Május 2007
Etűdök etikára


  Bevezető
  

  A fogadás kacsazsírja; Szinte visszhang; ...(versek)
  Kenéz Ferenc

  Szakmai kompetencia és etika
  Ungvári Zrínyi Imre

  Darwini etika a 20. században
  Szántó Veronika

  A fejlődés etikájáról
  Boda Zsolt

  Felelősség és döntés
  Zsolnai László

  Ha nem jövök; Így múlt a nyár el; Így nyúlunk mind ki (versek)
  Muszka Sándor

  A diagnózis közlésének erkölcsi vonatkozásai
  Gheorghe Popa

  Az abortusz etikája
  Mihaela Frunză

  A számítógép közvetítette kommunikáció etikája
  Mester Béla

  Termékeny közlegelők – zárt magánbirtokok
  Fekete László

  Séta nosztalgiában
  Bögözi Kádár János

  Vonatállomás; Felébredek; Alkohol; ... (Generátor – versek)
  Fülöp Orsolya


Toll
  Bretter György sírjánál
  Angi István

  Akinek régi korokból súgnak
  Csapody Miklós


História
  Parádi Ferenc felvételei a Házsongárdi temető, Baca, Dés, Körösfő és Szék síremlékeiről
  Kiss András


Világablak
  A környezettudatosság mint erkölcsi kérdés
  Balog Adalbert


Mű és világa
  A vágy rítusai
  Bíró Béla


Közelkép
  Lehet-e az etika „alkalmazott”?
  Veress Károly

  Egy illúzió múltja
  Sárkány Péter


Téka
  „Magammal viszem a végtelent is és a dallamot” (Átfogó)
  Bogdán László

  A hiány és a teste (Láthatatlan Kollégium)
  Bucur Tünde Csilla

  Hiába a nyelv… (Láthatatlan Kollégium)
  Bakk Ágnes

  Lélek-létlehetőségek
  Király V. István

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  A demokratikus stabilitás kellékei
  Ferencz Enikő

  Ember az édenen innen és túl
  Veress Boglárka



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Kiss András

Parádi Ferenc felvételei a Házsongárdi temető, Baca, Dés, Körösfő és Szék síremlékeiről

 

Căpuşan Tiborné Parádi Edit átadta Tőkés Erzsébetnek, a Házsongárd Alapítvány igazgatójának édesapja, Parádi Ferenc két kötetbe összegyűjtött, túlnyomórészt a Házsongárdi temetőben készített fényképfelvételeit és az azokat kiegészítő szövegeket. Így a Házsongárd Alapítvány újabb, kiváltképp a Házsongárdi temetőre vonatkozó temetőtörténeti forrással gyarapodott.

 

1585-ben a pusztító pestisjárvány arra késztette Kolozsvár város elöljáróit, hogy a Házsongárd északi lejtőjén hasíttassanak ki egy részt az ottani a dinnyeföldekből, és oda „építsenek” temetőt a tömegesen elhalálozottak örök nyugvóhelyéül. Az ugyanabban az esztendőben meg is nyitott városi köztemetőnek1 nincs még monográfiája, bár 1585-beli „építésének” részletes költségeit és megnyitása idejét ismerjük,2 várostörténetében pedig  Jakab Elek is közölt a temető múltjára vonatkozó adatokat.3 Azonban a városi jegyzőkönyvi, különböző számadáskönyvi bejegyzéseknek teljes és rendszeres feltárása még nem történt meg, ami nélkülözhetetlen feltétel a temető történetének részletes megírásához. A temető megnyitása utáni évekből annyit tudunk, hogy mivel a protestáns vidékeken nem alakult ki a katolikusokéhoz hasonló temetőkultusz, a Házsongárdi temető gondozására nem fordítottak különös figyelmet. Ezért a város százférfiainak tanácsa többször kényszerült intézkedni a szabályos sírásások és a temető rendbetartásának ügyében. 1611-ben például a következő határozat hozatalát  látták szükségesnek:  „Kérik őkegyelmek városul őkegyelmeket tanácsul ezen is, hogy őkegyelmek az temetőkertekben, ahol atyáink, anyáink és nemzetünk  feküsznek, az külömb-külömbféle  csordát ne tartsák, nyájat ott ne jártassanak…”4 De a Házsongárdi temető művelődéstörténeti jelentőségének felismeréséséig, értékeinek számbavételéig, összeírásáig, nem is beszélve az állagmegóvásról, még sok időnek kellett eltelnie. Jellemző, hogy a kolozsvári temetkezési helyek emlékeinek első rendszeres feltárása, feljegyzése sem a Házsongárdi temető, hanem az annak megnyitását  megelőző temetkezési helyek, a városfal mentén húzódó „kőkertek” vonatkozásában történt. Erre 1840-ben került sor, amikor Nagyajtai Kovács István az Erdélybe házasodott John Paget társaságában körüljárta a városfalakat, feljegyezte az ott gyűjtött adatokat, és a feltárás során azonosított sírfeliratokat közölte.5 Tegyük hozzá, hogy ezt jó érzékkel tette, mert Kolozsvárt akkor már a minden műemlékvédelmi szempontot nélkülöző „urbanizáció”, a városfalak és tornyaik lebontása, valamint a falak menti telkek kiárusítása felbecsülhetetlen károkat okozott a városi műemlékekben, viszont  a Házsongárdi temetőben, még gondozatlansága mellett is, a sírenlékek nagyobb biztonságban voltak, mint a „kőkertekben”. Ez utóbbiak síremlékeinek számbavétele tehát az utolsó pillantban történt. (A „kőkertekből” került a Házsongárdi temetőbe a Jelen család kriptájának a falába Nyírő Istók 1585-beli sírfelirata.)6

Ismereteim szerint az első, aki a Házsongárdi temetőre mint műemlékegyüttesre figyelt fel, Veress Ferenc, az úttörő fényképész, a 19. század Kolozsvár-képének  megörökítője volt, amikor fényképezőgépének lencséjét a temetőre irányította.7

Idővel a társadalmi érdeklődés, következésképpen a városé is a temető felé fordul. A 19. század végén a város a Házsongárdi temető monográfiájának megíratását tervezi. Ennek érdekében megbízta Knapienszky Tódor kataszteri tisztviselőt, hogy a szükséges feltérképezéseket, adatgyűjtést végezze el. Knapienszky nyolcévi munkájának eredményeit be is nyújtotta a városnak, de mivel a temetőbizottság bizonyos kiegészítéseket kívánt, visszakapta kéziratát. Viszont 1916-ban bekövetkezett halála után a kéziratot a vele egy háztartásban élő asszony tudatlanságból elpusztította.8 A város más intézkedéseket is tett a temetőügy rendezése érdekében. Megalakult a temetőbizottság, amelynek elnöke Kőváry László lett. (A bizottság történetének és működésének feltárása is a jövő feladatai közé tartozik.) Mivel pedig a temető túlzsúfoltsága is akadályozta rendben tartását, a közgyűlés 1892-ben elhatározta a régi temető lezárását, olyan értelemben, hogy ott új sírokat ne lehessen többé ásni. Egyúttal kimondta az új temető megnyitását, ez alkalommal pedig az ortodox izraelita hitközség számára temetőhely kijelöléséről is gondoskodott.9

A temető régi, történelmi értékű sírköveinek rendszeres, szakszerű számbavétele két egyetemi hallgató, Kohn Hillel és Zsakó Gyula érdeme. Ők 1911-ben az Erdélyi Múzeumban közölték munkájuk eredményét, és ezáltal számos, azóta elporladt síremlék szövegét mentették át az utókor számára.10

Az első világháború  kitörése megakadályozta a Házsongárdi temetőnek a város által tervezett rendezését és monográfiája megírásának megvalósulását.11 A két háború közötti években  a temető várostörténeti és közművelődési értékeinek legalább írásban, rajzban vagy fényképfelvételeken történő megörökítését, minden hivatalos támogatás nélkül, magánszemélyek vállalták és végezték el. Annak a középosztálynak „lateiner” tagjai, akik hagyományosan a polgári társadalom művelődési értékeinek megőrzői és áthagyományozói voltak. (Éppen ezért lettek a pártállamban a földbirtokosokkal, a gazda- és iparostársadalommal együtt gazdasági javaik megfosztottjai, a rendszeres agymosás célba vett alanyai.) A két háború közötti kisebbségi társadalmunkban ennek az áldozatos munkának voltak szellemi napszámosai Kelemen Lajos, Herepei János és Parádi Ferenc is, valamint a háború végén, más körülmények között, intézeti keretben K. Kovács László. Munkájuk nem volt hiábavaló. Nekik köszönhetjük azokat az adatokat, amelyek megismertetnek az általuk gyűjtött temetőtörténeti eredményekkel, a két háború közötti Házsongárdi temető állapotával, és ők mentették át számunkra számos pusztuló, mára már eltűnt síremlék leírását, képmását, szövegét. Herepei János a két háború közötti időszakban fáradhatatlanul rótta a temetőt, és folytatta azt a munkát, amit Kohn Hillel és Zsakó Gyula a 20. század elején megkezdett és az 1700-ig állított és megmaradt síremlékek viszonylatában elvégzett.

Herepei nagy alapossággal vette számba a 18. század közepéig keletkezett síremlékeket, kiegészített addig hiányzó adatokat, és – ez külön érdeme munkájának – egy-egy síremlék esetében nem elégedett meg annak leírásával, szövegének átmentésével, hanem a síremlékeket a társadalomban megnyilvánult közösségi kegyelet emlékeiként mutatta be, bő családtörténeti adatokkal kiegészítve, illetve kitért a korban szokásos temetkezési szokásokra is.12 Az epikus alkatú Kelemen Lajos, aki hallgatóit mindig páratlan módon részeseivé tette annak a kornak és azoknak az eseményeknek, amelyekről beszélt, temetőismertetési sétáin is ezt cselekedte azokkal, akiket éppen a kolozsvári holtak társadalmába kalauzolt el. Szerencsére egy ilyen temetői sétán elhangzottakat  a halk szavú, művelt költő, Hobán Jenő írásban is megörökítette.13 A korszak végén, mintegy a huszonnegyedik órában K. Kovács László átmentette számunkra a hóstáti kalandosok szép, faragott kőből készült, azóta szétporladt sírköveit.14

A két háború közötti időszakban a Házsongárdi temető síremlékeit feltárók és adataikat az utókor számára áthagyományozók között volt Parádi Ferenc is. Ő azokban az években, amikor Herepei János már javában gyűjtötte adatait, az akkori idők új technikai adatrögzítő eljárásával, a fényképfelvételek készítésével Kohn Hillel és Zsakó Gyula úttörő munkáját folytatta. Az említett korabeli kutatóktól eltérően Parádi nem tudta közzétenni munkája eredményeit. Fényképfelvételeiből viszont 14 megjelent Herepei János idézet kötetében,15 a többit, jegyzeteivel és szöveggyűjteményeivel együtt kétkötetes kéziratos albuma őrzi.

(A második világháború befejezését követően, szintén magánszemélyek kezdeményezésére, új lendületet vett a Házsongárdi temető értékeinek átmentése az utókor és a történetkutatás részére. A síremlékek számbavétele, felirataiknak  gyűjtése, állagmegóvása, fényképfelvé-teleken történő megörökítése mellett értékes temetőismertetések, valamint leírások születtek. Ezeknek ferlsorolására és értékelésére azonban ezúttal nem térhetünk ki, mert jóllehet magányos adatgyűjtőként Parádi Ferenc a háború után is folytatta munkáját, az ő munkássága valójában a két háború közötti temetőtörténeti adatgyűjtők nemzedékének munkásságához tartozik. Anélkül viszont, hogy részletesen foglalkozhatnánk az említett,  háború utáni eredményekkel, meg kell említenünk, hogy a magányos, kisebb csoportokban munkálkodók mellett létrejött, ezúttal társadalmi szervezetként, a Házsongárd Alapítvány, amely számos önkéntes támogató bevonásával, intézményesített formában foglakozik a temető értékeinek megóvásával, adatainak öszegyűjtésével és anyagi lehetőségei mértékében az állagmegóvással is. Erre a társadalmi szervezetre hárul az a feladat, amit az állam külön jogszabállyal, a város pedig új, történeti és műemlékvédelmi szempontokat is érvényesítő, anyagi támogatást is biztosító temetőszabályzattal lenne hivatott elvégezni.)

Parádi Ferenc (1906–1993) kolozsvári származású, szellemi alkotó család sarja, melynek tagjai közül három nemzedék az orvostudomány területén tevékenykedett, mind gyakorló orvosként, mind tudományterjesztő írástudóként. Az idősebb Parádi Kálmán az Erdélyi Múzeum-Egyesület keretein belül munkálkodott, és 1884-ben az újjáalakított Orvos-Természettudományi Szakosztály jegyzőjévé választották.16 Az 1873-ban született id. Parádi Ferenc, az ifjabb Ferenc édesapja orvosként Désre került, így fiait ehhez a városhoz kötötték gyökereik. Dr. Parádi Ferenc a dési kórház orvosaként, illetve igazgatójaként, majd az idők változásával magánorvosként szolgálta a társadalmat. Tudományos tevékenységét az Erdélyi Múzeum-Egyesület tekintélyes tagjaként jórészt ennek keretében fejtette ki. 1942-ben az Orvostudományi Szakosztály választmányi tagja lett, és önálló kiadványai is megjelentek.17 Idősebb fia, Kálmán édesapja hivatását követte, gyakorló orvosként a tüdőgyógyászatban szakosította magát, és mint orvosi szakíró vált ismertté. A családi hagyományt követve tudományos tevékenységét jórészt ő is az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztályában folytatta, 1942-ben pedig szintén választmányi tag lett.18 Az ifjabb Parádi Ferenc indulásakor a jogi pályát választotta, de miután megszerezte oklevelét, nem vonzotta az akkori kisebbségi létben a jogászok egyedül járható útja, az ügyvédség, hanem a társadalmi kérdések iránti érdeklődése az újság- és közírás felé vonzotta. Közben biztos kenyérkereseti forrásként különböző gyógyszertárakban vállalt gyakornoki munkát, és végül szakvizsgázott gyógyszerész lett. Érdeklődése különösen a közművelődés és természetjárás (jelenleg ez talán inkább a természetvédelemnek felelne meg) felé fordult, de érdekelte minden társadalmi kérdés is. Rendszeresen közölt különböző napilapokban és folyóiratokban (Ellenzék, Keleti Újság, Erdély, Erdélyi Fiatalok, Erdélyi Figyelő, Ifjú Erdély, Hitel, Egyházi Közélet, szerkesztette az Új Cimbora bélyegrovatát, összeállította a Minerva  Gazdasági Könyvjegyzékét, valamint Irodalmi Könyvjegyzékét, közreműködött az Erdélyi Magyar Naptár szerkesztésében (1939, 1940). 1939–1941 között felelős szerkesztője az Erdélyi Kárpát Egyesület folyóiratának, az Erdélynek, 1941-ben pedig a Magyar Népnek. Érdeklődést és elismerést váltott ki a Hitelben 1939-ben megjelent Népkönyvtáraink helyzete című írása.

Munkásságának külön fejezete a közművelődés terén kifejtett tevékenysége. Szülővárosában, Désen és annak környékén népművészeti kiállításokat szervezett, amelyekhez igénybe vette Kelemen Lajos, Szopos Sándor és Szabó T. Attila támogatását is. Herepei Jánoshoz fűződő barátsága vezethette a Házsongárdi temető értékeinek fényképfelvételeken történő megörökítéséhez, amit Herepei már évek óta írásban végzett.

Az 1940-ben bekövetkezett főhatalom-változás lehetővé tette számára, hogy amit kisebbségiként nem tehetett meg, az igazságszolgáltatás terén értékesíthesse jogi tudását. A hatályos bírósági rendtartásnak megfelelően pályáját a kolozsvári járásbíróságon jegyzőként kezdte, majd bíróként folytatta. Amikor az 1944-es őszi háborús fergeteg nagyszámú egyetemi hallgatót elsodort a városból, a folyamatosan tovább működő Kolozsvári Tudományegyetem 1944–45-ös tanévét kisszámú diákkal kezdte meg (a háború által elsodort diákok tavasszal kezdtek visszatérni). Ekkor számos, egyetemi diplomával már rendelkező személy vagy idősebb polgár, annak érdekében, hogy növelje az egyetemi hallgatók számát, beiratkozott valamelyik egyetemi karra. Ezt tette Parádi Ferenc is, aki emlékezetem szerint, családi hagyományokat követve, az orvostudományi karra iratkozott be. Egyetemi hallgatói minőségében 1945 első hónapjaiban részt vett azokon a közös egyetemi oktatói és hallgatói gyűléseken, ahol a megjelentek az önálló magyar tannyelvű állami egyetem jogfolytonosságos működése érdekében ésszerű, de méltányos megoldást kerestek az I. Ferdinánd Király Egyetem visszatérésével kapcsolatban. Parádi Ferenc is felszólalt, és a méltányos kompromisszumot hangoztatva kijelentette, hogy „nem hagyhatjuk ott a Hőgyes Intézetet egy aktatáskával a kezünkben”. Az ODA (a párt egyik hatalmi fedőszervezete) jelen lévő magyarképviselője, miután megtudta, hogy a felszólaló járásbíró, gúnyosan megjegyezte, hogy ez a kijelentés „aktatáskás ügyvédi gondolkodásra vall”.

A körvonalazódó, etatista rendszerekre jellemző, telefonutasításos „igazságszolgáltatás” nem sok reményt adott Parádi Ferencnek, hogy ezen a pályán folytassa életútját. Visszatért a gyógyszerészethez, és nyugdíjazásáig ezen a pályán dolgozott.

1988-ban, amikor megjelent Herepei idézett könyve, benne Parádi Ferenc felvételeivel, az Akadémiai Kiadó engem kért meg, hogy juttassam el hozzá a tiszteletpéldányt. Unió utcai lakásán kerestem fel. Látható jó érzéssel vette át és nézegette a kötetet. A címlapon nem volt feltüntetve a lektor neve, aki én voltam. A kiadói nyilvántartásokban lektorként az általam Szegeden használt Bácskai Antal név szerepelt, de az akkori körülmények között a szerkesztők nem tartották tanácsosnak még ezt a nevet sem feltüntetni. Feltehetően Parádi Ferenc érdeklődött valamilyen úton, hogy ki lektorálta a könyvet, és tudott arról, hogy az a számára ismeretlen Bácskai Antal volt. Nem minden ironikus él nélkül meg is kérdezte: vajon ez a Bácskai Antal járt-e egyáltalán a Házsongárdi temetőben? (Talán az akkor már egyre inkább jelentkező „erdélyi szakértőkre” gondolt.) Azt feleltem, hogy bizonyára járt.

 

Az album. A kétkötetes album címe: Temető. A főcím felett a felvételek elkészítésének évei vannak feltüntetve, a második kötetben az évszám felett az  alcím feltünteti azokat a parcellákat, ahol a fényképek készültek, illetve azokat a családokat, amelyeknek síremlékeikről készült fényképek szerepelnek a munkában.

Az első kötet címe: 1929–1979 Temető 1. Az album első lapjára a köztemetőről készült vázlat került, a parcellák megjelölésével. (Tehát nem szerepel benne az Evangélikus temető és a Kertek.) A következő lapon Seres János kőfaragónak († 1579)  a kolozsvári múzeumban őrzött síremlékéről készült rajz látható. Közvetlenül  a síremlék rajza felett: „Családi őseink.” A jobb lapszélen a rajzot a következő megjegyzés szegélyezi: „Síremlék a Múzeumban – Letét  a Farkas utcai református templomból.”  A rajz elkészítése évéül (amint erre a címlap is utal ) Parádi Ferenc az 1929-es esztendőt jelöli meg,  feltehetően a síremlékre bevésett  szöveg fordításának időpontja alapján: („Dr. P. F. fordítása, 1929”), jóllehet a rajz mellett a feltüntetett forrásmunkák később jelentek meg. A rajzot 52 fényképfelvétel követi, 45 Kolozsvárról, 1 Bacáról, 3 Désről, 2 Körösfőről és 1 Székről. A első kolozsvári felvétel a már említett Nyírő János fia, Istók 1585-beli sírfelirata, amely másodlagos elhelyezésben a kőkertekből került a Házsongárdi temetőbe. Ezt 44, 1937 és 1939 között készült felvétel követi a Házsongárdi temető 1598-tól 1894-ig állított síremlékeiről. (Közülük az 1742-ben elhunyt Batzoni Intze Máté sírkövét később a Farkas utcai református templom északi bejáratánál helyezték el.)  Az albumban  megörökített,  1750-ig felállított sírköveknek pontos leírása megtalálható Herepei János idézett könyvében, Parádi felvételei közül a fennebb már megjelöltek bekerültek a kötetbe is.19 Parádi a régi síremlékek felvételeit a következő fejezetekre igyekezett csoportosítani, és az fényképek felett jelzi egy-egy fejezet címét is: Hóstáti sírkövek; Mesterségjelvények; Jellegzetes hóstáti sírkövek táblája. A kolozsvári felvételeket egy bacai felvétel (1710-beli síremlék), három dési 1725 és 1747-ből, egynek viszont az évszámát halottak napi világításkor  „kiégette a kegyelet”, két körösfői fejfa és egy széki: Tiszabecsi István † 1679 síremlékének fényképe követi.

A második kötet címfelirata 1980 Temető 2. A cím felett ceruzával: Családi sírkövek III B, Brassai után, II.C. és  II B. Herepei, Intze, Méhes, Parádi, Seres, Csákány, Szathmári Pap. Az album 109 felvételt tartalmaz, de nem csak a megjelölt parcellákból és családok síremlékeiről. Az időrendi sorrend sem olyan következetes, mint az első kötetben. Az 1750 előtti nyolc sírkőből (ezek között van olyan, amely az első kötetbe is bekerült) ötnek a szövegét Herepei megörökítette idézett kötetében. A felvételek közül nem szerepel viszont a kötetben  Szilágyi István két gyermeke 1634-beli síremlékének leírása,20 Széki István dési esperesé (†1700) és Pósalaki Józsefé (†1725). A felvételeken a 20. század közepéig állított síremlékek is szerepelnek. Egyesek még ma is állnak ugyan, de nem eredeti alakjukban. Ilyen Gyarmathi Sámuelé, amely Parádi felvételén még eredeti talapzatán látható. Sajnos egyes síremlékek már csak az album fényképein maradtak meg. Ilyen De Gerando Antonináé. Ennek 1980. április 17-én készített felvétele történetét és a síremlék feliratának eltüntetését a fénykép mellett Parádi le is írja: az első felvétel készítésekor a síremlék „csak egy borostyánbokornak nézett ki, abból kellett kibontani, tetőtől talpig, majd a követ tisztítni fényképezéshez”. Sajnos a felvételkor a gép elmozdult, és mire ismét le akarta fényképezni, a feliratot lefaragták. (Szerencsére ebben a rövid időközben másnak sikerült még idejében jó felvételt készítenie az eredeti sírkőről.) Az esettel összefüggésben indulatosan ír a „kőhiéna banda”, lennebb „kőmaffia” pusztításáról. Azért emeljük ki Parádinak ezt az indulatos, a fénykép mellé írt bejegyzését, mert a temető monográfiájához ez is hozzátartozik. A „honfoglalások” mellett a „kedves”, „szolgálatkész” kőfaragó sem hagyható ki, aki megrendelésre „tudott lefaragott sírkövet szerezni”. Az egyik fejezet címe is (amint fennebb említettük): Kőpusztítók rombolásai, alcíme pedig Vicei címerek. Az összetört síremlék megmaradt darabja mellett a következő megjegyzés olvasható: „szándékosan összetört címeres sírkő (1938 februárról). Közvetlenül a földből kiásás után törték össze.” Az 1827-ben elhunyt Dénes Samu megcsonkított sírköve fényképénél megjegyzi: „Az 1939. tavaszi  kőtörési verseny egyik áldozata.” A sírkövek eladásával járó pusztításokat jelzi, hogy amikor 1980. január 21-én lefényképezi Szádeczky Kardoss Gyula geológus sírkövét,  már nem kattinthatta rá gépét a sírhely mellett álló, szintén a Szádeczky családhoz tartozó Buza Lászlóné hasonló kivitelezésű sírkövére, mert az már eltűnt. Nem hagyja szó nélkül a gondatlanságból származó sírkősérüléseket sem. Akárcsak a dési sírkő esetében, például Tobias Mauksch síremlékének fényképe alatt is megjegyzi: „A világítási gyertyák a sírkő alját elégették.” Más megjegyzései is kísérik a felvételeket: A „XIX–XX. századforduló önkéntes kultúr-szellemei” című lapon a Killyén Sándor (†1929) síremlékéről készült felvétel alatt ez áll:  „A kolozsvári református leánygimnázium felépítéséhez adományozta a Király utca – Sámi utca sarki házas telkét.”21 A megjegyzést egy Ravasz László-idézet követi. Tavaszy Sándor megörökített síremléke alá pedig ezt írja: „Egyetemi tanár, az Erdélyi Kárpát Egyesület elnöke, lelkes turista, az ifjúság szociális  nevelésének példamutató harcosa.” A két album számos, azóta eltűnt sírkövet örökít meg, amelyeknek szövege nem maradt fenn. A második kötet nagyszámú kőkoporsó (tumba) felvételét őrzi, köztük a Szathmári Pap család tagjaiét is. (Ezekből jó néhányat a Házsongárd Alapítvány éppen napjainkban restauráltatott.)

Az albumokba Parádi Ferenc több újságból és folyóiratból kivágott temetői vonatkozású cikket ragasztott be, ezek között is van olyan, amit kritikai megjegyzés kísér. Ilyen az a feltehetően a Világosságban 1947. július 6-án megjelent cikk, Befejezte munkáját  a házsongárdi  temető  síremlék-bizottság címet viseli. A címet így egészíti ki: „Befejezte úgynevezett  munkáját állítólag, de nem valóban...” A cikk mellett pedig a következő megjegyzés áll: „Lásd a túloldali megjegyzéseket a kolozsvári örökzöld szalmalángról.” Nyomtatott szövegek mellett számos gépelt, családi sírfeliratot is tartalmaz az album.

Munkássága és a Házsongárdi temető értékeinek megóvása terén végzett önzetlen fáradozása méltán helyezik Parádi Ferencet azok közé, akikről a fennebb idézett, a „XIX–XX. századforduló önkéntes kultúrszellemei” fejezetcím alatt emlékezik meg.

 

JEGYZETEK

1. Más településektől eltérően, ahol felekezeti temetők fogadták be elhunyt híveiket, a kolozsvári köztemető felekezeti különbség nélküli nyugvóhelye volt a Szamostól délre fekvő óvárosi és a hóstátjai elhunytaknak. (A Szamostól északra fekvő hóstát, a Hídelve halottainak 1587-ben nyitották meg a Kismezői, másként Kalandos-temetőt. Vö. Kiss András: Források és értelmezések. Buk., 1994. 102. A továbbiakban: Kiss 1994.)

2. Kiss 1994. 351–356.

3. Jakab Elek: Kolozsvár története. II. Bp., 1888. A továbbiakban: Jakab 1888.

4. Kiss 1994. 118.

5. Nagyajtai Kovács István: Vándorlások  Kolozsvár városfalai körül 1840-ben májusban. Nemzeti Társalkodó 1840. II félév 41–46, 49–55, 57–62, 63–72, 73–76.

6. Uo. 69. – Jakab 1888. 225. – 1938-ban készült fényképfelvétele: Parádi-album I. 4. lap.– Gaal György: Tört kövön és porladó kereszten. Pusztuló múlt és fájó jelen a Házsongárdi temetőben. Kvár, 1997. 16. sz. felvétel.

7. Vö.  A szamosparti Athén. A 19. századi Kolozsvár és lakói  Veress Ferenc felvételein. A kísérő tanulmányokat írta, a képeket válogatta  és a kötetet  szerkesztette Sas Péter. Kvár, 2004. 64–67.

8. Kiss 1994. 349–350.

9. Az Országos Levéltár Kolozs megyei Igazgatósága (Arhivele Naţionale. Direcţia judeţeanã Cluj) Kolozsvár város levéltára, Közgyűlési jegyzőkönyvek,  1892. évi 23. sz. határozat. 16. A továbbiakban: KvLt KözgyJk. –Vö. Kovács Kiss Gyöngy: Rendtartás és kultúra. Századok, mindennapok, változások Erdélyben. Marosvásárhely, 2001. 65.

10. Kohn Hillel–Zsakó Gyula: A kolozsvári házsongárdi temető sírkövei 1700-ig. Erdélyi Múzeum 28/1911. 284–304., 331–342.

11. A város 1918-ban részletes szabályrendeletet alkotott a temetkezésekről és a temetői rendről, amelynek alkalmazására már nem került sor: A köz-, felekezeti-, magán- és katonai temetőkre vonatkozó szabályzat. KvLt  KözgyJk  163/1918. július 12-i határozat. 174–213.

12. A két háború között gondosan gyűjtött adatai könyv alakban csak halála után jelentek meg. L. Herepei János: A Házsongárdi temető régi sírkövei. Adatok Kolozsvár művelődéstörténetéhez. Sajtó alá rendezte Balassa Iván, Herner János, Keserű Bálint. Az utószót írta Balassa Iván. Bp., 1988. A továbbiakban: Herepei 1988. – Vö. Kiss András: Más források – más értelmezések. Marosvásárhely, 2003. 268–287. A továbbiakban: Kiss 2003.

13. Kelemen Lajos: Művészettörténeti tanulmányok II. Buk., 1982. 318–338.

14. K. Kovács László: A kolozsvári hóstátiak temetkezése. Kvár, 1944.

15. Herepei 1988. 5, 8, 10 b, 12. 13b, 15, 19, 22b, 24, 25a, 26, 27, 28, 29.

16. Vö. Péter Mihály–Péter H. Mária: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztályának százéves tevékenysége – 1906–2006. Kvár, 2006. 14. A továbbiakban: Péter 2006.

17. Vö. Romániai Irodalmi Lexikon IV. Szerk. Dávid Gyula.  Buk.–Kvár, 2006. 419–420. A továbbiakban: RIL. – Monoki István: Magyar könyvtermelés Romániában (1919–1940). Kvár– Bp.,  1997. 4663., 4665. sz. A továbbiakban: Monoki 1997. – Péter 2006. 66, 80, 81, 144.

18. RIL IV. 421. – Monoki 1997. 4666. sz. – Péter 2006. 28, 73, 75, 7, 144.

19. Lásd a 15. jegyzetet.

20. Vö. Kiss 2003. 283–284.

21. A kolozsvári háztulajdonosok 20. század eleji  nyilvántartása szerint Killyén Sándornak a Király (I.C. Brãtianu) utca 43. sz. alatt, a későbbi leánygimnáziummal szemben volt háza. Vö. Oláh László: A kolozsvári háztulajdonosok névjegyzéke. Kvár, é.n. 4.