Július 2007
Történelmi tér, mozgástér, kényszerpálya


  Beszéljünk a muzsikáról (vers)
  Lászlóffy Csaba

  „Térbeli fordulat” és a várostörténet
  Gyáni Gábor

  A „katasztrófa” okai
  Romsics Ignác

  Európai célok – közép-európai lehetőségek
  E. Kovács Péter

  Kettős függésben: Erdély államisága a 16. században
  Oborni Teréz

  Mozgástér a kényszerpályán
  Hermann Róbert

  Egy sajátos földtulajdon: a székely örökség
  Egyed Ákos

  A Magyar Népi Szövetség kisebbségpolitikájának korlátai 1946-ban
  Nagy Mihály Zoltán–Olti Ágoston

  Keresem a metaforát (Európai Napló)
  Sz. Benedek István


Toll
  Kasstól – Kassról
  Kántor Lajos


Tájoló
  Elcsöndesedő falu?
  Simon András

  Julius Krohn, Róheim Géza és Mircea Eliade sámánképe
  Sarnyai Csaba Máté


História
  Hat elaggott férfiaknak…
  Murádin János Kristóf


Mű és világa
  Naphimnusz a Kálvárián
  Poszler György


Téka
  Rókák és struccok (Átfogó)
  Bogdán László

  Nyolcvan év nagyhatalmak érdekzónáiban
  Stanik Bence

  Az arctalan közösségtől az egyéniesített társadalom- és kultúrakutatásig
  Pozsony Ferenc

  Archetipikus szimbolizáció és reprezentációi
  Peti Lehel

  Ars peregrinandi
  Nagy Zoltán

  Olvasó kizárva
  Kovács Noémi

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  A szabadság apostola
  Heim András

  Libertariánus honlapok
  Mihai Sârbu



  Lépcső/ház
  

  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Sz. Benedek István

Keresem a metaforát (Európai Napló)

 

Ismét Burmában

Nem illendő az istenre fogni mindent ami

velünk vagy mással történik

Tamási Áron: Angyalok éneke

 

Valahol azt olvastam, hogy Pithia nem nő volt hanem férfi, másutt a szerző arról akart meggyőzni, hogy sárkánykígyó rejtőzött Delphiben (pithon). Talán mindkettő egy személyben? Jekyll és Hyde? Szorgalmasan feljegyezték, hogy Pithia mivel szédített másokat. Azt azonban csak találgatják, hogy mi lehetett a maszlag ami a jövőbelátót elszédítette, vulkáni kigőzölgés, kábítószer, netán az élvezet, hogy színházat játszhat? Bizonyos vagyok benne, hogy a sikeres jövendöléshez a jóson és a kábulaton kívül egy harmadik valami is szükségeltetik, a jel.

Mindez most azért jut eszembe, mert amit én szeretnék jósolni, nem akar bekövetkezni, pedig az időm egyre fogy, és az orákulumok száma gyarapszik. A maszlagot ugyan már fiatalon beszedtem, mérnöki mesterségem azonban eleve alkalmatlanná tesz a hitegetésre, így az egyetlen amihez kezdhetek, hogy járom a világot, és keresem a metaforát amit elmondhatok. 

 

Első orákulum

 – Hogy hívnak engem? – fordul felém a pepitanadrágos bácsi izgatottan, amikor a légikisasszony kezébe nyom egy űrlapot, hogy kitöltse.

A pepitanadrágos bácsit a sors és a légitársaság szeszélye ültette mellém. Eddig csak az öltözetét tartottam bolondosnak, megalapozatlanul, hiszen létezik honfitársaimnak egy módosabb és önmagával teljesen elégedett rétege amelyik megengedheti magának, hogy könnyednek tűnjön. Ennek legegyszerűbb módja egy pettyes vagy pepita nadrág, lehetőleg lötyögős (amit  úgy húz össze a nadrágszíj mint függönyt a zsinórja), hozzá egysoros zakó (ha lehet, nagyobb kockákkal mint a nadrág, és tüdőpiros színben), éppencsak láttatva a selyeming gallérját. Az ing nyitott, annyira mélyen, hogy kicsillanjon alóla az aranylánc,és a vak is lássa, hogy viselőjét nem fojtogatja nyakkendő. A bácsi hosszú órákon keresztül ült mellettem szótlanul, és már az is meglepett volna, ha első életjelként, az én nevemet kérdezi. A sajátját akarta tudni.

Elkérem az útlevelét, belenézek, és megmondom. Ettől láthatólag megnyugszik.  Később elindul az illemhely felé, de az ajtaját nem képes kinyitni. Azután mégis sikerül. A felesége külön ül, odébb húzódva a másik sorba, és amikor az öreg hosszú idő elteltével sem tűnik fel újra, nem személyesen megy utána, a stewardest kéri meg, hogy rádörömböljön. Amikor ujabb óra multán sem jön ki a férje, az asszony kérésére rátörik az ajtót.

Megdöbbent a közjáték. – Bolond? Valóban bolond az öreg?

Néhány percig nagyon értelmesen el lehetett beszélgetni vele. Talán csak az lett volna figyelmeztetőjel számomra, hogy németül feltett kérdéseimre időnként angolul válaszolt (Ezt azonban jópontként könyveltem el. Lám Shakespeare nyelvén is tud!) Most kiderül, hogy lóg egy kereke!?

Nemcsak a nyelvtudása miatt hittem teljesen épeszűnek útitársamat, többet nyomott a latba váratlan kérdése, nyomban a felszállás után, amikor azt fontolgatta, hogy leüljön-e mellém: -Was für ein Landsmann sind Sie? Miféle szerzet maga?

Tudom, a kérdés német eredetije jóval ártatlanabbnak tűnik, honfitársaim használatában azonban úgy kell értened: – Hát ez meg mit keres itt, ez az alak?

A thai, légitársaság gépével repültünk, Ázsia fölött, isten tudja hány náció fiai, de ő, hallva a számára idegen beszédünket hirtelen mégis otthon érezte magát.

– Úgy kellene folytassa, hogy: – Mit keres maga az én gépemen? –hergel Lucifer, –úgy, ahogyan otthon megszokta, azzal az arroganciával ami a többségnek már majdnem örökletes tulajdonsága. -Nézd! Nem olyan, mint mi! Mi jogon létezhet az ilyen?

– Mi ez? Tanitómese arról, hogy ha úgy viselkedsz mint a többiek ( lényegtelen, hogy épeszűen vagy hibbantan) elkendőzheted egyéni bolondériádat?- töprengtem. Bármennyire is berzenkedek Nietzsche ellen, ő mondta valahol, hogy „az elmebaj ritka az egyénnél, de jellemző a népekre, államokra és korokra.”

 

Második orákulum

 A véletlen tehet róla, hogy jónéhányan (értsd: milliók) éppen egy Nietzschei államintézetet fogtunk ki életterünknek, évtizedeken keresztül. Ráadásul, úgy hittük, hogy életfogytiglanra lettünk itélve.

– Mikor lesz már vége ennek az őrületnek? – kérdezte moldvai barátom újra és újra ugyanazt tőlem, mire én újra és újra ugyanazt válaszoltam:

– Majd ha lelövik csau tatát!

Hogy így lesz, bizonyos voltam benne, utólag mégis korholnom kell magam, több okból. Mindmáig egyetlen megvalósult jóslatom semmivel sem sikerült pontosabbra, mint Hermann Kant jövőbelátása Ötvenhat utánra, amikor azt hirdette, hogy a századfordulóra Magyarország kiszabadul a keleti tömbből. Pedig a híres férfiú nálam sokkal veszélytelenebbül jósolhatott, mert akinek jövendölt, nem „dolgozott be”. Én, ennek ellenére megúsztam, „istenkáromlásom” sohasem került iratcsomóba (tudtommal), bizonyságként, hogy a barátságnak is felfedezhetők eddig ismeretlen, allotróp módosulatai. Az alapvető hibát másutt követtem el, azt hittem , hogy (bajainkra megoldásnak) ennyi elég is.

Később, a huszadik század fordulóján, egy másik barátom (itteni német), homlokegyenest másként látta a (majdnem változatlan) helyzetet, de puska nélkül neki sem sikerült elképzelni a megoldást. Most én lettem a kérdező, és a barátom úgy hitte, megtalálta a gyógyírt. Heinz szerint Dél Tirol a minta, nemcsak az ideális kisebbségi létre, arra is, hogyan kell azt elérni.

– Ott, nálatok, még nem született meg az a nemzedék amelyik hidakat és kaszárnyákat robbant, úgy mint itt a Dolomitok tövében. A generáció, aki már nem birja tovább, és az életét is hajlandó kockára tenni.

Sajnos a barátom feledte, hogy Itáliának abban a csücskében, és akkor, létezett egy olasz nevű és német szívű hazafi, egy született diplomata (Silvio Magnago), mi több, ez a csudabogár talált a többségiek között egy hozzá hasonlóan kiválót (deGasperit), és ha mindez nem lenne elég megmagyarázni a sikert, akkoriban már alakult az új Európa.

 

Harmadik orákulum

 A harmadik orákulum egy könyvből szólt hozzám. Graham Greene „Köln” című írásában két hölgy beszélget a pályaudvar restijében. Mindketten világlapok külföldi tudósítói, és egyikük már erősen becsípett.

„– Mr.Savoryt én fogom interjúra bírni.

– Mit keres az Orient-Expressen?

– Keletre utazik, hogy anyagot gyűjtsön”.

Ez a néhány sor úgy ragadt meg a fejemben mint a Kelet reklámja. Felszólítás, hogy tarts mindig Keletnek ha világot akarsz látni, és „anyagot szeretnél gyűjteni” a párbeszédhez amelyet a Feljebbvalóval és önmagaddal folytatsz, mielőtt jósolni merészelnél.

 

 

 

U-ti a feltételes néma

 

De maga szereti az itteni embereket és az országot, és ezt nem kényszerből teszi.

H. E. Bates: A jacaranda fa

 

Szóljon, ha ért valamit abból amit mondok!

 Burmába megyek, isten tudja hányadszor, mert bűbájos emberekkel teli, mert beláthatatlan és titokzatos, mert csodálatosak a hegyei, és varázslatosak a templomai, és mert számtalan példaképem járt arra. Mielőtt elindulok, reálpolitikus őrangyalom (összebékíthető egy angyal a materializmussal?) elém csúsztatja a cédulát az el nem felejtendő kulcsszavakkal: diktatúra és polgárháború; kibogozhatatlan Bábel; kikúrálhatatlan hit a babonákban; túlzásba vitt vallásosság, ami annyira buddhizmus, mint amennyire keresztény a vudu-; csak mi számítunk, férfiak! és letörölhetetlen mosolyú maszk az arcokon. Ebből a használati utasításból könnyen fejben tartom mindazt, amit a Balkánon magam is megéltem, a többit azonban mindinkább elfelejtem ahogyan magával ragad az utazás varázsa, és képzelgésem arról, hogy Kelet és Nyugat egyformán gondolkodik. Valahányszor elbizonytalanodnék ez utóbbi hitemben, Parkinson klasszikussá vált bestsellere jut eszembe, az a fejezet belőle, amelyik a brit és a kínai metódust hasonlítja össze, hogyan választhatsz a pályázók közül. Többször is elolvastam mígnem rájöttem, sehogy, európai vagy ázsiai a módszered, egykutya, helyetted mindenütt a Feljebbvaló rostál.

Utólag visszagondolva a történtekre, Parkinson európai tanmeséje helyett egy távol-keleti jelenet nagyobb hasznomra vált volna. Japáni utamon történt, egy nemzetközti hírű vállalatnál, a fiatal mérnök kollegát hivatta a főnök. Látótávolban voltak egymástól, nem kellett kiabálnia. Nem is kiabált, sőt mégcsak mondani sem mondott semmit, csak felemelte a kezét, és két ujjával csettintett. Úgy, ahogyan a kutyának szokás. – Itt ez a tradíció! – magyarázták meghökkenésem láttán. Hagyomány, ami ezen a tájon a számodra érthetetlen történéseknek is értelmet adhat. Nem tisztelik, hanem félik. Ne csodálkozz tehát tisztelt olvasó, ha néha messzire visszakanyarodok az ázsiai időbe és térbe, hadd lám most mit kellene tegyek, ha feledném európaiságom.

A vonat már kiszolgált; én repülőn érkezek Rangonba, légkondicionált, neonfényes váróterembe, de amikor kilépek az utcára, a járdaszélén a holdvilág mosolyog rám. Kétségtelen, hogy éppen rám, hiszen a cipős dobozon, amit a feje fölé emel, a nevem feketéllik. Ekkor még nem sejtem, hogy ez a számomra szokatlanul kerekképű és örökösen mosolygó idegen, akit a továbbiakban – az egyszerűség és óvatosság kedvéért- nevének csupán a töredékét felhasználva Utinek nevezek (mert Burmában minden férfi neve elé illik kitenni az U-t, ami urat jelent, és mert hosszú a titkosszolgálat keze) a barátom lesz. Egy lassú és bonyolult folyamatban, amit a barkochbázáshoz hasonlíthatnék, ha azt veszem alapul, hogy tőmondatok és egyszavas harci kiáltások képezték az alapját. Az olvasó már bizonyosan rájött, hogy aki most U-ti néven a barátom, azonos az idegenvezetővel, akire hajdani burmai utamon az Ohjaneinnein, röviden Ohja (Óh-igen) csúfnevet ragasztottam, mivel a mód ahogyan az igenlést és a tagadást (állandóan) egyetlen szóba, vagy mondatba fűzte meghökkentett, és ugyanakkor kaján örömmel töltött el; nála jobban még senki sem példázta, hogy az értelmetlen szövegnek is lehet létjogosultsága, valahányszor a felfogható veszedelmessé válik. Barátokká lettünk, engem azonban örökös bizonytalanság gyötört, vajon a másik érti-e amit mondok, mi több, megérti-e  amit akarok. Valahányszor nem az történt amit szerettem volna, sikertelenségemet a német nyelv nyakába varrtam. – Beszélj lassan és érthetőbben! – szidtam magam. – Ne feledd, micsoda kín volt számodra is, az első idegen nyelvet megtanulni!

Itthon a barátkozás egyszerűbb. Az kell kiderüljön, amit anyanyelvem találó módon úgy fejez ki, hogy szót értek-e valakivel vagy sem. Akadályozhat a másik nyelve vagy a saját gondolatvilágom, kérdéseimmel előbb-utóbb körbetapogatom az idegent, és akkor nyugodt szívvel skatulyázhatom be. Valahogyan úgy, mint amikor diákkoromban faggattam a Medgyes környéki szász barátom:

– Honnan veszed, hogy Rolfi rendes srác?

– Falumbeli és német, – válaszolt Mischi.

Argumentuma ellen nem létezhetett ellenvetés, hiszen sokszáz esztendő formálta kényszerűségből hitté. Majdnem így  csattantam volna  fel én is. Most kinevetem magam, nem európaiságom jogán, inkább azért, mert közben változott a világ, és vele együtt az összetartozás értéke is.

Itt azonban a süketek párbeszéde kezdődött. Meghökkentő, hogy ez csak kezdetben zavart. Visszavedlettem ősemberré aki ösztönösen kellett megérezze, hogy barát vagy ellenség áll előtte. Talán ezért is kötődött meg, és fonódott egyre szorosabbra a barátságom U-tivel. A baj csak az, hogy lakik bennem egy  „rendcsináló”, aki életem szereplőiről mindent meg akar tudni. – Olyan ez, mint a felfedezések és a tudomány viszonya – nyugtatom magam –, először feltalálták a gyufát, és utána megmagyarázták, hogy miért ég. Tény, hogy énem nem elégszik meg azzal, hogy barátokat rostál nekem, azt is szeretné kideríteni, hogy miért éppen ők azok, ezért néha tapintatlan és szemtelen velük, vagy csak végtelenül naiv. Az „újakat”, az idegeneket, élettapasztalatom és előítéleteim szemüvegén keresztül bámulja, és többnyire úgy jár mint én a kaleidoszkóppal, gyermekkoromban, valahányszor fordítottam rajta,  még pompásabbnak bizonyult a kép, de sajnos teljesen másnak.

– Annyit már megtudtál róla, hogy szereti a feleségét!

– Meg azt, hogy van egy kislánya.

– Ez eddig mind jópont!

– Akárcsak az, hogy nem burmai.

Igen, így mondta, hogy ő csak egy kis nép fia. Egyenesen kérkedett azzal, hogy nem többségi birmán, hanem arakán.

Időbe tellett, amíg rájöttem, hogy ennek a történetnek valójában három főszereplője van, egy férfi és két leány; U-ti, Chit és Khine. A férj, a feleség és a barátnő. Egy arakán fiú, egy birmán leány, és egy arakán leány.

– Nálunk a népek csak maguk között házasodnak -, magyarázza Khine amikor óvatosan U-tiről faggatom, és mivel úgy hiszi, hogy én, az idegen, ezt aligha értem meg, hozzáteszi:- Mi arakánok összetartunk.

Khine az uj idegenvezetőnk akit U-ti adott mellénk, és amikor kettesben maradunk U-tivel „lekáderezem”:

– Megbízhatok benne?

– Vegye úgy, hogy rokon!

– Úgy veszem, és ekkor már esküdni mernék rá, hogy Khinet is valahonnan Arakánból sodorta Rangoonba a szél.

– Az arakánok, mai, angolosan ejtett nevükön rakhineok, egészen nyugaton, Bangladeshez és Indiához  közel élnek, az Arakán hegységben; ők a legvakbuzgóbb buddhisták – írja az útikönyv.

– Buddhisták, mert India hindu és mert Bangla muzulmán? Buddhisták, hogy ne legyenek összetéveszthetők?

– Semmi közünk Indiához, vagy a bangladeshiekhez – utasítja el U-ti hangosan meg sem kockáztatott feltevésemet. – A szüleim nem esznek marhahúst, de nem azért mert hinduk, inkább azért, mert sajnálják az állatokat. Mi rakhinenok az itteni hókuszpókuszban sem hiszünk, a birmánok szellemeiben.

Ezt persze nem szabad szó szerint vennem, mert U-ti rendkívül büszke arra, hogy ő egy madár ivadéka, méghozzá nem közönséges szárnyasé.  Burmában  az ember neve elárulja, hogy milyen napon született. Hétfő a tigris, csütörtök az egér, és a vasárnap, a legendás Garuda madár napja. Egy igazi U csak vasárnap születhet. Azoknak a  burmai szavaknak a száma amiket ismerek, a fél kezemen megszámolható. Közülük legkönnyebben a madár nevét tanultam meg. Úgy hívják: nye, mint ahogyan nálunk a kocsis szól oda a lovaknak. Bizonyos vagyok benne, hogy a Garuda mégsem lehet nye. Egy királyi madárra külön szó kell létezzen!

U-ti későn nősült, és amikor először jártam Burmában, még csak néhány hónapos lehetett a kicsi.

– Fiú? – kérdeztem tapintatlanul.

– Kislány.

– A kislányok bájosak és kedvesek, és jobban ragaszkodnak az apjukhoz! – válaszoltam őszinte lelkesedéssel (egyformán szeretek mindenféle emberpalántát, az örökmozgó kislányokat, akik egy kiscica bájával és egy felnőtt tigris energiájával szédítik a világot, meg az összeakadó lábú, bőgőmasinákat, akikből idővel a teremtés koronája válik, értsd: férfi). Még ki sem szaladt számon a mondat teljesen, már eszembe jutott, a kínai közmondás: A fiú gyermekek utáni vágy a lány gyermekek apja, amit durvábban is kifejezhetsz: a leány nem gyermek, hanem istencsapása! A feleség pedig, aki nem szül fiút, igazából csupán arra jó, hogy szolgálja, és eltartsa parancsolóját. »A férfiak a nők felett állnak, mivel Isten kitüntette őket … és , ha attól féltek, hogy az asszonyok ellustulnak, fenyegessétek meg őket, kerüljétek őket a családi ágyban, és verjétek meg őket!”. Elárulom, hogy az utóbbi kinyilatkoztatást nem a buddhizmus tanaiból idéztem hanem 4ik Sura, 34. verséből. Mentségemre szolgáljon, hogy ez is Àzsiában született, igaz, muzulmán használatra.

Érthető, hogy a fenti tanítást Burmában is megfogadták. Bármerre járok, az utakon csak nők dolgoznak. Teljesen bebugyolálva, az arcukat is, mint egy tuareg tevehajcsár. Néhány kilométerrel odébb, a kolostor körűl, férfiak serege ül a földön, vagy gugol, és semmittevéssel tölti idejét. Előttem a  szerencsétlen leányok puszta kézzel válogatják a zúzott kavicsot, gyékénykosárba rakják, és a fejükön egyensúlyozva cipelik tovább. Az autóutat javítják kőkorszakbeli eszközökkel. Számumszerű porviharban és rekkenő hőségben. A monszun óta nem esett egy csepp eső sem, féléves por takar mindent, találgathatom milyen az út menti fák eredeti színe. A kocsi minden ablaka nyitva, a hőség mégis akkora, hogy magamban azért fohászkodok, álljunk már meg, álljunk meg, és meneküljünk az árnyékba! A leányok égnek a napon, és dolgoznak. Náluk még az indiaiak is szerencsésebbek, ott legalább akad néhány állami állás, amit csak a nők tölthetnek be. Ezt onnan tudom, hogy éppen a napokban kaptak hajba a leányok és az eunuchok, mivel az eunuchok kasztja (ott ilyen is van) megpályázta a csak nőknek „félretett” állásokat.

Az érem másik oldala, hogy a vendéglőben fiú táncolja a leány szerepét (oly élethűen, hogy időbe telik amíg rájövök rá, hogy fiú), és a vendéglőben fiú gyúrja a tésztát, a leányok csak ülnek, és nevetgélnek. Ha ezek után azt hinném, hogy amit látok romantika, és a fiú a nehéz munkától akarja megkímélni imádottját, tévedtem, ő akar pénz keresni. A leányok pedig nem költészetre vágynak, hanem vagyonra. – A leányoknak nem illik virágot venni, csak ékszert – tanultam meg egy esküvőn.

– Burmában a kislányokat is szeretik –  rezzent fel gondolataimból a barátom.

Útközben U-ti –ha csak teheti, mindennap felhívja feleségét, ami errefelé korántsem egyszerű feladat, hiszen száz kilométeres körzetben jó ha egy telefon akad, U-tinak pedig nincsen handyje. 

A barátom feleségének egészen hosszú, kimondhatatlan neve van, amit többszörös nekifutásra sem sikerül megjegyeznem.

– Szólítsanak csak Chit chit-nek,- bátorít, amikor nagysokára megismerem. Mellettem űl a kocsiban, és miközben beszél, közelebbről bámulhatom meg furcsa száját, aminek szélén akárcsak a tengeri kagylón vékony vályú szalad, és kerek arcát, ami a birmánoknál (az etnográfusok szerint) 82 %-ban közeliti meg a kört; talán ezért hiszem, hogy  mindig nevetnek. Kényszerképzet, amiben a telihold is ludas, fülig érő szájjal rajzolják a meséskönyvekbe, holott csak azért tűnik vidámnak, mert lapos és kerek.

– És a szülők? Mit szóltak ehhez a házassághoz? – kérdem óvatosan, mert eszembe jut egy furcsa jelenet. Néhány esztendeje Burmában, valahol egy tó mellett aludtunk. Mi, fehérek, bungalóban, fürdőszobásban. U-ti a központi házban, a padláson, víz nélkül.

– A tulaj, az öreg birmán nekem az idegennek csak ilyen szobát adott – magyarázta felmérgelődve, én pedig törhettem a fejem, hogy ebből a rébuszból mi az, ami csak félig érthetetlen, és mi teljesen.

Először azt hittem, hogy ez a mondat csupán számomra tűnhet badarságnak, a valóban nem burmainak. A fehérnek, aki képtelen vagyok megkülönböztetni az idevalósiakat egymástól, és valahányszor búcsút veszünk a sofőrünktől, hogy fél nap múlva utánunk jöjjön, az a fülig érő szájú ismeretlen alak, aki a megbeszélt időpontban felénk közeledik, újra és újra el kell magyarázza, hogy tőle váltunk el a reggel, ő a mi vezetőnk. Ilyenkor mindig Karinthy jut eszembe, egyik történetéből az a különösen gügye gyerek, aki miután felkapaszkodik a dombra megkérdezi: – Mama én most a dombon vagyok? Kétkedésem a bizonyosban legalább akkora, mint az övé. Tény, hogy képtelen lettem volna felismerni, ki a birmán és ki nem, itt Myanmarban, a hajdani Burmában, ahol ugyan birmánok élnek a legtöbben, de nemcsak ők.  U-ti például nem birmán, ő olyan másfajta, aki tüntetően nem birmán. Mint említettem, amikor évekkel ezelőtt megismerkedtünk, azzal kezdte a bemutatkozást, hogy kijelentette: – Én nem vagyok birmán, rakhájnak születtem.

Időbe tellett amig agyam a fonetikusat visszaalakította angollá, a rakhájnt – angol helyesírás szerint rakhinera, és némi késéssel ugyan, de kiderítette, hogy ez az ember arakánbeli. Arakán Myanmar délnyugati állama, „csak” akkora mint egy átlag európai ország, néhány millió? lakossal – ők az arakánok.

U-ti színevallását tudomásul vettem, és egy egy ici-picit nyomban csodálni kezdtem ezt az embert, lám ki meri jelenteni, hogy ő nem olyan mint a többi. Csau országában edződtem, és visszaemlékszem az „Esprit” egyik számára, amelyben a francia riporternek csak idővel sikerül annyira „felhergelnie” marosvásárhelyi beszélgető partnerét, hogy az semmibe véve a (ki tudja hol rejtőző)  lehallgató készüléket, bevallja, hogy nem román. A hazaárulás második része még csak ezután következett.

Patriote? – kérdi az újságíró, választ azonban nem kap.

U-tit tehát besoroltam a fafejűek közé, pozitív értelemben, karakán-arakán, gyártottam belőle szójátékot. Gonosz énem azonban nyomban két magyarázatot is fűzött ehhez a huszárcsínyhez. Vagy azért vallja be, hogy más, mert itt mindenki-mindenkit szeret, vagy azért mert ezt a vak is  látja. Az első teóriát nyomban elvetettem mert ha igaz, akkor Burma a világ egyetlen ilyen országa. A másodikat sem nagyon hittem, eszembe jutott, hogy Ne Win (a diktátor), milyen sikeresen álcázta félig kínai voltát. Ki tudja mennyire különböznek ezek a keleti nyelvek errefelé? Maradt tehát a tiszteletem egy bátor ember iránt aki bevallja, hogy másfajta mint a többség.

 

Nem mindenki ilyen bátor, Chen a gépkocsivezetőnk sem. Vele angolul beszélgetünk, és közben eszembe jut , hogy mivel „nyugtatott” U-ti:

  Németül azt mondhat amit akar, mert nem értik a többiek, de az angolt azt lehallgatják.

Talán ezért árul el Chen először csak annyit, hogy keresztény.(A buddhista Myanmarban ez sem dicsérő jelző). Később, amikor megbarátkozik velünk, kiönti a szívét, és bevallja, hogy chin nemzetiségű, nem birmán.

– A rokonaim már rég Bangkokba költöztek. A bátyám másodtiszt egy containerhajón, és Tókióba jár. Övé ez az autó amivel fuvarozok. Én mérnök leszek, water irrigation engineer, de még várnom kell, mert az évi tandíj négyszáz dollár.

– Hogyan tud annyi pénzt összegyüjteni?

– A bácsikám, az USA-ból, megigérte, hogy küldi a tandíjat, és a többiek is segitenek.

– Kik azok a többiek?

– Mi baptisták vagyunk, és amerikai misszionáriusok jöttek hozzánk Indiából, nekik szabad téríteni. Csak nekik!

 –Jimmy Carternek?

Elneveti magát: – Ő még nem járt itt.

Az „úgyszintén féltek még” felsorolásban az ember általában magát hagyja a legutolsónak – így aztán én is csak most, a végén bököm ki, hogy jómagam sem kérkedtem örökösen azzal, hogy a másfajták közé tartozom. Annak idején, amikor ( évente sokszor) egy teljes napon keresztül vonszolt a gyorsvonat Nagyszalontáról Jászvásárhelyre, valahol, a kínszenvedés utolsó harmadában (Dorna után), előkerült a pálinkás üveg, és miután behúztunk belőle, szerencsét és egészséget kívánva az adakozónak: – Noroc şi sănătate!, felszabadultan szidtuk a többieket, akik nem moldovánok. Én, (az álcázott fekete bárány) sem lógtam ki a sorból, hála akkor még hihető román kiejtésemnek.

 

– Én nem vagyok burmai, rakhájn vagyok,- így szólt U-ti első, talán még a bemutatkozást is megelőző bátor mondata, amit azonban később megtoldott egy másodikkal:

– A feleségem birmán.

Ezt persze aligha olvashatta le arcáról idiótán nacionalista szállásadója, ott, a tónál. Idealista énem számára azonban vezetőnknek a sorsa és a személye ebben a pillanatban érdektelen lett,  pontosan olyannak tűnt mintha közép-európai használatra írta volna le a Teremtő szövegkönyvírója, és itt, az ázsiai bábjátékban csupán a kellékes jeleskedne, akár egy Kurosawa rendezte Shakespeare darabban. A tanulság maradt, kaméleonná kell legyél, vagy be kell menekülj a többségbe, jobb híján vegyesházassággal.

„Vörös és fekete”-szerű  történetet látok – magyaráztam magamnak –, egy vidéki, szegénygyerek, valahonnan a törpe kisebbségek közzül (az etnográfiai lexikon csak „futottak még”-alapon említi az arakánokat) a  fővárosba jön, feleségül vesz egy „megbízható” birmán lányt, aki egészen bizonyosan csúnya (csak így sikerül férjhez mennie), és a pályája nyomban ívelni kezd felfelé. Németet végez az egyetemen, idegenvezető lesz, egy országban ahol ehhez (akárcsak nálunk csau idején) a titkosszolgálat jóváhagyása szükségeltetik. Egy országban, ahol úton-útfélen, újságban, tévében, öles plakátokon, mind azt ismételgetik, hogy nincsen fontosabb mint a nemzetiségek jogai és összetartása, de pontosan talán senki sem tudja, hogy a központi hadsereg most éppen hol harcol ellenük, milyen területeket ellenőriznek a magánhadseregek, a nemzetiségeké vagy csupán egy ópiumkirályé, Chang Kai Shek Burmába menekített seregének roncsai, Mao Burmába szivárogtatott vörösei, a thaiok által pénzelt shanok, vagy éppen az indiaiak által támogatott chinek vagy nagák. Ők mind bábuk valamilyen hatalom a kezében, aki kihasználja, hogy kisebbségek, és demokrácia utáni  vágyuk jogos. Egy olyan országban járok, ahol a központi kormány úton-útfélen uj alkotmányt ígér, akkor, amikor a régit (ami egyenlő jogokat biztosítana mindenkinek), sem veszi semmibe. 

 –Ez mind tény –, szögezem le-, akárcsak az, hogy a többség ismét magához szippantott egy kisebbségit. Góbé barátom esetét élem meg újra, aki faragott székely bútort hagyott  a leányaira, a  Rajna mellett, csak éppen az anyanyelvét felejtette rájuk testálni. Hirtelen azon kapom magam, hogy kiújul otthon szerzett betegségem , mindent és mindenkit aszerint ítélek igaznak vagy gonosznak, hogy mennyire őrzi ősei nyelvét, hogy elnyomott-e, vagy többségi. Kérlelhetetlennné tett a saját sorsom, ezért felmentő körülményeket még gondolatban sem engedek kiagyalni.   

– U-ti szavai, sorsa, pontosan azt tükrözik amit vártál! – fortyan most fel európai énem,- a Kelet kiismerhetetlenségét. Ismét eszembe jut az utikönyvek oktatása, hogy Burmában birmán fiúnak csak birmán leány dukál, végső szükségben egy mon leány. A monokkal nem szégyen házasodni, mert ők avalójában khmerek. Azt pedig egy idegen is kell tudja, hogy ők építettek majd mindent ami Burmában csodálnivaló, elsősorban Pagant.

Persze a helyzet homlokegyenest más, ha leánynak, azaz értéktelennek születtél, akkor nemigen van miben válogass. Talán még egy wahoz is hozzámennél, ha nem félnél attól, hogy a kondérba kerülsz. Thwe kaján vigyorral irja le, hogy a gerillák legfélelmetesebb lélektani fegyvere a kémek vallatásakor, egy wa törzsbeli harcos jelenléte (Pascal Khoo Thwe ,From the land of green ghosts, A zöld szellemek országából). – Nézd már meg, akad-e rajta valami finomabb falat! – biztatják a wa katonát, és amikor az előlép, hogy megtapogassa a holnapi ebédet, a kém mindent bevall. Eddig a mese.

Khine szerint a wa hadsereg még a Csang Kai Shek öröksége. A generális már évtizedek óta halott, hajdani katonái  magatehetetlen matuzsálemek lehetnek, a wa hadsereg harcosainak száma azonban ma sem kevesebb mint hajdanán. Azt beszélik, hogy valahányszor jobblétre szenderül valamelyikük, kipótolják egy fiatallal Kínából. Ez a sereg az ópiumból él. Juliusban vetik a mákot, decemberben szüretelik. Ilyenkor lezárják a wa területre vezető utakat, és néha feltűnik egy vöröskeresztes  helikopter, hogy Kínába szállítsa a „beteget”.

– Fejvadász fiúhoz is hozzámehet egy birmán lány? – súgja fejemben a következő kérdést Lucifer.

– A fejvadászok húsz napi járóföldre laknak az úttól! – nyugtat meg Khine. Időbe telik amíg felfogom, kísérőm minden bizonnyal azt  hiszi, hogy tulajdon életem féltése fogalmaztatta meg velem a kérdést.

Hiába tiltakozok ellene, már a vakációmba is beszivárog a leghaszontalanabb emberi tevékenység a politika, és arra akar kényszeríteni, hogy klisékkel helyettesítsem életem szereplőit. Ebben sokat segít neki értekezésünk szófukarsága, aminek egyik oka a félsz. – Ez itt egy olyan színdarab –, magyarázom magamnak-, ahol jelenetenként csak egyszer szólalhat meg a szereplő. Mond valamit, a másik rágódhat rajta, anélkül, hogy módja lenne utánakérdezni. Titkosírás, pontosabban titkosbeszéd amit hallok, és egyes darabkáit más-más szereplő mondja, néha csak napok multán. Most éppen U-ti kacagó felüvöltéseit kell összefűzzem Chit idealista mondataival, és Khine pragmatizmusával. Kétszavas mondatokat, amelyeknek a felét talán évekkel ezelőtt hallottam, de akkor semmilyen jelentőséget nem tulajdonítottam neki, vagy soha ki nem mondott gondolatokat. Ez utóbbi csoportba tartozik minden eset, amikor U-ti nemet kellene mondjon nekem, mert valamit másként szeretne. Ha az európai változatát keresem ennek a metódusnak, a manager iskola tanítása jut eszembe, ami kitiltotta a főnöknek szánt mondataimból a „de”-t „és”-sel helyettesítve. Valahogyan így, udvariasan, és zagyván: – Igaza van Uram, és másként kellene hozzáfogjunk!

Akkoriban még nem jöttem rá, hogy ahogyan egyre mostohábbá válik a barátom sorsa, ellenkezéseiből mind kevesebbet árul el, mind értetlenebbül bámulja a valóság betolakodását gyermeteg álmaiba, és egyszer , talán, még ellenségének hisz. Ez a történet valójában a hitnek hitetlenséggé alakulásáról szól, és ahhoz, hogy megértsd, a szereplők párbeszéde híján a díszlet változásait kell figyeld. Ebbe beletartozik a politika is, ami állandó beszédtéma a világban, a hozzánemértőké, és a tehetetleneké, és szintén beletartoznak utazásom filléres élményei, az idegenben töltött hétköznapok.

A főszereplőm kétségtelenül U-ti – magyarázom magamnak –, igazából tehát neki kell higgyek, ő az aki miatt itt vagyok, és akinek drukkolok. Amikor a mások viselkedésének mozgatórugóin töprengek (miközben saját magamat sem sikerül megmagyaráznom), egyre türelmetlenebbül keresem a választ, arra, hogy miért akar mindenki belevegyülni a tömegbe, a félsz űzi vagy csak a kitartás hiánya? Hiányzó önbizalma? Vagy a perseverare diabolicum? Melyik Karcsibácsi győz benne, az anyagias (Marx), vagy az evolucionista (Darwin)?

A barátaimat mind idealistának hiszem, szerintem U-ti is közéjük számítható. Emlékszem, mennyire meghökkentett amikor egyszer kijelentette, hogy mihelyst pénze lesz, és mihelyst lehet, Tibetbe utazik, Lhassába.

– Miért éppen Tibetbe és miért Lhassába? -kérdeztem értetlenül, bár jó magam is titokzatosnak, és még mindig elérhetetlennek hiszem a dalai láma hajdani fészkét. (Valami lehet benne, mert Boulle és Joyce is szerették volna Tibetet látni).

– Mert buddhista vagyok, és mert Lhassa számomra szent hely.

Ebben a pillanatban eszembe jutott a Cathay Pacific, a hong-kongi légitársaság fejtörő játéka, aminek első kérdése így szólt:

– Melyik a legmagassabban fekvő kínai nagyváros?

A gyengébbek kedvéért, hátul, a légitársaság lapjában, a helyes feleletet is megtalálható, imígyen:

– Lhassa.

(Még néhány évtized és Mexikó City vagy Genf is kipipálható lesz kínai nagyvárosként?)

U-ti  felfelé bámult, a hegyek felé, úgy, mintha már holnap útra kelne álmai léghajóján, és most csak a kedvező szélviszonyokat lesi. Nem volt szívem felkölteni.

– Nagyon szép hely lehet!

Bizonyos voltam benne, hogy egyik feltevésem sem igaz, itt szó sincsen megalkuvásról, a valószínűség-számítás érvényesült, közte és Chit között eget-földet rázó nagy szerelem dúlt, olyan, ami túlteszi magát minden acsarkodáson. Évek óta járok Burmába, ezalatt legalább két sejtésem lett kemény hitté, az egyik az, hogy U-ti egy becsületes jó lélek, akivel szót értek, a másik, hogy a diktatúra győzött. Talán örökre. Ha az utóbbit tényként fogadom el, a barátom számára nem látok más megoldást mint azt, amit választott, hátha mégis sikerül embernek és arakánnak megmaradnia, a birmán rokonok árnyékában is. (Itt Ázsiában, a csodák birodalmában, ez minden bizonnyal lehetséges. Otthon, a nemzedékemből alig maradt valaki példának). U-tit a Feljebbvaló megáldotta az ehhezvaló tehetséggel. Igy hittem. Azután rájöttem, hogy tapogatózva felépített hiteim, tüneményes gyorsasággal semmivé lesznek (mint már annyiszor életemben). Ehhez a „romboláshoz” néha egyetlen személy is elegendő, egy kívülálló. ( A végszóra színre lépőt Khine játsza, egy talpraesett , józan leány, aki ráadásul jól beszél németül).     

– A birmán leányok nincsennek „arra utalva”- hessegeti el képzeletemből a wa emberevőket Khine. -Ebben az országban a hatalom a katonáké, és a katonák birmánok.

Újra és újra meghökkent, hogy Khine „kinyilatkozásai” mennyivel érthetőbbé teszik ezt a világot. Érthetőbbé és bonyolultabbá, hiszen a leányt csak most ismertem meg, aprés la pluis. -Olyan ez – hasonlítgatok,- mint amikor életem elmúlt éveit pergetem  emlékezetemben, és agytekervényeim lakója képmutatóan felsóhajt: – Istenem! Ha akkor szól valaki, hogy ne csináld! mennyivel másként alakultak volna a dolgok!

Nem szólt, mert az élet ugyan színdarab, de többnyire súgó nélküli. Khinenak, is csak most, a végén jutott a hálátlan szerep, hogy kijózanítson.  

– A katonák mindenütt ott vannak, de már kevesebbet látok, mint tavaly – vigasztalom –, akkor úgy ácsorogtak a főút szélén mintha mindegyiküknek ki lenne osztva egy kilométerkő, hogy megvédjék.

– Már nincsenek – hagyja rám a lány –, csak tisztből maradt sok, a közlegény hiánycikk. Mindenki aki katonaköteles, és aki teheti, elmenekül.

– Ha nem, akkor vagy katona lesz belőle, vagy teherhordó, tolakodik a gondolataimba ismét Pascal Khoo Thwe. (Ő padaung gerillaként harcolta-nyomorogta végig fiatal éveit a hegyekben, azután sikerült Angliába szöknie). Amikor birmán hadsereg bevonul egy  faluba, teherhordónak összefogdossa azokat, akik még járni tudnak. – Teherhordót mondtam? Egy ilyen nyomorult nemcsak teherhordó, aknadetektor  is. Cipeli a katonák felszerelését (étlen szomjan), vagy előttük menetel, hogy kitapasztalják, hol aknásították el az utat a felkelők.

– Tisztként is lehet aknatapogató belőled, ha  balszerencsés fickónak születtél – jegyzi meg Khine–, halmozottan balszerencsésnek. Különleges megbízatást kapsz, hogy egy erődben szolgálj, ami éppen a karenek területére esik. (Ez a nép a háború vége óta harcol a kormány ellen, mert már a britek függetlenséget ígértek nekik ha velük tartanak a japánokat kiűzni, és mert keresztények, akár a padaungok).A nővérem férje Arakánban harcolt, egészen mostanáig, a békekötésig. Akkor „jutalomként” elküldték irtani a kareneket. Egy napon kilépett az erődből, pontosan ugyanazon az úton mint tegnap, és már robbant a bomba a lába alatt. Azóta csak feleannyit lát, és egyáltalán nem hall. Megjárta, pedig ő hosszú évek háborús tapasztalatával birt.

– „Hosszú évek háborús tapasztalatával bír” – ismétli emlékezetem a lány szavait. Lehet, hogy csak azért hogy egy újabb rébuszt fejtessen meg velem? – Ki ellen háborúzott Arakánban ez az arakán harcos? A sajátjai ellen? – Ha a központi kormány, a birmánok ellen fogott volna fegyvert, már nem élne. –Azért lőtte az arakánokat nyugodt szívvel, mert nem arakán hanem birmán? Mégsem olyan mesebeli a kevesek összetartása? Khine utolsó mondata, elbizonytalanít, mert még fülembe cseng korábbi kijelentése: – „Mi arakánok összetartunk, és csak egymás között házasodunk.”

U-tinek gyermekkorában egyfolytában azt magyarázták, hogy az angolok ördögök, meg, hogy Mraukban, Arakán felsőcsücskében alapították a Kelet egyik legpompásabb birodalmát, amivel még a portugálok is szövetkeztek. Olyan volt mint Velence, állítja egy angol történész. Ha ázsiai hasonlatot akarsz, sztupái krinolin alakúak mint a Boroboduré (Jáva).

Ha a hajdani térképre nézel, és Burmát egy kettévágott körtéhez hasonlítod, közepén az erezet benne az Irrawady, ami balra fekszik tőle, az mind Arakán. Ennek a „folt”-nak csak a tengerpartja több mint ezer kilométer.