A két irat1 tüzetesebb elemzése után arra a következtetésre jutunk, hogy mindkét szerző ugyanazt a dilemmát fogalmazza meg: az 1945 tavaszától kiépülő új „demokratikus” viszonyok közepette milyen eszközöket lehet alkalmazni, netalán követelni a nemzetiségi jogok biztosítása (jogkiterjesztés) és védelme (jogsérelmek orvoslása) érdekében. A korabeli baloldali ideológia nyelvére lefordítva ez azt jelentette, hogy a romániai magyar közösség új politikai képviselői a jogegyenlőség mint stratégiai célkitűzés megvalósítása érdekében milyen taktikák, vagyis eszközök közül választhattak, és itt a feltételes módon van a hangsúly.

Ezen kérdések tisztázására megfelelő „terepnek” ígérkezik az alább közölt két irat. Az iratok szerzői a korabeli magyar nyilvánosság és politikum közismert személyei. Az sem mellékes tényező, hogy mindketten az MNSZ elnöki tisztségéig emelkedtek fel. Az már csak a történelem fintora, hogy Kurkó Gyárfás „trónfosztásához” maga Kacsó Sándor is asszisztált – élére állt az RKP utasítását végrehajtó MNSZ belső ellenzékének.2

Az iratok keletkezésekor Kacsó Sándor3 nem rendelkezett komolyabb vezető funkcióval az MNSZ felső vezetésében, habár az 1946 elején legitimációs deficittel küszködő MNSZ-ben4 személye fokozatosan felértékelődött. Az önvédelmi politizálást megfogalmazó brassói központi intézőbizottsági ülés5 után tagja lett a szervezet központi napilapja, a Világosság hármas direktóriumának. Kacsó Sándor levelének címzettje is figyelemre méltó Simó Gyula a két világháború közötti illegális kommunista mozgalom közismert figurája. Nemcsak a börtönbüntetései, hanem a moszkvai pártiskolákban eltöltött évek arra predestinálták, hogy a második világháború után magasra emelkedjék az RKP hierarchiájában.

Kurkó Gyárfás6 a kezdetektől betöltötte az 1934-ben kommunista segédlettel létrehozott Magyar Dolgozók (Országos) Szövetsége (MADOSZ) elnöki tisztségét, és a MADOSZ 1944. októberi átszervezése után megválasztották a Romániai Magyar Népi Szövetség elnökének, ebben a funkciójában az MNSZ 1945. májusi kolozsvári kongresszusán megerősítették.

Kurkó Gyárfás önkritikájából arra lehet következtetni, hogy az MNSZ-nek a jogsérelmek orvoslása és a nemzetiségi jogok kiterjesztése érdekében 1946 tavaszán kidolgozott új taktikáját az RKP „törvénytelennek” tartotta. Ez annyira eltért az RKP véleményétől, hogy Kurkó Gyárfásnak, aki nyilvánosan is megkérdőjelezte a „demokratikus” kormányzat nemzetiségi politikai gyakorlatát, önkritikát kellett gyakorolnia.7 A magyarázat egyértelmű: a pártfegyelmet még az MNSZ elnöke sem sérthette meg; RKP-tagságából kifolyólag nem rendelkezett szabad politikai mozgástérrel, sőt még az MNSZ kisebbségpolitikai irányvonalának meghatározásában sem dönthetett autonóm módon. Kacsó Sándor levele már a Kurkó által képviselt taktikát is meghaladta: a „román demokráciába”, vagyis az RKP-ba vetett bizalma annyira megingott, hogy a nemzetiségi jogok szavatolását a nemzetközi garanciák kidolgozásával, azok követelésével látta csak biztosítottnak. A konfliktus 1944 őszére vezethető vissza.

Azok politikai hatalom megszerzésére törekvő RKP államreformja – legalábbis a politikai diskurzus, illetve a koalíciós és kormányzási programok szintjén – az emancipáció, vagyis a nemzetiségi egyenjogúsítás követelményét is megfogalmazta.8 Az RKP – nagyon tudatosan – a magyarság jogegyenlőségének propagálását nem önkényes politikai célként tüntette fel a román tömegek előtt, hanem a problémát úgy mutatta be mint az erdélyi határvita lezárásának, a terület feletti román szuverenitás elismerésének a zálogát.9 Ez a múlttal való teljes leszámolást jelentette: a nemzetiségi kérdés már nem a területi elcsatolás hivatkozási alapja, hanem a területi integritás biztosítéka. A történelmi tények az RKP-t igazolták: az észak-erdélyi szovjet katonai közigazgatás a Groza-kormány megalakulásával megszűnt, a román közigazgatás visszatérhetett a területre.

A felkínált jogegyenlőség fejében az MNSZ-re mint a romániai magyar közösség politikai érdekeinek képviselőjére10 hárult az a feladat, hogy a jogegyenlőség fejében mozgosítsa a magyar tömegeket az új „demokratikus” rendszer kiépítésében. A jogegyenlőség és a demokratikus rendszer, vagyis a nemzeti és társadalmi célok összekapcsolása egy latens veszélyt rejtett magában: mi történik akkor (a kommunista mozgalomban a célok könnyen újraértelmezhetőek), ha a jogegyenlőség feltételéül szabott demokratikus rendszer megvalósulásának időpontja folyton kitolható, vagy egyszerűen kijelentik – de facto a demokratikus rendszer kiépült, de jure a jogegyenlőség kiteljesedett. Ennek jelei már 1945 őszén megmutatkoztak.

Az RKP-n belül a magyar ügyekért felelős, magyar származású Vasile Luca (Luka László) az MNSZ Központi Intézőbizottsága (százas bizottság) 1945. novemberi marosvásárhelyi ülésén azzal magyarázta a jogsérelmek orvoslásának elhúzódását, hogy azt nem lehet különválasztani az ország demokratizálódásától és az abban való magyar részvételtől: „Egy sor olyan probléma merül fel, aminek megoldása a demokrácia erősségétől függ, attól, hogy a teljes magyar lakosság támogatja[-e] a Petru Groza-féle kormányt.”11

Az egyre szaporodó nemzetiségi sérelmek hatására 1946 elején az MNSZ új taktikát fogalmazott meg: megkérdőjelezte a politikai szövetséges szavahihetőségét. Kurkó Gyárfás a központi intézőbizottság brassói ülésén ezt így fogalmazta meg: „De ha ezt a haladó demokráciát erősíteni akarjuk, és kormányunknak szolgálatot akarunk tenni, akkor nem hunyhatjuk le a szemünket az előtt, ami ennek a demokráciának a jegyében és kormányunk árnyékában történhetik. A demokrácia nevében nem lehet megfosztani a nemzetiségeket és becsületes állampolgárokat jogaiktól. Ha ezeket a kérdéseket elhallgatjuk, akarva, nem akarva mi is a nemzetközi Churchill-féle reakció törekvéseit támogatjuk. Éppen ezért egy határozottabb magatartást kell tanúsítanunk demokrata szellemben egészséges és bíráló magatartás formájában kormányunk felé.”12

Miközben Kurkó minden erejével a rendszer javítására tett lépéseket, addig Kacsó a rendszeren kívül, igaz, nem mellőzve azt, a nemzetközi szintű szabályozásban keresett újabb garanciákat. Az eredmények tekintetében mindkét vállalkozás sikertelennek bizonyult. Kurkó önkritikájából kiderül, hogy nem rendelkezett kellő politikai hatalommal, csak a rendszer szabta szűk keretek között mozoghatott. Kacsó Sándor terveit a nagyhatalmi érdekek érvényesítése és a második világháború után kialakult nemzetközi jogfelfogás semlegesítette, amely csak az általános emberi jogokat ismerte el, a kisebbségi kérdést belügynek tekintette.13 Hiába léptek ki a társutasság ideológiai verméből, nem volt befolyásuk a rendszert konstituáló erők mozgásának befolyásolására; Kacsó Sándor levonta a következtetést, és az MNSZ elnöke lett, Kurkó Gyárfás továbbra is szembeszegült a történelmi tényekkel, leváltják, bebörtönzik. Egy felismeréssel több, egy illúzióval kevesebb.

Kacsó Sándor levele Simó Gyulához

SIMÓ GYULA ÚRNAK

Helyben14

Hozzád fordulok ezzel a levéllel, mint akihez marosvásárhelyi kapcsolatok révén külön is vonzalom fűz. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne közöld levelem tartalmát azokkal, akikkel a szombati megbeszélést folytattuk, sőt tán az volna a legjobb, ha e levelet magát is megmutatnád nekik.

A lap hasznos és okos magatartásával kapcsolatban sokat tanultam ebből a beszélgetésből, s remélem, hasznosítani tudom a tanultakat. A magam erkölcsi magatartására s megnyugvására azonban nem kaptam elegendő alapot, s ezt meg kell mondanom. Elválásunk után igyekeztem magamban a legtisztábbra desztillálni a kérdést, hogy eljussak a meztelen magig. Íme:

1. Jelenleg a „román demokrácia” minden erőfeszítése a határbiztosításra irányul.

2. Ehhez nem a legtisztább és legemelkedettebb utat választja: vagyis a nemzetiségek egyenjogúsítására irányuló nyílt erőfeszítést, hanem ennek csak a kifelé való hangoztatását és ígérgetését ugyanakkor, amikor ebben az irányban igen kevés valóságos eredményt mutathatunk fel, sőt sok vonatkozásban hátrálást kell megállapítanunk.

3. A „magyar demokráciának” ilyen körülmények között tiszta eszmei alapon az volna a feladata, hogy a látszatkeltés és a valóság közötti különbségre becsületesen rámutasson. Ez azonban, bizonyos taktikai elgondolások miatt, nem tanácsos.

4. Hátra volna még az a lehetőség, hogy a „román demokrácia” mutasson rá becsületes nyíltsággal ezekre a nehézségekre, ez azonban, ugyancsak taktikai elgondolások miatt, még kevésbé tanácsos.

Zavaros így ez a helyzet, s egyáltalában nem megnyugtató. A zavar pedig, az én megítélésem szerint, onnan ered, hogy – megint csak taktikai elgondolásokkal – „román demokráciáról” és „magyar demokráciáról” kell beszélnünk, holott demokráciának csak egynek volna szabad lennie. Én erősen hiszek a demokrácia tiszta eszméjében, egész eddigi életemet adtam rá, de nincs és nem lehet bennem vak bizalom a taktikában, amely könnyen tévedhet. Bízom a demokrácia eszméjében, de nem bízom vakon a demokratákban, akik ugyancsak tévedhetnek, hiszen emberek. Olyan nagy horderejű kérdésben, mint a román–magyar békés együttélés lehetőségének a biztosítása, nézetem szerint veszedelmes bizalom volna a legfontosabb kérdés, az egyenjogúsítás kérdésének, illetve a kérdés mai helyzetének homályban való tartása. Én igenis szükségét érzem annak, hogy ez a kérdés a világ demokratikus erőinek az ellenőrzése alatt álljon. Ez nemcsak biztosíték, hanem erkölcsi jogalap is a további küzdelemre. Ha a taktika tévesnek bizonyulna, sokkal többet veszítenénk vele, mint amennyit kockáztatni szabad. A „csehszlovák demokrácia” viselkedése elég keményen figyelmeztet, hogy mekkora biztosítékot nyújt a nacionalista alapra helyezett demokrácia.

Természetesen lehet, hogy ezek az én aggodalmaim nem mutatnak politikus egyéniségre. Belső meggyőződés nélkül azonban nem tudok se vállalni, se munkálni valamit. Akkor inkább maradok annak a közírónak, aki mindig csak tiszta eszményre függeszti a szemét, s nem néz a lába elé, amire pedig a politikusnak igen nagy szüksége van, ezt elismerem. De nem lehetne-e úgy csinálni a taktikai politikát is, hogy az ne kerüljön szembe a tiszta eszménnyel? Én úgy érzem, hogy ebben a kérdésben, amely engem a leginkább foglalkoztat, s amelyet a leginkább értek, lehetne.

Kérlek, fontoljátok meg felvetett szempontjaimat, s ne csak úgy, hogy ez egy ember magánügye, hanem azzal a meggondolással is, hogy a „román demokráciának” az első pontban megfogalmazott viselkedése rendkívül nyugtalanító látszatokat kelt, s nagyon alkalmas arra, hogy a magyar népben komolyan megingassa az őszinteségébe vetett bizalmát.

Szeretettel köszönt: Kacsó Sándor s.k.

Kolozsvár, 1946. ápr. 8.

Lelőhely: Politikatörténeti Intézet, Budapest, 937. F. Simó Gyula hagyatéka. 35. ő.e. 1. f. Gépelt, tisztázat.

Kurkó Gyárfás önbírálata
a Világosság című napilapban megjelent cikke15 miatt

1946. május ?

A viselkedésemmel kapcsolatban, a Miron Constantinescu16 elvtárs vezetése alatt tartott Regionális Bizottsági gyűlés kritikájával kapcsolatban elismerem, hogy

1) a brassói konferencia után egyes megnyilvánulásaimat a belső és a külső reakció a közös demokráciánk ellen használta fel, és ezáltal az eszközükké váltam.

2) Beismerem, hogy súlyos hibát követtem el, amikor nem fordultam a Párt Politikai Bizottságához a magyarok fontos panaszai orvoslása érdekében.

3) Beismerem a súlyos hibámat, hogy nem kértem rendszeresen a Párt legfelsőbb vezető szerveitől általános és terjedelmes politikai irányítást, ami segített volna, hogy határozottabb és kiegyensúlyozottabb legyek cselekedeteimben.

Miért követtem el ezeket a hibákat, elsősorban az első két pontban foglaltakat? A nagyszámú panasztétel hatása alatt álltam, amelyek az utóbbi időben elárasztották a Magyar Népi Szövetség központi és regionális hivatalait. Ezekkel a panaszokkal kapcsolatban azt láttam, hogy hiába kerestem egy éve a párt egyes tagjainak és az egész kormánynak a közbelépését bizonyos törvények alkalmazásával kapcsolatban. Ugyanakkor úgy éreztem, hogy hazudtam a magyar néptömegeknek több megnyilvánulásommal, mivel bizonyos káros törvények megszüntetéséről tettem jelentést az illető hatóságok ígéretei alapján. Ugyanakkor az volt a benyomásom, hogy a magyarok legszegényebb rétegeit érintő törvények17 egy platformra tolja a magyarok magasabb kategóriájú antidemokratikus rétegével. (Ezen elsősorban a fent megjelölt cikkemben említett törvényeket értem.)

Miért történhetett, hogy a cikkemben Pătrăşcanu18 elvtársat, az RKP Központi Bizottságának tagját támadtam? Többször meglátogattam Pătrăşcanu elvtársat a 645-ös törvény módosításával kapcsolatban. Pătrăşcanu elvtárs mindig határozott ígéreteket tett a törvény módosítására vonatkozólag. Mi több, Pătrăşcanu elvtársat a kormány utasította, hogy meghozza a módosításokat. Pătrăşcanu elvtárs soha nem világosított fel engem, hogy a módosítások nem aktuálisak, vagy áthághatatlan akadályok miatt lehetetlenek lennének. Odáig jutott a dolog, hogy Vasile Luca elvtárs Pătrăşcanu elvtárs kijelentései alapján egy konferencián Marosvásárhelyen személyesen úgy nyilatkozott a módosításról mint megvalósult dologról. Ez még múlt év novemberében történt, és ez a törvény még mindig érvényben van, aminek módosítását már nagyon sokszor kérték.

Látva, hogy ezen törvény miatt kompromittálta magát még Luca elvtárs is, akit a magyarok annyira értékeltek, és hogy ezáltal egy árnyék vetült pártunkra, látva, hogy a magyar reakció örül a jelenlegi panaszoknak, és örömmel gyűjt anyagokat a közelgő békekonferenciára, és emellett a román reakció gyűlöletet szít a magyarok ellen, meg voltam győződve, hogy demokráciánkat erősítem azzal, ha a magyarokat a Magyar Népi Szövetséghez kötöm egy olyan kétségbeesett megnyilvánulással, mint amilyen ez a cikk volt. Ezen cikken keresztül akartam bemutatni, hogy a demokráciáért harcolunk azáltal is, hogy elismerjük saját hibánkat.

Elfogadom és magamévá teszem Miron Constantinescu elvtárs kritikáját a cikkemmel és az utóbbi időben a Magyar Népi Szövetségben tanúsított magatartásommal és tevékenységemmel kapcsolatban.

Szükségesnek tartom, főleg most, a béketárgyalások befejezésekor, hogy a magyar nép panaszai, amelyeket a demokrácia mai állapotában teljesíteni lehet, azonnal teljesítve is legyenek. Ez a magyar és a román nép barátságának megerősödéséhez és a demokrácia elmélyüléséhez vezet.

Azt hiszem, szükséges, hogy egy elvtárs, mint amilyen Pătrăşcanu elvtárs is, mondja ki nyíltan, ha egy kérést a demokrácia jelenlegi állapotában nem lehet teljesíteni, mert így továbbvisszük a párt irányvonalát úgy, ahogy azt egy kommunistának tennie kell.

Kurkó Gyarfaş

Lelőhely: Arhivele Naþionale Istorice Centrale (továbbiakban ANIC), 2348. F. CC al PCR, Cancelarie. 295/1945. dos. ikt. sz. 240/1945. 2–3. f. Román nyelvű tisztázat.

JEGYZETEK

1. Az itt közreadott iratok egy ősszel megjelenő forrásgyűjtemény (Az alku. A Romániai Magyar Népi Szövetség története) részét képezik.

2. A későbbiekben az a közvélekedés alakult ki, hogy Kacsó Sándor az elnöki tisztséget az erősen „romanofilnek” tartott Bányai László hatalmi aspirációinak megakadályozása érdekében vállalta el.

3. Kacsó Sándor (1901–1984) a két világháború között számos magyar napilapnak volt a munkatársa (Keleti Újság, Újság, Brassói Lapok). A szocialista eszmékhez való kötődése közismert volt, de ez nem zárta ki együttműködését az Országos Magyar Párttal vagy 1940–1944 között a Magyar Népközösséggel sem. 1944 őszén a Tîrgu Jiu-i táborba internálják, ahonnan csak 1945 júniusában szabadul. 1945–46-ban a Falvak Népe főszerkesztője, 1946-ban parlamenti képviselő, 1947–1952 között az MNSZ elnöke.

4. Ennek kiváltó oka a Központi Intézőbizottság 1945. novemberi marosvásárhelyi ülésén elfogadott politikai nyilatkozat volt, amelyben a romániai magyarság nevében – hallgatólagosan – lemondtak a határok revideálásáról. Erről bővebben lásd Vincze Gábor: A „marosvásárhelyi Rubicon”. A Magyar Népi Szövetség útja a „nemzetiségi anyaszervezettől” a „kommunista fiókszervezetig”. In: A Maros megyei magyarság történetéből. Tanulmányok. Marosvásárhely, 1997. Bernády Alapítvány–Mentor Kiadó, Marosvásárhely. 251–269.

5. Brassói gyűlésünk és határozatai. Beszámoló az MNSZ százas intézőbizottságának 1946. március 18–20. napján tartott értekezletéről. Kolozsvár, MNSZ Intézőbizottsága, 1946. Az ülés fennmaradt jegyzőkönyve megtalálható: Magyar Országos Levéltár, Bányai László hagyatéka, XIX-j-1-l, 1. doboz, 1/g., sz. n

6. A lakatos szakképzettséggel rendelkező Kurkó Gyárfás (1909–1983) politikai pályáját a MADOSZ-ban kezdte, 1934-től a – szervezet átszervezéséig – a MADOSZ elnöke. 1944–1947 között az MNSZ elnöke. Az MNSZ-en belül fokozatosan radikalizálódott, felismerte: a nemzetiségi jogok biztosítását össze kell kapcsolni az államtól független magyar intézményrendszer fenntartásával. Emiatt szembekerült az RKP magyarságpolitikai elképzeléseivel, és 1947-ben megfosztották elnöki tisztségétől, majd 1949. őszi letartóztatása után együtt ítélik el Márton Áronnal mint magyar irredentát.

7. Kurkó magatartását a kolozsvári pártközpontban megtartott ülésen értékelték ki, az ülés résztvevői: Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár, Bányai László, Szákai (?), Goldberger Miklós, Miron Constantinescu, Al. Drăghici, Vaida Vasile, Pop (?), Adorian (?), Simó Gyula és Jakab Sándor. Erről lásd Andreea Andreescu–Lucian Năstase–Andrea Varga (red.): Minorităþi etnoculturale. Mărturii documentare. Maghiarii din România (1945–1965). Cluj, Centrul de Resurse pentru Diversitatea Etnoculturală, 2002. 351.

8. Az Országos Demokrata Arcvonal (ODA) platformtervezetét lásd Scânteia, 1944. szeptember 26.

9. Az ODA kormányzási programját lásd: România. Viaþa politică în documente 1945. Arhivele Statului din România. Coordonator Ioan Scurtu. Buc., 1944. 94.

10. Valójában a politikai képviselet kisajátításáról van szó, mert 1944 őszén a magyar közösség nem rendelkezett a szabad választás lehetőségével, tehát a párt legitimitása megkérdőjelezhető. A magyar tömegek csatlakozása és az MNSZ melletti tömeges voksolásuk az 1946. évi választás során valójában az etnikai szolidaritás jeleként értelmezhető.

11. Magyar Országos Levéltár, A Külügyminisztérium iratai, Románia, admin. 1945–1965., XIX-J-1-k, 19. doboz, 16/b. ikt. sz. n.

Valószínűleg, hogy csak a „hivatásos forradalmárokat” nyugtatta meg az ehhez fűzött kommentárja: „A Szovjetunió sem oldotta meg a nemzetiségi kérdéseket egyetlen kormányhatározattal.”

12. Magyar Országos Levéltár, A Külügyminisztérium iratai, Románia, admin. 1945–1965., XIX-J-1-k, 19. doboz, 16/b. ikt. sz. n. A Világosság 1946. április 1-jén megjelent Megalkuvással nem győzhet a demokrácia című cikkében még határozottabban fogalmazott: „Demokráciánk alszik. Ébresztőt kell fújni neki….[…] Az egyoldalúan és a kizárólagosság alapján létrejött törvények és azok fenntartása megalkuvás, márpedig megalkuvással nem a demokráciát nem lehet soha győzelemre vinni.”

13. Fábián Gyula–Ötvös Patricia: Kisebbségi jog. I. Komp-Press Kiadó, Kvár, 2003. 53.

14. Az iratokban található eredeti kiemeléseket kurziváltuk.

15. Világosság, 1946. április 1.

16. Az RKP Központi Bizottságának tagja, a tömegszervezeti ügyek felelőse.

17. A földreformra, a CASBI-ra és a 645-ös visszaperlési törvényre utalt. Erről bővebben lásd Fülöp Mihály–Vincze Gábor: Revízió vagy autonómia? Iratok a magyar–román kapcsolatok történetéről (1945–1947). Teleki László Alapítvány, Bp., 1998. 123–126.

18. Az RKP Központi Bizottságának tagja, 1944 novemberétől 1948 tavaszáig a kormány igazságügyi minisztere. A magyar kérdésben közismert volt magyarellenes kirohanásairól. Erről bővebben lásd Constantiniu, Florin: P.C.R., Pătrăşcanu şi Transilvania (1945–1946). Editura Enciclopedică, Buc., 2001.