Május 2007
Etűdök etikára


  Bevezető
  

  A fogadás kacsazsírja; Szinte visszhang; ...(versek)
  Kenéz Ferenc

  Szakmai kompetencia és etika
  Ungvári Zrínyi Imre

  Darwini etika a 20. században
  Szántó Veronika

  A fejlődés etikájáról
  Boda Zsolt

  Felelősség és döntés
  Zsolnai László

  Ha nem jövök; Így múlt a nyár el; Így nyúlunk mind ki (versek)
  Muszka Sándor

  A diagnózis közlésének erkölcsi vonatkozásai
  Gheorghe Popa

  Az abortusz etikája
  Mihaela Frunză

  A számítógép közvetítette kommunikáció etikája
  Mester Béla

  Termékeny közlegelők – zárt magánbirtokok
  Fekete László

  Séta nosztalgiában
  Bögözi Kádár János

  Vonatállomás; Felébredek; Alkohol; ... (Generátor – versek)
  Fülöp Orsolya


Toll
  Bretter György sírjánál
  Angi István

  Akinek régi korokból súgnak
  Csapody Miklós


História
  Parádi Ferenc felvételei a Házsongárdi temető, Baca, Dés, Körösfő és Szék síremlékeiről
  Kiss András


Világablak
  A környezettudatosság mint erkölcsi kérdés
  Balog Adalbert


Mű és világa
  A vágy rítusai
  Bíró Béla


Közelkép
  Lehet-e az etika „alkalmazott”?
  Veress Károly

  Egy illúzió múltja
  Sárkány Péter


Téka
  „Magammal viszem a végtelent is és a dallamot” (Átfogó)
  Bogdán László

  A hiány és a teste (Láthatatlan Kollégium)
  Bucur Tünde Csilla

  Hiába a nyelv… (Láthatatlan Kollégium)
  Bakk Ágnes

  Lélek-létlehetőségek
  Király V. István

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  A demokratikus stabilitás kellékei
  Ferencz Enikő

  Ember az édenen innen és túl
  Veress Boglárka



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Fekete László

Termékeny közlegelők – zárt magánbirtokok

 

Tudás és információ a globális kommunikációs térben

 

Általánosnak tűnik az egyetértés abban a kérdésben, hogy a hálózati gazdaság két legértékesebb árucikke a tudás és az információ. De még ha a tudással és az információval való kereskedelem nagy üzleti lehetőségeket kínál is privát tulajdonosai számára a globális kommunikációs térben, azok a közjavakra jellemző tulajdonságokkal rendelkeznek.1 Ezért ahhoz, hogy a tudás és az információ piaci jószág legyen, a tulajdonosi jogok olyan rendszerét kell kialakítani és működtetni, amely tiltja a szabad és korlátlan hozzáférést, megteremti és jogi keretbe foglalja létrehozásuk, használatuk és terjesztésük szigorú ellenőrzését. Ugyanis ha minden ember számára szabad és korlátlan lenne a tudáshoz és az információhoz való hozzáférés és használat, a magántulajdonos jogai – a kizárólagos birtoklás és használat, mások kizárásának joga, a haszonszerzés és a csere – elértéktelenednének.

Az új információs technológiák terjedése és a kommunikációs tartalmak digitalizálása megkönnyítette a tudás és az információ létrehozását, használatát és terjesztését, ugyanakkor megnehezítette a tulajdonosi jogok érvényesítését és a használat ellenőrzését a globális kommunikációs térben. A tulajdonosi jogok kikényszerítésének és megvédésének magas tranzakciós költségein túl erős társadalmi gyanakvás kíséri a tudás és az információ magánosításának folyamatát. A szerzői jogok kiterjesztése és a felhasználói jogok szűkítése, a magántulajdonosi jogok megsértői ellen hozott szigorú bírósági ítéletek, a jogtulajdonosok privát rendelkezései ellenére a társadalom többsége makacsul ragaszkodik ahhoz a meggyőződéshez, hogy a tudás és az információ közösségi jószág, ezért leleményes eszközökkel akadályozza a kisajátítást, elutasítja és kijátssza a létrehozás, a használat és a terjesztés feletti tulajdonosi ellenőrzést. Röviden: a tudásra és az információra általában úgy tekint, mint a társadalom kulturális reprodukciójának kimeríthetetlen közösségi forrására. Ezért is vonakodik olyan tudásért és információért fizetni, amelyek használatához, átalakításához vagy terjesztéséhez, úgy véli, elidegeníthetetlen jogok fűzik. Mert ha az ember nem birtokolhatná szabadon és korlátlanul ezeket az alapvető kulturális jogokat, akkor meg lenne fosztva attól, hogy a politikai-kulturális közösség autonóm tagjává váljon.

A vállalati jogtulajdonosok komoly erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy a számítógépek által közvetített információs tartalmak valamennyi formáját ellenőrizzék. Ennek érdekében másolásvédelmi technológiákat, platformfüggő alkalmazásokat, digitális jogkezelő programokat vetnek be, s megkísérlik földrajzi protokollok segítségével „balkanizálni” a világháló nyitott kommunikatív terét. Ezzel túllépnek azokon a jogosítványokon is, amelyeket az újabb, a tulajdonosi jogokat kiterjesztő és a felhasználói jogokat szűkítő törvények ruháztak rájuk. Rendszeresen megsértik a felhasználó alkotmányos jogait, így például korlátozzák a beszéd szabadságát, kémlelik és regisztrálják felhasználói szokásait, egyoldalú szerződések segítségével kiüresítik azokat a jogokat is, amelyekkel a felhasználót a törvények felruházzák.2 A személy jogainak és szabadságainak privát megsértése persze további elégedetlenségre és ellenállásra ösztönöz. Ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy a hackerek, a cyberpunkok, a kódtörők és a vállalatok tulajdonosi jogainak más megsértői a városi folklór hősei, akik a tudás és az információ közlegelőinek bekerítése ellen harcolnak az ember alkotmányos jogainak és szabadságainak a visszavétele érdekében.

 

A közlegelők, avagy a magánlegelők tragédiája?

 A hétköznapi vélekedéseken túl jogtudósok, filozófusok, társadalom- és természettudósok sokasága gondolja úgy, hogy a tudás és az információ olyan társadalmi-kulturális termék, amely nyilvános viták és dialógusok során formálódik; a létrehozás, az értelmezés, az átalakítás és az elvetés/meghaladás közös társadalmi vállalkozás. A tudás és információ minden egyes eleme kiegészítő módon illeszkedik a másikhoz, az egyes elemek értelmezése mindig a kultúra egészének kontextusában történik. Éppen ezért az uralkodó közgazdasági paradigma alapfogalmai – a szűkösség, az elhasználódás, a birtoklásért folyó versengés, a használatból való kizárás stb. –, amelyeket a tapintható és szűkösen rendelkezésünkre álló jószágok leírására vezettek be, nemigen alkalmazhatóak a tudás és az információ létrehozására, használatára és terjesztésére. A tudás és az információ azért nem illeszkedik be a hagyományos közgazdasági paradigmába, mert minden egyes individuum oly módon tudja birtokba venni, hogy nem meríti ki, nem éli fel az eredeti erőforrást, senkit sem zár ki a párhuzamos használat lehetőségéből, nem ró anyagi terheket a másik ember vállára (vagyis használatának nincsenek negatív externáliái), s végül a túlhasználat sem vezet a másik ember jólétének csökkenéséhez (vagyis nem vezet Pareto-inferior állapot kialakulásához). A tudás és az információ forrásainak mértéktelen kizsákmányolása nem vetíti előre a gazdasági szűkösség, a környezeti lepusztulás és a társadalmi fenyegetettség rémképét. Ellenben az ezekkel a forrásokkal való takarékos bánásmód biztos út a gazdasági elmaradottság és a társadalmi elszegényedés felé. Ezért merész dolog azt állítani, hogy a tudáshoz és az információhoz való szabad hozzáférésnek és korlátlan használatnak káros hatásai lennének a társadalmi jólétre, a kulturális, tudományos és művészeti előrehaladásra. Mindamellett a jogi-gazdasági iskola egyes képviselői Harold Demsetz tulajdonjog-elméletére és Garrett Hardin „a közlegelők tragédiájára” vonatkozó sejtéseire hivatkozva határozottan emellett igyekeznek érvelni.3 Mivel a tudás és az információ nem rivális jószágok – vagyis ha az egyik ember használja, az nem fosztja meg a másik embert a párhuzamos birtoklástól és élvezettől –, a szabad hozzáférés és a korlátlan használat nem okoz szűkösséget és sorban állást. A hálózati hatás – amely éppen a felhasználók, vagyis az ismeretekkel rendelkezők számának megsokszorozódásából ered – pozitív externáliái következtében a tudáshoz és az információhoz való szabad hozzáférés és a korlátlan használat nem meríti ki az eredeti erőforrást, nem vezet a közlegelők tragédiájához. Éppen ellenkezőleg, a tudás és információ fogyasztása terén a hedonisztikus viselkedés igen kívánatos. Ezért meg kell fordítanunk Adam Smith gyakran idézett kijelentésének értelmét: a tudás és információ létrehozása, használata és terjesztése terén minden pazarló ember a közösség jótevője, minden takarékos ember a közösség ellensége. A szabad hozzáférés és a korlátlan használat nyomán a tudás és az információ szüntelenül gyarapszik és megújul. Ellenben ha magántulajdonosok rendelkeznek a tudás és az információ felett, azok terjedésének és áramlásának privát kontrollja szűkösséghez, az erőforrások fragmentációjához és alacsony hatékonyságú felhasználásához, a holdup-probléma kialakulásához, holtteher társadalmi veszteséghez és kulturális entrópiához vezet.4

Az uralkodó közgazdasági paradigma szerint a tudás és az információ nem rivális jellege és a használatból való kizárás magas költségei gyakran megakadályozzák a jogtulajdonost abban, hogy a létrehozás költségeit visszakapja, és a beruházás után jövedelemre tegyen szert, még ha a kereslet elégséges, és a társadalom jelentős gazdasági, tudományos vagy kulturális értéket tulajdonít az új és eredeti tudásnak és alkotásnak, valamint a hiteles és megbízható információnak. Ugyanis az egyszer már létrehozott online újságcikk, felfedezés, tudományos publikáció, matematikai megoldás, szoftver vagy szimfónia minden további használója/olvasója/hallgatója (csaknem) zéró marginális költségen birtokolhatja és élvezheti azokat. Ezért a szűkös jószágok értékét mérő piac nem a legmegfelelőbb mechanizmus, hogy efölött állapítsa meg a tudás és az információ értékét. A tudás és az információ mint közösségi, nem rivális és nem elhasználódó jószág ellentmond a versenypiaci ármechanizmusok működésének. Éppen ezért a tudás és az információ mint piaci jószág alapvetően a szerzői jog rendszerétől és a magántulajdonosok jogigényének kikényszeríthetőségétől függ. Maga a jog változtatja a tudást és az információt piaci jószággá. Miután kijelöli a tudásnak és az információnak mint magánbirtoknak a határait, rögzíti és védi a tulajdonosi jogok körét, a jog a tudást és az információt szűkös, rivális, kimeríthető és privát gazdasági erőforrássá alakítja abból a célból, hogy a jogtulajdonos visszakaphassa a létrehozás költségeit, jövedelemre tehessen szert a beruházás után, és élhessen a jószágban rejlő további kereskedelmi és üzleti lehetőségekkel. A tudás és az információ előállítását, használatát és terjesztését korlátozó és szabályzó jogi és technikai-technológiai eszközök segítségével egyben felül is írják a kultúra mint közös vállalkozás gondolatát, és azokkal kényszerítik ki a hagyományos, a létrehozó tulajdonos és a passzív fogyasztó közötti elválasztást a digitális környezetben.5 Ha azonban a jog magánszemélyeket és üzleti vállalkozásokat tulajdonosi jogokkal és jogosultságokkal ruház fel, akkor szükségszerűen szűkíti a nem tulajdonosok jogait és szabadságait az információ létrehozása, használata és terjesztése terén.

A globális hálózati kommunikációnak mint a létrehozás, használat és terjesztés új közösségi fórumának felemelkedése a kezdetektől fogva együtt járt a tudás és az információ privatizációjának a kísérleteivel. A globális kommunikációs háló sikere egyértelműen bizonyítja, hogy hatékonyan képes hozzájárulni a tudás és az információ létrehozásához, használatához és terjesztéséhez. Miután az utóbbi tizenöt évben a globális kommunikációs háló a tudás és az információ bőséges tárházává vált, nem tűnik megalapozottnak az az aggodalom, hogy a szabad és korlátlan hozzáférés következtében az innováció szelleme elenyészik. A szimbolikus javak exponenciális növekedése tehát cáfolja azt a jól ismert közgazdasági érvelést, hogy a tudás és az információ feletti kizárólagos tulajdonjog elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a tulajdonost további alkotásra és a kulturális javakban rejlő értékek és üzleti lehetőségek hatékony kihasználására ösztönözze. A globális kommunikációs háló forgalmi adatai nem igazolják vissza azt a félelmet, hogy a szerzői jogoknak a használók és a későbbi alkotók szempontjából méltányosabb rendszere a tudás és az információ minőségi és mennyiségi hiányához vezetne. Ráadásul a szabad és korlátlan hozzáférés, úgy tűnik, üzleti szempontból sem veszélyezteti a globális kommunikációs háló működését és további fejlődését. Ugyanakkor az még bizonyításra vár, hogy a tudás és az információ kiterjedt privatizációja, amely a génszekvenciáktól és szoftveralgoritmusoktól a különböző célokból létrehozott adatbázisokig és rajzfilmfigurákig terjed, a társadalmi jólét növekedéséhez vezet, illetve a közföldek bekerítése ösztönzőleg fog hatni a globális hálózati kommunikáció további fejlődésére.6

 

Közjavak, magánjavak és a törvényhozó adományai

 Paradox módon minél inkább nyilvánvalóvá válik az, hogy írott, vizuális és akusztikus kultúránk közösségi vállalkozás a globális kommunikációs térben, annál inkább felerősödnek a közlegelők bekerítésére és a tudás és az információ privatizációjára irányuló törekvések. Az egyes nemzeti törvények átírása, az új nemzetközi megállapodások és szerződések pontosan jelzik számunkra a változás irányát. Az első, szerzői jogokat védelmező törvények egyensúlyt kívántak teremteni az alkotók vagyoni és személyhez fűződő jogai és a társadalom érdekei között. Ezeknek a törvényeknek a preambulumában a törvényhozó úgy fogalmazott, hogy a „műveltség előmozdítását” vagy a „tudomány és a hasznos művészetek haladását” akarja támogatni azzal, hogy „a szerzők és a feltalálók számára a vonatkozó írásművek és felfedezések jogát biztosítja meghatározott időre”.7 A Berni (1910) és a Párizsi Konvenció (1971) és az ezek nyomán elfogadott, a szellemi tulajdonnal kapcsolatos jogszabá-  lyok lassan szakítanak ezzel az érveléssel; s bár preambulumukban hagyománytiszteletből hivatkoznak a tudomány, a kultúra, a műveltség előmozdítására és a társadalom jólétére, a törvények elsősorban az alkotó vagyoni és személyhez fűződő jogaival foglalkoznak. Mindamellett ezek a törvények a maiakhoz képest méltányosaknak mondhatóak, mivel tekintettel vannak a felhasználók és a majdani alkotók érdekeire, a szabad és jogszerű felhasználásra vonatkozó rendelkezések még érvényesítik a jelen és a jövő generációk közötti disztributív igazságosság szempontjait.

Az 1990-es évek közepétől fogva a World Trade Organization és a World Intellectual Property Organization által kezdeményezett nemzetközi egyezmények és szerződések, valamint az egyes nemzeti törvények alaposan átírták a szellemi javakra, a jogtulajdonos vagyoni és személyhez fűződő jogaira vonatkozó jogszabályokat. Az új törvények mindenekelőtt a jogtulajdonos vagyoni és személyhez fűződő jogait terjesztették ki: radikálisan meghosszabbították a védelmi időt, alaposan szűkítették a tulajdonosi jogok korlátozásának lehetőségeit, s elrendelték bizonyos technikai-technológiai megoldások használatának engedélyezését, mások korlátozását vagy egyenesen tiltását. Ma három dokumentum – a WTO Agreement on Trade-Related Intellectual Property Rights (1994), a WIPO Copyright Treaties (1996) és a Digital Millenium Copyright Act of the United States (2000) – határozza meg a jelen és a jövő törvényhozóinak a feladatait. Az új jogszabályok, egyezmények és szerződések a vállalati jogtulajdonosok üzleti és kereskedelmi érdekeire való tekintettel akarják meghatározni a jövő technikai-technológiai fejlődésének útját, valamint a tudás és az információ létrehozásának, használatának és terjesztésének módját a globális kommunikációs térben. Ellentétben az első törvényhozók szándékával, nevezetesen, hogy méltányos egyensúlyt teremtsenek a szerzők jogai és a társadalom érdekei között, az új törvények részletesen foglalkoznak a tudáshoz és az információhoz való hozzáférés és a használat tulajdonosi ellenőrzésével s az ellenőrzés kijátszásának kriminalizálásával. Az említett nemzetközi szervezetek és az egyes országok törvényhozói láthatólag sokkal jobban aggódnak a vállalati jogtulajdonosok olyan járadékveszteségeiért, amelyek az új információs és kommunikációs technológiák globális használatából és a tudásnak és az információnak a világháló szabad zónái felé történő gyorsuló migrációjából származnak, mint a gazdasági járadékszerzés, a holdup-probléma, a holtteher társadalmi költség okozta globális jóléti veszteségek miatt. A mai törvényhozók a tudás és az információ szabad és korlátlan áramlására úgy tekintenek mint a tudás és az információ túlcsordulása által előidézett piaci veszteségekre, amelyek akadályozzák a jogtulajdonosokat a teljes haszon megszerzésében és a további üzleti lehetőségek kiaknázásában. A törvényhozók azonosítják a tudás és az információ létrehozásának felhalmozó, egymást kiegészítő és közösségi jellegzetességét a tudás és az információ túlcsordulásával vagy negatív piaci externáliákkal. Így ezeken a piaci anomáliákon csak a kizárólagos tulajdonjoggal és a jogok hatósági kikényszerítésével lehet úrrá lenni. Ezért a törvényhozók a szabad és jogszerű felhasználásra vonatkozó korábbi rendelkezéseket – főként a digitális tartalmak másolását, megosztását, tárolását, kreatív felhasználását vagy módosítását – kihagyták az új törvényekből, és széles körű felhatalmazást adtak a jogtulajdonosoknak a tudás és az információ ellenőrzésére.8 Az új törvények, nemzetközi egyezmények és szerződések nyomán felborult a korábbi, kényes egyensúly a jogtulajdonosok és a felhasználók, a jelen és jövő generációk érdekei között. A kizárólagos és időben kiterjesztett tulajdonosi jogok a jelen és a jövő generációk alkotóit is gátolják abban, hogy elődeik és kortársaik gondolatait szabadon felhasználják, azok bizonyos elemeit saját alkotásaikba integrálják. Miután a törvények nincsenek tekintettel a generációk közötti disztributív igazságosság elvére, a törvények az alkotók közötti, egymás gondolataira, felfedezéseire épülő hagyományos kulturális kapcsolatot az engedélyező és az engedélyezett közötti jogi-gazdasági ügyletté alakította át. Így a jelen és a jövő alkotója ki lesz zárva korábbi művek kritikai, származékos, kompilatív, transzformatív vagy éppen ironikus felhasználásából, ha az engedélyért nem tud fizetni, vagy a jogtulajdonos saját üzleti érdekei miatt nem tartja hasznosnak az engedély megadását.9

Mivel maga a jog változtatja a tudást és az információt árucikké, meglehetősen nehéz hasznossági kalkulus vagy versenypiaci ármechanizmus segítségével felmérni azt, hogy vajon az új törvények, nemzetközi egyezmények és szerződések s azok hatósági kikényszerítése, valamint a jogtulajdonosok privát rendelkezései növelik-e a létrehozás, a használat és a terjesztés hatékonyságát a globális kommunikációs térben. Másképpen kifejezve: vajon ez az új jogi szabályozás lenne a legelőnyösebb a jelen és a jövő generáció jólétének növekedése szempontjából? A jelenlegi jogi szabályozás hívei Demsetznek a magántulajdon keletkezésére és hatékonyságára vonatkozó elméletét hívják segítségül, amelyről azt gondolják, hogy erős, a tudás és az információ privatizációja melletti érveket ad kezükbe. Rövid retorikai hezitálás után Demsetz nagy hatású tanulmányában kijelenti, hogy a földmagántulajdon hatékonysága mellett felhozott érvei kiterjeszthetőek a szellemi tulajdonra is.10 Úgy véli, minden további bizonyíték elősorolása nélkül, hogy a föld és az ideák közösségi használata egészen hasonló negatív externáliákhoz vezet. Demsetz szerint ugyanúgy, ahogy a földmagántulajdon esetében a szigorú magántulajdonosi rendszer szükségképpen vezet az új ideák leghatékonyabb hasznosításához, ha a belőlük származó hasznok kedvezményezettje maga az alkotó. (Demsetz egyébként nem tesz különbséget az alkotó és a jogtulajdonos, az eredeti és az adásvétel útján megszerzett jogcímek között.)

Miután a törvény meghatározta a jogok és jogcímek körét és rendjét, a tudás és az információ nem viselkedik úgy a gazdasági tranzakciók során, mint jellegzetes piaci jószág. A tudás és az információ mint magántulajdon sokkal inkább emlékeztet törvényhozói adományra, mintsem valóságos piaci jószágra: a törvényhozó a magán és a vállalati jogtulajdonosokat kizárólagos és csaknem örökös tulajdonosi jogokkal ruházza fel, pontosan meghatározza a jogok és jogcímek körét, technikai-technológiai rendelkezésekkel szabályozza a létrehozás, a használat és a terjesztés feltételeit.11 Az árakat és a használat feltételeit nem az önszabályozó piac ármechanizmusai vagy szabad, racionális és egyenlő helyzetű felek megegyezései alakítják, hanem a jogtulajdonosok monopolhelyzete, az adományozott jogcímek köre és védelmének hatékonysága, amelyek ezért negatív piaci externáliákat okoznak, magas költségeket hárítanak a társadalomra. A piaci megoldások hívei azzal az ellentmondással kénytelenek szembesülni, hogy egyfelől az önszabályzó piaci mechanizmusok önmagukban nem elégségesek a tudás és az információ hatékony allokációjára, másfelől a szigorú tulajdonosi rendszer nem alkalmas arra, hogy hatékonyan szolgálja a tudás és az információ társadalmi hasznosulását. Paradox módon a tulajdonosi jogok kiterjedt megsértése csökkenti azokat a társadalmi költségeket, melyeket – a jogtulajdonos gazdasági járulékkeresése, másoknak a használatból való kizárása vagy a holtteher veszteségek révén – a szigorú tulajdonosi rendszer okoz; s így a jogsértés bizonyos mértékben semlegesíti a rendszer működésének a nem tulajdonosokra és általában a társadalom egészére gyakorolt káros hatásait. Ellentétben Demsetz elképzelésével abban a jogi rendszerben, amelyben a tudásból és az információból származó minden haszon a jogtulajdonost illeti meg, nem növeli hatékonyan azok társadalmi értékét. Ezért is nehéz bizonyítani azt, hogy a tudáshoz és az információhoz kapcsolódó jogcímek folyamatos kiterjesztése, a jogtulajdonosok monopolhelyzete, az áraknak és a használat feltételeinek a tulajdonosok által való meghatározása maximalizálja azok társadalmi értékét, és hozzájárul a társadalmi jólét növekedéséhez.

 

Privát rendelkezések

A szellemi tulajdont, az alkotók vagyoni és személyhez fűződő jogait szabályzó újabb törvények, nemzetközi szerződések és egyezmények elsősorban a vállalati jogtulajdonosok érdekeit szolgálják.12 Ennek ellenére a vállalati jogtulajdonosok nem elégszenek meg a törvények által nyújtott lehetőségekkel, és ritkán állapodnak meg a jog által kijelölt kereteken belül. Ezért a tudásnak és az információnak mint magánjószágnak a felhasználási módjait magánszerződésekben szabályozzák annak érdekében, hogy kiürítsék a törvények azon korlátozásait, amelyeket saját hasznuk maximalizálása szempontjából nem tartanak elég hatékonynak. A magánszerződések előírásai felülírják a törvények részletes rendelkezéseit, és ezzel kiterjesztik a tulajdonosi jogokat olyan tudásra és információra is – így például egyszerű tényekre, matematikai képletekre, eredeti gondolatokat nem tartalmazó kompilációkra, ügyfeleik személyes adataira, üzleti módszerekre, ismert és széles körben alkalmazott triviális megoldásokra, színekre, hétköznapi szavak használatára stb. –, melyeket a jog eredetileg nem rendelt magántulajdonként védeni.13

A magánszerződések általános alkalmazását csak üdvözölni lehetne akkor, ha azok szabad, egyenrangú, jól informált, azonos alkupozícióban lévő és egymás jólé-tét kölcsönösen figyelembe vevő felek között jönnének létre. Nem állítható azonban, hogy a tudás és az információ felhasználását szabályozó szerződések esetében ez lenne a helyzet. Mindamellett ez a terjedő gyakorlat nem nélkülöz bizonyos ellentmondást. Egyfelől a szerződések vonzó lehetőségeket kínálnak a vállalati jogtulajdonosok számára, hogy tovább szűkíthessék a tudás és az információ közlegelőit privát hasznuk növelésének reményében; másfelől lehetővé teszik azt is, hogy – felülírva a jog szigorú rendelkezéseit – az alkotók/létrehozók magánhasznuk méltányos megosztását kezdeményezzék.

Az információs és kommunikációs technológiák társadalomátalakító erejének szertartásos felmutatása sokáig sikeresen tüntette el látóterünkből azt a tényt, hogy a globális hálózati kommunikáció felemelkedéséhez nem társult új gazdasági paradigma. Ennek hiánya piaci kudarcokhoz, jóléti veszteségekhez és méltánytalan társadalmi helyzetek kialakulásához vezet. Ezért, ahogy egykor Demsetz tette nagyhatású tanulmányában, nekünk is a tulajdon jogi és gazdasági fogalmának újraértelmezésével kell kezdenünk a globális kommunikációs térben.

 

JEGYZETEK

1. Paul A. Samuelson: The Pure Theory of Public Expenditure. Review of Economics and Statics 1954. 36. 387–389.; Joseph E. Stiglitz: Knowledge as a Global Public Good. In: Global Public Goods. International Cooperation in the 21st Century (Eds. Inge Kaul–Isabelle Grunberg–Marc A. Stern) Oxford University Press, Oxford, 1999. 308–325.

2. James Boyle: The First Amendment and Cyberspace. The Clinton Years. Law & Contemporary Problems 2000. 63. 337–351.; Rochelle C. Dreyfuss–Jane C. Ginsburg: Draft Convention on Jurisdiction and Recognition of Judgments in Intellectual Property Matters. Chicago-Kent Law Review 2002. 3. 101–183. 102–105.; Neil Weinstock Netanel: Market Hierarchy and Copyright in Our System of Free Expression. Vanderbilt Law Review 2000. 53.1879–1932.; John Walker: The Digital Imprimatur. How Big Brother and Big Media Can Put the Internet Genie Back in the Bottle. Knowledge, Technology, & Policy 2003. 3. 24–77.

3. Harold Demsetz: Towards a Theory of Property Rights. The American Economic Review 1967. 2. 347–359.; Richard Epstein: Justice across the Generations. Texas Law Review 1989. 67. 1465–1483.; Garrett Hardin: The Tragedy of the Commons. Science 1968. 13. 1243–1248.; William M. Landes–Richards A. Posner: Indefinitely Renewable Copyright. University of Chicago Law Review 2003. 70. 471-488. 487–8.

4. Paul J. Heald: Property Rights and the Efficient Exploitation of Copyrighted Works. An Empirical Analysis of Public Domain and Copyrighted Fiction Best Sellers. University of Georgia, School of Law Research Paper Series, 2007.; Wendy J. Gordon: On Owning Information. Virginia Law Review 1992. 78. 149–281.; Neil Weinstock Netanel: Copyright and a Democratic Civil Society. The Yale Law Journal 1996. 106. 283–387.; Richard A. Posner: Economic Analysis of Law. Little, Brown, and Company, Boston–Toronto–London, 1992. 277–278.

5. Roland Barthes: S/Z. Osiris-Gond, Bp., 1997. 14–15.

6. Jack M. Balkin: Digital Speech and Democratic Culture: A Theory of Freedom of Expression for the Information Society. New York University Law Review 2004. 1. 1–55.; Maureen A. O’Rourke: Toward a Doctrine of Fair Use in Patent Law. Columbia Law Review 2000. 5. 1177–1250. 1178–79.

7. Anna királynő Statútuma, 1710; Egyesült Államok Alkotmánya art. 1. sec. 8. 1788.

8. Yochai Benkler: The Wealth of Networks. How Social Production Transforms Markets and Freedom. Yale University Press, New Haven and London, 2006. 413–469.; David Nimmer: ’Fairest of Them All’ and Other Fairy Tales of Fair Use. Law & Contemporary Problems 2003. 63. 263–287. 266–284.; Dawn C. Nunziato: Intergenerational Justice Between Authors In the Digital Age. Journal of Intellectual Property Law 2002. 2. 219–290.

9. Michael W. Carroll: One For All. The Problem of Uniformity Cost in Intellectual Property Law. American University Law Review 2006. 55. 845–900.; Wendy J. Gordon: Fair Use as Market Failure. A Structural and Economic Analysis of the Betamax Case and its Predecessors. Columbia Law Review 1982. 82. 1600–1657.; A. Samuel Oddi: The Tragicomedy of the Public Domain in Intellectual Property Law. Hastings Communications and Entertainment Law Journal 2002. 1. 1–64. 59–64.

10. Harold Demsetz: Towards a Theory of Property Rights. The American Economic Review 1967. 2. 347–359. 359.

11. Reza Dibadj: Regulatory Givings and the Anticommons. Ohio State Law Journal 2003. 4. 1041–1124. 1045–50; Joseph P. Liu: Regulatory Copyright. North Carolina Law Review 2004. 1. 87–166.

12. Niva Elkin-Koren: What Contracts Cannot Do. The Limits of Private Ordering in Facilitating a Creative Commons. Fordham Law Review 2005. 2. 375–422.; Susan Sell: Private Power, Public Law. The Globalization of Intellectual Property Rights. Cambridge University Press, Cambridge, 2003.

13. Margaret Jane Radin: Regime Change in Intellectual Property. Superseding the Law of the State with the ’Law’ of the Firm. University of Ottawa Law and Technology Journal 2004. 1–2. 173–188.