Május 2007
Etűdök etikára


  Bevezető
  

  A fogadás kacsazsírja; Szinte visszhang; ...(versek)
  Kenéz Ferenc

  Szakmai kompetencia és etika
  Ungvári Zrínyi Imre

  Darwini etika a 20. században
  Szántó Veronika

  A fejlődés etikájáról
  Boda Zsolt

  Felelősség és döntés
  Zsolnai László

  Ha nem jövök; Így múlt a nyár el; Így nyúlunk mind ki (versek)
  Muszka Sándor

  A diagnózis közlésének erkölcsi vonatkozásai
  Gheorghe Popa

  Az abortusz etikája
  Mihaela Frunză

  A számítógép közvetítette kommunikáció etikája
  Mester Béla

  Termékeny közlegelők – zárt magánbirtokok
  Fekete László

  Séta nosztalgiában
  Bögözi Kádár János

  Vonatállomás; Felébredek; Alkohol; ... (Generátor – versek)
  Fülöp Orsolya


Toll
  Bretter György sírjánál
  Angi István

  Akinek régi korokból súgnak
  Csapody Miklós


História
  Parádi Ferenc felvételei a Házsongárdi temető, Baca, Dés, Körösfő és Szék síremlékeiről
  Kiss András


Világablak
  A környezettudatosság mint erkölcsi kérdés
  Balog Adalbert


Mű és világa
  A vágy rítusai
  Bíró Béla


Közelkép
  Lehet-e az etika „alkalmazott”?
  Veress Károly

  Egy illúzió múltja
  Sárkány Péter


Téka
  „Magammal viszem a végtelent is és a dallamot” (Átfogó)
  Bogdán László

  A hiány és a teste (Láthatatlan Kollégium)
  Bucur Tünde Csilla

  Hiába a nyelv… (Láthatatlan Kollégium)
  Bakk Ágnes

  Lélek-létlehetőségek
  Király V. István

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  A demokratikus stabilitás kellékei
  Ferencz Enikő

  Ember az édenen innen és túl
  Veress Boglárka



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Király V. István

Lélek-létlehetőségek

 

©kolka Enikő nevével első könyve (Aspecte ale asistenţiei bolnavului aflat în stadiul terminal – posibilitãţi, limite şi dileme fundamentale. Casa Cãrţii de Ştiinţã, Cluj-Napoca, 2004) olvasásakor találkoztam. Az igen alaposan dokumentált, nyitott szellemiségű könyv a gyógyíthatatlan, életük végső stádiumában lévő emberek/betegek lelki és egyéb gondozásáról szól, és engem akkortájt éppen az eutanázia kérdése foglalkoztatott... Úgyhogy alapos segítségre – sőt kimondottan gondolkodói partnerre – találtam benne.

Mindezt azért tartom a szerző második könyvének  szentelt recenzió legelején fontosnak elmondani, mert az újabb kötet kapcsán igazából az a helyzet, hogy a szerző – főként nevének – ismerete nélkül én bizonyára nem is vettem volna a kezembe. Bizonyára elrettentett volna ugyanis a borzasztóan száraz, szenvtelenül kopogó és pusztán technikai cím: Magyarázó elméletek, beavatkozási minták és technikák a klinikai pszichológiában és a pszichoterápiában. A szerintem meglehetősen rosszul megválasztott kötetcím inkább olyan tehát, mint egy tilalomtábla, amely olyasmit jelezne, hogy a könyvet egyáltalán nem nekem, vagyis a filozófiát kedvelő holmi furcsaságnak írták, hanem a pszichológia komoly tudorainak, illetve azoknak, akik ama tudomány valóságos tartalmakkal bíró ismereteinek az elsajátításán szorgoskodnak.

Ettől függetlenül, illetve ha ezen sikeresen túltettük magunkat, akkor igen hamar rájövünk, hogy távolról sem ez a voltaképpeni helyzet. Ellenkezőleg, a kötet lapjain csupa olyan kérdéssel találkozunk, amely igen sok embert érint és érdekelhet, ráadásul úgy, hogy a tanulmányok tárgyalásmódja is rendkívül világos, rendszeres és fokozatos. Azaz viszonylag könnyen követhető.

A könyv tulajdonképpen két hosszabb lélegzetű tanulmányt tartalmaz, amelyek között látszólag nemigen van összefüggés. Az első ugyanis a szülő(k) és a gyermekek közötti kötődéssel (kötődéses kapcsolattal) foglalkozik, pontosabban ennek a gyermek fejlődésében, e fejlődés minőségében játszott nagyon is lényeges szerepével. A második tanulmány ellenben főként azokat a filozófiai-episztemológiai jellegű alapvetéseket vizsgálja, amelyek kimondva vagy kimondatlanul, de mégiscsak működnek mind a pszichológiai elméletek, mind a belőlük származó, illetve velük kapcsolatos pszichoterápiás eljárások, technikák felvázolódásában.

Lévén, hogy minden ember vagy szülő, vagy pedig szülők gyermeke, és lévén, hogy mindkét vonatkozás-kötődés többnyire mindenki számára lényeges és távlati következményekkel is terhes, nyugodtan állíthatjuk, hogy a téma igényes és tudományos értékű vizsgálata eleve fontosnak, érdekfeszítőnek tartandó. Hagyományos értelemben a gyermek és a szülő közötti kapcsolatok rendszerében a kötődés elsődleges felfogása a szülőt többnyire olyan védelmezőként körvonalazza, aki a gyermek biztonságát szolgáltatja. Egyre inkább fény derül azonban arra, hogy a gyermek és a szülő közötti kötődéses kapcsolatban nem pusztán „függőségről” van szó – és még kevésbé olyanról, amelyet a gyermek növekedésével meghalad –, hanem valóságos kötődésről, amely egyfelől az élet különböző szakaszain át is megmarad, másfelől komoly kihatással van a felnövekvő gyermek egész fejlődésére és későbbi kapcsolataira, alkalmazkodására is.

Egyébként a gyermek genetikailag, illetve neurobiológiailag már eleve embernek születik, társadalmi kapcsolatokra való hajlamokkal és képességekkel jön a világra, és ezért ő nem is valamilyen pusztán passzív, hanem nagyon is aktív tényező, aki a számára jelentőségteljes személyt – először többnyire az édesanyát – mint biztonságot szolgáltató alapot használja, akire támaszkodva azután mindenféle felfedező kiruccanásokat tesz úgy, hogy eközben a saját énjét is körvonalazza. Másfelől persze a szülő is úgy van genetikailag, lelkileg-neurobiológiailag és társadalmilag „programozva”, hogy biztosítsa a csecsemő hosszan tartó gondozását. Ezt a kölcsönösséget nevezik tehát pszichológiailag kötődésnek.

Valójában azonban kötődésrendszerről kell inkább beszélnünk, amelyben gyermek és szülő kölcsönösen mintegy „használja” egymást. Természetesen nem csupán az anya és a gyermek, hanem az apa és a gyermek közötti kötődésről is szó van. Ezért a szerző a tanulmány külön fejezeteiben foglalkozik az anya és a gyermek, valamint az apa és a gyermek közötti kötődésekkel, részletesen és kritikailag elemezve az erre vonatkozó főbb elméleteket és modelleket, melyekben az a lehetőség is felmerül, hogy a gyermek voltaképpen több irányban létesíthet kötődéses kapcsolatokat egyszerre vagy egymás után, elsősorban, de nem csupán a családon belül.

Mindezeket a társadalmi-kulturális sajátosságok és vonatkozások is nagymértékben befolyásolják. Az tehát, hogy a különböző társadalmakban, kultúrákban a család, illetve a közösség mennyi és melyik tagja milyen, mekkora szerepet játszik a gyermekekkel való azon kapcsolatokban, amelyek biztonságukat és fejlődésüket garantálják. Ezzel foglalkozik a tanulmány harmadik, szintén igen érdekes fejezete, amely olyan, főként összehasonlító és antropológiailag is releváns kutatásokat elemez, amelyek az apa-gyermek, anya-gyermek, a szélesebb értelemben vett család, illetve egyáltalán az egész közösség kulturálisan szabályozott szokásait és szerepeit vizsgálják, mondjuk a pigmeusok, a kínaiak, az indiaiak, a japánok vagy a zsidó kibucok kultúrájában, amelyek generációról generációra is átöröklődnek. Olyannyira, hogy a kötődés egyetemessége ellenére még azok az elméletek is, amelyeket különböző formái megértésére kidolgoztak, csak azokban a kultúrákban alkalmazhatóak hitelesen, amelyekben születtek.

Mivelhogy a lélektan nem pusztán a lélek szenvtelen és el nem kötelezett tana, amely annak általános mibenlétét közömbös és érdek nélküli, pusztán teoretikus kíváncsiságból kutatja, hanem a pszichikum saját szenvedései és törekvései által motivált önvizsgálata, az általunk ismertetett tanulmány is részletesen kitér azoknak a veszélyeknek és kockázatoknak az elemzésére, melyeket a bizonytalanság állapotában kialakuló kötődési kapcsolatok jelentenek. A biztonság hiányát, deficienciáját a gyermek (a koraszülött, az idegbeteg vagy a krónikus betegségekben szenvedő) és a szülő(k) (a lelki betegségekben szenvedők, leányanyák és mások) vagy a többi, jelentőséget hordozó személy hasonló adottságai és a kulturális-társadalmi beállítódások mélyen meggyökerezett reakciói, például a leányanyákkal kapcsolatos előítéletek is okozhatják.

A tanulmánynak ez az utolsó fejezete is kinyilvánítja, hogy jóllehet a szöveg elméleteket, megfigyeléseket elemez, koránt sincs szó arról, hogy itt pusztán egy szövegekből, olvasmányokból megírt újabb szöveggel lenne dolgunk. Ellenkezőleg, a kötet minden egyes mondatát érezhetően áthatja, hogy a szerző gyakorló pszichológus, aki fiatal kora ellenére máris alapos klinikai és pszichoterápiás tapasztalatokkal rendelkezik, úgyhogy ítéleteit, az elméleti adatok és elképzelések közötti tájékozódását is ez a tapasztalat orientálja.

Ami távolról sem jelenti, hogy az elméletek tömkelegében való tájékozódás ezáltal problémamentessé válna, hogy az ilyesmihez elegendő lenne pusztán a klinikai tapasztalat. Ellenkezőleg, ©kolka Enikő bízvást kivételesnek mondható komolyságát tanúsítja, hogy a számos pszichológiai irányzat és elmélet fogalmi-terminológiai útvesztőjében való tájékozódását nem bízza csupán klinikai-pszichoterápiás tapasztalatára vagy az elméletekkel kapcsolatosan megmutatkozó koherencia imponáló benyomásaira, hanem kimondottan utánajár azoknak az alapoknak is, amelyek ezeket e teóriákat hallgatólagosan vagy kimondottan tagolják.

Ez pedig se nem szokványos, se nem különösen népszerű. Sőt többnyire azt tapasztaljuk, hogy az effajta kutakodásokat a leggyakrabban megtakarítják, néha egyenesen gyanakvással fogadják. Már-már a tudományosság (félreértett) illemtanához tartozik a vele kapcsolatos filozófiai kérdések mellőzése, lekezelése. Éppen ezzel szakít ©kolka Enikő, főként kötetének második tanulmányában, és ezért is említettem már, hogy csak felületes lehet a benyomás, miszerint a könyv két írása között nem létezik semmiféle kapcsolat.

A kötet második részének címe: Pozitivizmus, idealizmus és kritikai realizmus a modern és a posztmodern lélektanban és pszichoterápiában. A fejtegetés abból indul ki, hogy a lélektan mint tudomány távolról sem egyetlen episztemológián alapul, hanem abban számos, sokszor összeférhetetlen ismeretelméleti felfogás működik egyszerre. Továbbá ezek az episztemológiák is számos, egyformán létjogosult, de többnyire inkompatibilis világnézetre épülnek, melyek a világ és az ember alaptermészetét illető vélekedéseinkre, valamint arra vonatkoznak, hogy miképpen kellene kinézzen egy olyan tudomány, amelynek a tárgya éppen az embernek a világban-léte, illetve maga az ember.

Persze többről van szó, mint arról, hogy itt a lélektudományok, -elméletek keresgélnének maguknak egyfajta filozófiai, gnoszeológiai alapvetést. Ellenkezőleg, a tanulmányokban pontosan ezeknek a kapcsolatoknak a valós bonyolultsága és motiváltsága rajzolódik ki, hozatik felszínre. Az tehát, hogy a különböző filozófiai erőfeszítések nem pusztán a tudományos elméletekkel párhuzamosan léteznek egymás mellett, s hogy mindezek nemcsak egy-egy esetleges rövidzárlatban akadnak néha össze, hanem a tényleges kutatás során mindegyre valós találkozás történik, melyben a párbeszéd és a vita folyamatos kihívások formájában zajlik. Ebben pedig a tudomány sorozatosan át, illetve magára veszi azoknak a témáknak a körvonalazottabb kutatását, amelyekkel a filozófia is foglalkozik, méghozzá úgy, hogy eközben állandóan újabb lehetőségeket és kihívásokat körvonalaz magának a tudományosság feltételeinek a filozófiai problematizálásához.

Ezek egyaránt lényeges, ugyanakkor ritkán felelevenített dolgok a filozófia és a tudomány(ok) valóságos kapcsolatának, e kapcsolat tulajdonképpeni lehetőségeinek a megértésében. Olyanok tehát, amelyeknek a súlyát talán csak akkor érthetjük meg igazán, ha arra gondolunk, hogy ezt a kapcsolatot többnyire úgy fogják fel és érvényesítik mint kimondottan filozófiaellenes tudományt vagy úgy mint pusztán a tudományok margóján művelt, vagyis a sui generis filozófiai kérdezést nélkülöző, gyakran éppen tudományellenes filozófiát.

A tanulmányban azonban nemcsak azt követhetjük nyomon, ahogyan a világ általában vett működésére vonatkozó filozófiai és episztemológiai hipotézisek (formalizmus, mechanicizmus, kontextualizmus és organicizmus) a különböző pszichológiai elméletekben (pszichoanalízis, behaviorizmus, kognitivizmus, konstruktivizmus stb.) episztemológiai vonatkozásként megjelennek és működnek, hanem azt is, ahogyan a pszichológiai elméletek és kutatások egymással vitázva, egymásból, valamint a többi ide vonatkozó tudományból (neurotudományok, nyelvtudomány, a mesterséges intelligencia és a komplexitás tudományai stb.) merítve voltaképpen a maguk igazi értelmében, ez esetben a szenvedő emberek kimondott pszichoterápiás kezelésében, megsegítésében csúcsosodnak ki.

Minden terápiás segítségnyújtás, kezelés változást céloz és idéz elő, amely közvetve vagy közvetlenül voltaképpen a „páciens”, a terápiában részt vevő személy egész lényét, létét érinti. Márpedig a kötet leginkább magával ragadó oldalai nem véletlenül pontosan a pszichoterápiáról szólnak; vétek is lenne azokat itt csak egynéhány mondatban felvázolni. Ehelyett végszó gyanánt is inkább annak hangsúlyozására szorítkoznék, hogy engem, mint minden hiteles olvasmányom, ez a kötet is arról győz meg ismét, hogy egyáltalán a tudományban, vagyis minekünk, embereknek a tudományként körvonalazódó és érvényesülő létmódunkban a legcsodálatosabb dolog éppen az, hogy az ilyesmi sohasem pusztán „ismereteket”, hanem egyúttal mindig emberi létlehetőségeket is feltár és tagol, többnyire kimondottan. Itt persze elsősorban lélek-létlehetőségekre gondolok.