Május 2007
Etűdök etikára


  Bevezető
  

  A fogadás kacsazsírja; Szinte visszhang; ...(versek)
  Kenéz Ferenc

  Szakmai kompetencia és etika
  Ungvári Zrínyi Imre

  Darwini etika a 20. században
  Szántó Veronika

  A fejlődés etikájáról
  Boda Zsolt

  Felelősség és döntés
  Zsolnai László

  Ha nem jövök; Így múlt a nyár el; Így nyúlunk mind ki (versek)
  Muszka Sándor

  A diagnózis közlésének erkölcsi vonatkozásai
  Gheorghe Popa

  Az abortusz etikája
  Mihaela Frunză

  A számítógép közvetítette kommunikáció etikája
  Mester Béla

  Termékeny közlegelők – zárt magánbirtokok
  Fekete László

  Séta nosztalgiában
  Bögözi Kádár János

  Vonatállomás; Felébredek; Alkohol; ... (Generátor – versek)
  Fülöp Orsolya


Toll
  Bretter György sírjánál
  Angi István

  Akinek régi korokból súgnak
  Csapody Miklós


História
  Parádi Ferenc felvételei a Házsongárdi temető, Baca, Dés, Körösfő és Szék síremlékeiről
  Kiss András


Világablak
  A környezettudatosság mint erkölcsi kérdés
  Balog Adalbert


Mű és világa
  A vágy rítusai
  Bíró Béla


Közelkép
  Lehet-e az etika „alkalmazott”?
  Veress Károly

  Egy illúzió múltja
  Sárkány Péter


Téka
  „Magammal viszem a végtelent is és a dallamot” (Átfogó)
  Bogdán László

  A hiány és a teste (Láthatatlan Kollégium)
  Bucur Tünde Csilla

  Hiába a nyelv… (Láthatatlan Kollégium)
  Bakk Ágnes

  Lélek-létlehetőségek
  Király V. István

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  A demokratikus stabilitás kellékei
  Ferencz Enikő

  Ember az édenen innen és túl
  Veress Boglárka



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Bogdán László

„Magammal viszem a végtelent is és a dallamot” (Átfogó)

 

Sigmond István: Varjúszerenád

 

A címben kiemelt sor Sigmond István – az Irodalmi Jelen pályázatán nem véletlenül és nem érdemtelenül első díjat nyerő – regényének, a Varjúszerenádnak az utolsó mondata. S lezárja a regény hősnőjének végeérhetetlen, indázó, egymásból kinövő, egymást könyörtelenül megsemmisítő és szuggesztíven újjászülő, kíméletlenül terrorizáló és eszelősen magyarázó, önellentmondásokkal terhelt monológját, de úgy, hogy visszaviszi olvasóját a történetbe, ahol a szerencsétlen sorsú lány elkínzottan állítja, hogy „emlékképek végtelenjével hadakozom”, s tényleg ezzel kínlódik, meg akarja érteni az életét, amit neki senki sem magyarázott meg, felidézi balcsillagzat alatt álló múltját, hogy abból vezethesse le balszerencsés jelenét: kevés az öröme, végtelen a vágya a boldogságra. Tragikus életének megalázó helyzeteivel, kiszolgáltatott jelenével szembesül. Múlt és jelen egymást tükrözik, noha nem vezethető le egyik a másikból, még akkor sem, ha tulajdonképpen logikusan – Sigmond abszurd világának iszonyatos logikája szerint! – történik minden. Már-már halljuk süvölteni a végzet szelét... S ez egyáltalán nem patetikus, az önsajnálat oly távol áll ettől a tulajdonképpen rokonszenves, szeretetre méltó lánytól, mint a szabadság… „Engem szeretni kell – sikoltja kétségbeesetten. – Akarom látni, ahogy felkel a Nap!” Ezért önsajnálat helyett előző életét pörgeti mániákusan vissza, más és más szögből látva önmagát és (kis) világát. A szabadságról viszont, amelyet áhít, fogalma sincs, sejti ugyan, hogy másképpen is lehetne, hogy másképpen is történhetett volna minden, de se ereje, se képzete nincs arról, hogy mi lenne, ha mégiscsak változtatna kiszolgáltatott helyzetén, ha megszökne… A szökés gondolata még kósza ötletként sem merül fel benne, egyszerűen nem lát kiutat, számára nincs más, csak a múlt, a kiszolgáltatottság olyan bugyraival, melyekhez képest jelenbeli teljes és szexuális kiszolgáltatottsága tulajdonképpen édeni örömállapot! És legalább NEM szomjazik.

Az utolsó reprezentatív mondat tehát, akár a saját farkába harapó kígyó, tér visz-sza újra meg újra (s ahogy a lány szemünk előtt csavarodik be), egyre eszelősebben a kezdeteihez, noha a regénymonológ nem ott kezdődik az első oldalon, az első mondattal („Nyolc órakor szokott megreccsenni a padlódeszka.”), ahol a regények általában kezdődni szoktak. Mondhatni vége ugyan van – s baljós ez a vég, megdöbbentően, kínosan, abszurdba hajlóan is tragikus –, de eleje nincs, hiszen ki tudja, hogy hol van már az eleje, csak a pusztulás van, a halál, a kiszolgáltatottság és a tehetetlenség. Melynek kopár díszletei között felnőtt, s melyet valóságosnak vél, hiszen csak képzeletét szögezheti szembe vele, s jóformán ismeretei sincsenek a normális emberi életről, amelyre vágyik…

Ha meg akarjuk érteni Sigmond pusztulástörténetét – amely következik ugyan néhány előző nagy novellájából (Csókavész, A fattyú, Apa kalapját keresem mindenütt…), de felül is írva azokat, olyan öntörvényű és zárt regényvilágot teremt, amely szinte példa nélkül áll a mai magyar (s nemcsak a magyar!) prózairodalomban – vázolnunk kell, miről beszél ez a lány, miről beszélünk.

Van valahol a világ végén, balladába illő hegyek között, egy világtól elzárt falu. (A lánynak maga a világ, hiszen ezt ismeri, itt nő fel, a szomszéd falu létéről tudomása ugyan van, de benyomásai nincsenek, a külvilág csak a regény végén jelenik meg, két „hatósági ember” képében, akik másként bolondok, mint azok, akik között a lány él. Sigmond zárt térben, hol volt, hol nem volt időben, mereven zárt helyszínt kreál, egy óriásmonológban, bravúrosan alkalmazva a függő beszédet. Még csak nem is sejthető, mikor történik mindez, ha a balladás hangulat el is árulja, hogy hol…

Sigmond írói bravúrjai révén a ballada kifordul, mint a kesztyű, és morbid fonákját is megmutatja, azt, hogy mivé is züllik a „balladás erdélyi falu”. De ezt a szálat hagyjuk más koroknak, más elemzőknek (érdemes lenne összehasonlítani, mondjuk Kolozsvári Papp László utolsó éveinek elbeszéléseivel), mi most igyekezzünk koncentrálni erre a falura, amelynek lakói évek óta és korántsem képletesen szomjaznak! Hogy pontosan mikor kezdődött a megmagyarázhatatlan, a falura és lakóira „fekete felhőként” rátelepedő aszály – nem tudni. A végzet szelére rímelő fekete felhőkkel most blaszfémikusan jelenítjük meg azt, ami hiányzik ezeknek az embereknek az életéből: a fekete felhőket, amelyek képletesen gomolyognak ugyan Isten e sorsára hagyott faluja fölött, de konkrétan sehogyan sem akarnak megjelenni. Itt nem esik, hónapok, évek óta nem esik, kiszáradnak a kutak, elapad a patak, az emberek már félőrültek a szomjúságtól, víz csak a múltat állandóan visszapergető lány képzeletében Kánaánként megjelenő szomszéd falu közelében lévő hegyen található, a forrást viszonylag könnyű megközelíteni, annál nehezebb viszont a vedrekkel, demizsonokkal, kancsókkal, üvegekkel vissza is térni. A szomszéd falu félti a vizét, s lakói titokzatos, a lány emlékezetében már-már démonikussá növekedő, félelmetes lovasokat fogadnak fel, akik üldözik és meggyilkolják a vízzel hazafelé igyekvőket, s időnként be-becsapva a faluba, felgyújtják azok házait, akik szerencsésen megérkeztek a vízzel. Ez van napközben. Éjszaka viszont farkascsordák várják a vízzel hazafelé igyekvőket. Mindez abszurd és tragikus is egyszerre. A falu szomjazik, sorra halnak meg az emberek, az állatok, a tehenek nem adnak tejet, a víz valóságos kinccsé válik, az élet folytatásának legfőbb feltételévé. A lányt, élete mélypontján (anyja és kishúga, kutyájuk és tehenük halála után) apja egy demizson vízért adja el egy másik faluból jövő férfinak. A lányt, a csak (bensőséges öngúnnyal) Leendőnek nevezett férfi bezárva tartja, reggel és este „készenlétben” kell állnia, szexuális rabszolgájaként. Időnként meg is veri, kínozza, tépi a haját… Kínjában, mivel csak a kulcslyukon láthat ki a kertre (később jön rá, hogy amit lát, hamisítvány, nincs varjú, virág sincs, kert sincs… semmi nem az, aminek látszik!), egyre eszelősebben pörgeti vissza „előző” életét. Kiderül, hogy apja az egyetlen, akit se a lovasok nem vadásznak le, se a farkasok nem tépnek szét, az egyetlen férfi, aki képes vizet szerezni, ezért lassan hatalmába keríti az egész falut, bútorokat halmoz fel a lakásán, a csűrben, az udvaron, s amikor minden elfogy, amivel a szomjúhozó falus felei fizethetnének, a vízért cserébe asszonyaikat, lányaikat kéri… Ezért is érthetetlen, hogy pontosan ő egy demizson vízért adja el a „falu szépét”, élve maradt lányát, egy idegennek. A lány kiszolgáltatott helyzetében – miközben első szerelmét, a kalapos fiát képzeli állandóan maga elé, akiből angyalarcú lesz lassan, titkos szeretetvágya megtestesüléseként, s időnként hozzá is beszél, de lassú becsavarodása másik jeleként a szekrényen felfedez négy ujjat, melyek nem folytatódnak kézben, kezet rajzol tehát hozzájuk, és időnként ebbe a tenyérbe hajtja a fejé, s az ujjakhoz is beszél. Amikor mindezt a „család”, a Leendő, a Leendő egykori profi kurva édesanyja, kissé buggyant, Művésznek becézett testvére és a maga végtelenjeivel hadakozó, félbolond apja megtudják, megdöbbennek, s az öreg fensőbbségesen jelenti ki: ennek sikerült, ez máris alfában van, és a lány helyzete a dolgok abszurditása következtében valamivel könnyebbé válik a házban, már szabadabban mozoghat, bár továbbra sem érti, hogy mit is akarnak tőle, miért nevelik (?), de egykori élete borzalmas emlékképeit idézve s tulajdonképpen megsemmisítve magában a lányt, akit szeretni kellene (igen, a jobbik énjét!), idomul is, alkalmazkodik a helyzetéhez, mindent megtesz, hogy rabtartói és kínzói elégedettek lehessenek vele, s így nyerünk lassan betekintést a félbolond család életébe, furcsa szertartásaikba, ön- és közveszélyes bizarrériáikba. Az egyik szcéna, az „anya napján” a nagy evésverseny, a „nagy zabálás” egészen egyszerűen dermesztő, de nem kevésbé hallucinatorikus a Művész – saját halálával végződő, szexuális orgiába torkolló napja sem. Balladás komor pusztulástörténet pereg előttünk, az emlékképek hideglelősek, a jelen morbid. Kiút pedig nincs. A groteszk, abszurdba hajló tragédia kíméletlenül, sorszerűen teljesíti be önnön, kezdetektől magában hordozott végzetét.

A lány, már az öngyűlölet határán, újra meg újra saját megalázottságait, elrabolt kislánykorát éli át, amikor jövendőbelije – hiszi, hogy végül csak elveszi feleségül a Leendő, s akkor a Ház asszonya lehet, kurva anyósa örökébe léphet – közli vele, készüljön, apja meghalt. Kiderül, meggyilkolták saját falus felei, akiket az évek során a vízzel birtokába kerített, megalázott, megzsarolt, s mindenüket elvette tőlük, ingóságaikat, szeretteiket (lány, asszony, mindegy volt neki) és ezzel önbecsülésüket is… Meggyilkolták, mert felfedezték gondosan őrzött titkát, rádöbbenve, hogy hosszú esztendőkön át, gonoszul és fondorlatosan becsapta őket, visszaélt bizalmukkal… Ugyanis titokban volt egy kútja, a kert végében. Ez a váratlan groteszk csattanó mintegy visszamenőleg is abszurd színekbe játszatja át a pusztulástörténetet, de úgy, hogy a tragédia még komorabban, vészt jóslóan teljesedik ki: a lány már végképp nem ért semmit (ha apjának korlátlanul állott rendelkezésére a víz, miért adta őt el egy demizson vízért?), eltemeti apját, falus felei nem is jelennek meg a kollektív ítéletként felfogott gyilkosság áldozatának a temetésén, visszakövetelnék viszont a lánytól mindazt – bútorokat, használati tárgyakat (ha már önbecsülésüket nem tudják!), melyeket az Apa, az évek során, a vízével kizsarolt tőlük. A lány azonban már eljut az utolsón túli határig, már nincs, ami életéhez kösse, a falu és a Leendő szeme láttára, céltudatosan gyújtja fel a szülői házat, csűröstől, mindenestől, és elindul, minden valószínűség szerint utolsó útjára. Ahonnan nincsen visszatérés. „Senki nem nézett utánam. Senkit se érdekelt, hogy merre megyek. A lángokat nézték. A lángnyelvek nem feleselnek senkinek, végzik a dolgukat, megnyugtató látvány lehet, ahogy a múltat beleégetik a jelenbe, ha valakinek ez rettenetet jelent, nem érdemli meg, hogy e világi életében Esőistenből része legyen…”