Május 2007
Etűdök etikára


  Bevezető
  

  A fogadás kacsazsírja; Szinte visszhang; ...(versek)
  Kenéz Ferenc

  Szakmai kompetencia és etika
  Ungvári Zrínyi Imre

  Darwini etika a 20. században
  Szántó Veronika

  A fejlődés etikájáról
  Boda Zsolt

  Felelősség és döntés
  Zsolnai László

  Ha nem jövök; Így múlt a nyár el; Így nyúlunk mind ki (versek)
  Muszka Sándor

  A diagnózis közlésének erkölcsi vonatkozásai
  Gheorghe Popa

  Az abortusz etikája
  Mihaela Frunză

  A számítógép közvetítette kommunikáció etikája
  Mester Béla

  Termékeny közlegelők – zárt magánbirtokok
  Fekete László

  Séta nosztalgiában
  Bögözi Kádár János

  Vonatállomás; Felébredek; Alkohol; ... (Generátor – versek)
  Fülöp Orsolya


Toll
  Bretter György sírjánál
  Angi István

  Akinek régi korokból súgnak
  Csapody Miklós


História
  Parádi Ferenc felvételei a Házsongárdi temető, Baca, Dés, Körösfő és Szék síremlékeiről
  Kiss András


Világablak
  A környezettudatosság mint erkölcsi kérdés
  Balog Adalbert


Mű és világa
  A vágy rítusai
  Bíró Béla


Közelkép
  Lehet-e az etika „alkalmazott”?
  Veress Károly

  Egy illúzió múltja
  Sárkány Péter


Téka
  „Magammal viszem a végtelent is és a dallamot” (Átfogó)
  Bogdán László

  A hiány és a teste (Láthatatlan Kollégium)
  Bucur Tünde Csilla

  Hiába a nyelv… (Láthatatlan Kollégium)
  Bakk Ágnes

  Lélek-létlehetőségek
  Király V. István

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  A demokratikus stabilitás kellékei
  Ferencz Enikő

  Ember az édenen innen és túl
  Veress Boglárka



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Bögözi Kádár János

Séta nosztalgiában

 

Megyek az úton lefelé…így szól a valószínűleg apámtól tanult nóta. A fáma úgy tartja, hogy negyvennégy nyarán, a már emlegetett hosszú udvarból világgá mentem. A Györgyfalvi úton lefelé. Ki tudja, meddig jutok el, ha a tanító bácsi húga, aki éppen hozzánk tartott, kézen nem fog, és visz-sza nem visz? Hogy a kisgyereknek mennyire nincsenek előítéletei, azt az is bizonyítja, hogy bár a néni igen-igen rusnya volt, lévén reszelős hangú, erősen golyvás (gusás) és ezért dülledt szemű, nem féltem vele menni. Haláláig tartottuk a barátságot. Áldott jó asszony, azaz vénlány volt; mint mondtam, húga a tanító bácsinak, aki abban az időben a fronton volt, majd hadifogságban. Egyedül lévén és mint magas beosztású állami tisztviselő igyekezett segíteni a két fiával magára maradt taninénin, azaz Klotildon, akit a kisebbik fia egyszerűen Tildának hívott. Most ugrik be, pongyola dolog, hogy a dorgálása abból állt, hogy azt mondta: „– Fijjú!” Na jó, de most nem ennek a történetnek van sora.

A város déli szélétől, ahol utolsó lakásunk volt, és tizennyolc évet éltünk le itt, megyek az úton lefelé. Kivételesen – gyalog. Elhagyom a visszaképzelt vámházat (a város minden ki-bejáratánál volt egy-egy, akárcsak a sárgára mázolt benzinkutakból), mellyel szemben egy rostélyos csatornafödél fölött a Györgyfalváról és Felekről begyalogoló falusi asszonyok meg-megálltak, s hosszú szoknyájukat elöl-hátul elcsippentve testüktől, könnyítettek magukon. Úgy láttam, minden pirulás nélkül. De miért is pirultak volna egy fiúcskától? Az út mindkét szélén volt két-két jegenye, az utolsót most vágta ki valami barbár, akárcsak a Békásban az órafánkat.

Látom az öreg Palocsayt, a szigorú embert, amint taligán viszi a virágait az üzletébe – ha ugyan még megvolt! – vagy a piacra.

Itt élt egy vakolatlan, de szép házban egykori óvodástársam, a se hal, se hús fiúcska, aki katonaruhában, piros csizmában járt hétköznap is. Rendes gyerek volt, néha összefutottunk, aztán az évek során szem elől tévesztettem. A fiú apja pallér volt, de mint említettem, a háza még pirosban, ahogy a cipész lábbelije lyukas, ahogy a szabó ülepe esik ki a nadrágból. Ez bizony így van. A házat azóta lebontották, fényes, nagy palota került a helyére, rádióadó vagy mi. Babos Pityu barátom, a nyúlszájú is itt lakott, de a másik oldalon. Édesapja buszsofőr volt. A nagylány jegyszedő, gáttás, ami azt jelentette románul, hogy kész, mehetünk. Innen kaptat föl az utca – egykor Végvári, ma talán Csehov –, ahol egykor laktunk. A sarkon állt a Békás kocsma, nyári kertje is volt. Jó néhányszor elidőztünk itt a hetvenes évek elején Palocsay Csigával – így hívtuk, barátai – Köntös-Szabó Zolival és másokkal, hisz sok művészember lakott a Györgyfalvi negyedben. Arról, hogy milyen jóhiszemű, naiv az ember, eszembe jut egy eset, ami Zolival esett meg egy nyári sörözéskor. A kriglikből kifogyott a sör, és mivel nem volt türelme megvárni a pincért, magához intette a mindenféle segédmunkát ital reményében elvégző léhűtőt (minden jobb kricsmiben van ilyen), s odanyújtván egy százast, megkérte, hogy hozzon újabb söröket, és kérjen magának is. Ahogy a nóta mondja: „Várhatsz, babám, elvárhatsz…” Zoli is belefáradt a várakozásba, kiment a söntéshez, ott derült ki, hogy a tányérnyaló lelépett. Egy hálba sör három lej volt akkoriban. (Száz lejért tizenegy kiló cukrot adtak.) Egy nyúlfarknyi versért százötven lej dukált. Na, mindegy.

A bal sarkon üres telek áll egy megkezdett ház gazzal benőtt alapjával. Sorolhatnám a neveket, de minek? Megvan a birs, hányszor megtéptük a járda fölé hajló ágait. Öregebb nálam. A régiek közül él-e még valaki? Nincs foghíj, az avult házakat átalakították.

Lépek lefelé a Györgyfalvin. A Spallerék háza előtt álldogálok. Itt sok gyerek volt, terebélyesedett a kályhás dinasztia. Látom az apát a taliga mögött, amin az agyagot, homokot, téglát meg a mesterség szerszámait tolta. A kályhások is korán halnak. Két kályhássá lett osztálytársam is volt az elemiben, de nem mentek el hamarabb, mint a koszvájó, a borbély barát, aki azon melegében megitta a borravalót a szemközti késdobálóban. Nem tehetek róla, az emlékek összetorlódnak, mint földrengéskor a rétegek. Több mint hat évtized élmény – és emlék rétegei. Úgy vagyok életem színtereivel, mint a bolondok a számozott viccekkel. De máris itt van a Végvárival párhuzamos utca, a Fráter György, ahol, mint írtam volt, beköltözéskor féregtelenítéssel kezdtük az életet, és gazdálkodtunk. Főleg anyám.

Gyermekkoromban, de még sokáig, a Györgyfalvi út burkolata gránit volt. Ezen bizony csúszott a megkopott patkó a szódás lován. A lelkes állat küzd a jéggel és szikvízzel megpakolt szekérrel, amint a Kertész-féle kocsma elé fordul. A tulaj fia kövér gyerek, nálam idősebb, jóindulatú, akárcsak vörös hajú, kövér apja. A szódás lánya is osztálytársam volt. Apját csodáltam erejéért, amint leemelte az üvegekkel teli rakaszt s – lecsúsztatván disznóbőr kötényén – igyekezett befelé. Ilyen disznóbőr kötényt még a kovácsokon láttam. A suszterek, csizmadiák, a gazdálkodó hóstátiak, no meg a piaci árusok, valamint a kofák erős, szürke vászonból varrt kötényt – surcot – viseltek. A hasi részen nagy kettős osztatú zseb volt: a bankónak és az aprónak. Itt meg kell jegyeznem, hogy a város szélein élő kiváló zöldségtermesztők, a hóstátiak, nem bízták portékájukat kofára, hanem a feleség árult a piacon. (Pontosan emlékszem jellegzetes viseletükre, tartásukra, arra, miként gyülekeztek vasárnaponként az alsóvárosi kétágú református templom előtt.) Természetesen a kosarakat hajnalban a béres vitte ki a Nagypiacra a Széchenyi térre – s piacbomláskor ugyancsak ő vitte haza lószekéren, no meg a gazdasszonyt. De ugyanígy volt ez a kenyérsütéssel is: a cselédlány elvitte hajnalban az első sütéshez a megdagasztott kenyértésztát, majd délben a gazdáné hozta haza egyenes derékkal a fején egyensúlyozva a kosarat, melyből a takaróruha alól kinevettek a barnáspiros fehér kenyerek. Ó, hányszor láttam és csöppent el a nyálam a kívánalomtól!

A Kertész-féle kocsma egy sarokházban volt. Itt lakott a barátom, akit tanítottam, és fizetségként kaptam egy pár galambot. (Az apja csizmadia volt, egyike a tímár házigazdánk vásárlóinak. A műhelye a beüvegezett verandán volt, ellestem ezt-azt a tudományából.) Ekkor kezdődött galambász pályafutásom. Örömöm nem tartott sokáig, mert az első röptetéskor a fiatal, úgynevezett szatmári galambpár nem tért vissza hozzám. Nyilván még aznap befogta valaki. Szomorú voltam, de nem adtam föl. A baromfiudvaron lévő ólak padlásán szakszerű galambdúcot építettünk, és nem messze e kocsmától az „öreg” Kuti bácsitól (aki a hosszú udvarú háztól nem messze lakott) vettünk egy pár csodaszép parókás galambot. E galamb jellegzetessége, hogy a fejet a nyaktól fölfelé növő tollak úgy veszik körül, mint a boa. A hiú férfiak próbálják így leplezni tarságukat, fölfele fésülvén maradék hajukat. Ennek a tollboának az a hátránya, hogy nem lehet rendesen kilátni belőle. Ez lett a galambjaim veszte.

Említettem, hogy a szódáslány osztálytársnőm volt. De az volt a galambász Kuti kisebbik unokája is (a nagyobbik évekkel később sikkasztás miatt öngyilkos lett). Az épületben fűszerüzlet is volt. Már nem tudom, hogy Gálfalvi vagy Margittai bácsi volt-e a tulajdonos (közülük az egyik, hisz egy sarokkal lejjebb volt egy másik bolt is), csak azt, hogy bár légiriadó volt, én szaladtam a napi bocskorszíjamért, sose hiába. Ez az üzlet a hetvenes évek vége felé és a következő évtizedben még nagyobb szerepet kapott. Erről majd máskor.

 

Látszik az iskolám az utca eme sarkáról, ahol, azt hiszem, többé-kevésbé jól éreztem magam. És mintha érezném a két közeli pékség illatát, a Burkhárdtékét és a Czekk bácsiét. Mindkettőbe bejáratosak voltunk – gyermekjogon, és mert ’45-ig mi is süttettük a kenyeret a havi lisztadagból. Anyám elvitte a masszát – persze a nyomában voltam –, a pék kiszakította-szakajtotta, majd szakajtóba tette kelni. Egy-egy cetlit ragasztott mindenikre, melynek egyik fele nálunk maradt, a papírdarabon szám volt. Aztán bevetette a kenyérnekvalót. A kemence szája a padlat magasságában volt, így – az én szememben idős ember – derékig a földbe ásott aknában előre-hátra lépegetve kezelte a hosszú nyelű lapátot, mindegyre meglisztezve azt.

A Györgyfalvi útból közel húsz utca nyílik. Valamikor az ötvenes években fektették le a gázvezetéket, s én addig-addig néztem a sok-sok sziporkát, míg úgy begyulladt a szemem, hogy alig-alig láttam hazamenni. A híres szemorvos, Fugulyán Katalin gyógyított, és magyarázta meg, mi is történt. Az út nyugati oldalán kezdődött a tisztviselőtelep, csupa értelmiségi lakott itt. Az én – később is helytálló – megítélésem szerint itt lakott a város két legszebb nőnemű lénye. Hetedikes elemista voltam, ők már érettségi előtt állhattak. Honnan az ismeretség? Egyszerű. Barátaim-osztálytársaim laktak itt, és errefelé a házak nemcsak fürdővel és cselédszobával épültek, de a nagy kertekben vesszőbútorokkal berendezett, szellős filagória is volt, és a napos részeken összecsukható napozóágyak. Nos, ezeken az alkalmatosságokon lestük meg a női csodát, de úgy, hogy tudatában voltak ottlétünknek. Dehogy haragudtak, hisz szomszédok voltak, és ismerték a barátaimat. Azt is megkockáztatnám, hogy egy kicsit kacérkodtak is velünk. Ami a szépségüket illeti: harminc-negyven évesen is a legszebbeknek tartottam őket. Közelükben laktam, ugyanazzal a busszal jártunk, és egyikükkel azonos utcában volt a munkahelyünk. Az édesapja fordította verseimet, tanárunk volt, irodalmi beállítottságú. (Az ínséges időkben – hetvenes-nyolcvanas évek – együtt állta a végenincs sorokat az én apámmal, akinek erős hangja volt, s hangjával rendet tudott tartani. Gyáva, meghunyászkodó, alázatos lelkek laktak mifelénk, csak arra jók, hogy magyarságunkat gyalázzák.) Végül: nem akadt nő – a sok szép közül –, aki a régi illúziót, a valóságos kamaszálmot lerombolhatta volna.

Van itt egy ominózus hely, a Zsolt vezér utca (Brâncoveanu) torkában, ahol anyám elvesztette a stabilizáció után beváltott ezerlejest, minden vagyonunkat. Nem tudom, hova mentünk. Valahogy kihúzta köténye zsebéből. Aztán a nap hátralévő részében sírdogált. Nem tudtam megvigasztalni. Mondhatom ma, hogy sírással indult a népköztársaság.

Eregélek lefelé az úton, ahol emlékezetem szerint nagy összevisszaságban, talán rendetlenül, özönöltek-menekültek a mieink, ahogy a szülők mondták. Mi, a hosszú udvarú házból kijőve a sarkon, Kiss Jenő lakásánál balra fordulva máris a Györgyfalvi úton voltunk. Akinek volt mit, adott a katonáknak. Mennyit érthet meg egy ötéves gyermek abból, hogy a mieink futnak és sírnak a nénik? A sírást láttam, és értettem azt, amit a mieink mondtak. Állok, ott ahol még a múlt nyáron megvolt a magasságjelző vasasztal csonkja. Innen is utca nyílik jobbra-balra. Az egyik végén a Hárompüspök tér; kicsi liget ez, lövegek voltak beásva itt. Az ágyúkat elvitték-menekítették, de sok lőszer maradt vissza rakaszokban vagy szerteszét. Volt ott nyeles gránát és aknavetőbe való is. (Az előbbieket később emlékezetből azonosítottam.) Ezekhez nem nyúltunk, a nagyfiúk megtiltották. Kedvencünk a szinte méternyi hosszú, ágyúhoz való lőszer volt. A hegyet kifordítottuk a hüvelyből úgy, hogy egy másik lövedéket tettünk alá keresztbe. Egyik végére ráállt egy nagyfiú, egy kisebb rá-ráugrott a másik végére, míg a hüvely szája meglazult, és a hegy kijött. Minket csak a hüvelyben lévő sárgásbarna, makaróniszerű lőpor érdekelt, mely édes volt, és legalább három arasz hosszú. Ölben vittük, mint az aprított fát. Jól emlékszem, nekem is annyi jutott a makaróniból, hogy sokáig avval gyújtottunk tüzet. Télen a járdaszélen fölhalmozott hóba tűztük, s élveztük sziporkázását. Sokféle lőport ismertem meg ötévesen, de azután is; úgy tűnt, a lőszerből nem lehet kifogyni. Hiába jöttek a karszalagos begyűjtők. A gyermek leleményes. Nem emlékszem, hogy valaki is áldozatul esett volna e gyilkolószerszámoknak, legalábbis a környékünkön vagy közülünk.

Itt a ház, ahol az út két réme lakott – nem érdemlik meg, hogy nevüket említsem –, akik a kisgyermekeket riogatták, köztük engem is. Egyikük úr lett, a másik elzüllött, de egyként gazemberek voltak. Lejteni kezd az út, nem nagyon, csak annyira, hogy az elnyűtt buszok alig-alig bírnak fölkapaszkodni. Valamikor trolit képzeltek ide, a járdákat ösvénnyé tették, két ember nem fér el egymás mellett. Kivágták a nálam öregebb vadgesztenyéket, beásták a betonoszlopokat, aztán a terv valahogy dugába dőlt. Az Alkony utcai betérőnél volt egy fodrászműhely, középiskolás koromban itt nyiratkoztam. Persze nem túl gyakran. Ez volt a hosszú haj, a csőnadrág, az olasz talpú cipő ideje, vagyis a malagambizmusé. Jaj volt annak, akire ezt a jelzőt rásütötték! Öreg mester tartotta az üzletet, elpiszmogott egy-egy fejjel, éppen ezért rengeteget kellett várni, de kedveltem az öregurat. Sok kliense került ki a hazafelé tartó györgyfalviak közül, különösen a hetipiac napján. Átalvetőiket az ajtó mellé rakták, jellegzetes szagukkal megtelt a kicsi üzlet. Nem volt hova sietniük, csak az apostolok lován juthattak el falujukba.

Átellenben kocsma volt, és nem telt el nap verekedések nélkül. Egy-egy tűzfalon sokáig látszott az Országos Demokrata Arcvonal (ODA) szlogenje: „Szavazz a napra!” és a mésszel pingált Nap. Akárcsak a Fürdő utcai épületen, derékmagasságban, a nyilvánosház csalogató neve: „Édeslyuk” és az alagsorba mutató nyíl. Akárhányszor meszelték le, az írás átütött. Ránézek – megszokásból – egy alacsony nyitott ablakra. Suhancokként meglestük az igencsak lenge öltözetű nőszemélyeket. Egyébként, ha esténként gyalog jöttem haza a külvárosba, ahol laktam, részese lehettem sok család életének, magammal vihettem egy-egy részletet az ablakok mögötti némajátékból.

És már lent is vagyok a Piski hídnál, mely a Cigány-patakon szolgált, mielőtt a vizet csatornába vezették volna, mely ha nagy eső esett, nem bírta nyelni a sárlét, aztán elárasztotta az utcát. Valamikor itt volt a sokat költöztetett Kispiac, és mintha érezném a közeli pékségből szálló kenyérillatot. Akkor már négykilós kenyereket sütöttek. Jegyre kaptuk a sokszor még forró csodát. Kolozsvár valamikor híres volt kenyeréről is, kenyérsütő asszonyairól, akik a piacon árulták portékájukat. Itt van a jobbról nyíló sok kicsi utca, ezekről már írtam, lebontásukkor római kori szarkofág került elő. És itt van a sarkon a trafik, ahol a napi koporsószeget szereztük be. Garázs és szerelőműhely is volt, és sok apró lakás, melyekben ortodox zsidó családok laktak egykor. Ezt apámtól tudom, de arra emlékszem, hogy a messzi téglagyárhoz – ahol a gettó volt – és az apahidai rendezőpályaudvarhoz (itt vagonírozták be az elhurcoltakat) óriási fazekakban vitték a szüleink az utca lakóinak adományát, a főtt ételt. A mi ökrösszekerünkön. (Hatvanháromban, amikor tanítani kezdtem, az apahidai holtvágányokon mozdonytemető volt.) Ma már egy sincs a csodás vasparipákból. Tűzben enyésztek el. Hiába, ők voltak az igaziak.

 

Ide, a Piski hídhoz kapcsolódott a Pata-utca (az egészet lebontották a nyolcvanas években), ezen is eljuthattunk az iskolába. A Heltai utca jobbfelé megmaradt. Itt megyek most át, de lebontották a Hangász-telepet, az Ács, Kovács, Cimbalom utcát. Így rálátok iskolámra, az egykori református gimnáziumra, az 1-es számú magyar tannyelvű középiskolára. Azt hogy „fiú-”, kifelejtették a diplomából, de akad még más furcsaság is: nem tudom, minek alapján állítják, hogy 1955-ben iratkoztam be, holott az ’53-ban történt? Hol voltam az előző két évben? (Később Ady–Şincai vegyes iskola lett, ahonnan végül Ady és a nyelv is teljesen kikopott, és lett fajtiszta az iskola! Így kell ezt tenni!) Most nagyjából a Hangász-telep helyén terpeszkedik a rabok építette betonkolosszus, a jövőbeli unitus, azaz román templom. (Ha az adományokkal le nem lépnek, mint történt volt az innen ötszáz méterre álló, 1933-ban elkészült Katedrális esetében.) De az építmény elfoglalta a Kispiac ide eső részét is. Valamikor jobbacska házak álltak itt, az egyikben gázt is szereltünk a taninéni kisebbik fiával. Nem felejtem, hogy örvendeztek a szegény emberek a duruzsoló kék lángnak. A Kispiac ezen oldalági részén vulkanizálóműhely is volt. Említettem, hogy a szomszéd csizmadiánál, Mátyás bácsinál összekalapáltam egy igazi bőrfutballt. Ehhez a labdához a műhelyben hoztak nekem össze egy belsőt szép piros gumiból, csiccsel természetesen. Nem volt ám ez kis bravúr, örök hálám a mesteré. Már csak azért is, mert rám, a suhancra szakított időt megerőltető munkája közepette. Emberpróbáló munka volt használható állapotba hozni a szétdurrant abroncsokat. Csavarozták, sodronnyal erősítették, óvták az újabb malőrtől, hisz az új köpeny ritkább volt, mint a fehér holló. Megfigyelhettem közelről is e munkát, hisz egy osztálytársnőm apjának több teherautója és busza volt, s az udvaron lábatlankodva sok mindent megjegyeztem. Még egy dolgot meg kell említenem a Kispiac ezen oldalági részéről. Itt volt az a ház – előtte a megfeszített Krisztus szobra állt –, amelynek az udvarán lévő kútból vizet vehettünk. Nem emlékszem, meddig tartott ez az állapot, de a nagyfiúkkal néha én is leereszkedtem ide. (Az 1944. június 2-ai szőnyegbombázás megrongálta a vízműveket is, a magasabban fekvő városrészekbe nem jutott el a víz.)

Ha kedvem lenne nagyot mondani: van valami szimbolikus abban, hogy a Cigány dombról, éppen innen, végigtekinthetek kétezer évet, és látom a régi történések színhelyeit. Római kori szarkofág, honfoglaló magyarok sírjai az aszfalt alatt, majd Erdély középkora a várost körülfogó ellenséges táborokkal; a Szabók bástyájával és Délkelet-Európa legnagyobb csarnoktemplomával (milyen jó volt itt hallgatni csupán a csöndet vagy az orgonakoncerteket.) Végül idelátszik a tizenkilencedik századi neogótikus templomtorony. De hogy ne legyek mostoha a huszadik század legelejéhez se, itt van az iskolám is és az egykori Tanítók Háza. Egyetemista koromban – ötvennyolctól – pedagógiai főiskola működött benne. Az idejárókat sorbonne-istaként aposztrofáltuk mi, egyetemi polgárok, kicsit lenézve őket.

Talán illene mondanom egypár szót iskolámról, nem véletlenül nem mondok alma matert. Kedveltem Dávid bácsit, a pedellust, de nevezzük csak iskolaszolgának, a főbejárattól jobbra volt a lakása. A matektanárt is kedveltem, mert székely volt, mint apám és jómagam. Dehogy értettem én a matézishez, az volt a szerencsém, hogy az új anyag leadásába minket is bevont, s a közreműködést jeggyel honorálta. Valamit csak kapiskálhattam, hisz nem hasaltam el soha. Aztán az angoltanár, Citrom: sánta volt, rosszkedvű, magányos. A magyartanárom: keserű ember, erős dohányos. Soha nem mosolygott. Jó évtizeddel később tudtam meg, hogy ’56 után meghurcolták. Találkoztunk egyszer a szamosfalvi fürdőben. Elbeszélgettünk. Emlékezett volna rám? Nem hiszem. Kedveltem (?) frissen végzett fizikatanárunkat, az örök fogfájóst, nemegyszer földagadt arccal jött órára. Az is nyomott a latban, hogy felénk lakott. A földrajztanárunk, mint később kiderült, éheztette a cselédlányokat. A klasszicista, dór oszlopos tornatermünkben, mely a telek, azaz az udvar végében volt, olyan pofont kaptam a tornatanáromtól, hogy egész nap zúgott a fejem. Rúgtam, lábbal illettem a röplabdát, ami tilos volt. Szóval: finoman kellett bánni a labdával; ügyelni kellett a krétára. A ceruzacsonkokat hosszabbítóba tettük, és csak álmodoztam a töltőtollról. Pappra és Méderre emlékszem a tollasok közül. Az előbbinek a Jókai, az utóbbinak a Kossuth Lajos utcában volt javítóműhelye. Az egykori hiányból fakadt a ceruza- és tollmániám. Az illatos Koh-i-Noor Hardtmuth, a Scala elvarázsolt. És a tollak, a Tintenkuli, a Pelikán. (E sorokat most a Mont Blanckal rovom.) Sok évvel később ügyes-bajos dolgait intéztem volt tanáromnak – közel laktunk –, miközben művésznövendék lánya igencsak nyújtogatta a nyakát. Ami a pofont illeti, jogos volt. Szabályt sértettem. Kedvenc tanárunk természetrajz-biológiát tanított. Szeme picinek látszott a homorú lencsék mögött, de aranyszájú volt. Beszélt a nagy Xantusról is, aki rokona volt. Akkoriban – ’54–’55-ben – született fiacskája. Valamennyien örvendtünk a babának. De ennyi talán elég is a tanárokból. Amikor már viszonylag ismert újságíró és rímfaragó voltam, meg-megállítottak, és politizáltunk párt- és államellenesen. Akkor már igen-igen tele volt a hócipőnk. A könyvtárat szerettem, az alagsor egy részében volt. A poros udvart nem szerettem, különösen nem a fátlan részét. Az udvar északi felét a ref. templom határolta. Támpillérei között szedett-vedett kamrák, fészerek álltak. Délről háromméteres kerítés választotta el az udvart az úttól, amit a lebontott várfal maradékából építettek. A második emeleten volt a bentlakás, a folyosón a tanulók szekrényei. Ötven-hatvan kilométeres körzetből jöttek a nebulók, és az első napon hangos volt a folyosó a sírós búcsúzkodástól. A templom szentélye mögött volt a menza és a betegszoba. (Valamikor Misztótfalusi Kis Miklós nyomdája működött itt, de később is jelentős kolozsvári lapokat és könyveket nyomtattak ebben az officinában.) A betegszobához szemrevaló ápolónő is tartozott. Két barátomat (alig voltak), a zsukit és a szépkenyerűszentmártonit – ugye, milyen ízes-illatos név – elcsábította. A csábulásért két hét kicsapás járt. A nővér sorsáról nem tudok. Eltűnt. (Az egyik barátom belügyis lett, a másik néptanácsi titkár, hát…) Eszembe jut osztálytársam tragédiája. Az iskola második emeletén voltak a hálók, néhány tanterem és a fizikum. A nyitott ablakból elérhető volt a villámhárító masszív sodronya, nem volt nehéz leereszkedni rajta. Veszélyt csak a kísérleti eszközökhöz szükséges magasfeszültségű kábelek jelentettek. Ereszkedőben ezekhez ért hozzá osztálytársunk. Reggel az iskolát övező betonszegőn találták meg. Szelíd, szőke gyerek volt. Bánffyhunyadi.

Az iskola közvetlen szomszédságában van a Szabók bástyája, mely a közel huszonnégy védmű közül épen megmaradt. (Megvan még a Tűzoltótorony és a Kőművesek bástyája a Petőfi utcában és a Vargák sarokbástyája.) Viszonylag épen. Mindennapos találkozásunk idején romos volt a pártázat, a csipkézett mellvéd, a gyilokjáró, a falra vezető lépcsősor foghíjas, töredezett. A falból, úgy derékmagasságban, hiányzott néhány durván faragott kő, jó nagy üreg volt mögötte. Alagútfélének néztük, mely valamelyik altemplomba vezet. Fantáziáltunk. (Akkoriban valamiért nagy divatja volt a város alatti folyosókról, titkos alagutakról szóló híreszteléseknek. Az bizonyos, hogy a Zsigmond-féle fal megépülte után (1405) a megnövekedett belváros, de főleg a Nagypiac, a mai főtér házait könnyen átjárhatóvá tehető pincékkel építették.) Elég az az eléghez, hogy akkoriban a földszinti helyiségben még asztalosműhely fungált, melynek bejárata mára félig elsüllyedt.

 

Álljunk meg egy szóra, ahogy Kelemen Lajossal tettük volt, járván a várost vasárnaponként. Balogh Edgár a Korunk című folyóiratban 1967-ben cikket közölt Platea luporum címmel a város egykor farkasok járta utcájáról, mely a régi Kolozsvár egyik legpatinásabb része. Rövid áttekintést ad emberekről, épületekről, végül reménykedik, hogy a műemlékvédelem, a közös emlékezet megvédi a létező értékeket és újabbakat is föltár. A Korunk Évkönyvben írja 1981-ben a következőket: „Kételkedem már, van-e értelme annak, hogy egyáltalán írjon az ember, megírja az okost és szükségest, megírja a történelmileg igazat és folyamatost a maga érvei és vágyai nyelvén, holott az egésznek foganatja sincsen: a gondolatok és tények körforgása hiányzik… Tizenhárom évvel ezelőtt a régi Farkas utca szépségéről tettem vallomást. Természetesen abban bizakodva, hogy minden szava eljut az illetékesekhez, akiknek a sors ezt a kolozsvári utcát a maga épületeivel és szerepeikkel felelősséggel kiosztja. Nos hát a beleépítkezés a műemlékegyüttesbe újra rácáfolt érvekre és vágyakra. Az akadémiai könyvtár új épületére gondolok, kaptárszerű betonkülhámjára a maga ide nem illő (és talán sehova nem illő) romboid-üregeivel.” És még egy mondatot: „A Bethlen-bástya pedig, ahova nagy szorgalommal valamikor a város múzeumának anyagát gyűjtöttük egybe, restaurálva ugyan, de kihasználatlanul kong az ürességtől.” (Akár a betelepedők lelke.) És ugyanúgy ma is. Balogh Edgártól – aki mindig túlságosan is lojális volt a hatalomhoz és engedékeny a román térhódítással szemben – szokatlan volt ez a hangvétel, ez a rezignáltság, kiábrándultság. Én jól emlékszem a lelkes Edusra, a kiváló tanárra, a legjobb előadóra, akit valaha is hallgattam egyetemi éveim alatt, akin néha pisolyogtunk is a bajuszunk alatt, mert a fekete háttér, a tábla kiemelte a feje búbján ágaskodó néhány fehér hajszálat. Én nem történészhallgató voltam, de Ágota jogán bejártam az előadásaira, s együtt szervezett be a gyűjtőmunkába, mely a város múzeumának anyagát volt hivatott föltérképezni patinás iskolákban, közintézményekben. Mondanom sem kell, hogy ezen intézmények magyar vezetői támogattak. De zárjam rövidre: a várostörténeti múzeumból nem lett semmi, mert az összegyűlt anyag zömében csak a magyar múltról szólt, és ami a középkort illeti, a szászokról–magyarokról. Hadd legyek én is cinikus: ami nincs, annak nincs nyoma, legalábbis a legújabb korig. Ebben megerősítettek barátaim, akik később a múzeum kutatói lettek. Talán mondanom sem kell, Kolozsvárnak mindig is volt múzeuma, csak az új nem születhetett meg az említett ok miatt.

Talán egy dolgot még elmondanék Balogh Edgárról: közvetlen volt, a diákjainak elérhető, és az, annál is inkább, miután a Bolyait összeboronálták a Babeşsel.

Ágota 1960-ban végzett, a mellékelt levelet kapta a Korunk szerkesztőségétől:

 

Korunk                                                              Kolozsvár, postabélyegző kelte

világnézeti, tudományos                                         Piaţa Libertăţii 4–5.

és művelődési havi szemle                                       Tel.: 14–08

 

Tisztelt Barátunk,

Kartársi szeretettel köszöntjük Önt főiskolai tanulmányainak befejezése alkalmából.

Ön rövidesen elfoglalja új munkahelyét, s meggyőződésünk, hogy szocialista képzettségének eredményeképpen új munkakörét sikeresen fogja betölteni.

A Korunk eddig is segítségére volt Önnek abban, hogy szaktanulmányait az egyetemes szocialista műveltségbe illeszthesse be a marxi–lenini ideológia alapján. Szeretnők Önt további életútján is elkísérni.

Kérjük ezért, maradjon olvasónk és legyen munkatársunk.

                                                                                           Elvtársi üdvözlettel

ss. Gáll Ernő                                                                             ss. Balogh Edgár

egyetemi tanár                                                              egyetemi tanár

főszerkesztő                                                                              felelős szerkesztő

 

Valahogy így mentek a dolgok akkoriban. Én ’62-től közöltem a lapban, kölcsönösen tiszteltük egymást.