Május 2007
Etűdök etikára


  Bevezető
  

  A fogadás kacsazsírja; Szinte visszhang; ...(versek)
  Kenéz Ferenc

  Szakmai kompetencia és etika
  Ungvári Zrínyi Imre

  Darwini etika a 20. században
  Szántó Veronika

  A fejlődés etikájáról
  Boda Zsolt

  Felelősség és döntés
  Zsolnai László

  Ha nem jövök; Így múlt a nyár el; Így nyúlunk mind ki (versek)
  Muszka Sándor

  A diagnózis közlésének erkölcsi vonatkozásai
  Gheorghe Popa

  Az abortusz etikája
  Mihaela Frunză

  A számítógép közvetítette kommunikáció etikája
  Mester Béla

  Termékeny közlegelők – zárt magánbirtokok
  Fekete László

  Séta nosztalgiában
  Bögözi Kádár János

  Vonatállomás; Felébredek; Alkohol; ... (Generátor – versek)
  Fülöp Orsolya


Toll
  Bretter György sírjánál
  Angi István

  Akinek régi korokból súgnak
  Csapody Miklós


História
  Parádi Ferenc felvételei a Házsongárdi temető, Baca, Dés, Körösfő és Szék síremlékeiről
  Kiss András


Világablak
  A környezettudatosság mint erkölcsi kérdés
  Balog Adalbert


Mű és világa
  A vágy rítusai
  Bíró Béla


Közelkép
  Lehet-e az etika „alkalmazott”?
  Veress Károly

  Egy illúzió múltja
  Sárkány Péter


Téka
  „Magammal viszem a végtelent is és a dallamot” (Átfogó)
  Bogdán László

  A hiány és a teste (Láthatatlan Kollégium)
  Bucur Tünde Csilla

  Hiába a nyelv… (Láthatatlan Kollégium)
  Bakk Ágnes

  Lélek-létlehetőségek
  Király V. István

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  A demokratikus stabilitás kellékei
  Ferencz Enikő

  Ember az édenen innen és túl
  Veress Boglárka



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Ferencz Enikő

A demokratikus stabilitás kellékei

 

A legitimitás és autoritás kérdésében hosszú ideig Max Weber felfogása volt a mérvadó. Kétségtelen, hogy a szervezetként tekintett modern államot – a terület, lakosság és a hatalom attribútumaival körülírható politikai társulást – a legitim erőszak birtokosaként jellemző definíció paradigmatikussá vált, olyannyira, hogy mind a mai napig szokás ennek mentén weberiánus és antiweberiánus szerzőkről beszélni, annak ellenére, hogy a második világháborút követő évtizedek gazdasági-politikai fejleményei következtében számos tekintetben elégtelenné vált a weberi teória magyarázóereje. A Kellék filozófiai folyóirat Legitimitás és autoritás számának szerkesztője szintén erre a kérdésre összpontosít, kijelentvén, hogy „a legitimitás és az autoritás két olyan pillér, amelyre a szilárdnak szánt politikai berendezkedéseknek egyaránt támaszkodniuk kell”.

A kérdésfelvetés időszerűségéhez nem fér kétség, hiszen olyan aktuálpolitikai motívumok által vezérelt, mint a kelet-európai posztszocialista államokban zajló demokratizálódási folyamatok kapcsán felmerülő legitimitásproblémák. Gondoljunk csak a Romániában végzett közvéleménykutatások eredményeire, melyek a kormányzat intézményeivel szembeni gyanakvást, azaz a parlamenti demokrácia alacsony legitimitását tükrözik. Demeter M. Attila szerint ez részint az úgynevezett „szociális” kérdés megoldásának elodázásából fakad, részint pedig a pártdemokráciával szembeni konok, lassan hagyományos gyanakvásban rejlik. Márpedig e példák, úgy tűnik, szemléletesen igazolják Kovács Gábor megjegyzését, amelyet Weber legitimitáselméletének társadalmi kontextusára utalva fogalmazott meg: „a legitimitás többnyire akkor válik elméleti problémává, amikor megkérdőjeleződik”.

A lapszám szerzői a legitimitás és autoritás kérdését többnyire történeti, illetve eszmetörténeti kontextusban vizsgálják, azzal a deklarált szándékkal, hogy az intézményesség, a tekintély, a hatalom és a politikai szabadság összefüggéseit világítsák meg. Ez pedig a történeti rekonstrukcióval kapcsolatos kérdéseken túlmenően egy további, kimondottan filozófiai jellegű problémát is felvet, amely az állam legitimitásának ismérveit, hatalma elismerésének feltételeit firtatja. A „miért kell létezniük az államoknak?”, illetve a „ha már léteznek, milyeneknek kell lenniük?” jellegű kérdések szolgáltatnak – minden látszólagos banalitásuk ellenére – egyedüli alapot a demokrácia és a diktatúra közötti különbségtételhez – fogalmaz Demeter M. Attila.

E kérdésfelvetés meglehetősen kiterjedt dimenziókat implikál: számot kell vetni egy a modernitás fordulatával összefüggő komplex és a legkevésbé sem egyértelmű örökséggel, mint amilyen a hagyományos tekintély felszámolódása következtében átalakuló társadalmi kommunikáció és nyilvánosság, amely a társadalmi-kulturális mozgások változása eredményeként az autoritásviszonyok megváltozását provokálta. A legitimitás történetének áttekinthetőségét  megnehezíti a modernitás kezdetétől jelenlévő kétértelműség, amelyet a régi és az új legitimitáselv egymás mellett éléséből keletkező állandósuló legitimitásválságok, illetve az államiság végét hirdető pesszimista jóslatok tartanak fenn. További elhanyagolhatatlan tényezőt jelentenek a 19. század végén bekövetkezett gazdasági és politikai változások, amelyek a jóléti államban összegződnek: az állam társadalmiasul, és a polgári társadalom avagy a magánszféra körébe tartozó feladatokat vállal magára, aminek következtében kialakul a ma is ismert áldatlan helyzet, nevezetesen az, hogy a politikai uralom legitimitása azon áll vagy bukik, hogy az állam mennyiben képes a tőle függő polgárok számára a javak bőségét biztosítani. Az állam expanziója következtében viszont a politika kiüresedik – fogalmazza meg kíméletlen kritikáját Carl Schmitt, az okokat a liberális parlamentarizmus és a demokratizmus összeférhetetlenségében jelölve meg. Hannah Arendt hasonlóképpen a depolitizálódás veszélyeit hangsúlyozza: a nyilvános véleménycsere helyét a „szenzáció mértéke szerint konsituálódó nyilvánosság” veszi át, ahol vélemények helyett érzületek formálódnak, felszámolva ezáltal a parlamentarizmus valódi funkcióját, a vállalt szociális kötelezettségekkel helyettesítve a szabadság eredeti, politikai fogalmát. E kérdéseket Farkas Attila, illetve Kovács Gábor taglalja eszmetörténeti összefoglalójában.

Nyilvánvaló, hogy bár mind a legitimitás, mind pedig az autoritás eredetüket tekintve jogi fogalmak, jelentésmezejük mégsem azonosítható az ortodox jogi szemlélet által kijelölt határokkal, azaz a legitimitás nem pusztán a legalitás avagy „törvényesség” dimenzióit öleli fel, mint ahogyan az autoritás esetében is elkülönítjük a de jure, azaz jog szerinti hatalmat és a de facto autoritást, amelyet magyarra általában a tekintély szóval fordítunk. A autoritás e két – az angolban a to be in authority és to be an authority különbségével szemléletesen érzékeltethető – dimenziójának megkülönböztetését elhanyagoló gondolkodók mulasztása nem kevesebbet jelent, mint figyelmen kívül hagyni a demokratikus autoritás és legitimitás viszonyának problematikus aspektusait, azaz összemosni a – weberi fogalmakkal élve –  racionális, legitim és a karizmatikus hatalom kérdését. Mester Béla szerint „az autoritás különböző jegyeinek hangsúlyozása nem annyira a legitimáció megteremtésére, mint megkerülésére, szükségtelenségének bizonyítására szolgál”. A szerző a maga részéről elképzelhetetlennek tartja napjaink nagy létszámú társadalmaiban az olyan hatalami viszonyokat, amelyek nem tesznek eleget „a személy és tiszt” elvszerű elválasztását célzó követelménynek. Az intézményességen nyugvó legitimitás alternatíváját szorgalmazza, hangsúlyozva, hogy a személyi függéseken keresztül történő szabálykövetéssel szemben mindenkor előnyben kell részesíteni az intézményekkel, törvényekkel, tisztségekkel szemben fennálló polgári kötelezettségeket, ezáltal ugyanis elkerülhető az ember eszközként való használata.

Ilyés Szilárd szerint viszont „a felemásra sikeredett, de ennek ellenére kitüntetett jelentőséggel bíró francia forradalom után valójában nem a legitimitás, hanem az autoritás akut hiányára kellett volna rádöbbennünk”. Mester Béla intézményi legitimitásra koncentráló liberális álláspontjától eltérően a politikai tekintély értelmében vett autoritás esélyeit a felelősségvállalás és a kompetencia vonatkozásában taglalja. Nézete szerint a kompetenciabeli különbségek indokolttá teszik, hogy „ne csak elismerjük az autoritás lehetőségét, hanem elgondolkodjunk annak szükségességén is”. Álláspontja szerint a polgárok politikai aktivitása és a döntéshozásban való illetékessége elvitathatatlan, következésképpen sem a népszuverenitás rousseau-i elve, sem pedig az autoritástól eltekintő, a legitimitást kimondottan az intézményeken keresztül megalapozni óhajtó liberális nézet nem kínál megnyugtató alternatívát.

A legitimitás kérdésének harmadik megalapozási módját a neorepublikánus érvelés nyújtja, amelynek működőképességére hosszú időn át az Egyesült Államok szolgáltatott bizonyítékot. Az amerikai alkotmányozók tapasztalatain alapuló 18–19. századi republikánus argumentációt szemlézi Demeter M. Attila, hangsúlyozva, hogy a legitimitás kérdését nem elegendő az egyén és az állam vonatkozásában taglalni, ugyanis legalább ilyen fontossággal bír a hatalom szerkezetének, azaz a kormányzat dimenziójának beemelése a vizsgálandó összefüggésrendszerbe.

Hiszen evidens, hogy a mai  pártdemokráciák politikai nyilvánosságában sehol sem lehet érvényt szerezni Arendt a politika lényegére vonatkozó megállapításának. „Az egyenlők egymással folytatott szabad és kényszermentes beszélgetését” tételező, tulajdonképpen a görögökre vonatkoztatott kijelentés azonban lényegileg függ össze a reprezentativitás és a participativitás klasszikus kérdéseivel, amennyiben a decentralizáció lehetővé tenné a hatalom humanizálását és a kompetens, helyi szinten történő, érdemi politikai részvételt. A politika nacionalizálásának és az egyenlőség kiterjesztésének programját tekinthetjük a gazdasági koncentrációra adott politikai válasznak, azt azonban be kell látnunk, hogy az egyes csoportok autonóm cselekvésre való lehetőségeinek beszűkülését is maga után vonja: a közjó politikáját felváltja a jog politikája, a demokrácia helyett létrejövő procedurális köztársaság pedig nem biztosít lehetőséget a valódi, véleményformáló, vitatkozó állampolgári részvételre.

A klasszikus liberalizmus politikai gyakorlatával szemben a görögök egy pillanatra sem tévesztették szem elől, hogy mind a szabadság, mind pedig az egyenlőség csak bizonyos területi, számossági stb. kritériumokhoz kötött korlátozások között valósulhat meg. Ulrich Preuß Carl Schmitt radikális, „az államiság korszakának végét” konstatáló bejelentését csupán mint a bürokratizált nemzetállam felszámolódásáról szóló híradást, de nem a kormányzat és az uralom jogszerűsége végének deklarálását méltatja. Természetesen kérdéses marad, hogy mennyiben kivitelezhető egy alulról szerveződő, a hatalommegosztás jelentőségét hangsúlyozó modell az Európai Unióban, amennyiben e program azt sugallja, hogy a kezdeményezés éppen a nemzetállami alapokon szerveződő társulások közegében kell hogy megszülessen. Kétségbevonhatatlan történelmi példák bizonyítják ugyan a republikánus modell működőképességét, a gyakorlati politizálás azonban, legalábbis egyelőre, mégsem tanúsít érdemi figyelmet e javaslat iránt. (Kellék, 2006. 29.)