Május 2007
Etűdök etikára


  Bevezető
  

  A fogadás kacsazsírja; Szinte visszhang; ...(versek)
  Kenéz Ferenc

  Szakmai kompetencia és etika
  Ungvári Zrínyi Imre

  Darwini etika a 20. században
  Szántó Veronika

  A fejlődés etikájáról
  Boda Zsolt

  Felelősség és döntés
  Zsolnai László

  Ha nem jövök; Így múlt a nyár el; Így nyúlunk mind ki (versek)
  Muszka Sándor

  A diagnózis közlésének erkölcsi vonatkozásai
  Gheorghe Popa

  Az abortusz etikája
  Mihaela Frunză

  A számítógép közvetítette kommunikáció etikája
  Mester Béla

  Termékeny közlegelők – zárt magánbirtokok
  Fekete László

  Séta nosztalgiában
  Bögözi Kádár János

  Vonatállomás; Felébredek; Alkohol; ... (Generátor – versek)
  Fülöp Orsolya


Toll
  Bretter György sírjánál
  Angi István

  Akinek régi korokból súgnak
  Csapody Miklós


História
  Parádi Ferenc felvételei a Házsongárdi temető, Baca, Dés, Körösfő és Szék síremlékeiről
  Kiss András


Világablak
  A környezettudatosság mint erkölcsi kérdés
  Balog Adalbert


Mű és világa
  A vágy rítusai
  Bíró Béla


Közelkép
  Lehet-e az etika „alkalmazott”?
  Veress Károly

  Egy illúzió múltja
  Sárkány Péter


Téka
  „Magammal viszem a végtelent is és a dallamot” (Átfogó)
  Bogdán László

  A hiány és a teste (Láthatatlan Kollégium)
  Bucur Tünde Csilla

  Hiába a nyelv… (Láthatatlan Kollégium)
  Bakk Ágnes

  Lélek-létlehetőségek
  Király V. István

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  A demokratikus stabilitás kellékei
  Ferencz Enikő

  Ember az édenen innen és túl
  Veress Boglárka



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Sárkány Péter

Egy illúzió múltja

 

Viktor Frankl vallásbölcseletéről

 

A vallás nem a nyugalmas élet,

a lehetõ legnagyobb konfliktusmentesség vagy valamilyen más

pszichohigiénés célkitûzés megvalósulásának biztosítéka.

A vallás többet is ad az embernek, mint a pszichoterápia – és többet is vár el tõle.

Viktor Frankl

 

Az alábbiakban Viktor Emil Frankl (1905–1997) osztrák orvos-filozófus vallásbölcseleti felfogását értelmezem.1 A szakirodalom Sigmund Freud pszichoanalízise és Alfred Adler individuálpszichológiája után a Frankl által megalapított logoterápiát és egzisztenciaanalízist a harmadik bécsi pszichoterápiás irányzatként emlegeti.2 Frankl azonban az első két iskola örökségét csak részben viszi tovább, hiszen miként az új irányzat elnevezése is utal rá, a logoterápia és az egzisztenciaanalízis eltérő filozófiai dimenziókból merít, olyannyira, hogy szisztematikus értelemben véve Frankl munkássága a mélylélektani hatástörténettől függetlenül is értelmezhető.3 Ez különösen igaz azokra a szöveghelyekre, ahol az osztrák pszichiáter a vallási jelenségeket bölcseleti és lélektani összefüggésükben tárgyalja. A vallással és a vallásossággal kapcsolatos elemzések a logoterápia és egzisztenciaanalízis által követett legfőbb célkitűzés, a pszichologizmus felszámolásának mérföldkövei.

Innen nézve a pszichoanalízis mégiscsak központi szerepet játszik Franklnál, mégpedig mint ellenpéldája annak a terápiás elméletnek és módszertannak, amely feladatának ellátása során egyfelől az emberi jelenség teljességének figyelembevételével, másfelől a sajátosan humán megnyilvánulások kiemelésével az orvostudomány és a pszichoterápia rehuma-nizálására törekszik. Minden túlzás nélkül állítható, hogy a pszichoanalízis anti-teizmusával szemben a logoterápia és egzisztenciaanalízis az intellektuális tisztességre hivatkozva a módszertani ateizmus eljárását részesíti előnyben, vagyis az istenkérdés konkrét konfesszionális értelmezéseitől való tartózkodást. Frankl ugyanis a materializmus–idealizmus vita bármely pólusát tudományos értelemben nem kiindulópontnak, hanem eldöntendő kérdésnek fogja fel. Tudományelméleti szempontból a kérdésfelvetés az ötvenes és hatvanas évek szempontjait érvényesíti, de ez nem jelenti azt, hogy a mai lélektan és bölcselet számára ne tartogatna fontos mondanivalót. Főleg ott, ahol néhány éve még az áltudományos dogmatizmusnak és az ezzel járó politikai nyomásnak köszönhetően a materializmust a tudományos kutatás kötelező „szellemi” beállítódásává tették. Így nemcsak a kutatás előfeltevés-mentességén, hanem a tudomány és az azt művelő egyén szellemi szabadságán is csorba esett. Nem véletlen tehát, hogy a vulgármarxizmus felfogásának megfeleltetendő még a pszichoanalízist is csak komoly intellektuális bűvészmutatványok árán sikerült átértelmezni. Mindebből egyenesen következik, hogy miért késlekedett a platóni ihletésű antropológiai és értékbölcseleti hagyományra, valamint a fenomenológiára és egzisztenciafilozófiára támaszkodó Frankl kelet-európai recepciója. Az említett időszak jellemző stílusában megfogalmazott fejezetcím, A parazita szubjektivizmus hamvazószerdája4 szemléletesen megjeleníti annak a korszaknak a cinikus légkörét, amelyben a Frankl által elfogadott bölcseleti irányzatok elemzése legfeljebb filozófiatörténeti kuriózumként jöhetett szóba. Ma is sokszor hangzik el az ideológiai harcok időszakára jellemző, de a vonatkozó tárgyterület szempontjából elhibázott kérdés: a logoterápia szerint az anyag vagy a szellem volt előbb?

Frankl vallásbölcseletének rövid ismertetése során először az egzisztenciaanalízis pszichologizmuskritikáját, majd a pszichoanalízis felfogásával összevetve a vallásbölcseleti perspektívában is érvényesülő embertant értelmezem. Végül pedig a logoterápia és egzisztenciaanalízis teológiai affinitására térek ki.

 

Zárójelbe tett lélek

Frankl főművének tartott könyvében, az Orvosi lélekgondozásban egyértelműen fogalmazza meg a logoterápia feladatát: „Mint ahogy a filozófia története során már leküzdötték a pszichologizmust, valaminek a lélekgyógyászaton belül is le kell győznie azt, és ezt a valamit logo-terápiának szeretnénk nevezni. Erre a logoterápiára – mint »szellemi megközelítésű pszichoterápiára« – jut az a feladat, hogy kiegészítse a szűkebb értelemben vett pszichoterápiát, és töltse ki azt az űrt, amelyet megkísérlünk előbb elméletileg levezetni, majd a lélekgyógyászati gyakorlat alapján igazolni.”5

Az idézet három lényeges állítást fogalmaz meg: 1. A logoterápia a pszichológián belül uralkodó pszichologizmus leküzdésére hivatott. 2. Ez a „szellemi megközelítésű pszichoterápia” az eddigi pszichoterápiát kiegészíti. 3. Az új megközelítést a lélekgyógyászati gyakorlat igazolja.

Nézzük meg, hogy az említett állítások hogyan függnek össze egymással.

A pszichologizmus egy téves tudományos eljárás, amely a tudományos, a művészeti vagy éppen a vallási teljesítményeket az azokat létrehozó alany lélektani sajátosságaira hivatkozva a „nem más, mint” reduktív és általánosító séma alapján pszichológiai jelenségnek értelmezi. Eszerint a gondolkodás, a vallás és a művészet alapvető kérdéseinek megválaszolására az észlelés, a figyelem, a gondolkodás stb. lélektani törvényszerűségeit vizsgáló empirikus pszichológia hivatott. A pszichologizmussal szemben leggyakrabban használt ellenérv az eljárás ellentmondásosságára mutat rá, nevezetesen arra, hogy egy induktív pszichofizikai tudomány nem alapozhatja meg például a gondolkodás törvényszerűségét vizsgáló tiszta logikát, mivel eljárása során már előfeltételezi a logikai elvek meglétét (pl. az ellentmondás törvényét).6 Ennek az érvnek a gyakorlati alkalmazására hivatott a logoterápia, amelynek elsőrendű feladata a segítőhivatások módszertani pszichologizmusának leleplezése. Kiindulópontja a „szellemi megközelítésben” ölt testet, vagyis Frankl a klasszikus görög–keresztény „rétegantropológiára” (test-lélek-szellem) és a kortárs bölcselet fejleményeire hivatkozva (fenomenológia, egzisztenciafilozófia) a lélektani jelenségektől elkülöníti az ember szellemi dimenzióját. Eszerint a specifikusan humán jelenségek nem lélektani törvényszerűségekben, hanem olyan antropológiai és etikai fogalmakban öltenek testet, mint a szabadság és felelősség. Az ember ugyanis, hangsúlyozza számtalan helyen Frankl, szabadságánál és felelősség-léténél fogva képes eloldódni a környezet közvetlen befolyásától, és akár saját lélektani alkatával szemben dacolva önmagát valamilyen ügy szolgálatába állítani, vagyis egy konkrét helyzetben megnyilvánuló egyedi feladat, Frankl szóhasználatában értelem irányában önmagát meghaladni.7

Ebből egyenesen következik, hogy Frankl a vallást nem kizárólag lélektani, hanem „szellemi” jelenségnek is tartja, amelyben az ember önfelülmúlása (öntranszcendenciája) eminens értelemben jut kifejezésre. Nem kétséges, hogy Frankl tiltakozása a vallás pszichodinamikai redukciója ellen és az emberi jelenség noodinamikai aspektusának igenlése komoly fegyvertény a pszichologizmus eljárása ellen.8 Kérdésként merül fel azonban, hogy az empirikus-lélektani összefüggésekhez képest a szellemi dimenziónak mint az emberi létezés önálló szférájának egzisztenciaanalitikus feltárása valóban képes-e a vallással kapcsolatos pszichologizmust végleg felszámolni. Első megközelítésben igen, hiszen a logoterápia és egzisztenciaanalízis a vallást nem a lelki élet síkjára vetíti le, hanem szellemi jelenségként rögzíti. Egy olyan szellemi jelenségként, amely a tipikusan humán fenoménekhez tartozik. Közelebbről szemlélve a dolgot azonban úgy tűnik, hogy a pszichologizmus problémája, noha egy magasabb szinten ugyan, visszaköszön: a vallás nem lélektani, hanem szellemi redukció által artikulálódik. Vallásfilozófiai szempontból ugyanis Frankl a vallást szintén a „nem más, mint” eljárásának veti alá, mely az alábbi formában fogalmazhó meg: a vallás nem más, mint szellemi jelenség, vagyis az ember egzisztenciájával együtt adott valóság. Tehát Frankl a vallás valóságát nem a szűkebb értelemben vett lélektani, hanem ennél átfogóbb antropológiai fogalomként kezeli. Ezért a szisztematikus vallásfilozófiai tipológia szemszögéből jogosnak tűnik, hogy többek közt Mezei Balázs Frankl vallásfelfogását is a reduktív vallásfilozófiai törekvések közé sorolja, noha elismeri, hogy „a valláslélektan legkevésbé reduktív formáját” valósítja meg.9 S valóban, az egzisztenciaanalízis reduktív szemléletét legalább két aspektus enyhíti, egyfelől az a tény, hogy Frankl számos helyen hangsúlyozza, a vallás egyben több és egészen más, mint amit az egyéni döntés és a felelősség sajátosan emberi kategóriái (egzisztenciáléi) láttatnak belőle, másfelől, az egzisztenciaanalízis értelmező olvasata szerint legalábbis, különbséget tehetünk a vallás és a vallásosság fogalma közt. Ennek alapján egyértelművé válik, hogy azokban nem a vallás, hanem a vallásosság lélektanáról és antropológiai összefüggéseiről van szó. Természetesen a vallás reduktív felfogását a kialakult nyelvhasználat is elősegíti, hiszen például a valláspedagógia és valláslélektan kifejezések azt sugallják, hogy ezek nem a vallásosság pedagógiai és lélektani összefüggéseit kutatják, hanem magának a vallásnak a pedagógiáját és lélektanát.10 Éppen ezért különbséget kell tenni a valláslélektani megközelítések között aszerint, hogy filozófiai, vagyis a vallás teljességének fogalmi leírására, avagy lélektani, vagyis a vallásosság jelenségének elemzésére törekszenek. 

 

Metapszichológia versus metaantropológia

Ha a lélektant a szubjektivitásról szóló objektív tudományként fogjuk fel, akkor Freud és Frankl vallással kapcsolatos első redukciója kézenfekvő. A vallást, ezt az átfogó és rendkívül összetett jelenséget a szubjektivitás szférájára vetítik. A két szerző közötti különbség pedig éppen a szubjektivitás mibenlétének eltérő értelmezéséből adódik.

Freud esetében a vallás az általa metapszichológiának nevezett tudomány prizmáján törik meg. Érdemes szó szerint idézni a programatikus szövegrészt: „Valóban hiszem, hogy a legmodernebb vallásokba is mélyen belenyúló mitologikus világnézet nagy része nem egyéb a külvilágba kivetített pszichológiánál. […] A tudomány feladata, hogy ezt az érzékfeletti valóságot visszaváltoztassa a tudattalan pszichológiájává. Vállalkozhatnánk arra, hogy az édenkertről és a bűnbeesésről, Istenről, a jóról és a rosszról, a halhatatlanságról stb. szóló mítoszokat ily módon feloldjuk, tehát a metafizikát metapszichológiára változtassuk át.”11

A metapszichológia a pszichoanalízis antropológiai modellje, amelynek filozófiai programja meglehetősen egyszerű: a paranoiával fennáló analógia alapján a „valóság” fölé vagy mögé képzelt metafizikai világ feloldása azokba a Freud által megalkotott fogalmakba, amelyek a valóság leírására hivatottak. A „lélek apparátusnak” a pszichoanalízis által leírt és a mechanika törvényszerűségeinek engedelmeskedő szakfogalmai az ösztönén (Es), az én (Ich) és a felettes én (Überich). Ennek alapján Freud számára a kultúra teljesítményei tulajdonképpen az önfenntartási ösztön és még inkább a libidó sajátos kifejeződései, melyeknek fő feladata az, hogy „az embert a természet ellen védelmezzék”.12 A kulturális teljesítmények közül, hangsúlyozza minduntalan Freud, a vallás kitüntetett szerepet tölt be, mert minden történést egy felettünk álló értelem szándékának tulajdonít, s ezáltal megvéd bennünket  a természet fenyegető erőitől. A vallást tehát Freud a képzelet világába utalja, és azt a kérdést feszegeti, hogy „mik ezek az elképzelések a lélektan tükrében”.13 A pszichoanalízis értelmében vett lélektan arra az eredményre jut, hogy az „én nem úr a maga házában”, vagyis a vallás is az én (az ész és az akarat) hatásterületén kívüli folyamatok hatásának összefüggésében értelmezhető. A vallás, akárcsak az egész kultúra, fogalmazza meg Freud redukciójának végső fogalmát, illúzió. Az illúziók elmegyógyászati téveszmékhez hasonlóan emberi vágyakra vezethetők vissza.14

Freud felfogásának pszichologizmusa e rövid összefoglaló elemzés alapján is világosan áll előttünk. Ehhez kapcsolódva Frankl a pszichologizmus ellentmondásos eljárását a lélekgyógyászatban bemutatandó a pszichologizmus pszichogeneziséről beszél.15 Eszerint a lélekgyógyászat területén belül a pszichologizmust akkor tudjuk leleplezni, ha eljárását önmagára alkalmazzuk, tehát megkeressük azokat a motívumokat, melyek a pszichologizmus érvelése mögött meghúzódnak. A pszichoanalízis mindenütt álarcokat lát, így például a vallás és a művészet a pszichoanalízis felfogása szerint nem más, mint a primitív ember menekülési kísérlete. E séma alapján, hangsúlyozza jelentőségteljesen Frankl, a pszichoanalízis is egy álarc, menekülés a megismerési és a döntési feladatoktól, másként fogalmazva: menekülés a valóságtól és a felelősségtől. Frankl számára a különböző izmusok (naturalizmus, biologizmus, szociologizmus) téves tudományfelfogás eredményei, melyek egy előzetesen felvett determinisztikus elv alapján tájékozódnak, és ezzel pont azt a területet sértik meg, amely az embernek leginkább sajátja, a szabadságát avagy, antropológiai szóhasználattal, szellemi dimenzióját. Ahogy már az előbbiekben utaltam rá, Frankl elkülöníti a pszichofizikai megnyilvánulásoktól a szellemi dimenziót, mely az előbbi sajátos törvényszerűségei mellett az emberi szabadság és döntésképesség kifejezésére fenntartott filozófiai fogalom. Fontos hangsúlyozni, hogy Frankl ezt az elkülönítést kizárólag heurisztikusan fogja fel, vagyis a lélek és szellem elkülönített fogalmainak bevezetése tulajdonképpen egy megbonthatatlan egység aspektusait hivatott láttatni.16 Éppen ezért a vallásosság az ember teljes egzisztenciáját érinti. Frankl a vallásosságnak szentelt könyvében három pontban foglalja össze az egzisztenciaanalitikus kutatás eredményeit. E szerint a kutatás kiindulópontja az „emberi létnek mint tudatos és felelősségteljes létnek a fenomenológiai őstényállása”. Ezt követően a logoterápia hozzávette a szellemi dimenziót a lelkihez, feltárva az ember tudattalan szellemiségét, amely az egzisztenciális döntésekben érvényesül. A harmadik fejlődési szakaszban pedig az egzisztenciaanalízis az ember tudattalan szellemiségén belül felfedezte a tudattalan vallásosságot – egy tudattalan Istenre vonatkozást: az immanens „Én” mögött a transzcendens „Te” vált láthatóvá. Ennek alapján jut el Frankl a „tudattalan Isten” meghatározásához, amely nem Isten tudattalan voltára utal, hanem arra, hogy a vele való kapcsolatunk olykor tudattalan vagy akár elfojtott is lehet.17 Frankl ugyanakkor hangsúlyozza, hogy ezek a megállapítások az empíria talaját nem hagyják el, tehát nem „rövidre zárt metafizikáról” vagy „dilettáns teológiáról” van szó, hanem éppen a pszichoanalízis által kidolgozott álomértelmezés és a szabad asszociáció eljárásán alapulnak.18 Módszertani szempontból azonban az egzisztenciaanalízis a tényeket „fenomenológiai tényekként” kezeli, vagyis egy előzetes dogmatikus tudományfelfogás kedvéért nem fogalmazza át. A vallásosságnak, szögezi le Frankl, nem ösztönjellege, hanem döntésjellege van. „A vallásosság vagy egzisztenciális, vagy nincs is.”19 Éppen ezért a vallásosság pszichohigiénés jelentősége a logote-rápiában felértékelődik, de ez nem jelenti azt, hogy a vallás maga ne lenne egyben valami egészen más, mint a pszichoterápia vagy a logoterápia.20 Mindebből következik, hogy az egzisztenciaanalízis vizsgálódásainak homlokterében, akárcsak a pszichoanalízis esetében, a vallás szubjektív lélektani-antropológiai aspektusa áll, és mégis, tudományelméleti beállítódásának megfelelően Frankl teljesen más eredményre jut, mint Freud. Innen nézve nem a vallás lepleződik le illúzióként, hanem az a törekvés, amelyik a vallást a tudományos haladás akadályaként állítja be: „Az egzisztenciaanalízissel már régóta nem ott állunk, ahol a pszichoanalízis állt, ma már nem egy illúzió jövőjén törjük a fejünket, de igencsak elgondolkodunk egy realitás öröklétén. Az örökkévalóságról, a jelenről, annak a realitásnak jelenvalóságáról, amely számunkra az ember vallásosságát felfedte: mintegy szorosan empirikus értelemben vett valóságról. Egy valóság, mely tudattalan maradhat, és amelyet el lehet fojtani.”21 A vallás tehát nem az emberi lélek illuzórikus megnyilvánulása, hanem valóság, amelyet az önhatalmú rációnak kiszolgáltatott vallásosság akár el is torzíthat.22

Ha a vallás valóságát mint „dinamikus totalitást” fogjuk fel,23 akkor ebben az átfogó értelemhorizontban az egzisztenciaanalitikusan értelmezett vallás mindig egy konkrét személy konkrét vallásosságaként jelenik meg mint szabadságának, döntésének és felelősségének igazi lehetősége. A vallás tehát egy olyan önálló fenomenológiai tény, amelyhez az ember döntései révén így vagy úgy viszonyul. Frankl felfogásában ugyanis nem az ember teszi fel az élet értelmére vonatkozó kérdést, hanem maga az élet, s erre mindenki saját életével felel. Frankl értelmezésében ez azt jelenti, hogy az ember az a létező, aki mindenekelőtt felelősség-lét. A vallásra minden egyes ember felelősség-léténél fogva felel. A megválaszolt kérdés forrásának problémája, vagyis hogy az egyes ember a vallást a lelkiismeret hangja vagy egy személyes Isten szavaként éli-e meg, a logoterápia szempontjából nem bír jelentőséggel.

A fentiek alapján leszögezhető, hogy a logoterápia és az egzisztenciaanalízis radikális módon szakít a freudi metapszichológia programjával, amely nemcsak természettudományos, hanem ráadásul filozófiai értelemben is problematikus.24 Ehelyett Frankl nyíltan metafizikailag árnyalt emberfelfogásról és terápiáról beszél,25 amit a magam részéről Scheler fogalmával élve inkább metaantropológiai álláspontnak értelmezek. A metaantro-pológia „egy végtelen és abszolút túlvilági lét legformálisabb eszméjének”26 és az ember egységének összefüggésére mutat rá. Az egzisztenciaanalízis tehát az embernek az itt és mostban megvalósuló konkrét egységére hívja fel a figyelmet, miközben az abszolút túlvilági lét formális elemein túlmutató intencionális tartalmat a hit szférájába utalja.

 

A logoterápia mint egyéni misztagógia

Freud számára a vallás az örömelv (Wille zur Lust) összefüggésében jelenik meg. Frankl ellenben ennél alapvetőbb akarati fenoménre apellál: ha az ember tudja, hogy miért, akkor szinte bármilyen hogyant képes elviselni.27 Motivációelméleti szempontból az egzisztenciaanalízis az értelemre törő akaratra (Wille zum Sinn) mint alapvetően humán jelenségre mutat rá, és az élet feltétlen értelmét élteti. De mi ennek a feltétlen értelemnek a forrása? Frankl ezen a ponton megáll, és a kérdés pozitív megválaszolását kizárólag a hit által tartja lehetségesnek. Felfogása szerint ugyanis az itt és most adódó és a konkrét személyre szabott feladaton túl az ember nem képes értelemmegvalósításra. A végső, a mindenséget átható értelem hatásként és nem megvalósítható feladatként adott, „az én cselekedetemtől és akaratomtól függetlenül valósítja meg magát, akár hozzáteszek, akár nem, akár együttműködöm, akár elkerülöm”.28 Ennek megfelelően az élet avagy a világ átfogó értelmét az értelemfeletti (Übersinn) kategóriájával jelöli. Frankl tehát következetesen elkülöníti a személyes értelmet attól az értelemtől, amelyet az ember sajátos beállítódásokban keres és kutat (filozófia, teológia).

Ennek ellenére Frankl munkásságára kezdettől fogva előszeretettel hivatkoznak a teológusok. A logoterápia valláspedagógiai és pasztorálpszichológiai jelentősége ugyanis számottevő. Természetesen ezek a feldolgozások Frankl perspektívájának kiszélesítésére, a logoterápia kiegészítésére törekszenek. Hiányolják azt, hogy a logoterápia az értelemkérdés kapcsán nem kérdez tovább, vagyis az élet feltétlen értelmének felismerése során megáll az itt és most értelemnél, és nem kérdez rá annak eleven forrására.29A filozófiai teológia azonban feladatának és küldetésének megfelelően tovább kérdez annak az eleven tapasztalatnak a nevében, amiről Pál apostol az Areopágoszon a görögöknek mondott beszédében beszámol: „hiszen nincs is messzire egyikünktől sem; mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.”30

Természetesen minden ilyen jellegű alkalmazás esetén megfontolásra érdemes Franklnak az a kitétele, miszerint a logoterápia orvosi és nem teológiai lelkigondozás, tehát az istenkérdés a logoterápiás szituációban nem elsődleges cél, csak mellékhatásként jelentkezhet. A magasabb dimenzióba való áttörés Frankl szerint nem valamiféle tudás függvénye, hanem egyedül a hité. A hitet pedig, akárcsak a szeretetet, nem lehet akarni. „Mint intencionális tevékenységek csak akkor következnek be, ha egy adekvát tartalom és tárgy felfénylik.”31

A vallásosság egzisztenciális jellegének hangsúlyozása miatt Frankl vallásbölcselete elsősorban olyan teológusok gondolataihoz közelít, akik hasonló filozófiai horizontban tájékozódnak. Ezek közé tartozik mindenekelőtt Paul Tillich és Karl Rahner. Tillich a filozófia és a teológia különbségét a bölcselő és a teológus beállítódásainak eltérő jellegével magyarázza. A filozófus a kérdésfelvetéssel és a tárgyilagosság követelményével összhangban igyekszik távolságot tartani a lét szemlélete során. A teológus ellenben nem tud távolságot tartani kutatási tárgyától, viszonyulása mindig egzisztenciális, „arrafelé kell néznie, ahol megnyilvánul az, ami őt végsőleg meghatározza [...]. Tudásának forrása nem az egyetemes logosz, hanem a Logosz, aki testté lett.”32 A két terület azonban szorosan összetartozik, hiszen, emeli ki Tillich, a filozófus, akárcsak a teológus, egzisztál. Erről pedig mindketten számot tudnak adni az általuk megalkotott lételméleti kategóriák révén. A fentiek alapján ilyen közös kategória (egzisztenciálé) lehet például a felelősség, amely konkrét elősegítésének lehetőségeiben a teológiai indíttatású lelkigondozás is érintett.

Ennek alapján nemcsak az a kérdés, hogy a logoterápia és az egzisztenciaanalízis milyen filozófiai és teológiai affinitással rendelkezik, hanem hogy hogyan alkalmazható az egyéni vallásosság és a hit körvonalazásában. A transzcendentális istenismeret egzisztenciális vonatkozásainak feltárásában Karl Rahner meglehetősen komoly szerepet szánna a logoterápiának: „Csak egyéni beszélgetésben, egyéni logoterápiában volna lehetséges ez a misztagógia, amely arra figyelmeztetné az egyes embert, hogy közvetlenül a konkrét világhoz fordulva is valóságosan tapasztalja a transzcendenciát, ha esetleg nem is nevezi annak.”33

 

JEGYZETEK

1. Frankl magyarul megjelent könyvei: …mégis mondj igent az életre! Egy pszichológus megéli a koncentrációs tábort. (Ford. Bruck Vera–Gorzó Andrea) Pszichoteam Mentálhigiénés Központ, Bp., 1988; Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben. (Ford. Molnár Mária–Schaffhauser Ferenc) Kötet Kiadó, Bp., 1996; Orvosi lélekgondozás. (Ford. Jakabffy Imre–Jakabffy Éva) UR Könyvkiadó, Bp., 1997; Tudattalan Isten. Pszichoterápia és vallás. (Ford. Varga Judit–Bircsák Anikó–Varga Zsófia) EuroAdvice, Bp., 2002; Értelem és egzisztencia. Előadások és tanulmányok. (Ford. Csiki Huba–Sárkány Péter) JEL Könyvkiadó, Bp., 2006. Ezekre a munkákra a szerző nevével és a könyv megjelenésének évszámával utalok

2. A logoterápia kifejezés a görög logosz szóra utal, Franklnál elsősorban értelmet és értéket jelent. E szerint a logoterápia egy olyan terápiás eljárás, mely a pszichoterápiás vagy egyáltalán a segítőhivatásokban előforduló érték- és értelemproblémát tematizálja, s azt a terápiás folyamatba bevonja. Az egzisztenciaanalízis fogalma pedig a pszichoterápia filozófiai-antropológiai összefüggéseire koncentrál. Terápiás eljárásként pedig az egyes ember felelősség-létére irányuló elemzést jelent.

3. Vö. Sárkány Péter: A logosz terápiája. A logoterápia filozófiai nézőpontja és horizontja. Thalassa, Bp., 2004. 2. A logoterápiát bemutató további magyar nyelvű tanulmányok: Sárkány Péter (szerk.): Az értelemkérdés sodrában. Viktor Frankl születésének centenáriumán. Jel Könyvkiadó, Bp., 2005.

4. Lukács György Az ész trónfosztása című könyvének fejezetéről van szó.

5. Frankl 1997. 33. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a magyar kiadás címe (Orvosi lélekgondozás) nem pont azt adja vissza, amit a német szóhasználat (Ärztliche Seelsorge). Frankl ugyanis a teológiai értelemben vett lelkigondozás analógiájára fogalmazza meg a könyv címét, tehát orvosi lelkigondozásról van szó.

6. A pszichologizmus mélyreható kritikáját Edmund Husserl fogalmazta meg Logikai vizsgálódások című nagyszabású művének első kötetében. Ennek hatása gyűrűzik be több áttételen keresztül Frankl munkáiba.

7. A „szellem dacoló hatalma” és az öntranszcendencia az egzisztenciaanalízis antropológiai alapfogalma. Lásd pl. Frankl 2005.

8. Noodinamika: a van (Sein) és a legyen (Sollen) dinamikája.

9. Mezei Balázs: Kortárs vallásfilozófia. Szisztematikus vázlat. In: Nyíri Kristóf (szerk.): Vallásfilozófia Magyarországon. MTA Filozófiai Intézete–Áron Kiadó, Bp., 1995. 13.

10. Vö. Hans Ferdinand Angel: Von der „Frage nach dem Religiösen” zur „Frage nach der biologi-schen Basis menschlicher Religiosität”. Christlich Pädagogische Blätter, 2002. 2. 86.

11. Sigmund Freud: A mindennapi élet pszichopatológiája. Cserépfalvi Kiadó, Bp., é. n. 202–203.

12. Uő: Egy illúzió jövője. Párbeszéd Kiadó, Bp., 1991. 21.

13. Uo. 26.

14. Uo. 38.

15. Frankl 1997. 43.

16. Uo. 34.

17. Vö. Frankl 2002. 50–59.

18. Uo. 53. Lásd még a kötetben Frankl terápiás példáit.

19. Uo.

20. Lásd a tanulmány mottójának választott idézetet.

21. Vö. Frankl 2002. 56; Viktor E. Frankl: Der unbewußte Gott. Psychotherapie und Religion. Kösel Verlag, München, 1974. 52. A fordítást átdolgoztam.

22. Ehhez lásd még Ratzinger érvelését: Jürgen Habermas–Joseph Ratzinger: Dialektik der Säkularisierung. Über Vernunft und Religion. Herder, Freiburg im Breisgau, 2005.

23. A vallás „dinamikus totalitásként” való felfogásához lásd Mezei Balázs: Vallásbölcselet. A vallás valósága. I–II. Attraktor Kiadó, Máriabesenyő–Gödöllő, 2004. Ebben a megközelítésben a valóság és a „valóság értelmének” egysége a vallásban valósul meg.

24. A freudi metapszichológia részletes elemzéséhez lásd Nyíri Tamás: Mélylélektan és ateizmus. Sigmund Freud kultúraelmélete. Herder Kiadó, Bp., 1993.

25. Vö. Viktor E. Frankl: Der leidende Mensch. Anthropologische Grundlagen der Psychotherapie. Hans Huber, Bern–Göttingen, 1996. 70.

26. Max Scheler: Az ember helye a kozmoszban. (Ford. Csatár Péter) Osiris–Gond, Bp., 1995. 107.

27. Ezzel kapcsolatban Frankl előszeretettel hivatkozik Nietzschére. Vö. pl. Frankl 1997. 251.

28. Uő: Der leidende Mensch. 278.

29. Lásd pl. Németh Dávid: Isten munkája és az ember lehetőségei a lelkigondozásban. Kálvin János Kiadó, Bp., 1993. 171–176.

30. ApCsel 17, 27–28.

31. Frankl 1996. 76.

32. Paul Tillich: Rendszeres teológia. (Ford. Szabó István) Osiris, Bp., 1996. 38

33. Karl Rahner: A hit alapjai. Bevezetés a kereszténység fogalmába. (Ford. Endreffy Zoltán) Agapé, Szeged, 1998. 61.