jázovaiva, aki paprikát árút.”16

Tito halála (1980), majd a délszláv háború és Jugoszlávia szétesése megint gyökeresen megváltoztatta sok más mellett a gazdasági viszonyokat, lehetőségeket. A háborús években megszűntek, tönkrementek a szövetkezetek. Ezáltal egyrészt a munkalehetőség csökkent, másrészt viszont komoly gondokkal kell(ett) szembenézniük a gazdáknak elsősorban terményeik értékesítésének tekintetében. „Termesztik a dohánt most is, de nehéz átadni. Sok helyen a tavalyi dohán is megvan.” „Dohány vót mindig. Most azér van a pfefferóni, mer hamarabb pénzhöz jutunk. A dohányér nem fizetnek, csak mindig gyüvőre.” „Vót olyan, hogy fölszedtem a hagymát, de nem lehetett eladni. A birkákkal etettem meg.”

Mindehhez járult még a háborús időszak alatti nagyfokú infláció. Az állattartás terén a juhászat és a szarvasmarhatartás az elsődleges napjainkban is. Az értékesítési gondok azonban e téren is érezhetők: „Hordik a tejet, csak a pénzt nem nagyon kapik.”

Elcsendesedő falu?

 Az utóbbi bő egy évtizedben mind a tudományos szakmunkákban, mind a publicisztikában hangsúlyosan jelennek meg a bánsági magyar települések fogyásáról, a falvak elöregedéséről szóló, bizonytalan jövőképet mutató, sőt pesszimista kicsengésű írások. „Bár számarányát tekintve még mindig jelentős a bánsági magyarság, de szellemiségét már megtámadta a súlyos betegség, a beletörődés a megváltoztathatatlanba. A falvak mindegyike egy-egy aggok házára hasonlít, ahová többször jár a halál, mint az élet, és ahol a munkából kidőlt öregek reményvesztetten várják az elmúlást.” 17

Cs. Simon István írása Jázova–Hód-egyházáról a következőképpen emlékszik a múlt évtizedekre, s vélekszik a jelenről, jövőről: „Nincs délibáb, se szélmalom, csak néhány szárnyék, akadálytalanul gázolok a földháton pusztuló Hodics, a hajdani Hódegyháza foghíjas utóda felé… Szorongató kényszerűség kerít hatalmába. Jó lenne belépni abba a harangsori házba, ahol öregapám idején árkon-bokron gyalogolt haza Temesvárról. S jó lenne rákönyökölni arra a söntésre, ahol regruta korában bort mért neki a drága rokolyájú csaplárosné… […] Persze nemcsak az a számomra nevezetes ház nincs meg, hanem az egész sor is oda van már. Lebontották a Haranga sort, a Szikicset, és a Kurta sor is egyre kurtább. Sőt a központ, a Két sor is furcsán foghíjas már. Feltűnően sok a falrom, a lebontott vagy a lebontásra ítélt ház. […] Szeretnék legalább az iskolába benyitni és egy rozoga padon a fölszívódott pacák közt két vésett betűre bukkanni… Sose beszélt erről az iskoláról öregapám, pedig itt tanították meg írni-olvasni… […] Hej, hodicsiak, hát nem lesz itt már több herbekölés?! Csak ez a hámló vakolatú sűrű csönd… Megáll benne a kés!”18

A Családi Kör egyik 2006. februári számában Fehér-Mayer Mária riportját olvashatjuk a faluról: „Aligha kell sorolni az elszomorító, lehangoló valóságot: elidősödött, megfogyatkozott a falu, nagy a pénztelenség, a szegénység... Nincs állandó orvos, nincs gyógyszertár, csak négyosztályos az iskola, nincsenek munkahelyek, aki tehette, már elment, maradt a sok üres ház, a lakottakban az idős, magányos emberek.” Riportalanya, a jázovai Martonosi Erika így jellemzi a falut: „Sohase volt ezen a szikes földön könnyű az élet, mindenért nagyon meg kellett dolgozni, hát megdolgoztak az elődeink, dohányt, paprikát ültettek, küszködtek a sok munkát igénylő növényekkel a fösvény földön, hogy valamelyest boldoguljanak. Ez a generáció kiöregedett, elhalt. A későbbiek beálltak a szövetkezetbe, azt nemrég privatizálták, kevés helybelinek jutott benne munka. A mai középosztály, mondhatnám a munkaképes lakosság egyharmada, a csókai szalámigyárban, az öntödében dolgozott, ők most munka nélkül vannak. Pillanatnyilag az állattenyésztés ad némi megélhetést, a disznóhizlalás meg a tejtermelés. […] Nagyon a világ végén van a falunk, az autóbusz is csak idáig jön és visszafordul. Mi vagyunk a végállomás, Tiszaszentmiklósról bevezet a betonút, aztán nincs hová menni tovább, körbevesz bennünket a víz, a halastó. Innen csak visszafordulni, elmenni lehet. […] Valamikor gazda- és olvasókörünk is volt, némi kultúrélet is, ma elég végigsétálni a Nagy utcán, és mindent elárul rólunk. Fiatal koromban minden hétvégén elmázolták az asszonyok a ház elejét, gondozták az utcai kerteket, ma mindenen meglátszik a pénztelenség, az öregedés, az erő hiánya.” A riport végkicsengése mégis jövőbe tekintő: „Úgy látom, sok apró lépéssel lendíteni tudunk a falunkon.”19

Terepmunkám során magam is rögzítettem olyan interjúkat, melyek a fentebb idézett, nyomtatásban is megjelent gondolatokkal egybecsengők: „Kiöregszik a nép. A fiatalok nem jönnek azér a pár hold fődér, gyárba járnak, amaz biztosabb. Üresek a házak, de elanni se nagyon bírjuk. Ha kihalunk belüle, az ördögnek se köll. Megöregszik a falu, és elfogy a nép.”

Jázova–Hódegyháza küzdelmes, de boldogulást és gyarapodást hozó múltat megélt bánsági magyar falu. A dohánytermesztés, az állattartás, valamint az intenzív zöldségkultúrák egyaránt sikerre jutottak a határ megfelelő részein. A környéken nagy múltú hagyománya van a vadászatnak. A település melletti sík terület ma is élőhelye az Európa-szerte ritkaságnak számító túzoknak. A falu halastórendszere nemcsak látványnak szép, de gazdasági szempontból is igen jelentős lehet. Elkészült az új parókiaépület, mely – noha a faluba Szajánból jár ki az atya – a helyi kulturális élet és a turizmus céljait is szolgálhatja majd. Van tehát miből meríteni és építkezni ahhoz, hogy az elcsöndesedő falu újra élettel teljen meg.

„A jövő titok előttünk. […] Nekünk a népek múltját s jelenét kell számításba vennünk, hogy jövőjükre következtethessünk”– írja 1882-ben Kálmány Lajos, aki – bár látva, hogy „a Temesközbe behúzódó magyar községeknek erősítésre van szükségük” – a bánsági magyarság szaporodását, nemzetiségéhez való ragaszkodását és életrevalóságát hangsúlyozva bizakodóan vélekedett a jövőt illetően.20

Tanulmányomat – fenntartva a bizakodás hangját – ugyanazokkal a mondatokkal zárom, amelyekkel a Jázován végzett kutatások egy szeletét közreadó, 2005-ben megjelent írásomat is befejeztem: „Csak reménykedni tudunk abban, hogy kutatómunkánk nem egy végleg eltűnő közösség kultúrájának a 24. órában történő rögzítése. Ha a szegedi nagytáj népének hagyományából az ott megbúvó számtalan értéket felszínre hozzuk, ezek változását és továbbélését napjainkban figyelemmel kísérjük, talán a reményvesztett jelenben biztatást is sugározhat munkánk a fogyó, de fennmaradni akaró bánsági magyarság számára.”21

JEGYZETEK

1. Juhász Antal (szerk.): Észak-Bánság paraszti műveltségéből. (Táj és népi kultúra 3.) Szeged, 1999; Uő. (szerk.): Szajáni gyűjtés. (Táj és népi kultúra 4.) Szeged, 2003.

2. Vö.: Borovszky Samu (szerk.): Torontál vármegye (Magyarország vármegyéi és városai) Budapest, é.n. (1911), 56. és Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. I. Akadémiai Kiadó, Bp., 1963. 858.

3. OL. UC 238:19. (1813. június 14.) Urbáriumok és összeírások a Magyar Országos Levéltárban (Urbaria et Conscriptiones) Arcanum: Bp., 2004. (CD-ROM) A korábbi kutatás az újratelepítés idejének meghatározásában többféle álláspontot képviselt. Bálint Sándor 1760-tól indulva több telepítési hullámot feltételez. (Bálint Sándor: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974.75–2. Szeged, 1976. 179–180.) Az újratelepülés 1760 körüli kezdetének ellentmond, hogy sem a bánsági megyék úrbérrendezése kapcsán készült összeírásban (1780), sem pedig az I. katonai adatfelvétel térképszelvényén (1784) nem szerepel a település. Kálmány Lajos 1800–1810 tájára teszi a falu újranépesedését. (Kálmány Lajos: Szeged népe. II Temesköz népköltése. Aradon, 1882. IX Legújabban Kovách Géza Jazova–Hódits települést az 1828-ban megjelenő új helységek sorában említi, majd ugyanezen munkájának egy másik táblázatában 1838-ban magyarok által telepített helyként jellemzi. (Kovách Géza: A Bánság demográfiai és gazdasági fejlődése 1716–1848. (Dél-alföldi Évszázadok 11.) Szeged, 1998. 112, 130, 221, 236, 259, 343.)

4. Kálmány Lajos: i.m. IX Bálint Sándor: i.m. 179–180.

5. Pl. a rossz, parlag, szegényes földet, házat jelölő Hatrongyos. Vö.: Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. I. Bp., 1997. 575. és Inczefi Géza: Szeged környékének földrajzi nevei. (Nyelvtudományi Értekezések 22.) Akadémiai Kiadó, Bp., 1960. 37.

6. Vö. Borovszky Samu: i.m. 56; Bálint Sándor: i.m. 179.

7. Vö. Kiss Lajos: i.m. 599.; Cs. Simon István: Falu a szikesen – Jázova 660 éves. Szabad Hét Nap, IV évf. 35. sz. (1997. VIII 28.) melléklete, Szabadka, 1997. 2.; Törköly István:  Hódvadászat, varjúhús meg Dzsingisz kán. Magyar Szó (2004. július 27.) Újvidék.

8. Kiss Lajos: i.m. 599.

9. Borovszky Samu: i.m. 484.

10. Cs. Simon István: i.m. 3.

11. Kálmány Lajos: i.m. 9.

12. Cs. Simon István: i.m. 3.

13. Hegedűs Antal (szerk.): Bácskai és bánáti jobbágylevelek (1676–1848). Fórum Kiadó, Újvidék, 1984. 167–172.

14. Országos Magyar Királyi Statisztikai Hivatal. A Magyar Korona Országainak mezőgazdasági statisztikája. I. (1895) Budapest, 1897. 578; A Magyar Korona Országainak mezőgazdasági statisztikája. II (1895) Gazdacímtár. Bp., 1897. 456–467.

15. Rubinek Gyula (szerk.): Magyarországi gazdacímtár. Bp., 1911. 769.

16. Papp Árpád (szerk.): A Vajdasági Magyarok Néprajzi Atlasza. CD-ROM, Szabadka, 2002. XV.5.3. – 1a, 4a; XVI.4.1. – 1f, 2f, 4f,e, 5e.

17. Gubás Jenő: Veszendő végeken. Tótfalu, 1997. 6–7.

18. Cs. Simon István: i.m. 2. Vö. még: Cs. Simon István: Hódfarkú cserepek darabjai. Magyar Szó, Újvidék (2003. december 6.–7.).

19. Fehér Mayer Mária: Orvosság kerestetik. Az elcsöndesedő falu, Hódegyháza. Családi Kör, Újvidék (2006. 02.23.).

20. Kálmány Lajos: i.m. XVII XXI–XXII.

21. Simon András: „Ilyen dógos nép, mint Jázován, tán nincs is…” A gazdálkodás és életmód változása egy bánsági faluban a 20. században. In: Barna Gábor–Mód László–Simon András (szerk.): „Szent ez a föld…” Néprajzi írások az Alföldről. Szeged, 2005. 67.