Május 2007
Etűdök etikára


  Bevezető
  

  A fogadás kacsazsírja; Szinte visszhang; ...(versek)
  Kenéz Ferenc

  Szakmai kompetencia és etika
  Ungvári Zrínyi Imre

  Darwini etika a 20. században
  Szántó Veronika

  A fejlődés etikájáról
  Boda Zsolt

  Felelősség és döntés
  Zsolnai László

  Ha nem jövök; Így múlt a nyár el; Így nyúlunk mind ki (versek)
  Muszka Sándor

  A diagnózis közlésének erkölcsi vonatkozásai
  Gheorghe Popa

  Az abortusz etikája
  Mihaela Frunză

  A számítógép közvetítette kommunikáció etikája
  Mester Béla

  Termékeny közlegelők – zárt magánbirtokok
  Fekete László

  Séta nosztalgiában
  Bögözi Kádár János

  Vonatállomás; Felébredek; Alkohol; ... (Generátor – versek)
  Fülöp Orsolya


Toll
  Bretter György sírjánál
  Angi István

  Akinek régi korokból súgnak
  Csapody Miklós


História
  Parádi Ferenc felvételei a Házsongárdi temető, Baca, Dés, Körösfő és Szék síremlékeiről
  Kiss András


Világablak
  A környezettudatosság mint erkölcsi kérdés
  Balog Adalbert


Mű és világa
  A vágy rítusai
  Bíró Béla


Közelkép
  Lehet-e az etika „alkalmazott”?
  Veress Károly

  Egy illúzió múltja
  Sárkány Péter


Téka
  „Magammal viszem a végtelent is és a dallamot” (Átfogó)
  Bogdán László

  A hiány és a teste (Láthatatlan Kollégium)
  Bucur Tünde Csilla

  Hiába a nyelv… (Láthatatlan Kollégium)
  Bakk Ágnes

  Lélek-létlehetőségek
  Király V. István

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  A demokratikus stabilitás kellékei
  Ferencz Enikő

  Ember az édenen innen és túl
  Veress Boglárka



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Veress Károly

Lehet-e az etika „alkalmazott”?

 

Az „alkalmazott etika” különleges szókapcsolat. Persze a reflektálatlan, bejáratott használat során általában nem tűnik fel e megnevezés különlegessége. Ahhoz el kell gondolkodunk rajta.

Valójában mi is az, amin itt érdemes elgondolkodni? Hisz úgy tűnik, hogy külön-külön az egyes kifejezéseket értjük, legalábbis érteni véljük. Ha azt mondjuk etika, nagyjából tudjuk, miről van szó. Legfennebb az okozhat némi nehézséget, hogy a szakirodalomban egyaránt találkozunk a morálfilozófia és az etika kifejezésekkel, s néha átfedéseket, összemosódásokat észlelünk a jelentéstartalmukban. Valamelyes filozófiai jártasság birtokában azonban nem okoz nehézséget a különbség felismerése az erkölcsi jelenségre, az egyes ember erkölcsiségére, valamely emberi közösség erkölcsi állapotára vonatkozó morálfilozófiai elmélkedés és az etikának nevezett filozófiai erkölcstan között. Ez utóbbi esetében a szerző (a gondolkodó, a filozófus) arra vállalkozik, hogy bizonyos előfeltevésekből, általános (filozófiai) elvekből kiindulva levezesse a jócselekedet lényegét, a jó szükségességét, s lehetőleg rámutasson arra, hogyan lehet eljutni a jócselekedet gyakorlásához.

Mindez első látásra kézenfekvőnek tűnik, s mégis – ha belegondolunk – hamar kiderül, hogy éppen ebben rejlik a probléma gyökere. Mire vállalkozik voltaképpen a gondolkodó, amikor egy etikai rendszer kidolgozása mellett dönt? Biztos tudása van arról, hogy mi a jó, és hogyan kell azt cselekedni, s ezt a tudását akarja velünk is megosztani? Vagy inkább minket akar rávenni arra, hogy keressük a jócselekedet lehetőségeit, s ehhez szolgál tanácsokkal avagy éppen recepttel? Vagy éppenséggel előírásszerű kötelességünkké kívánja tenni, hogy cselekedjük a jót? Egyáltalán mivel találkozunk, amikor etikai mű olvasásába fogunk: elméleti kijelentések rendszerével? A magatartásunkat, viselkedésünket szabályozni hivatott előírásokkal? Intő figyelmeztetésekkel, felhívásokkal, parancsokkal? Vagy a közös gondolkodás egy felkínált lehetőségével, amely egyszerre alkalom is arra, hogy mi magunk is eltöprengjünk a jó lehetőségfeltételein és mibenlétén, oly módon, hogy ezzel együtt a saját tapasztalatainkkal is számot vessünk, s a tudatunkba idézzük, hogyan is cselekszünk, és egyáltalán mi történik velünk? Még további kérdésként jelentkezik az is, hogy miként viszonyul egymáshoz egy ilyen alkotásban, valamint vele kapcsolatban a leírás és az előírás, a reflexivitás és a normativitás, az elmélet és a gyakorlat, az elv és a cselekvés.

A probléma, amely szinte észrevétlenül, de annál erőteljesebb aktivitással húzódik meg ezekben a kérdésekben, éppen az alkalmazás problémája.

Abban általában egyetértenek az etika kérdéseibe beavatottak, hogy az etikai kérdések valamilyen kapcsolatban állnak a gyakorlattal. De arra vonatkozólag már kevésbé mutatkozik egyetértés, hogy milyen természetű ez a kapcsolat. Az előbb említett kérdések meglehetősen ellentétes perspektívák lehetőségeit hordozzák magukban. Egyfelől lehetővé teszik annak az elgondolását, hogy az etika kétségtelenül gyakorlati. A gyakorlati cselekvésből, az ebben szerzett tapasztalatból leszűrhető gyakorlati tudás rendszere. Másfelől viszont az etikától mint tudástól elvárható bizonyos fokú általánosság és az ezzel járó teoretikusság. Vizsgáljuk meg külön-külön is ezt a két szembenállónak tűnő lehetőséget, és egyúttal azt is, hogyan állunk az alkalmazás problémájával az egyik esetben és a másikban.

Az első elgondolási lehetőség kétségtelenül Arisztotelésztől eredeztethető. Ő az, aki világos érvelés alapján igyekszik elkülöníteni egymástól a tudományt és a tapasztalatot. A tapasztalat „az egyes esetekre vonatkozó tudás”, a tudomány pedig „az általánosra vonatkozik”.1 A gyakorlati cselekvést az egyes emberek végzik konkrét körülmények között. Amennyiben az etika a gyakorlati cselekvéssel kapcsolatos, nem sorolható egyértelműen az általánosra vonatkozó tudomány körébe, mivel teljes mértékben sohasem választható le az egyes ember konkrét tapasztalatáról. Továbbá „a tapasztalat emberei [...] tudják a micsodát, de nem tudják a miértet”, az elméleti tudósok pedig „a miértnek és az oknak az ismerői”.2 Ennélfogva az elméleti tudomány közelebb áll „az első okokra és alapelvekre”3 vonatkozó bölcsességhez – vagyis a metafizikához –, mint a gyakorlati tudás, mivel „a tudós tudja az okot, a gyakorlati ember meg nem”.4

Arisztotelész arra is ráirányítja a figyelmet, hogy az (elméleti) tudás biztos ismérve abban mutatkozik meg, hogy lehet-e az adott tudást tanítani. Az elméleti tudás birtokában az ember tud tanítani, a tapasztalat birtokában meg nem. A gyakorlati tudás körében is van egy olyan terület, a mesterségbeli tudás, amely a tudományhoz hasonlóan tanítható, „s ezért tartjuk inkább tudománynak a mesterséget, mint a tapasztalatot” – mondja Arisztotelész.5 Az arisztotelészi érvelés birtokában akár úgy is feltehetjük a címben foglalt kérdést, hogy lehet-e az etikát tanítani. Vagy úgy, hogy van-e a jócselekedetnek mestere, s átadható-e a jócselekedet mesterségbeli tudása, kiképezhető-e valaki a jó (szakszerű) gyakorlására. Ugyanis ha az etika alkalmazható, akkor taníthatónak is kell lennie. A mesterségre és a tanításra való arisztotelészi utalás csak felerősíti és kidomborítja az elméleti tudásnak azt a sajátosságát, hogy a tudás rendszere és a tudás tárgya ebben az esetben világosan elkülönül egymástól, s a tudás önálló rendszerként tanítható, illetve gyakorlati helyzetekben felhasználható. Ennélfogva az elméleti tudás esetében az alkalmazás, akárcsak a tanítás, a tudás már egy készen álló rendszerének a felhasználásával kapcsolatos. A mesterségek terén a gyakorlati tudás esetében is hasonlóan alakul a helyzet, azzal a különbséggel, hogy itt a tanítás nem annyira egy tudásrendszer átadására, hanem egy gyakorlati jártasság vagy képesség kiképezésére irányul, s ez a képzettség a gyakorlati cselekvés tárgyától különül el, melynek kivitelezésében már mint előzetesen meglévő képesség – az elméleti tudás alkalmazásához hasonlóan – alkalmazható, felhasználható.

Arisztotelész még egy másik irányból is megközelíti a kérdést. A gyakorlati tevékenység nem csupáncsak valaminek a létrehozására, vagyis egy rajta kívüli cél megvalósítására irányul – mint a mesterségek esetében –, hanem olyan cselekvéseket is magában foglal, melyeket magáért a cselekvésért, azaz öncélúan végzünk.6 Amikor egy dolgot előállítunk, a tevékenység tárgya leválasztható a tevékenységről mint létrehozásról. Amikor viszont jót cselekszünk, a jó nem választható le a cselekvés elkülöníthető tárgyaként magáról a cselekvésről. A végrehajtott cselekvés maga a jó. A létrehozás és a cselekvés közötti különbség abban is megmutatkozik, hogy – bár mindkettőt egyénileg tevékenykedve végezzük – a létrehozás esetében előzetesen elsajátított szabályokat követünk és műveleteket végzünk, a cselekvés esetében viszont nincsenek ilyenek. Ennélfogva a mesterségnek „van kiválósága”,7 mivel azt lehet egy meghatározott képzettségnek megfelelően végezni, a cselekvés esetében viszont nincs egy ilyen előzetesen rögzíthető általános mérce. De ez mégsem jelenti azt, hogy a cselekvés ne társulna semmiféle tudattal vagy lelki beállítódással. Ezzel kapcsolatban emeli ki Arisztotelész az „okosság” (a phronészisz) szerepét. Az okosság – mondja – „gondolkodással párosult cselekvő, igaz lelki alkat, mely arra irányul, ami az embernek jó vagy rossz”.8 Az okosság tehát olyasmi, ami a gondolkodással s az általa feltárt igazsággal is társul, tehát bizonyos értelemben az elméleti tudásra jellemző általánosság jegyeivel is rendelkezik, de ugyanakkor a konkrét helyzetben történő egyéni átélésben dől el, hogy megvan-e ténylegesen vagy nincs meg, működik-e vagy sem. Úgy tudás, hogy tapasztalat is egyben. Mint tudás az egyéni tapasztalatban gyökerezik, és leválaszthatatlan róla, mint tapasztalat túlnyúlik az egyéni élethelyzet konkrétumán a tudás általánossága irányába.

A kiinduló kérdésünkhöz visszatérve, ebben a perspektívában már nyilvánvalóan belátható, hogy a jócselekvés nem valami olyasmi, amit egy előzetesen meglévő tudás alkalmazásaként lehetne gyakorolni. Tehát magának az erkölcsi tettnek a valós természete irányából válik kérdésessé minden olyan etika, amely készen álló elméletként tarthatna igényt valamiféle alkalmazásra.

De mégsem zárható ki teljesen az ilyen értelemben vett alkalmazott etika iránti igény létjogosultsága. Hiszen éppen az arisztotelészi phronészisz alaptermészete igazolja azt, hogy valamilyen módon mégis érvényesül egy általános tudás abban, ahogyan jót cselekszünk. Amennyiben ilyesmiről szó lehet, annyiban az elméleti etika létjogosultsága is szóba jöhet, semmiképpen sem kerülhető meg. Ezt a lehetőséget aknázza ki a (logikai) pozitivizmus akkor, amikor megkísérli az etikát is bevonni a maga empirikus verifikációra alapozott ismeretelméleti rendszerébe. Ezt jól példázza Moritz Schlick álláspontja az etika kérdéseivel kapcsolatban, az a mód, ahogyan besorolni igyekszik az etikát az igazságot kutató tudományok sorába. Schlick úgy véli, hogy „az etika kérdései is tisztán elméleti problémák”, s az etikusok arra törekednek, hogy megtalálják azok helyes megoldásait.9 Az etikának nincs más célja, mint tárgyának a megismerése és ezzel kapcsolatban az igazság feltárása. Amennyiben az etika (egyik) lehetséges tárgya az erkölcsi jó kérdése, az etikának azzal kell foglalkoznia, hogy definiálja az erkölcsi jó fogalmát, s abban az esetben, ha ez mégis definiálhatatlannak bizonyulna, pontosan meg kell tudni adnia „azokat a körülményeket, amelyek között a »jó« szót használjuk”.10 De az etikának semmi esetre sem az a feladata, hogy csinálja a jót, sem abban az értelemben, hogy gondoskodjék a jó gyakorlati megvalósulásáról, sem pedig abban, hogy deklarálja azt, hogy mi kellene legyen a „jó”.11 Schlick elkülöníti az etika céljától az etikával való foglalkozás célját. Az etikával való foglalkozásnak lehet gyakorlati célja, amennyiben valaki azért tanulmányozza az etikai kérdéseket, „hogy a kapott eredményeket az életben és a saját tevékenységében felhasználja”. De Schlick azt is hangsúlyozza, hogy az elméleti etika problémáival kapcsolatos megoldások gyakorlati alkalmazása, amennyiben ez lehetséges, „nem tartozik az etika területére”.12

Különös paradoxonra bukkanunk ily módon az alkalmazott etika problémájával kapcsolatban. Az etika pozitivista szemléletű megközelítése egyrészt úgy látja, hogy az elméleti etikai igazságok felhasználhatók gyakorlati életproblémák megoldására. Az etika tehát alkalmazható, s ez az alkalmazás a megismerési eszközökkel feltárt kész igazság átvitelét jelenti gyakorlati problémákra. Másrészt viszont úgy véli, hogy az etikai igazságok alkalmazásának a problémája már nem az etika problémája. Tehát ha lehetséges alkalmazott etika, az csak olyasmiként valósulhat meg, ami kívül van magán az etikán. Más szóval: az etika alkalmazásának problémája már nem etikai (nem az etikán belüli) probléma.

Márpedig az összes előbbi kérdésünket a probléma lényege irányából motiváló kérdésként merül fel az, hogy vajon etikai kérdés-e az etika alkalmazásának a kérdése. Ehhez viszont meg kell vizsgálnunk magát az etika alkalmazásának a problémáját. Ugyanis úgy tűnik, hogy ez idáig egy olyan alkalmazásfogalommal operáltunk, amely lényegében összeegyeztethetetlen az etikával. Ezt az alkalmazásfogalmat a technika és a technológia területéről vettük, ahol valóban egy előzetesen előállított elméleti tudás gyakorlati felhasználása történik. Az etikát viszont Arisztotelész nyomán éppenséggel elkülönítettük az ilyenfajta technétől. A kérdés viszont úgy tevődik fel, hogy ezáltal vajon elkülönítődik-e az etika magától az alkalmazástól. Más szóval: vajon ha fenntartjuk az etika alkalmazhatóságának a gondolatát (s ezzel az alkalmazott etika lehetőségét), azt sugalljuk-e, hogy az etikának óhatatlanul a jócselekedetek előállításaként működtetett technikává és technológiává kell válnia? Vagy pedig inkább az a helyzet, hogy az etika és az alkalmazás problémaköre másféleképpen vonatkoztatódik egymásra, azaz az etika alkalmazásának kérdése nem a technika és a technológia körébe vágó kérdés? Ez esetben viszont azzal a kérdéssel is szembetaláljuk magunkat, hogy mihez kezdjünk a sokféle erkölcsi kódexszel és deontológiával.

Ha abból a hipotézisből indulunk ki, hogy az etika esetében az alkalmazás kérdése nem technikai kérdés, azaz nem kívülről, külsődlegesen vonatkoztatódik az etikára, akkor kíséreljük meg az etikán belüli kérdésként megvizsgálni, olyanként, ami organikus, lényegi kapcsolatban áll magával az erkölcsi cselekvéssel. Az erkölcsi cselekvésnek és az alkalmazásnak ilyen szerves, belső kapcsolatára irányítja rá a figyelmünket a filozófiai hermeneutika kontextusában Hans-Georg Gadamer akkor, amikor az alkalmazásnak az értelmezéssel és a megértéssel való tényleges kapcsolatának a feltárására összpontosít.

Gadamer Arisztotelész phronészisz-koncepcióját továbbgondolva bontakoztatja ki az erkölcsi tudás problémakörét. Abból indul ki, hogy az erkölcsi jelenség lényegi jellemzőihez tartozik, „hogy a cselekvőnek magának kell tudnia és döntenie, s ettől a feladattól semmiképp sem tud megszabadulni”.13 Itt nem arról van szó, hogy az általánosságban megtanultakat tudja alkalmazni egy konkrét szituációban, hanem az egész okoskodása arra megy ki, hogy „a konkrét szituációban a helyeset válassza, tehát azt, ami helyes, konkrétan belelássa a szituációba, és megragadja benne”.14 Itt tehát éppen az alkalmazás fogalma az, ami problematikussá válik. Mert ténylegesen csak olyasmit tudunk alkalmazni – mondja Gadamer – „aminek már előzőleg önmagáért birtokában vagyunk”. De az erkölcsi okoskodás esetében éppen arról van szó, hogy azt, hogy mi a helyes, nem lehet teljesen meghatározni attól a szituációtól függetlenül, amely a helyeset követeli tőlünk. Ennélfogva az erkölcsi tudásnak nem lehetünk „önmagáért birtokában oly módon, hogy már megvan, s azután a konkrét szituációra alkalmazzuk”.15 Az, hogy mi a helyzet, látszólag általános értelemben van meghatározva, de ténylegesen a megélt, valós szituáció konkrétságában érvényesül, ebben válik igazán tudássá. Ezért nem sajátítható el tanulás útján, mivel nem is létezik a konkrét cselekvést megelőzően tényleges tudásként. Az erkölcsi tudás tehát olyan tudás, amely magában a cselekvésben, a konkrét cselekvési szituációra való alkalmazása folyamatában formálódik és teljesedik ki tényleges tudásként. Az erkölcsi követelmény általános tudása és a konkrét szituáció sajátos (egyedi) tapasztalata éppen az alkalmazás, a helyzet közvetlenségében való felhasználás folyamatában szervesül és teljesedik ki szétbonthatatlan egységgé. A tudás általánossága és a tapasztalat konkrét egyedisége között olyannyira elmosódik a határ, hogy – Gadamer szavaival – „itt nincs is értelme annak, hogy különbséget tegyünk a tudás és a tapasztalat között”.16 Hasonlóképpen feloldódik a határ a cselekvési szituáció és annak tudatosítása, az erkölcsi cselekvés és az erkölcsi tudat között. Az erkölcsi tudás mint éppen a cselekvés megvalósításában formálódó tudás voltaképpen magának a cselekvésnek az „ön-tudása”, és mint ilyen a mindenkori cselekvés szerves része, leválaszthatatlan róla, és csakis „a mindenkori teszi teljessé”.17 Ily módon Gadamer  érvelése alapján fény derül az erkölcsi cselekvés és az alkalmazás valóságos kapcsolatára: ténylegesen beláthatóvá válik, hogy nem külsődlegesen viszonyulnak egymáshoz, mivel az erkölcsi cselekvés létmódja éppen az alkalmazás.

Az erkölcsi cselekvés és az alkalmazás összetartozó egységének nézőpontjából most már egyenesen az a kérdés tevődik fel, hogy mi maga az etika. Úgy tűnik, Arisztotelész elégséges érvet szolgáltat annak alátámasztására, hogy az etika nem lehet tisztán metafizika, mivel soha nem emelkedhet az elvek és okok olyan általánossági szintjére, amely teljesen elszakadna a konkrét cselekvési szituáció tapasztalati horizontjától. De az etika nem állapodhat meg csupán az ismétlődés és az emlékezés útján életbölcsességgé szerveződött egyéni tapasztalat szintjén sem, mivel az általános elvek és okok metafizikai horizontjában felmerülő helyességi követelményekre is tekintettel kell lennie.

Az etika tehát nem lehet tisztán csak teoretikus, de éppúgy nem lehet tisztán csak tapasztalati sem. Ebben a vonatkozásban mindenképpen megfontolásra érdemes Gadamer megállapítása: „Az ember erkölcsisége abban különbözik lényegileg a természettől, hogy benne nem egyszerűen képességek vagy erők működnek, hanem az ember csak tettei és viselkedésének módja révén válik olyanná, mint aki így keletkezve, azaz: így létezve, meghatározott módon viselkedik.”18 Nem egy kész etikai rendszer, annak teoretikus és technikai ható- és hajtóerői révén válik az ember erkölcsi lénnyé, nem ennek alkalmazásaként visz végbe erkölcsi cselekedeteket. De abban, hogy az emberek meghatározott módon viselkednek és cselekednek, mindig is egy etika érvényesül. Egy szisztematikus etika megalkotása is csak azon az alapon válik egyáltalán lehetségessé, hogy az emberek erkölcsileg is cselekednek. Az éppen történésben levő erkölcsi cselekvés képes önmagára ismerni egy etikában. Mégpedig egy olyan etikában, amely éppen azokban a konkrét cselekvési szituációkban szerzett mindenkori tapasztalatok – s az általuk megvalósuló erkölcsi cselekvés ön-tudása – révén teljesedik ki, amelyekben az alkalmazása történik.

A mindenkori alkalmazásban levés az etika valóságos létmódja. Ott, ahol az erkölcsi cselekvés lehetetlenné válik, a magukat alkalmazott etikainak vélő erőfeszítések is hiábavalóknak bizonyulnak.

Ha van az etikának önnön alkalmazásával szemben támasztott morális problémája, akkor éppen ez lehet az.

 

JEGYZETEK

1. Aristoteles: Metafizika. Hatágú Síp Alapítvány, Bp., 1992. 981a. 36.

2. Uo. 36–37.

3. Uo. 981b. 38.

4. Uo. 36.

5. Uo. 37.

6. Vö. Arisztotelész: Nikomakhoszi etika. Európa Könyvkiadó, Bp., 1997. 1140b. 194.

7. Uo.

8. Uo.

9. Vö. Moritz Schlick: Az etika kérdései. In: A Bécsi Kör filozófiája. (Szerk. Altrichter Ferenc) Gondolat Kiadó, Bp., 1972. 507.

10. Uo. 514.

11. Vö. uo. 509.

12. Uo. 507.

13. Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata. Gondolat Kiadó, Bp., 1984. 221–222.

14. Uo. 224.

15. Uo.

16. Uo. 227.

17. Uo.

18. Uo. 221.