Az 1542. január végén Marosvásárhelyen összegyűlt erdélyi rendek előtt egy szultáni parancslevelet olvasott fel Fráter György, amely valójában nem is neki, hanem Izabella özvegy királynénak szólt. Szulejmán szultán (1520–1566) e levélben arról rendelkezett, hogy „a királynénak és fiának tüstént átadja egész Erdélyt Magyarország azon részével együtt, amely kiterjed Kassától kezdve egészen Máramaros és Temes megyéig”.1 Egyúttal Fráter Györgyöt teljhatalommal ruházta föl, és megbízta az ország kormányzásával. De milyen ország kormányzásával? – adódik rögtön a kérdés. Mit nevez így a szultáni levél, van-e már ekkor itt egy olyan ország, amelynek az özvegy királyné az uralkodója? A szóban forgó területet először Abraham Ortelius 1570-ben készült térképén láthatta Európa „Principatus Transylvaniae” néven feltüntetve. A térkép megjelenésének időpontja meglepően egybeesik annak a szerződésnek a létrejöttével, amely először ismerte el a Magyarországtól különálló Erdélyi Fejedelemséget és annak fejedelmét, János Zsigmondot, ha nem is szuverén, de legalábbis nagy autonómiával rendelkező uralkodónak.

Annyi bizonyosan elmondható már itt, a történet elején, hogy történelmi kényszerpályáin Erdély – és persze egész Magyarország – számára az egyik legsúlyosabb fordulat a Mohács utáni évtizedekben következett be. Ennek legfőbb kiváltó oka az Oszmán Birodalom felől érkező roppant nyomás, ami az állandósuló fenyegetettségben és támadássorozatban nyilvánult meg. Az is előrevetíthető azonban, már itt, a Mohácsot követő, tragikusnak tűnő kezdet kezdetén, hogy a „végeredmény”, az ország, amely végül is szorító kényszerhelyzetben jött létre, nem tekinthető a magyar történelem tévútjának, vagy félrecsúszásnak, betöltötte (pozitív) történelmi feladatát, máig ható emlékezetet, szellemiséget hagyott maga után.

A kezdetek: egy ország – két király

 Magyarország keleti területeinek leszakadása hosszú folyamat eredményeként történt meg, amelynek azonban jól elkülöníthető szakaszai voltak. Mohácsot követően a Szapolyai (I.) János és Habsburg (I.) Ferdinánd közötti polgárháborús időszakban fokozatosan különült el a két király hatalmában lévő országterület. János király Erdélyt és inkább az ország keleti részeit tartotta birtokában, míg Ferdinánd a nyugati részek és Horvát-Szlavónia fölött biztosította uralmát. Ehhez a területi megosztottsághoz – egyebek mellett – nem kis részben járult hozzá, hogy János korábban (1510–1526) az erdélyi vajdai tisztséget viselte, és e minőségben rendkívüli kormányzati és katonai erőt összpontosíthatott saját kezében, amely a terület feletti hatalmát a későbbiekben is biztosította. Az ország fölötti uralom kettőssége azonban nem jelentette azt, hogy biztos és pontos határvonal lett volna a két magyar király országrészei között, sőt olykor szinte mozaikszerűen ékelődtek egymásba a Jánost vagy Ferdinándot uraló kisebb-nagyobb birtoktestek, amelyek ráadásul a nemesség gyakori pártállás-változtatásai révén újra és újra átkerültek egyik vagy másik király birtokába.

Mire 1536-ban Váradon megkezdődtek a béketárgyalások János és Ferdinánd között, patthelyzet alakult ki az ország egésze fölötti hatalmi harcban. Az egymás közti katonai és diplomáciai hadakozásban – amely az európai diplomácia színterén is folyt – váltakozó sikerrel folyó összecsapások révén egyik király sem tudta véglegesen eltávolítani a másikat a hatalomból, pedig mindkettőnek ez volt a célja. A váradi békében végül, beszüntetve a háborúskodást, a status quo alapján megosztották egymás között az ország területét. János beleegyezett abba, hogy még ha fiúgyermeke születne is, halála után ez esetben is lemond az országról, amit Ferdinánd és utódai örökölnek. Ez a megállapodás volt tehát az első olyan dokumentum, amely a kialakult területi megosztottságot elismerte, „hivatalossá” tette, de tegyük hozzá: csak ideiglenesen, hiszen egyúttal kilátásba helyezte a megosztottság felszámolását is.

A váradi béke megtartása súlyos veszélybe került János váratlan házasságkötését (1539) követően. Jan Tarnówski krakkói várnagy nevéhez szokás kötni azt az ötletet, hogy Szapolyai vegye feleségül Jagelló (I.) Zsigmond lengyel uralkodó leányát, Izabellát. A javaslatot György barát is támogatta, mi több, feltehetőleg ő vette rá királyát az előnyös házasságra.2 1540 nyarán meg is született Szapolyai János Zsigmond István herceg.

Gyermeke születése után alig két héttel, 1540. július 21-én reggel hét óra tájban hunyt el János király, „vele együtt a meg nem erősített, sem közzé nem tett váradi béke is érvényét vesztette”, tette hozzá a haláleset leírásához Bethlen Farkas.3 Halálos ágyán azonban János még magához kérette az ott lévő tanácsurakat, köztük első tanácsosát és legfőbb bizalmasát, György barátot, akit megesketett arra, hogy gyermekének és feleségének gondját viseli, a gyermek érdekeit mindenáron védelmezni fogja. Mindez hallatlanul súlyos bonyodalmak kialakulását vetítette előre, amelyek be is következtek: Ferdinánd ugyanis érvényre kívánta juttatni a váradi megegyezésben foglaltakat, azaz át akarta venni az ország fölötti teljes uralmat. Ferdinánd hatalomátvételét 1541 nyarán az az ember akadályozta meg, aki a legtöbbet tette a váradi béke létrehozásáért: Fráter György.

Fráter György, az „ördöngös barát”

 Talán nem túlzás azt állítani, hogy a korszak legbefolyásosabb politikusa a máig is vitákat kiváltó pálos szerzetes, György barát, latinos nevén Fráter György volt.4

János halála után mint az özvegy királyné és gyermeke gyámja ragadta magához a hatalmat. Személyével kapcsolatban érdemes felidézni életének egyik nem kevéssé lényeges epizódját, amely ráadásul Erdély sorsát is alapjaiban befolyásolta: Buda elestét. Évszázadokon keresztül az ő bűnéül rótta fel az utókor a vár és az ország fővárosának elfoglalását. Pedig akkor, a szultáni hadsereg közeledtére a budai palotában összehívott tanácskozáson ő volt az egyetlen, aki világosan látta, hogy az oszmán hadsereg megállíthatatlanul nyomul Buda felé, és az országot mindenképpen be fogja kebelezni, tehát ellenállni nemcsak reménytelen, hanem fizikai képtelenség is, hiszen a vár gyenge, a megtizedelt katonasággal a harcot felvenni és egy ostromot kockáztatni ostobaság. Ahogy azt hinni is, hogy az adott történelmi pillanatban bárki vagy bármilyen politikai-diplomáciai manőver eltántoríthatta volna a szultánt Magyarország meghódításától. Fráter György felvállalta tehát azt a döntést, hogy Szapolyai özvegye és az országot képviselő királyi tanács nevében a szövetségest megillető szívélyességgel fogadják a szultánt. Egyedül Verancsicstól értesülhetünk arról, hogy a végső pillanatban maga a királyné is beleegyezését adta ehhez a – mai kifejezéssel élve – kommunikációs stratégiához, amellyel azonban a vár elfoglalásától nem, legfeljebb a török hadsereg erőszakos fellépésétől lehetett megmenekülni és ezáltal az ország fővárosát a pusztulástól megvédeni.5

Buda eleste az ismert körülmények között megtörtént, és ekkor született meg az a bizonyos, Erdély és a keleti országrész szempontjából sorsdöntő szultáni parancs, amely immár véglegesen leszakította ezeket a területeket az – elvben még mindenképpen – integer Magyar Királyság egészéről. Szulejmán szultán a Buda alatti táborban úgy határozott ugyanis, hogy az ország fővárosát saját uralmi központjává teszi, az általa fegyverrel meghódított, ezért az iszlám jog szerint tulajdonát képező országból Erdélyt mint szandzsákot átadja Izabella és gyermeke részére, valamint a Temesközt a Szapolyai család hívének, Petrovics Péternek, szintén török szandzsákként. A szultán azt is megparancsolta, hogy János Zsigmond nagykorúságáig György barát kormányozza a területet.6

Ez a döntés rendkívüli jelentőségű volt azért, mert ez adta meg azt a területi keretet, amelyben majd az önálló államalakulat megszerveződik a következő évtizedekben. Bár a majdani országnak lesznek Erdélyen kívül eső részei is, azok a vármegyék, amelyek a hódoltság és az Erdélyt határoló hegyek között helyezkednek el, mégis a terület magját maga Erdély alkotja.

János király halálos ágyánál a Szapolyai család érdekeinek megvédelmezésére fölesküdött György barát az ezt követő időszakban rendkívül ügyesen politizált. Be is tartotta ígéretét meg nem is. Budát elhagyva még 1541 őszén Lippára távozott a királynéval és kíséretével. Hatalmának alapját képezte egyrészt a Jánostól végakaratként kapott „felhatalmazás”, másrészt a Szulejmán szultántól szerzett „megbízatás”, amelynek írásos formáját fennen lobogtatva mutatta be az erdélyi urak előtt 1542 januárjában, ahogyan a bevezetőben említettem. Ugyanezen év márciusában neveztette ki magát az erdélyi országgyűléssel helytartónak a kincstartói és váradi püspöki címet már viselő György barát, két év múlva az Izabella által uralt területek főbírója is ő lett.

Annak ellenére, hogy a szultántól kapta meg a keleti országrészt, Fráter György az egész évtizedben arra törekedett, hogy valamiképpen Ferdninánd kezére játssza azt. A gyalui szerződés (1541), amelyben a helytartó javaslatára a királyné először mondott le az Erdély fölötti uralomról, ugyan megsemmisült egy év alatt, György barát továbbra is kitartóan küzdött célja eléréséért. A negyvenes években Európa uralkodói udvaraival folyamatos levelezésben állt, köztük V. Károly császárral is, akitől Magyarország és Erdély megszabadítását remélte. Csalódással vette tudomásul a két nagyhatalom között a drinápolyi béke megkötését (1547), amely egyértelműen oszmán befolyási övezetté nyilvánította Erdélyt. Fáradozásait újra siker koronázta, amikor 1549-ben a nyírbátori egyezményben Izabella és gyermeke ismét lemondott a Szapolyai család által uralt területekről Ferdinánd javára. A királyné azonban, aki nem is tudott a megállapodás létrejöttéről, mert vele a kész tényeket közölték, csak Fráter György erőteljes nyomására volt hajlandó aláírni azt, és 1551 nyarán távozni Erdélyből fivére, II Zsigmond Ágost lengyel király udvarába.

Fráter György kétirányú politikája oda vezetett, hogy Ferdinánd felhatalmazta erdélyi zsoldosvezérét a túlzottan nagy hatalmú és kiszámíthatatlan politikai játszmákat játszó barát „kiiktatására”. György barát alvinci meggyilkolása (1551. december 17.) vetett véget egy olyan politikus pályájának, aki a legveszélyesebb zátonyok között navigálva igyekezett a gondjaira bízott tartományt egy biztos kikötőbe, a legnagyobb európai dinasztia védelme alá kormányozni. S hogy ez a próbálkozás sikertelenül végződött, és Ferdinánd nem tudta uralmában megtartani Erdélyt, ez megint csak nem rajta múlott. Sokkal nagyobb erők feszültek egymásnak a világnak ezen a táján a 16. század közepén, mintsem hogy Fráter György vagy Ferdinánd óhaja tartósan megvalósulhatott volna.

Hogyan is fogalmazott a 17. század végén Bethlen Miklós, amikor visszatekintett a „napkeleti” és a „napnyugoti” impériumok között Magyarországon, Magyarországért (is) folyó évszázados küzdelemre? „A dolog el nem igazodott, ég, mint Mózes csipkebokra, de meg nem emésztethetik; sem napkelet egészen el nem foglalhatta, sem napnyugot egészen meg nem tarthatta...” Az ország egészére is igaz a fentebbi vélekedés, de még inkább jól mutat rá Erdély másfél évszázados helyzetére a két birodalom peremvidékén. A nagyhatalmak egymásnak feszülő erői nem győzték le egymást, és egyik sem tudta maradéktalanul integrálni saját birodalmába ezt a területet. Ennek nyomán alakult ki az a kettős függés, amely egyrészt az Oszmán Birodalomhoz, másrészt a Magyar Királysághoz kötötte a későbbi fejedelemséget.

Erdély és az Oszmán Birodalom

 „Erdély szultán Szulimán találmánya, és sajátja az hatalmas császárnak.” A Porta 1620-ban, Bethlen Gábor magyar királlyá választását követően tette e jól ismert nyilatkozatot, mintegy megfenyegetve a fejedelmet, hogy Erdélyt és Magyarországot sosem bírhatja egyszerre; egyben kifejezve a szultáni udvar lassan évszázados véleményét Erdély, illetve az időközben kialakult fejedelemség hovatartozásáról és jogállásáról. Szulejmán Buda alatti döntése, majd az Erdély Habsburg-uralom alá kerülése után Magyarország ellen indított megtorló hadjárat (1552) világosan bizonyította, hogy az Oszmán Birodalom nem nézi tétlenül egy a szultán birtokában lévő terület elveszítését. Bár az ezt követő években a Porta a perzsiai hadszíntéren volt lefoglalva, és a perzsákkal 1555 májusában Amasyában megkötött békéig nem tudott a ruméliai hadszíntérrel törődni, de amikor 1556-ban újból megfenyegette Ferdinándot, az rendkívül hatásos volt: az év nyarán a magyar király lemondani kényszerült Erdélyről, és ezzel a Magyar Királyság átmeneti egysége (1551–1556) ismét megszűnt. A szultáni fenyegetés hatására az erdélyi országgyűlés már 1555 végén elszakadt Ferdinándtól.7

A történelmi kényszerhelyzet felismerésének bemutatására még alkalmasabb a következő levélrészlet, amelyben az erdélyi rendek Ferdinándot tudósítják 1556 tavaszán döntésükről: „...A hatalmas török császár azelőtt is nem azt kívánta mitőlünk, mostan is nem azt kívánja, hogy az ő birodalma úgy légyen miközöttünk, mint afféle országában, kiben török lakik, hanem kíván engedelmességet a mi urunk gyermekének neve alatt [...]. Nem értjük soha az okát, miért míveli római király azt, hogy minket annak hitelétől tilt meg, a mit önnön maga régen meghitt: hogy ez országnak csak úgy lehet megmaradása, ha az hatalmas török császár békességet tészen véle. [...] Annak okáért ez mai napon a mi urunk gyermekét, a János király fiát vettük magunknak fejedelmül és királyul egyenlő akaratból, kinek az ő méltósága szerént minden hívséggel mint urunknak leszünk és vagyunk is.”8

Erdély és a hozzá tartozó tiszántúli vármegyék 1556-ban immár másodszor szakadtak ki a magyar király fennhatóság alól, és ennek megint csak az oszmán hatalmi szó volt az oka. Ferdinánd és a trónon őt követő fia, I. Miksa azonban a továbbiakban sem mondott le a magyar Szent Koronához tartozó tartományról. Felső-Magyarországon megindult a háborúskodás (1559–1567), amelynek célja nemcsak a minél nagyobb területi nyereség volt, hanem általában véve a kialakulóban lévő erdélyi állam létének elbizonytalanítása és kiszakítása az oszmán befolyás alól. Ez minden bizonnyal meg is történt volna, hiszen Ferdinánd hadai komoly sikereket értek el, ha az oszmán hadsereg nem siet ismét János Zsigmond országának megmentésére. A fegyverszüneti megállapodást azonban a királyiak csak akkor kötötték, amikor a budai és a temesvári pasa seregei már Bihar vármegyében állomásoztak, Szatmárt ostromolták, és félő volt, hogy Várad is a kezükre kerül.9 1562 nyarán végül Ferdinánd és a Porta nyolc évre szóló békében egyezett meg, amelyben kimondták a János Zsigmond birtokában lévő területek határainak sértetlenségét.10 Világossá vált, hogy a Porta mindig közbelép, ha Szulejmán szultán „találmányát”, az erdélyi vazallus államot veszély fenyegeti.

Ferdinánd és János Zsigmond között ezt követően újra megindultak a tárgyalások, amelyek célja a továbbiakban Erdély közjogi helyzetének tisztázása, illetve János Zsigmond uralkodói címének meghatározása volt. Ezek a kérdések, valamint ezekkel összefüggésben az Erdélyt a Magyar Királysághoz fűző viszony majd csak a speyeri szerződésben (1570–1571) jut részleges nyugvópontra.

Erdély és a Magyar Királyság viszonya

De miért nem Erdély lett a királyi Magyarország? tették fel a kérdést pécsi hallgatóim egy sok évvel ezelőtti Erdély-történeti szemináriumon. Hiszen, mondták, 1551-ig Izabella királyné birtokában volt a magyar Szent Korona, és lett volna kit megkoronázni, fia, János Zsigmond 1540 óta megválasztott magyar király (electus rex) volt, és csak a koronázási aktus hiányzott ahhoz, hogy teljes jogú magyar király legyen. Miért nem tett hát valamit a királyné, vagy aki helyette ténylegesen „uralkodott” a negyvenes években, Fráter György?

Erre a kérdésre nem tudok kimerítő választ adni, főként azért, mert a forrásokban egyelőre nem találtam utalást arra nézve, hogy mit gondolhattak erről a királyné és tanácsadói. Feltehetően alkotmányjogi-közjogi akadályt láttak ennek útjában, de semmiképpen sem hiszem, hogy ez az akadály a magyar királyságról János által a váradi megegyezésben kinyilatkoztatott lemondás lett volna. Sokkal inkább György barát befolyását láthatjuk az elmaradt koronázás mögött, aki éppen Ferdinánd kezére igyekezett juttatni Erdélyt, és elképzelhető, hogy tisztábbnak érezte azt a helyzetet, hogy egy magyar király van, mintsem a zavaros állapotot, amit korábban a két legitim uralkodó léte jelentett, és ezenfelül gyengének találta János Zsigmond pozícióit ahhoz, hogy az Oszmán Birodalom ellenében egy magyar királyságot tudjon létrehozni, megvédelmezni. De nem kevesebb veszélyt jelentett volna, ha ezt a magyar királyságot a Porta befolyása alatt hozta volna létre. Némiképp alátámasztja ezeket az érveket a Bernardo Aldana spanyol zsoldosvezér visszaemlékezéseiből vett leírás. 1551 júliusában a királyné Felvincen adta át a Szent Koronát és a koronázási ékszereket Castaldo katonai helytartónak. Bernardo Aldana, aki jelen volt a korona átadásánál, így örökítette meg az eseményt: „...és akkor a királyné az említett jelvényekkel a kezében a baráthoz fordult, és elmondta, hogy azért tartotta magánál őket, hogy midőn nagykorúvá válik gyermeke, velük az ország királyává koronázzák, ám minthogy még gyermek a fiú, ő pedig asszony, egyikük sem tudná épségben megőrizni a jelvényeket, az pedig roppant súlyos következményekkel járhat nemcsak az országra nézve, hanem az egész keresztény világra is, hiszen közel a török, aki nagyon is feni a fogát Erdélyországra; s minthogy nem kíván senkire ekkora bajt zúdítani, a jelvényeket íme átadja a követeknek [...] merthogy azontúl a királyt illeti meg az ország, övé lesz a föld minden javadalmával egyetemben, amint védelméről is neki kell gondoskodnia [...]. E ceremónia után (mely alatt a királyné nem tudta titkolni szívének fájdalmát: csak úgy patakzottak a könnyei) valamennyien útnak indultak Kolozsvárra…”11 A negyvenes években fokozatosan az is kiderült, hogy Izabella apja, I. (Öreg) Zsigmond lengyel király (1506–1548) még leánya és unokája királysága érdekében sem hajlandó súlyos konfliktusba keveredni sem a Habsburgokkal, sem az oszmánokkal, tehát segítség tőle sem várható. A hatalmi erőviszonyok ésszerű felmérése után Fráter György nyilván belátta, ahogy a korban mindenki, hogy a törökökkel csak Habsburg-támogatással sikerülhet szembeszállni, és ehhez Magyarország egészét az európai dinasztiához kell kapcsolni.

A királyné 1556. évi visszatérése után pedig az ország keleti felében egy magyar királyság létrehozásának már nem volt esélye. Egyértelmű volt az oszmán hatalom befolyása, de az is, hogy újjá kell szervezni a királyné és fia birtokába visszakerült területet ahhoz, hogy kormányozni lehessen. Ehhez a mintát annak az államnak a jogrendszere, alkotmányossága, kormányzati berendezkedése szolgáltatta, amelyből maga a terület is kiszakadt: a középkori Magyar Királyságé. Erdély – és vele a hozzá csatlakozott vármegyék, a későbbi Partium – sajátos utat járt be, hiszen miközben a Magyar Királyság hagyományait követte, elveszítette királyságjellegét, és ezt az örökséget a nyugati, Habsburg-hatalom alá került országrész őrizte tovább.

Ha a további okokat próbáljuk felfejteni, mindenképpen rá kell mutatni arra, hogy I. Ferdinánd működtethette János király halála után a magyar rendi országgyűlést. Tehát a Ferdinánd uralta országrészben egyfajta közjogi jogfolytonosság mutatkozott meg az országgyűlések működése terén, s ekkor már az sem volt meglepő, hogy ezeken az országgyűléseken nem vett részt az ország teljes rendisége, azaz az erdélyi és tiszántúli vármegyék, hiszen a megelőző évtizedekben a politikai megosztottság miatt már ez vált gyakorlattá.

Új ország születik – országgyűlés alakul

A Szapolyai-kézen maradó Erdélyben másként alakult az országgyűlések története. A korábbi részországgyűlés vagy tartományi gyűlés (congregatio particularis) volt kénytelen átalakulni általános rendi országgyűléssé (congregatio generalis) és olyan jogköröket gyakorolni, amilyeneket korábban csak az anyaország testében megtartott gyűlések láthattak el. Ezzel lényegében véve elindult egy olyan belső fejlődési folyamat, amelyet nyomon követve szinte láthatjuk, hogyan jön létre lépésről lépésre a külső körülmények szorításában egy új alkotmányosság, azaz egy új ország.

Az 1542. március 29-én kezdődött tordai országgyűlést 1859-ben Mikó Imre alkotmányozó és államszervező gyűlésnek nevezte, olyan történeti mozzanatnak, „melyet a nemzeti fejedelmi korszak kiindulási vagy kezdő pontjának mondhatni”.12 Ez a megállapítás rámutat ennek a gyűlésnek a súlyára, még akkor is, ha jelenlegi tudásunk szerint a fejedelemség létrejöttét inkább 1556-ra vagy 1570–71-re tesszük, hiszen itt, ezen a gyűlésen kezdtek formát ölteni annak a közjogi egységnek a keretei, amelyből majd kialakul az erdélyi állam.13 Erdély rendisége az 1542–1544 közötti gyűlésein mintegy belülről kezdte kiformálni saját országát, a külső kényszerítő erők meghatározta keretek között. Ezek a gyűlések ugyanis már adót vetettek ki, törvényeket hoztak, kormányzati alapokat teremtettek meg, nemcsak Erdély, hanem az Izabella és János Zsigmond uralma alatt álló területek egészére nézve. Királyválasztó funkciót a szó valódi értelmében nem gyakoroltak, de annyiban mégis, hogy elismerték uruknak a Porta által kijelölt uralkodót, annak több alkalommal is hűségesküt tettek. Az 1542. decemberi országgyűlésen történteket Verancsics Antal így beszélte el: „elhatároztuk, hogy a halott fiát fejedelmünkül vesszük, a törököknek adót küldünk, és kérjük Ferdinándot, hogy ne vigyen minket veszélybe, ha megsegíteni nem tud, és engedje, hogy mi magunk gondoskodjunk magunkról.”14

Az erdélyi országgyűlés szerkezete és ezzel együtt az erdélyi állam rendi struktúrája akkor alakult ki teljességében, amikor az 1544. augusztus 1-jén Tordán megnyíló országgyűlésen a tiszántúli vármegyék (Arad, Békés, Bihar, Csanád, Csongrád, Külső-Szolnok, Temes és Zaránd)15 nemessége – amely már nem először vett részt az erdélyiek gyűlésén – kijelentette, hogy elfogadja Izabella uralmát, és a továbbiakban ehhez az országrészhez kíván tartozni és annak országgyűlésén fog részt venni.16 Közjogi értelemben tehát ekkor egyesültek az erdélyi és a tiszántúli területek. A század közepére állandósult a formula, amellyel egészen 1690-ig megnevezte magát a fejedelemség rendi gyűlése: Erdélyország három nemzetének és Magyarország hozzá kapcsolt Részeinek karai és rendjei (status et ordines trium nationum regni Transilvaniae Partiumque Hungariae eidem annexarum).17

Az új államalakulat kifejlődésének útján a következő lépés a kormányzati rendszer megszervezése volt, amelyre 1556–1557-ben, Izabella és János Zsigmond visszatérte után került sor. Ekkor az erdélyi rendek és az átszervezést irányító Izabella királyné a Magyar Királyság hagyományos intézményi rendjéhez visszatérve, annak mintájára rendezte be saját országát. Az állammá válás több évtizedes folyamatát mintegy betetőzte és egyúttal a Magyar Királysághoz fűződő viszonyt is meghatározta az 1570–1571. esztendőkben tető alá hozott speyeri szerződés. A 16. század hatvanas éveinek végén lezáruló várháborúk után ismételt tárgyalásba kezdett János Zsigmond és I. Miksa magyar király Erdély államjogi helyzetéről. 1570 decemberében meg is született az első olyan „államközi” szerződés, amely elismerte, hogy egy új ország formálódott ki a Magyar Királyság keleti feléből, amely tőle külön áll, de mégis hozzá tartozik.

 A speyeri szerződés értelmében ugyanis János Zsigmond lemondott a választott királyi címről, és helyette az Erdély és Magyarország hozzá kapcsolt részeinek fejedelme címet vehette föl.18 A szerződésben I. Miksa elismerte az erdélyi fejedelem uralma alatti területen a fejedelem korlátozott szuverenitását, de egyúttal kimondták, hogy Erdély és a hozzá kapcsolt területek a Magyar Korona részei maradnak, és az erdélyi fejedelem elismeri maga fölött a magyar király főségét: „a fenséges fejedelem és leszármazó utódai ő szent császári és királyi felségét az egész kereszténység fejének, Magyarország királyának, maguknál nagyobbnak és főbbnek, magát Erdélyt és a magyarországi Részeket is, melyeket a fejedelem birtokol, a Magyar Királyság tagjának tartják és vallják...”19 Ebben a szerződésben foglalták írásba először azokat az Erdély és Magyarország államjogi viszonyát meghatározó elveket, amelyekhez Erdély fejedelmei államuk fennállása alatt mindvégig tartották magukat, még akkor is, amikor ez a kapcsolat csupán a titkos szerződésekben vagy érdekellentétekben, összeütközésekben mutatkozott meg.

A fejedelemség a két nagyhatalomtól való függésben, korlátozott szuverenitású államalakulatként létezett, mégis sok esetben annyira fellazulhatott ez a függés, hogy a fejedelmek meglehetősen nagy önállósággal politizálhattak. Így volt ez Bethlen Gábor és a Rákócziak alatt, de Báthory István, sőt Báthory Zsigmond esetében is felfedezhetők ilyen időszakok. Az Erdélyt Magyarországhoz kötő szálak nem katonai vagy kormányzati téren nyilvánultak meg, hanem leginkább abban a már több száz éve létező organikus alkotmányjogi eszmében, amely évszázadok alatt fejlődött ki, a 16–17. században is áthatotta a közgondolkodást, és amely továbbra is a Szent Korona tagjának tekintette a Mohács következményeként elszakadt részeket.

JEGYZETEK

1. Bethlen Farkas: Erdély története. II A váradi békekötéstől János Zsigmond haláláig (1538–1571). Ford.: Bodor András. Jegyz. Kruppa Tamás. Bp–Kvár, 2002. 79.

2. 1537 novemberében a Váradon folytatott tárgyalások közepette Frangepán Ferenc kalocsai érsek és egri püspök kapta meg Tarnówskitól a levelet, amelyben javasolta a házasságot. Frangepán csak György baráttal osztotta meg a levél tartalmát, aki minden bizonnyal igen erős nyomást gyakorolt Jánosra a házasság érdekében. Bethlen Farkas így ír erről: „Mivel a férfikor fordulópontján volt, ugyanis már 52. évében járt, és mivel gyenge egészségi állapota is gyakran próbára tette, irtózott a házasságtól, de Pannónia előkelő tanácsurai sürgették, hogy adja föl nőtlenségét, s lépjen házasságra, hogy [...] a gyermektelenség miatt már-már kihaló Szapolyai-házat, mivel testvérbátyja is örökös nélkül halt meg a mohácsi vészben, annak ősi nevét felvirágoztassa...” Bethlen Farkas:. i.m. 13.

3. Bethlen Farkas II i.m. 39

4. Fráter György életére ld. Barta Gábor: Vajon kié az ország? Bp., 1988.

5. A Buda eleste körül történteket, Verancsics és mások erre vonatkozó vallomásait ismerteti Barta Gábor: Vajon kié az ország? Bp., 1988. 92–108.

6. A Magyarországgal szembeni oszmán politikára ld Fodor Pál: Magyarország és a török hódítás. Bp., 1991; Barta Gábor: Az Erdélyi fejedelemség születése. Bp., 1979 (Magyar História); Papp Sándor: Magyarország és az Oszmán Birodalom (a kezdetektől 1540-ig). In: Közép-Európa harca a török ellen a 16. század első felében. Szerk. Zombori István. Bp., 2004. 37–90

7. „...kedves volt minékünk keresztény fejedelem alá menni, a római császárral összeköttetésben lenni, de Isten nem akarta, hogy ez állandó legyen. Az ellenség közelsége, sokasága, hatalma s az attól való félelem miatt, ki ázsiai gondjaitól megszabadulva egész erejével minket fenyeget. Mert megizente, hogy hazánkat tűzzel-vassal emészti meg, minket, nőinket, gyermekeinket, családunkat kiirt. S hogy meg is teszi, abban bizonyos lehet, aki Lippát, Temesvárt elesni látta.” Erdélyi Országgyűlési Emlékek (Monumenta Comitialia regni Transylvaniae). I. (1540–1555). Szerk. Szilágyi Sándor. Bp., 1875. 475.

8. EOE I. 558–559.

9. A fegyverszünet szövege: EOE II (1556–1576). Bp., 1876. 199–201.

10. A béke szövege: Bethlen F. i.m.  235–237.

11. Bernardo de Aldana magyarországi hadjárata [1548–1552]. Közreadja Szakály Ferenc. Fordította: Scholz László. (Bibliotheca Historica) Bp., 1986. 138. (Kérdés lehet azonban, hogy mennyire hihetünk az Aldana által a királyné szájába adott szavaknak, és nem egy tudatos, a Habsburg-hatalomátvétel melletti propagandáról van-e szó.)

12. Mikó Imre: Erdély különválása Magyarországtól. Budán, MDCCCLX 78.

13. EOE I. 84–86.

14. „…statutum est, ut filium defuncti principem habeamus, ut cesari Turcarum tributum mittamus, ut rogemus Ferdinandum Regem, ne in periculum nos adducat si tueri nequit et sinat nosmet ipsos nostri curam gerere.“ Verancsics Antal jelentése a tordai országgyűlésről. EOE I. 172.

15. A csatlakozó vármegyékre vö. Lukinich Imre: Erdély területi változásai a török hódoltság korában (1540–1711). Bp., 1918. 53–54.

16. EOE I. 190. Ld. még Benkő, Josephus: Diaetae sive rectius comitia Transsilvanica eorumque decreta, quae vulgo appellantur articuli diaetales. Cibinii et Claudiopoli, 1791. 49.

17. Első megjelenése: 1552. EOE I. 404.

18. Kritikai kiadása Gooss, Roderich: Österreichische Staatsverträge. Fürstentum Siebenbürgen. (1526-1690). Wien, 1911. 182–204. Magyarul: Magyar történeti szöveggyűjtemény (1526–1790). II/1. Szerk. Sinkovics István. Bp., 1968. 156–168. Erdély közjogi helyzetére ld még. Oborni Teréz: Erdély közjogi helyzete a speyeri szerződés után (1571–1575). In: Tanulmányok Szakály Ferenc emlékére. Szerk. Fodor Pál–Pálffy Géza–Tóth István György. Bp., 2002. 291–306.

19. Magyar történeti szöveggyűjtemény. I.m. 162.