Május 2007
Etűdök etikára


  Bevezető
  

  A fogadás kacsazsírja; Szinte visszhang; ...(versek)
  Kenéz Ferenc

  Szakmai kompetencia és etika
  Ungvári Zrínyi Imre

  Darwini etika a 20. században
  Szántó Veronika

  A fejlődés etikájáról
  Boda Zsolt

  Felelősség és döntés
  Zsolnai László

  Ha nem jövök; Így múlt a nyár el; Így nyúlunk mind ki (versek)
  Muszka Sándor

  A diagnózis közlésének erkölcsi vonatkozásai
  Gheorghe Popa

  Az abortusz etikája
  Mihaela Frunză

  A számítógép közvetítette kommunikáció etikája
  Mester Béla

  Termékeny közlegelők – zárt magánbirtokok
  Fekete László

  Séta nosztalgiában
  Bögözi Kádár János

  Vonatállomás; Felébredek; Alkohol; ... (Generátor – versek)
  Fülöp Orsolya


Toll
  Bretter György sírjánál
  Angi István

  Akinek régi korokból súgnak
  Csapody Miklós


História
  Parádi Ferenc felvételei a Házsongárdi temető, Baca, Dés, Körösfő és Szék síremlékeiről
  Kiss András


Világablak
  A környezettudatosság mint erkölcsi kérdés
  Balog Adalbert


Mű és világa
  A vágy rítusai
  Bíró Béla


Közelkép
  Lehet-e az etika „alkalmazott”?
  Veress Károly

  Egy illúzió múltja
  Sárkány Péter


Téka
  „Magammal viszem a végtelent is és a dallamot” (Átfogó)
  Bogdán László

  A hiány és a teste (Láthatatlan Kollégium)
  Bucur Tünde Csilla

  Hiába a nyelv… (Láthatatlan Kollégium)
  Bakk Ágnes

  Lélek-létlehetőségek
  Király V. István

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  A demokratikus stabilitás kellékei
  Ferencz Enikő

  Ember az édenen innen és túl
  Veress Boglárka



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Bíró Béla

A vágy rítusai

 

Egy szöveget mindig csak a paratextus (azaz a szövegkörnyezet) felől közelíthetünk meg. Ennek legfőbb elemei a szerző, a cím és az esetleges előszó. Balázs Lajos könyvének* esetében mindhárom meghatározó fontosságú.

Kezdjük az utóbbival, mert az a szerző személyére vonatkozóan is fontos információkat tartalmaz. Megtudhatjuk belőle, hogy maga a könyv is egy rítus „megnyilvánítója”. Balázs Lajos ugyanis ahhoz, hogy ezt és az előző három könyvét megírhassa, olyasszerű „másvilági utazásra” kényszerült, amilyenekről (mitikus aspektusban nyilván) Ion Petru Culianu híres könyve, a Cãlãtorii de dincolo de lume ír. A szerzőnek idegen világokat kellett bejárnia ahhoz, hogy azzá a szaktudományos elbeszélővé formálhassa önmagát, aki az „ábrázolt világot” a megfelelő mélységben és alapossággal  tárhatja fel és értelmezheti.

A szerzőt kulákszármazása arra kényszerítette, hogy – gyermekkorban szerzett román nyelvtudásának emlékeire alapozva – a Bukaresti Egyetemen próbáljon román tanári oklevelet szerezni. A csíkszentdomokosi népszokásokkal is romántanárként kezd foglalkozni. Doktori disszertációját is ebben a tárgyban védi meg, szintén a Bukaresti Egyetemen, ugyancsak románul.

Szerzőnk egy második értelemben is kívülről közelít ahhoz a világhoz, melyet vizsgál. Irodalomtanárként voltaképpen kívülállóból válik magyar (s immár magyarul is író) néprajzossá. Azaz a szakmát is jobbára autodidaktaként, kutatóintézetektől és ösztöndíjaktól távol, nagyrészt önerőből kell elsajátítania.

És végül Balázs Lajos nem is álmodhat arról, ami egy Claude Lévi-Straussnak vagy Leo Frobeniusnak természetes adottság lehetett, hogy ugyanis egy életen át idegen kultúrák archaikus és (szinte máig) érintetlenül megőrződött zárványait tanulmányozhassa, s időben és térben távoli tradíciók úttörő jellegű feltárásával és gondos összevetésével juthasson el – egyetemes érvényre igényt támasztó – következtetésekhez.

Életpályája pusztán azt tette számára lehetővé, hogy egyetlen település, Csíkszentdomokos hagyományvilágát és főként átmeneti rítusait tanulmányozza. Ezt a látszatra legyőzhetetlen hátrányt azonban Balázs Lajos képes volt hatalmas előnnyé változtatni. Az idegen kultúrákban végzett kutatások anyag- és adatgazdagságát egyetlen székelyföldi település hagyományvilágának kitartó és példaszerűen módszeres kutatásával kompenzálta. Mintegy Paul Ricoeur híressé vált (a vallási tradíciók kapcsán megfogalmazott, de a néphagyományokra éppoly érvényes) hasonlatának szellemében: „Gyakran szoktam – írja Ricoeur – a következő hasonlathoz folyamodni: egy töredezett gömbfelszínen vagyok, mely különböző vallási helyeket tartalmaz. Ha a gömb felszínén próbálok futni, eklektikus vagyok, és sosem találom meg az egyetemes vallásosságot, legfeljebb szintetikus leszek. Ha azonban eléggé elmélyülök saját hagyományomban, túllépek nyelvem [értsd: beszéd- és látásmódom – B.B.] határain. Amint haladok az általam »alapvetőnek« nevezett réteg felé – amit mások más úton érnek el, e mélyfúrással csökkenteni tudom a távolságot köztem és más hagyományok között. A felszínen hatalmas a távolság, de ha lemegyek a mélybe, közelebb érek a másikhoz, aki ugyanazt az utat járja.”

S valóban, Balázs Lajos több évtizeden át és egy székely paraszt makacsságával folytatott mélyfúrások révén a saját hagyomány legmélyebb rétegeiig volt képes lehatolni. S ott valóban nemcsak bennünket magyarokat, de mindenki mást is megtalálhatott.

Ha vannak ennek a kötetnek olyan vonatkozásai, melyek nemzetközi összehasonlításban is számottevőek (márpedig bőven akadnak), az egyik mindenképpen az, hogy Balázs Lajos az individualista univerzalizmus helyett (és azzal gyakran szembe is állítva) a néphagyományok közösségformáló erejét megtestesítő közösségi egyetemességet fedezi fel újra számunkra, mely nem valaminő – kultúrák közti – hipotetikus (valójában nagyon is valóságos és sajátságos, mert alapvetően az angolszász hagyomány által dominált) szellemi térben keresi az egyetemesség nyomait, hanem – a ricoeuri recept szerint – a saját hagyomány mélyén talál rá a legigazibb idegenre is, s válik képessé arra, hogy Arnold van Genep, Victor Turner és mások átmeneti rítusokra vonatkozó elméleteit pontosítsa, elmélyítse és fontos megfigyelésekkel gazdagítsa.

Az a tény, hogy a román kultúrából volt kénytelen hazatérni saját kultúrájába, olyan távlatot teremtett számára, mely nélkül ez a könyv (és az előző három) sem születhetett volna meg. Legalábbis nem azon a színvonalon, amelyen megíródott. Ennek a távlatnak köszönhetően Balázs Lajos egyszerre kívülről és belülről, azaz valóságos komplexitásukban szemlélhette a vizsgált jelenségeket.

Az ellentétes nézőpontok együttes érvényesülése tette képessé arra, hogy felfedezze: a székely paraszt semmilyen körülmények közt nem elvont, a közösségtől, a másik embertől függetleníthető individuum. A rítusok szereplőiről szóló fejezetben (mely egyébként a kötet egyik legizgalmasabb része) arra a kérdésre kell választ adnia, hogy kik a tárgyalt rítusok (a születés, a házasság és a halál rítusainak) főszeplői, voltaképpeni alanyai. S mindhárom esetben rá kell ébrednie, illetve rá kell ébresztenie a vele együtt gondolkodó olvasót, hogy – bár az egyetlen és oszthatatlan személyiség (az „individuum”) életének meghatározó eseményeiről van szó – maga a rituálé mindhárom esetben csakis társas cselekvés gyanánt értelmezhető. És nemcsak azért, mert mindhárom a falu nyilvánossága előtt és a közösség tagjainak részvételével zajlik, de azért is, mert a magzat a születést magát is az anyával együtt szenvedi végig, s meghalni is a házastárssal „együtt” hal meg, oly mértékben, hogy a halál a másik fél társadalmi státusát is automatikusan megváltoztatja. A szülő nő anyává, a magára maradó feleség vagy férj pedig ugyanúgy özveggyé válik, mint ahogyan a menyasszony asszonnyá, a vőlegény pedig férjjé. (Miközben a felnőtt férfit vagy nőt idős szülei halála nem teszi árvává, hiszen ők már kikerültek annak a – legközvetlenebb társas létként definiálható – kölcsönös függésnek a kötelékéből, mely a szülőt és a gyereket, illetve a férjet és a feleséget egymáshoz fűzi.)

A rituális cselekvés révén ez az elemi függőség tágul tágabb értelemben is közösségivé. Oly módon, hogy a rítusok, akárcsak a színházi előadások (melyekhez az előbbiek nem véletlenül oly hasonlatosak), nemcsak a közvetlenül érintett személyeket alakítják át (szakszóval „transzformálják”), hanem a közösség egészét is, mely ily módon maga is a rítusok szereplőjévé („transzformált személlyé”) válik. Az átmeneti rítusokat az elemi (mint láttuk, mindig kétszemélyes) rítustól az egész közösség által megélt – tágabban értelmezett – rítusig a résztvevők a társas érintettség különböző szintjein élik meg. Ennek tudatosítása azért is fontos, mert a színház és az átmeneti rítusok közti kapcsolat valódi gyökereit is ez teheti értelmezhetővé. A színházban ugyanis nem annyira a drámai hősök, még csak nem is az őket alakító színészek tekinthetők „transzformálandó személyeknek” (ők épp abba pusztulnak bele, hogy képtelenek az átalakulásra, hogy mindig egyoldalúan közelítenek a helyzetükhöz, hogy konfliktusba sodródnak egymással és önmagukkal), hanem elsősorban maga a közönség.

A bevezetőben említett paratextus másik meghatározó eleme a cím. Balázs Lajosnál a címválasztás is telitalálat. Annak ellenére, hogy kezdetben zavarba hozza az olvasót. Hiszen a szerzőben és olvasójában joggal merül föl a kérdés: milyen vágy nyilatkozhat meg például a halállal kapcsolatos rítusokban vagy akár a születésben? Az anya vágyhat a gyerekére, de a gyerek (a szó hagyományos értelmében) még aligha vágyhat megszületni. A haldokló meg csak határesetben, szélsőséges szenvedések közepette „vágyhat” meghalni, s a házastárs (az abnormális esetektől eltekintve) végképp nem kívánhatja társa halálát. A szónak ebben a szűkebb értelmében tehát – teljes jogon – csupán a házasság rítusai lennének a vágy rítusainak nevezhetők.

Balázs Lajos azonban fölismeri, hogy a fogalmat az átmeneti rítusok vonatkozásában sokkal tágabb értelemben is használhatjuk és kell is használnunk, mint ahogyan azt a szakirodalom általában teszi. A könyvben több rituális esemény kapcsán is kimondja, hogy az „egy vágy, a kozmikus béke visszanyerésének rítusa”, vagy „az élet természetes rendjébe való visszatérés akarása”, vagy „a »megszentelt« világban való élés vágya, mert csak az ilyen világnak van része a létben, és ezáltal csak ez létezik valóban”. Ezek a megfogalmazások más-más rítusok vagy azok más-más fázisai kapcsán hangzanak el, de minden esetben egy ideális világhoz való tartozás vágya fejeződik ki bennük.

A könyv olvastán az embernek nem véletlenül jut eszébe Martin Heidegger híres besorolása, mely szerint a kő „világtalan”, az állat „világszegény”, az ember „világképző”. A vágy, mely a Balázs Lajos által bemutatott átmeneti rítusok voltaképpeni energiáját (hajtóerejét) adja, ennek az ember által teremtett („képzett”) ideális világnak való megfelelés vágya. S az ember ebben az összefüggésben egyértelműen közösségi lényt (egyfajta „kollektív individuumot”) jelent.

Az átmeneti rítusok kapcsán a szakirodalom által sűrűn emlegetett „krízis” is ezen a közösségi szinten és nem az egyes (értsd individuális) rítusok szintjén jelentkezik (amint azt Balázs Lajos többször is hangsúlyozza).

Ez a világ prelogikai jellegű, s nem egyénenként és logikai elvek alapján hozzuk létre, hanem – amint azt Heidegger is állítja – beleszületünk: már eleve, minden gondolati aktust megelőzően – mintegy természetünk szerint –benne vagyunk. „Ebben a társadalomban az egyén valahogy úgy születik bele a hagyományos kultúra valamennyi összetevőjébe – írja Balázs is –, mint az anyanyelvbe. Megítélésem szerint a szokások, forgatókönyvek, rítusok olyanok, olyan rendszer, mint az élő anyanyelv. Már létező struktúra. Ennek észrevétlen, nem tételes (iskolás) elsajátítása teszi képessé az egyént, hogy a közösség szabályai, normái, szokásrendszere, mozgás- és cselekvéshatárai között a közösség társadalmi rendszerében viszonylag magabiztosan és súrlódás- (konfliktus-) mentesen éljen. Az emberben, a parasztemberben sajátosan munkál egy olyan hajlam, pszichikai prediszpozíció, hogy kidolgozott, hagyományozott mintákat, struktúrákat kövessen. Ebben a közösség is érdekelt, és elvárja, hogy az egyén ezeket kövesse, éltesse.”

A közösség stabilitása, működőképessége függ attól, hogy a hagyományozott minták érvényesülnek-e vagy sem. Voltaképpen ezt a működőképességet (Bernhard Waldenfels híres könyvének, A normalizálás határainak címéből kölcsönzött terminussal: a „normalitást”) szolgálják maguk a rítusok is. „Az átmeneti rítusok, kiváltképpen a lakodalom, az embernek szánt nagy ünnepek. Annak az embernek, aki a hagyomány méltóságát tiszteli, aki méltó az ünneplésre, és maga is hozzájárul az ünnepszervezés erkölcsi fundamentumához! Azzal mindenki tisztában van, hogy az átmeneti szokások intézményének működése vagy nem működése (ez korunk egyre aggasztóbb tapasztalata) társadalomstabilizáló vagy -bomlasztó faktor. Az emberhez nem méltó átmenetel, a nem rituális átmenetel a közösségi kohézió fenntartásában, művelésében foghíjas állapotokat hoz létre, melyek gyengítik az egészet. A formális rítus, a látszati ünnep kedvéért viszont engedményt nem tettek, mivel annak erkölcsi kárát még súlyosabbnak vélték. A papot sem kímélik, ha valamelyik átmenet esetében a vélt vagy tudott vétőnek engedményt tesz. Ezért a közösségi ellenérzés, szankció és féltés minden egyéni rendbontóval szemben. Ennek a létszemléletnek az egyetemességét Summer így ragadta meg: »Az egyén sorsára hagyásának egyetlen alternatívája az egész közösség pusztulása.«”

Azonban a közösség nem csupán a vágy révén ösztönöz igazodásra, szükség esetén kemény szankciókkal is él: „A szankció és a szankcionálás lényege az, hogy a vétkes legyen tudatában annak, hogy a közösség ismeri tettét, hogy mindenki legyen tudatában annak, hogy a közösség mindenkinek tudja és követi a viselkedését, hogy mindig megszólhatja, felhozhatja, szemére vetheti: hogy kirekesztett személy az átmenetel hagyományos rítusaiból, hogy negatív szereplőként kerül az érdeklődés középpontjába akkor, amikor mindenki pozitív szereplőként jelenik meg. Ha viselkedésével, újabb szabálysértésével nem ingerli tovább a közvéleményt, a vétkes lassan megbocsátást nyer, de vétségét a kollektív memória (van rá példa) 2-3 generáción át is számon tartja.

[…] A sorsfordulók megélésére tételes jogszabály nincs, de mindenki tudja az igent és a nemet belenevelődéssel, beavatással, az adott élethelyzetek előtti tapasztalati rávezetéssel: az így kell csinálni, úgy nem szabad, nem állja, nem járja »dialektika« modellje szerint. Nincs jogi ellenőrzés, intézményesített jogkövetés, ezért mindenki mindenkit ellenőriz, követ. Nincs intézményesített ítélőszék, ezért az egész közösség ítélkezik, pozitív és negatív értelemben. Nincs kinevezett felhatalmazott felelőse senkinek, ezért mindenki felel mindenkiért, az egyén felel a közösség előtt. És hogy mindez működjön, az is vágy, de fel kell venni hozzá a közösségi jogrendet, ami valamiféle eskütétel és elkötelezettség is a közösségi törvények előtt.”

Ennek a harmonikusan megalkotott világképnek a valósággá alakítása a vágy pozitív és negatív aspektusának (az ösztönző mozzanatoknak és a tilalmaknak) a voltaképpeni tárgya. Jean-Paul Sartre szerint az érzelmek (implicite a vágy) mindig a valóság (Balázs Lajosnál a „virtuális káosz”) és a képzelet rendezett világa (a görögök által emlegetett „kozmosz”) közti közvetítés eszközei, s azt a pszichikai energiát szolgáltatják, mely a szó legáltalánosabb értelmében vett átmeneteket lehetővé teszi.

A folyamat a fentiekből következően két alapvető szinten zajlik: a beavatandók és a beavatás közvetlen résztvevőinek szintjén és a közösség (színházi terminussal a „közönség”) szintjén. Maga a tágabb értelemben vett közösség is minden beavatással és minden beavatandóval együtt újra és újra megteszi az utat nemcsak a régebbi közösségi státustól (a csecsemői, illetve asszonyi minőségtől az újszülöttségig, illetve anyaságig, a vőlegénységtől a férji, a menyasszonyságtól az asszonyi állapotig, az élettől a halálig), de a fenyegető káosztól a rendig: a kozmoszig is. És éppen a kozmosz rendjének szabályosan ismétlődő rituális megerősítése az, ami ezeknek a hagyományos közösségeknek az erejét, az őket alkotó egyének számára pedig az élet értelmességének megnyugtatón örömteli élményét adja.

A rend és a harmónia azonban nemcsak tárgya, szerkezeti elve is a kötetnek. A könyv hatalmas, első pillantásra szinte már összetarthatatlan ismeretanyaga a szemünk láttára áll össze áttetsző, mert önnön szerkezetében is a népi kultúra körkörös fegyelméhez igazodó rendszerré. Az anyagot a szerző nem az emberi élet sorsfordulói szerint tagolja (ezt megtette már előző köteteiben), hanem strukturálisan: ugyanannak az egységes, de az egyes esetekben sajátos rítusstratégiának az érvényesülését követi nyomon mindhárom nagy átmeneti rítusban. A könyv nagy fejezeteit az átmeneti rítusok három – a nemzetközi és a magyar szaknyelv eltérő megnevezésekkel illetett – fázisa adja. A nyugati szakirodalomban főként a preliminális, liminális és posztliminális fázisról esik szó, illetve – főnevesítve – a separation, transition és incorporation fázisairól. Balázs Lajos a magyar szakirodalom által elfogadott terminusok közül az elválasztó, eltávolító és a beavató terminusok mellett dönt. Csakhogy ez az eljárás vitatható: az elválasztás fogalom ugyanis elválaszthatatlan az eltávolítás fogalmától (egy dolgot csak akkor választhatok el egy másiktól, ha egyben távolítom is tőle). Az átmenet (a transition fázisában) pedig nemcsak eltávolítás, hanem közelítés is (a transzformálandó személyt távolítom korábbi státusától, de egyben közelítem is újabb státusához). Ezért az átmeneti rítusok középső fázisára az eltávolítás helyett magyarul is az angol–francia terminológiának megfelelő átmeneti terminus lenne alkalmasabb, még akkor is, ha azt egyben a rítus egészének megnevezésére is felhasználjuk.

Ez persze csupán apróság, és nem érinti maguknak a konkrét (és a nem szakember számára is élményszerű) elemzéseknek az értékét, didaktikai szerepe azonban mindenképpen van, hiszen a három fázis terminológiailag világosabb elkülönítése magát a fogalomalkotást is nagymértékben segítheti.

A kötet a továbbiakban nemcsak a rítusok szereplőivel és a rítustípusokkal ismertet meg, de a tér és az idő rituális szerepére vonatkozóan is úttörő megállapításokat tesz. Az átgondolt, példás ökonómiával és arányérzékkel szerkesztett kötetet végül a népi jog problémakörének rövid bemutatása zárja (ebből adtunk az előbbiekben némi ízelítőt).   

Kritizálni való, amint az a fentiekből is kiderülhetett, a legmagasabb szakmai igénnyel sem sok minden akad. Legfeljebb egy filológiai apróság az, amit még mindenképpen érdemes szóvá tennünk. A lakodalmi rítus egyik főszereplőjének, az úgynevezett „tirihazai”-nak a megnevezése (akit egyébként Balázs Lajos is „álmenyasszonyként” emleget), s aki egy valóságos színpadi jelenetben próbál a menyasszony (a „hazai”) helyébe férkőzni, nem „fantáziaszó”, ahogyan a szerző véli, hanem a „hazai” és a „tiri” összetétele. A „tiri” pedig a Cuczor–Fogarasi-nagyszótár szerint a székelyeknél olyan összetételekben fordul elő, melyek egyik tagja „hamisat, álságosat, silányt”jelent, azaz a megnevezésben Csíkszentdomo-kos népe egy mára teljességgel elfeledett ősi magyar szót is megőrzött számunkra.

Összegezésül: a romániai magyar tudományosság elmúlt 15 esztendejének nagy teljesítményét tarthatja kezében az olvasó. Olyan művet, mely (ha a szerencse is mellé szegődik) a nemzetközi kutatást is megtermékenyítheti. Ráadásul egy olyan témában, melynek konzekvenciái fennmaradásunk esélyeit is közvetlenül befolyásolhatják.

*Balázs Lajos: A vágy rítusai – rítusstratégiák. A születés, házasság, halál szokásvilágának lelki hátteréről. Sciencia Kiadó, Kolozsvár, 2006.