Május 2007
Etűdök etikára


  Bevezető
  

  A fogadás kacsazsírja; Szinte visszhang; ...(versek)
  Kenéz Ferenc

  Szakmai kompetencia és etika
  Ungvári Zrínyi Imre

  Darwini etika a 20. században
  Szántó Veronika

  A fejlődés etikájáról
  Boda Zsolt

  Felelősség és döntés
  Zsolnai László

  Ha nem jövök; Így múlt a nyár el; Így nyúlunk mind ki (versek)
  Muszka Sándor

  A diagnózis közlésének erkölcsi vonatkozásai
  Gheorghe Popa

  Az abortusz etikája
  Mihaela Frunză

  A számítógép közvetítette kommunikáció etikája
  Mester Béla

  Termékeny közlegelők – zárt magánbirtokok
  Fekete László

  Séta nosztalgiában
  Bögözi Kádár János

  Vonatállomás; Felébredek; Alkohol; ... (Generátor – versek)
  Fülöp Orsolya


Toll
  Bretter György sírjánál
  Angi István

  Akinek régi korokból súgnak
  Csapody Miklós


História
  Parádi Ferenc felvételei a Házsongárdi temető, Baca, Dés, Körösfő és Szék síremlékeiről
  Kiss András


Világablak
  A környezettudatosság mint erkölcsi kérdés
  Balog Adalbert


Mű és világa
  A vágy rítusai
  Bíró Béla


Közelkép
  Lehet-e az etika „alkalmazott”?
  Veress Károly

  Egy illúzió múltja
  Sárkány Péter


Téka
  „Magammal viszem a végtelent is és a dallamot” (Átfogó)
  Bogdán László

  A hiány és a teste (Láthatatlan Kollégium)
  Bucur Tünde Csilla

  Hiába a nyelv… (Láthatatlan Kollégium)
  Bakk Ágnes

  Lélek-létlehetőségek
  Király V. István

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  A demokratikus stabilitás kellékei
  Ferencz Enikő

  Ember az édenen innen és túl
  Veress Boglárka



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Zsolnai László

Felelősség és döntés

 

A fontosabb gazdasági, társadalmi, politikai és emberi döntések komplex döntési helyzetekben születnek. Ez azt jelenti, hogy a döntésnek hosszú távú következményei vannak, és nemcsak a döntéshozó, hanem mások is érintettek a döntés kimenetelében. Ezért az etikai aspektus és különösen a felelőség elkerülhetetlenül jelen van minden komplex döntési helyzetben.

A felelősség fogalma igencsak eltérő értelmekben használatos. A tanulmányban végig az etikai értelemben vett, jövőre irányuló, döntéshozói felelősségről beszélek. Nem teszek éles különbséget egyéni, csoportos és szervezeti döntéshozatal között. A bemutatandó felelős döntéshozatali modell alkalmazható mind egyéni, mind csoportos, mind pedig szervezeti döntési helyzetekben.

A közgazdaságtan, a szociológia és a politikatudomány jórészt a racionális döntés (rational choice) modelljét használja. E szerint a modell szerint a döntéshozónak maximalizálnia kell saját hasznossági függvényét, hogy racionális lénynek tekinthessük. Ez azt követeli meg, hogy a döntéshozó preferenciái tranzitívek és teljesek legyenek a hozzáférhető döntési alternatívák halmazán. (Kockázat és bizonytalanság esetén olyan további követelmények is megfogalmazódnak a döntéshozó preferenciarendezésével szemben, mint a folytonosság és a függetlenség.)

A racionális döntések modellje teljességgel formális, mivel nem mond semmit arról, hogy a döntéshozó milyen preferenciákkal rendelkezik, vagy milyenekkel kellene rendelkeznie. Egy döntéshozó rendelkezhet egoista, altruista vagy akár szadomazochista preferenciákkal, és hozhat egyaránt racionális döntéseket a fenti értelemben. A következőkben a racionális döntéshozatal ilyen értelmezését a racionalitás gyenge változatának fogom nevezni.

A közgazdaságtanban és a politikatudományban azonban gyakran találkozunk a racionalitás egy sokkal erősebb változatával is. Az önérdekkövetés és a tökéletes informáltság feltevései hozzáadódnak a racionalitás formális modelljéhez. Így keletkezik a híres homo oeconomicus-modell, amelynek értelmében a döntéshozó a következmények tökéletes ismeretében maximalizálja önérdekét. Ez a modell már komoly feltevéseket fogalmaz meg a döntéshozók preferenciáiról. A homo oeconomicus modelljére ezek után mint a racionalitás erős változatára hivatkozom.

A racionalitás gyenge és erős változata egyaránt a kritikák kereszttüzében áll. Pszichológusok, szociológusok, közgazdászok, politológusok és filozófusok hevesen bírálják mindkét modellt részben leíró, részben pedig normatív alapon.

A Nobel-díjas közgazdász, Herbert A. Simon szerint a racionális döntéshozatal modellje irreális, mert túlzott elvárásokat támaszt a döntéshozók kognitív képességeivel szemben. A való világbeli döntéshozók meglehetősen korlátozott kognitív képességekkel rendelkeznek, és a számukra rendelkezésre álló információk általában szintén korlátozottak. A döntéshozók nem képesek maximalizálni hasznossági függvényüket. Maximalizáló döntések helyett kielégítően jó (satisficing) döntések meghozatalára törekszenek. Simon szerint az emberi racionalitás alapvetően korlátozott.1

A pszichológus Daniel Kahneman kísérleti kutatási eredmények alapján bírálja a racionális döntések modelljét. A kísérleti eredmények ugyanis azt mutatják, hogy az emberek rendszerint rövidlátó (myopic) módon hozzák meg döntéseiket. Nem tudják előrejelezni, hogy az általuk választott cselekvések milyen tényleges értékkel bírnak majd számukra a jövőben. Mindemellett múltbeli döntési tapasztalataik megítélésében is rendre tévednek, ami jelentősen megnehezíti a tanulságok leszűrését és figyelembevételét a jövőbeni döntések meghozatala során.2

Számos laboratóriumi kísérlet bizonyítja, hogy az emberek szisztematikusan megsértik a racionalitás axiómáit. A leghíresebb racionalitássértő jelenségek az Allais-paradoxon, az Ellsberg-probléma, a preferenciamegfordulás és a kontextushatás. Úgy tűnik, hogy nem lehetséges olyan hibrid, közelítően racionális modelleket megalkotni, amelyek megmagyaráznák az emberek racionalitássértő döntéseit.3

A közgazdász-filozófus Amartya Sen hevesen bírálja a racionalitás mindkét változatát. Kimutatja, hogy a racionalitás gyenge változata által megkövetelt konzisztens preferenciakinyilvánítás nem biztosítéka a döntés racionalitásának. A racionalitás gyenge változata ugyanis megengedi, hogy egy döntéshozó következetesen preferálja azt, aminek épp az ellenkezőjét szeretné elérni. Ez pedig nyilvánvaló képtelenség. Valamilyen tartalmi megfelelést meg kell követelnünk a döntéshozó preferenciái és céljai között.

Sen azt is megkérdőjelezi, hogy az önérdekkövetés a racionális döntéshozatal univerzálisan érvényes követelménye lenne. A racionalitás önérdekközpontú értelmezése nem tükrözi az emberi döntéshozatal komplex motivációját, hiszen az önérdek mellett – a legtöbb esetben – a kötelesség, a lojalitás és a jóakarat is szerepet játszik a döntések meghozatalában.4

Robert Frank viselkedéstudományi orientációjú közgazdász az érzelmek meghatározó szerepét hangsúlyozza a döntéshozatalban. Rámutat, hogy az érzelmi elkötelezettségek gyakran jó szolgálatot tesznek a döntéshozónak, hiszen segítségükkel képes lehet kikerülni olyan csapdahelyzeteket, amelyek megoldhatatlanok a racionális döntéshozatal keretei között.5

A moduláris agyelmélet nagymértékben támogatja Frank érvelését. Eszerint az új agyelmélet szerint az emberi agy elkülönülő modulokból szerveződik. Az egyes modulok nincsenek egyformán összekapcsolódva az agy beszédközpontjával, amit a kutatók a racionalitás letéteményesének tekintenek. A racionális döntések modellje csupán az emberi agy egyik jól körülhatárolható részének a működését tükrözi. Számos olyan információt használ azonban az agy, amely egyszerűen hozzáférhetetlen a beszédközpont s így a racionális kalkuláció számára.

A szociológus Jon Elster a racionális döntéshozatalt szembeállítja a normavezérelt cselekvéssel. A racionális döntéshozatal következményorientált, a normavezérelt cselekvés viszont nem az. A társadalmi normák mint parancsok vannak bevésődve az emberek elméjébe, s megsértésük erős érzelmi reakciókat vált ki belőlük. Elster szerint az emberi cselekvéseket mind az önérdek, mind pedig a társadalmi normák befolyásolják. A társadalmi normák csak részben racionálisak, s önálló motiváló erejük van.6

A kommunitáriánus filozófusok, elsősorban Charles Taylor, Michael Sandel és Alasdair MacIntyre hevesen bírálják a racionális döntéshozatali modell mögött meghúzódó liberális énfelfogást. Szerintük ez az énfelfogás atomisztikus, s alapvetően tagadja az emberi cselekvés viszonyokba ágyazott, interszubjektív jellegét. Eltekint attól a lényeges alkotó-szereptől, amit a közösségek és a morális tradíciók játszanak az egyes emberek döntéseinek meghozatalában.7

A racionális döntések modellje ökológiai nézőpontból is bírálható, hiszen az ökoszisztémák aligha őrizhetők meg és tarthatók fenn önérdekvezérelt egyéni cselekvések bázisán.8

A racionális döntéshozatal feminista kritikája azt hangsúlyozza, hogy ez a modell férfiközpontú, az én elkülönülésén alapuló felfogás, amely nem veszi figyelembe a nők sok ezer éves tapasztalatát.9

Jane Mansbridge az emberi motiváció háromágú modelljét állította fel. A kötelesség, az önérdek és a szeretet mint az emberi döntés és cselekvés három különböző és egymásra visszavezethetetlen motívuma jelenik meg nála. Ez a modell visszautal David Hume elméletére, aki az emberi viselkedés változatosságát felismerve meggyőződésvezérelt, érdekvezérelt és érzelemvezérelt emberi cselekvéseket különböztetett meg.

Mansbridge a kötelesség, az önérdek és a szeretet konvergenciáját tartja kívánatosnak. Amellett érvel, hogy a társadalomnak védenie és támogatnia kell a kötelesség- és szeretetalapú cselekvéseket, mert különben az ilyen cselekvéseket könnyen alááshatja mások önérdekkövető viselkedése.10

 

A döntés mint problémamegoldás

A döntéshozatalt a problémamegoldás egyik formájának tekinthetjük. Problémahelyzet akkor áll elő, ha az egyén vagy csoport eltérést észlel a dolgok tényleges és kívánatos menete között. Szakadék tátong tehát a „van” és a „legyen” között az adott helyzetben.

A komplex döntési helyzetek rendszerint rosszul strukturált problémahelyzetekkel függnek össze, ahol is a megoldás távolról sem világos vagy triviális. Russel L. Ackoff ezeket a problémahelyzeteket messnek nevezte el. A döntéshozó általában valamilyen heurisztikát alkalmaz, hogy megformálja azt a döntési helyzetet, amelylyel szembe kell néznie.11

A döntéshozó megfogalmazza aspirációit a döntési helyzet kimenetelével kapcsolatban. Felmerülnek azok az etikai normák, amelyek kijelölik a döntési alternatívák körét, és jelentkeznek azok a döntéshozón kívüli szereplők, amelyekre hatással lehet a döntés kimenetele.

Az etikai normák a döntéshozó kötelességeit fogalmazzák meg. Sokféle kötelesség merülhet fel egy adott döntési helyzetben: jogokhoz kapcsolódó, illetve jogokhoz nem kapcsolódó kötelességek, mindenkire irányuló vagy jól meghatározott csoportokra irányuló kötelességek stb.

Egy döntésben az érintett szereplők (stakeholders) általában egyének, csoportok vagy szervezetek, de a természeti környezet és a jövő generációk is közéjük tartozhatnak, ha a döntés kimenetele ténylegesen befolyásolja helyzetüket.

A célok és a döntési alternatívák nem előre adottak a döntéshozó számára. A szóba jövő etikai normák, a döntéshozó saját aspirációi és az érintett szereplők együttesen adják azt a normatív-affektív hátteret, amely a célok kijelölését és az alternatívák felkutatását irányítja.

A célok és az alternatívák korántsem függetlenek egymástól, hanem egymással párhuzamosan fejlődnek ki. Nemcsak a döntési célok befolyásolják az alternatívákat, de a feltárt döntési alternatívák is befolyásolják a célokat.

 

Racionalitás és respektus

Az amerikai gazdaságetikus, Kenneth E. Goodpaster dolgozta ki a felelős döntéshozatal legérettebb modelljét. Az etikai értelemben vett felelősség Goodpaster szerint a racionalitás és a respektus együttes érvényre juttatását jelenti a döntéshozatali folyamatban.12

A racionalitás – Goodpaster szerint – a következő jellemzők együttes meglétét tételezi fel:

(1) az érzelmi elfogultság háttérbe szorítása;

(2) a célok és szándékok tisztázása;

(3) az alternatívák és következmények gondos feltérképezése;

(4) figyelem a döntés megvalósítására.

A racionalitás fenti koncepciója Max Weber célracionalitás-felfogására emlékeztet, és közel áll Herbert Simon procedurális racionalitáskoncepciójához. A racionalitás ebben az értelmezésben nem jelenti szükségképpen azt, hogy a döntéshozó önérdek-maximalizáló módon jár el.

A respektus azt jelenti, hogy a döntéshozó tekintetbe veszi döntései másokra gyakorolt hatását, és nem tekinti az érintett szereplőket saját céljai megvalósítása puszta eszközének. A respektus tehát magában foglalja mások szükségleteinek és érdekeinek a komolyan vételét.

Goodpaster felelősségmodellje alapvetően következményelvű. Ez azt jelenti, hogy a döntési alternatívákat azok következményei alapján javasolja értékelni, méghozzá a döntéshozó és az érintettek perspektívájából.

A következményelvű számbavétel azonban több szempontból is bírálható. Komplex döntési helyzetekben számos olyan jelenség is előfordulhat, amelyek tisztán következményelvű számbavétele csapdahelyzetekhez vezethet. A Garret Hardin által híressé tett „közlegelők tragédiája”, a tér-időbeni távoli hatások és a nagy bizonytalanságú, illetve előre nem látható következmények példázzák a különböző ilyen eshetőségeket.

A következményelvű számbavétel bírálható deontologikus alapon is. A deontologikus álláspont szerint egy cselekvés vagy döntés helyességét nem a való világbeli következmények határozzák meg, hanem kizárólag a vonatkozó etikai alapelveknek való megfelelőség.

Thomas Nagel számos izgalmas esetet írt le, amelyben a cselekvőnek deontologikus indoka van arra, hogy ne tegyen meg valamit, jóllehet az jó következményekre vezetne a való világban.13

Úgy vélem, a respektus fogalmát fenntarthatjuk az érintett szereplők iránt mutatott altruista orientációra. A deontologikus megfontolásokat azonban mint a felelős döntéshozatal külön komponensét kell értelmeznünk. Így előállhat a felelős döntéshozatal egy jóval árnyaltabb modellje, amelyben a deontologikus, a racionális és az altruista megfontolások szintéziseként alakul ki a döntés. E modell szerint a felelősség = normakövetés + célracionalitás + az érintettek iránti respektus.

 

A döntéspszichológia eredményei

A felelős döntéshozatal modelljének operacionalizálásához figyelembe kell vennünk a döntéspszichológia kortárs eredményeit.

A Daniel Kahneman és Amos Tversky által kifejlesztett prospect theory a kockázatos döntéshozatal – kísérletileg jól alátámasztott – elmélete. Kahneman és Tversky fő tétele az, hogy a döntéshozók értékfüggvénye konvex a nyereségek és konkáv a veszteségek tartományában. A döntéshozók általában veszteségérzékenyek, azaz érzékenyebbek a veszteségekre, mint a nyereségekre.14

A Richard J. Herrnstein által felfedezett, úgynevezett matching law azt mondja ki, hogy a választási helyzetekben az egyének kiegyenlítésre törekednek az alternatívák értékét tekintve. A matching law értelmében a döntéshozók az alternatívák átlagos értékét, nem pedig a marginális értékét kívánják növelni. Ezért a döntéshozók szuboptimálisan viselkednek, az átlagos megelégedettséget helyezik előtérbe, nem pedig a maximális eredményt.15

A komplex döntési helyzetek számos esetben teremtenek összemérhetetlenséget a döntéshozó számára. Számos tapasztalati megfigyelés, valamint Reinhard Selten Nobel-díjjal jutalmazott kísérleti eredményeiből tudjuk, hogy összemérhetelenség esetén az emberek igyekeznek elkerülni az átváltásokat (trade offs) az összemérhetetlen értékdimenziók között.16

Herbert Simon tárta fel a döntéshozók természetes reakcióját összemérhetetlenség esetén. Ilyen helyzetekben a döntéshozók a leginkább kritikus (legrosszabb) dimenzióra koncentrálnak, s abban próbálnak meg kielégítő javulást elérni.17

 

Felelős döntéshozatal

Az eddigiek alapján azt mondhatjuk, hogy a komplex döntési helyzetek az alábbi jellemzőkkel bírnak:

(1) legalább két alternatíva áll a döntéshozó rendelkezésére;

(2) egy vagy több etikai norma szabályozza a cselekvést;

(3) a döntéshozó rendelkezik legalább egy céllal;

(4) egy vagy több érintett szereplővel is számolnia kell.

A felelős döntéshozatal így annak a döntési alternatívának a megtalálását jelenti, amelyik az adott szituációban leginkább megfelel a felelősség hármas követelményének (normakövetés, racionalitás, respektus).

A felelős döntéshozatal modellezése során Kahneman–Tversky-típusú értékfüggvényeket vezethetünk be, amelyek rendre kifejezik a döntési alternatívák értékét az etikai normák, a döntéshozó céljai és az érintett szereplők szempontjából. Eszerint minden egyes alternatíva egyidejűleg három nézőpontból van értékelve, a felelősség hármas követelményének megfelelően.

Az alternatívák többszörös értékelésének eszméje közel áll az Amartya Sen által javasolt, úgynevezett goal rights systemshez. Sen az etikai értékelés olyan rendszereit tartja kívánatosnak, amelyekben a jogok tiszteletben tartását, illetve megsértését is belefoglaljuk a dolgok következményelvű értékelésébe.18

A felelős döntéshozatal elveként a maximin szabályt javasolom. Ez a szabály annak a döntési alternatívának a választását írja elő, amelynek a legrosszabb értéke jobb, mint az összes többi alternatíva legrosszabb értéke.

A maximin szabály jól ismert a sakkjátékosok körében. Első formális leírása azonban az osztrák logikatudóstól, Ernest Zermellótól származik, még 1912-ből. A szabályt aztán Neumann János fejlesztette tovább korszakalkotó játékelméleti művében.19

A felelős döntéshozatal a legkevésbé rossz alternatíva választását jelenti a deontologikus, a célelérési és az érintettekre vonatkozó értékek többdimenziós terében. Az ily módon választott alternatíva Pareto-optimális eredményt ad abban az értelemben, hogy nem lehetséges olyan más alternatívát találni, ami valamely értékdimenzióban jobb értékkel rendelkezik, de egyetlen másik értékdimenzióban sem rendelkezik rosszabb értékkel, mint a választott alternatíva.

A maximin szabály érvényességi köre messzire nyúlik. John Rawls e szabály alkalmazásával fogalmazta meg híres igazságossági koncepcióját, amelynek értelmében a mindenkori legrosszabb helyzetű egyének helyzetét kell javítani egy társadalomban.20

Bródy András érvelése szerint a gazdaság általános haladását mindig a leginkább visszamaradott ágazatok határolják be. Ezért olyan maximin típusú gazdaságpolitikára van szükség, amely mindig a leginkább elmaradott ágazatok felzárkóztatásán munkálkodik.21

A felelős döntéshozatal eljárási modellje a következőkben foglalható össze:

(1) A döntési helyzet megformálása az etikai normák azonosítása, az érintett szereplők feltérképezése, valamint a célok és alternatívák meghatározása által.

(2) Az alternatívák párhuzamos kiértékelése az etikai normák, a döntési célok és az érintett szereplők nézőpontjából.

(3) Annak az alternatívának a választása, amelyiknek a legrosszabb értéke jobb, mint bármely más alternatíva legrosszabb értéke.

A felelős döntéshozót az jellemzi, hogy képes több nézőpontból is értékelni a szóba jöhető cselekvési lehetőségeket, és optimális kompromisszumra törekszik a különböző értékdimenziók között.

 

Jegyzetek

1. Herbert A. Simon: Korlátozott racionalitás. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp., 1982.

2. Daniel Kahneman: New Challanges to the Rationality Assumption. Journal of Institutional and Theoretical Economics 1994. 1. 18–36.

3. Richard H. Thaler: Quasi Rational Economics. Russel Sage Foundation, New York, 1991.

4. Amartya Sen: On Ethics and Economics. Basil Blackwell, Oxford, 1987.

5. Robert Frank: Passions within Reason. The Strategic Role of Emotions. W. W. Norton, New York, 1988.

6. Jon Elster: The Cement of Society. A Survey of Social Order. Cambridge University Press, Cambridge, 1989.

7. Charles Taylor: Philosophical Papers. Cambridge University Press, Cambridge, 1985. Michael Sandel: Liberalism and the Limits of Justice. Cambrdige University Press, Cambridge, 1982. Alasdair MacIntyre: After Virtue. A Study in Moral Theory. University of Notre Dame Press, Notre Dame, 1981.

8. Zsolnai László: Environmental Ethics for Business. Management Research News, 1996. 10. 9–15.

9. Paula England–Barbara Stanek Kilbourne: Feminist Critiques of the Separative Model of Self. Implications for Rational Choice Theory. Rationality and Society 1990. 2. 156–171. Beyond Economic Man. Feminist Theory and Economics. (Red Marianne Ferber–Julie A. Nelson) University of Chicago Press, Chicago, 1993.

10. Beyond Self-Interest. (Red Jane Mansbridge) University of Chicago Press, Chicago, 1990.

11. Russell L. Ackoff: Redesigning the Future. A Systems Approach to Societal Problems. John Wiley and Sons, New York, 1974.

12. Kenneth E. Goodpaster–John B. Matthews: Can a Corporation Have a Conscience? Harvard Business Review 1982. 1. 132–141. Kenneth E. Goodpaster: The Concept of Corporate Responsibility. Journal of Business Ethics, 1983. 2. 1–22.

13. Thomas Nagel: Autonomy and Deontology. In: Consequentialism and Its Critics. (Red Samuel Scheffler) Oxford University Press, Oxford, 1988. 142–172.

14. Daniel Kahneman–Amos Tversky: Prospect Theory. An Analyses of Decision Under Risk. Econometrica ,1979. 2. 263–291.

15. Richard J. Herrnstein: Behavior, Reinforcement, and Utility. In: The Origin of Values. (Red Michael Hechter– Lynn Nadel–Richard E. Michod) Aldine de Gruyter, New York, 1993. 137–152.

16. Reinhard Selten: New Challenges to the Rationality Assumption. Journal of Institutional and Theoretical Economics, 1994. 1. 42–44.

17. Herbert A. Simon: Administrative Behavior. A Study of Decision-Making Processes in Administrative Organization. The Free Press, New York, 1976.

18. Amartya Sen: Rights as Goals (Austin Lecture). In: Equality and Discrimination. Essays in Freedom and Justice. (Red Stephen Guest–Alan Milne) Stuttgart, Franz Steiner, 1985. 11–25.

19. John von Neumann–Oscar Morgenstern: Theory of Games and Economic Behavior. Princeton University Press, Princeton, 1944.

20. John Rawls: A Theory of Justice. Harvard University Press, Cambridge, 1971.

21. Bródy András: Lassuló idő. A gazdasági bajok magyarázatához. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp., 1983.

*A tanulmány a szerző Ökológia, gazdaság, etika (Helikon Kiadó, Budapest, 2001.) című könyvének vonatkozó fejezete alapján készült.