Kass Jánostól – a Korunkban először 1964 áprilisában. Néhány apró rajz, júniusban pedig a Szerelők. 1968 áprilisában pedig – egy Kondor Béla-reprodukcióval együtt, műmellékleten –, Madách-illusztráció.

Kass Jánost akkoriban elsősorban mint az Új Írás kitűnő, új szemléletet hozó művészeti szerkesztőjét ismertem. A távolból. Négy évtizednek kellett eltelnie, hogy személyesen is megismerkedjünk. Buday György , az egykori kolozsvári, majd szegedi és London-közeli világhírű grafikus hozott össze minket, pontosabban egy rá emlékező Korunk-könyv, előbb Budapesten, aztán a szegedi Kass Galériában.

Most tudom igazán, hogy mekkora az adósságunk Kass Jánossal szemben. Törleszteni kellene belőle. Egyelőre szerény formát tudok választani. Néhány hosszabb idézettel az esszé-szinten író Kass Jánostól – és az őt méltató írásokból, az Írások és képek című kötetből (Holnap Kiadó. Bp., 2006.). 20. századi fontos történet tárul fel belőlük, tanulsággal a 21. századnak.

A szegedi évekből:

„Itt voltam gyermek. Itt járt Móra Ferenc, Móricz, Buday György és a Gumiember. Vaszary János színes krétái, festőládája volt csak az igazi csoda s a múzeum. Jól emlékszem Móra Ferenc kék szemére, a mennyezetig zsúfolt polcokra a dolgozószobájában, örökké égő szivarjára, bricseszére. Jártunk nála leanderes udvarában. Először megmakacsoltam magam, kapaszkodtam kerítésbe, falba. A beharangozott vadember egy ősember képét idézte nekem, s megrökönyödve láttam nagyapja mellett egy kisfiút állni, az unokáját. Ő volt a Vadember. Sárga tapló-sapkája megigézett, ámulva néztem, feledve a sírást. Büszkén ültem a bricskán. Elvitt magával minket megvizitálni az általa feltárt avar temetőt. A lovak fara rengett, felkötött farkukkal csapkodva hajtották a legyeket, tomporuk izzadt, nagy lócitromokat potyogtattak ügetés közben. Hosszú porfelhő lebegett a levegőben. Dobogó szívvel lestem be a sírba, ahol dombornyomatként hevertek a csontok. Ez az élmény szorongatta újra a torkom, amikor megláttam tavaly a Trogmayer Ottó által megásott Szeged környéki »hegyeket«, s a kutatóárok metszésvonalán több rétegben feltűntek a holtak.

Megismétlődött a múlt.

Móricz Zsigmond tréfált: bújtam, kerültem, ha tudtam. Tartottam csutak bajuszától. Hatalmas óralánca vonzott, mint kis egeret a sajt. Így hát újra és újra a csapdájába estem. Nagyokat kacagott. Akkor már mindent telerajzoltam vasalószénnel; falat, papirost, röpködtek a pofonok. A parton agyagot lelve gyúrtam nyakig maszatosan bábut, lovat, szekeret. Este a gáton hazafelé Juhász Gyula kísérte anyámat gyakran, csendes szót váltva vele, s a sötétben fekete figurája távolodva ismét elenyészett, lassan tűnt el a homályban.

Ez volt az aranykor.”

A budai, Városmajor utcai házról. A környékről,
híres lakóiról:

„A házban él a tulajdonos is, Basch Loránd, a Baumgartner Alapítvány kurátora, ügyvéd, műgyűjtő, Babits Mihály egykori jobb keze.

A földszinten lakik albérlőként az ifjú Fodor András és Domokos Mátyás, gyakori vendég náluk Lator László. Babits születésnapján megfordul itt Illyés Gyula, Flóra, Weöres Sándor, Károlyi Amy, a magyar irodalom jelesei, és Basch Loránd meghívására összegyűlnek a múzeumnak berendezett földszinten teázni és emlékezni, a házi oltárként elhelyezett Babits-relikviák között.

Pogány Ö. Gábor (PÖG) az államosítás elől védett múzeummá nyilváníttatta a helyiségeket, hiszen Vágó Pál, a genfi Népszövetségi Palota építésze tervezte a házat, amelyben ma a Nyugat Múzeum működik. Az utca felé forduló homlokzat egyszerű és kiegyensúlyozott, csak a műteremablak és egy szerény erkély fedi fel a belső terek változatos funkcióját. A Bauhaus-épület remekmű, egy nagy építész alkotása.

Néhány utcával feljebb lakott Ferencsik János, a közelben, a párhuzamos utcában Szimonidesz Lajos tábori püspök. Az Alma utcában Klaniczay Tibor irodalomtörténész, a jeles Balassi-kutató. A János Kórház felé a klinika, ma az Érsebészet működik itt, a szívműtétek színtere és dél felé ott a Déli-vasút. A Bors utcában lakott Göncz Árpád, a Vár oldalában Csortos Gyula.

Csendes környék volt ez, ma benzinbűzzel telített főútvonal.

A terasz, ahol a fényképek készültek, a kertre néz. De a Csaba utcában, amint azt a Filmben Mészöly Miklós oly gyönyörűen, torokszorítóan megírta, hamarabb megy le a nap és hűvös levegő húzódik le délután az árnyékos Kis-Svábhegyről.”

A kor értelmezése:

„Az, hogy a 20. században Recsk vagy a Gulág, Faludy vagy Szolzsenyicin, Auschwitz vagy Afrika: ugyan hányan tudnak róla? Hányan tudtak annak idején arról, hogy hol van Recsk, alig öt évvel a holokauszt után! Ma a tévé ontja a híreket, a mai banalitás kioltja a tegnapi hír értékét! Papucsban nézzük a mészárlást!

De a Költő a banalitást, a szenvedést a művészet teremtő erejével felemeli a porból és fehér lapra felírja címként: Börtönversek!

Milliók némán szenvednek, hurcolják az elszenvedett gyalázatot, hiszen szenvedni szégyen, nem is fogják fel, mi történik körülöttük s velük!

A felismerés, az intuíció, a lényeg kiszűrése és műben megformálása kevesek privilégiuma! A megismerés, a felismerés hosszú folyamat, út! Einstein relativitás-elméletét a húszas évek elején mindössze néhány tudós ismerte, tíz évvel később néhány száz tudott róla: ma már középiskolás közhely! Banalitás! De Einstein zsenije, a felismerés villámfénye, a Költő tehetsége a versben átírja a szenvedés matematikai képletét. Megérteti velünk a törvényeket, a fény sebességét, a szenvedés verssorokba, metrumokba zárható ritmusát!”

Madách az időben:

„A Zsdanov–Révai-féle úgynevezett kultúrpolitika lassú összeomlása Bartók Csodálatos mandarinjának a bemutatásával kezdődött 1956 tavaszán, amikor Lakatos Gabriella táncolta a Lányt, Vashegyi Ernő a Mandarint Harangozó Gyula koreográfiájára. Azután következett október 22-én, a forradalom előestéjén Bartók III zongoraversenye az Erkel Színházban. Tombolt a közönség, Cziffra György zongorázott, és nem sokkal később már Párizsban ünnepelték őt.

A forradalom elbukott, de a világ ennek a szupernova-robbanásnak a fényében látta meg, hogy e kis országnak óriásai vannak. Van, aki egy szál fegyverrel, van, aki tollal, más vonóval, ecsettel vagy a zongora mellett képviseli hazáját.

Az egyik kiküzdött eredmény Az ember tragédiája bemutatása volt, s már Major Tamás is kedvet kapott Lucifer bőrébe bújni, majd a Mózes színrevitele lett igazi reveláció, páratlan siker, gazdag élmény, nagy katarzis. Akkoriban a Mózes szövege – amelyet Keresztury Dezső dolgozott át – demonstrációnak számított. Mózes ürügyén nekem pedig alkalmam nyílt arra, hogy az Ószövetséggel foglalkozzam. A dráma, a hozzá készült illusztrációkkal a Magvetőnél jelent meg 1966-ban 7000 példányban.”

Új Írás – Kassák – Kass:

„Az Új Írás 1967. márciusi száma negyven oldalon ünnepelte a 80 éves mestert, Kassák Lajost.

A terv és az előkészület már az előző év kora őszén napirendre került. Az akkori szerkesztőség: Juhász Ferenc, Váci Mihály, Farkas László és a főszerkesztő, Baranyi Gyula, felkérte az írót, adja hozzájárulását, vegyen részt nemcsak műveivel, de mint tipográfus is a márciusi Kassák-szám megformálásában.

Kezdetben a lap teljes terjedelmét, 128 oldalát szántuk Kassák publikációinak. Később 40 oldalt tett ki az összeállítás, de ez is nagy eseménynek számított akkor.

Közel öt hónapon keresztül dolgoztunk együtt Kassákkal. Ambícióval és kedvvel tett eleget a szerkesztőség kérésének, és végig nagy aktivitással vett részt a munkában.

Az eredmény: számos vázlat, variáció, terv, próba, levélváltás, korrektúra. S végül a kész Új Írás szám: a címlapon és a mellékleten művei, grafikái, tipográfiája.

A megjelenés egybeesett születésnapjával, kiállításának megnyitásával, Fészek-béli ünnepi estjével.

A Zrínyi Nyomda és főmérnöke, később művészeti igazgatója, Erdélyi János mindent megtett, hogy időben jelenjék meg a lap. Méltó kivitelben, hiszen Kassák szakszerű előírásai, nagy szerkesztői gyakorlata és tapasztalata még ismert volt az akkori nyomdászok között, szerették, becsülték őt.

Ez a néhány hónap feledhetetlen.

A látszólag zord Kassák a közös munka hevében feloldódott, vonzó lénye, egyénisége, gyakran mosolya egy-egy eredmény láttán átformálta kemény, faragott vonásait.”

És most a művészről magáról,
ahogy 2006-ban Székely András látta:

„Kass János [...] mégsem élt könnyű időkben, ha a könyvművészet sorsát nézzük. A Tevanok, Knerek, Kozma Lajosok korszaka lejárt, amikor pályáját kezdte. És megérkezett a számítógép, meg ezzel együtt az általános igénycsökkenés, olvasásundor, a »Gutenberg-galaxis« fokozatos fekete lyukká sűrűsödése. A funkcionális analfabéta középiskolások jelentik a legnagyobb fenyegetést a könyvszakma számára – ijesztget egy tanulmány a 2006-os budapesti tavaszi könyvfesztivál alkalmából. Lassan megvalósulni látszik Ray Bradbury rémlátomása: a városok határában »eleven könyvek« fognak kóborolni, emberek, akik emlékezetből tudnak egy-egy klasszikus művet. Persze, az irodalom és a tudomány valaha így kezdődött: szóbeli volt a törvények hagyománya, a költészet vagy a gyógynövények fajtáinak ismerete. Akár a könyv is újjászülethet, hiszen a könyvek emberei nem kivert kutyaként kóborolnak, hanem a földrészeket könnyedén összekötő cyber-térben keresik egymással a kapcsolatot, és a praktikus kompakt lemezekről egyre fejlettebb technikával lehet egyre könyvszerűbb füzeteket nyomtatni, ha kell, s annyi példányban, amennyire szükség van.

Kass János ugyanakkor megérhetett egy csodálatos korszakot valamikor 1950 és 1980 között. Amikor a kultúra helyettesítette azt, amit pontosabb kifejezés híján szabadságnak nevezünk. Amikor lecsukhatták az embert egy versért, de ez azt is jelentette, hogy fontos volt a vers, a szó, a gondolat. Ma egy rádióműsor reklámja azzal hivalkodik, hogy náluk nincs holmi fecsegés. »Csak könnyű zene.« Látszólag derűs idők járnak ránk – de lehet, hogy a nehéz idő a könnyebb, ha meg lehet kapaszkodni évezredek irodalmának, muzsikájnak és művészetének hagyományában. Ahogy például annak idején Kass János tette.

És mert alkotóként tette, másoknak is kínál fogódzót a jelenben.”

Végül Angyalosi Gergely véleménye:

„Kass János képei nyilvánvalóan azt a nézőt is képesek megszólítani, aki nem olvasott Madáchot, Juhász Ferencet vagy – horribile dictu – Shakespeare-t. Művei lenyűgözhetik például azt a külföldit is, aki nem ismeri a Kékszakállút, a Cantata profanát vagy a Psalmus Hungaricust.”

Kass Jánost olvasni kell. Olvasni a képeit, grafikáit, egy kor – több kor – hiteles lenyomatait.