Május 2007
Etűdök etikára


  Bevezető
  

  A fogadás kacsazsírja; Szinte visszhang; ...(versek)
  Kenéz Ferenc

  Szakmai kompetencia és etika
  Ungvári Zrínyi Imre

  Darwini etika a 20. században
  Szántó Veronika

  A fejlődés etikájáról
  Boda Zsolt

  Felelősség és döntés
  Zsolnai László

  Ha nem jövök; Így múlt a nyár el; Így nyúlunk mind ki (versek)
  Muszka Sándor

  A diagnózis közlésének erkölcsi vonatkozásai
  Gheorghe Popa

  Az abortusz etikája
  Mihaela Frunză

  A számítógép közvetítette kommunikáció etikája
  Mester Béla

  Termékeny közlegelők – zárt magánbirtokok
  Fekete László

  Séta nosztalgiában
  Bögözi Kádár János

  Vonatállomás; Felébredek; Alkohol; ... (Generátor – versek)
  Fülöp Orsolya


Toll
  Bretter György sírjánál
  Angi István

  Akinek régi korokból súgnak
  Csapody Miklós


História
  Parádi Ferenc felvételei a Házsongárdi temető, Baca, Dés, Körösfő és Szék síremlékeiről
  Kiss András


Világablak
  A környezettudatosság mint erkölcsi kérdés
  Balog Adalbert


Mű és világa
  A vágy rítusai
  Bíró Béla


Közelkép
  Lehet-e az etika „alkalmazott”?
  Veress Károly

  Egy illúzió múltja
  Sárkány Péter


Téka
  „Magammal viszem a végtelent is és a dallamot” (Átfogó)
  Bogdán László

  A hiány és a teste (Láthatatlan Kollégium)
  Bucur Tünde Csilla

  Hiába a nyelv… (Láthatatlan Kollégium)
  Bakk Ágnes

  Lélek-létlehetőségek
  Király V. István

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  A demokratikus stabilitás kellékei
  Ferencz Enikő

  Ember az édenen innen és túl
  Veress Boglárka



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Szántó Veronika

Darwini etika a 20. században

Az etika evolúciója és az evolúció etikája

 

Kevesen veszik észre, hogy a legmesszebbre ható következmény, amely a fajok közös leszármazásának elfogadásából adódik, etikai” – írta Thomas Hardy 1910-ben.1 Bár nagyon valószínű, hogy a biológusok többsége nem értene egyet ezzel a kijelentéssel, tény, hogy a darwini evolúció etikai vonatkozásai a darwinizmus születésének pillanatától kezdve napirenden voltak. Ezek az etikai vonatkozások sokak szerint fenyegető veszélyt jelentettek – és jelentenek – a nyugati filozófia tradicionális, emberközpontú világképére nézve. Adam Sedgwick, Darwin egykori cambridge-i tanára már 1859-ben, A fajok eredetének megjelenési évében hangot adott aggodalmának. Volt tanítványához intézett levelében leírja, hogy a könyv bizonyos passzusai mélyen sértették erkölcsi ízlését, mivel a közös leszármazás elmélete az embert közönséges állattá silányítja le, és ezáltal az embert éppen attól a metafizikai-erkölcsi minőségtől fosztja meg, amely őt a fizikai világ többi részétől megkülönbözteti és fölébe emeli.2

Darwin 1871-es művében, Az ember származásában foglalkozott közvetlenül elméletének etikai következményeivel. A 4. és 5. fejezetben az etika evolúcióját tárgyalja. Az erkölcsi viselkedés alapja azokban a társas ösztönökben – mindenekelőtt a szimpátiában és a rokonok iránti szeretetben – rejlik, amelyek már az állatvilág egy részében is megtalálhatóak. Ezek az érzések azután az emberi értelem evolúciójának későbbi fejleményeivel – a kiváló memóriával és a nyelvkészséggel – kiegészülve létrehozzák a kizárólag az emberre jellemző erkölcsiséget. Darwin arra is vállalkozott, hogy a David Hume és Adam Smith által leírt erkölcsi érzések eredetéről beszámoljon.3 Véleménye szerint a szimpátia „természetes kiválasztás útján erősödhetett meg: azok a közösségek virulhattak a legjobban és nevelték a legnagyobb számú utódot, amelyekben a leginkább együttérző tagok a legnagyobb számban voltak”.4 A törzsek közötti versengés tehát szelekciós nyomást jelentett a csoporton belüli kooperatív viselkedés, így az ezt biztosító társas érzelmek kialakulásának és fejlődésének irányába. Darwin az erkölcs történetét Hume-hoz hasonlóan az erkölcsi szféra kiterjesztéseként értelmezte, amely idővel átlépte a törzs és a nemzet határait, és kiterjedt az egész emberiségre, Darwin korában pedig már a szenvedésre képes állatokat is kezdte magában foglalni.5

Az evolúció azonban mint az emberi cselekvés végső iránymutatója és legitimációs bázisa nem jelenik meg Darwinnál, és ez lényeges különbség marad közte és lelkes követői, a szociáldarwinisták között. Herbert Spencer, William Sumner, John Fiske és sokan mások gondolkodásában kulcsszerepe van az etika evolúciós eredetének. Azonban a kulcsfontosságú lépés az etika evolúciójától az evolúció etikája felé az lesz, amikor Spencer kijelenti, hogy a természettörvények nem csupán érvényesülnek, hanem érvényesülniük kell: meglétük nem pusztán empirikus-tudományos tény, hanem erkölcsi imperatívusz is egyben. „[A]z igazságosság megköveteli, hogy az egyének komolyan viseljék magatartásuk – se nem enyhített, se nem súlyosbított – következményeit. A magasabb rendűt megilleti magasabbrendűségének jutalma, az alacsonyabb rendűt pedig az alacsonyabbrendűségéből fakadó rossz.” „A létért folyó küzdelmet és a rátermettebbek túlélését hagyni kell, hogy csillapítás nélkül kifejthesse a hatását.” 6

 

Szociobiológia

Nincs új a nap alatt: a 20. század második felében újra a biológusok érdeklődésének homlokterébe került az erkölcsök evolúciója.7 Az evolúcióelmélet és a genetika modern szintézise befejeződött, az új fogalmi apparátus fényében régi problémák más megvilágításba kerültek. A csoportszelekciós logikát a biológiai közvélemény többségének szemében megsemmisítő csapások érték, és az egyedi, sőt génszelekciós szemlélet minden eddiginél élesebben vetette fel az altruizmus evolúciós eredetének kérdését.

Az individuális szelekció mechanizmusa nem zárja ki azt, hogy önfeláldozó viselkedési mintázatok elterjedjenek a populációban. Ez azonban csak azon az áron lehetséges, hogy az altruista tett a szelekció „valódi” egysége, a gén szempontjából „önző” cselekedetnek számít, mivel végső soron saját identikus példányainak túlélését segíti elő, méghozzá nagyobb mértékben, mint amilyen mértékű az altruista viselkedést „motiváló” gén „önsorsrontása”.8 Ez a rokonszelekciós logika azonban csak a rokonok közötti segítségnyújtásra ad a természetes szelekció neodarwini elméletével is összeegyeztethető magyarázatot. Tény, hogy minden élőlény inkább saját rokonait halmozza el jótéteményekkel, semmint vadidegeneket, de még az állatvilágban is gyakran megfigyelhető, hogy olykor semmilyen rokoni kapcsolatban nem álló egyedek önfeláldozó módon viselkednek egymással. Ennek az az oka, hogy a jótevő bizonyos esetekben csak időlegesen veszít rátermettségéből: ha társaitól viszonzást várhat, kamatostul térülhet meg az önfeláldozásba fektetett energia. Mivel a „jó tett helyébe jót várj” stratégia mindig ki van téve a mások jóindulatát egyoldalúan kizsákmányoló potyautasoknak, az altruista viselkedés e változatának, a reciprok altruizmusnak a  kialakulására és fennmaradására csak akkor van lehetőség, ha a közösség tagjai tartós kapcsolatban élnek egymással, képesek egymást megkülönböz-tetni, egymás múltbeli magatartását emlékezetükben megőrizni és annak megfelelően a jótetteket viszonozni, a hálátlanságot pedig megtorolni.9

A genetika és az elméleti biológia e fontos eredményei új utat nyitottak a társas viselkedés tanulmányozásában, azonban ez még mindig nem volt egyéb, mint az etika evolúcióját vizsgáló eszköz és termékeny hipotézis. Amikor viszont Edward O. Wilson, a szociobiológia névadója és atyja 1975-ben kiadta híres programadó, egyben szintézisre törekvő művét,10 a szociobiológia humán- és társadalomtudományokhoz való attitűdjében könnyen tetten érhető változás állt be. Az a felismerés, véli Wilson, hogy az agy emocionális központjai, a limbikus rendszer és a hipotalamusz természetes szelekció eredményei, megmagyarázza az etikát, sőt magukat a morálfilozófusokat is.11 Kérdéses azonban, hogy vajon Wilson a biológia normatív etikai kiterjesztését legitim törekvésnek tartotta-e. Könyve utolsó, a Homo sapiensről szóló fejezetében, amely az egyébként szakmunkának minősülő művet széles körben híressé és – sokak számára – hírhedtté tette, a következőket írja: „A tudósoknak és a bölcsészeknek közösen el kellene gondolkozniuk azon, vajon nem jött-e el annak az ideje, hogy az etikát ideiglenesen elvegyük a filozófusoktól, és biologizáljuk.” A legfőbb baj a nyugati etikai teóriával az, hogy az emberi agyat, erkölcsi viselkedésünk irányítóját fekete dobozként kezeli.12 Wilson meg van róla győződve, hogy ha felnyitnánk ezt a fekete dobozt, és beletekinthetnénk, releváns etikai ismeretekre tehetnék szert. Mivel úgy tűnik, az etika szempontjából releváns tudás Wilson szerint valamiféle erkölcsfiziológiát takar, az etika voltaképpen természettudomány, legalábbis azzá kell válnia, ha „valódi tudomány” akar lenni. A szociobiológus szerint tehát a normatív etika elveszíti jelentőségét, és fel kell oldódnia az erkölcsök élettanának alapvetésében. Wilson igen konzekvensen kitart nézetei mellett, huszonhárom évvel később a következőket várja a filozófusok „alaptalan feltételezéseit” felváltó biologizált etika felfedezéseitől: 1. az erkölcsi érzések definíciója (pszichológiai leírások, mögöttes idegi és hormonális válaszok leírásával kiegészülve), 2. az erkölcsi érzések genetikája (az erkölcs fiziológiájának örökléstana, esetleg az erkölcsi viselkedést meghatározó gének [!] azonosítása), 3. az erkölcsi viselkedés ontogenézise, 4. az erkölcsi érzések evolúciós története.13 Ebben a könyvben azonban Wilson mégiscsak reflektál arra az egyébként nyilvánvaló problémára, hogy az etika nem pusztán deskriptív tudomány, egyik legfontosabb célja éppen a cselekvési szabályok megfogalmazása és igazolása. Erről azonban nincs sok mondanivalója, csupán annyi, hogy a fenti ismeretek birtokában „lehetséges kell legyen” az erkölcsi érzések bölcsebb használata és az erkölcsi ösztönök rangsorolása.14 Wilson az etika biologizálásának igényével lépett föl, ehhez képest az erkölcsi vizsgálódásnak épp ott vet véget, ahol a morálfilozófia elkezdődik.

Az erkölcs élettani folyamatok összessége, ezért magasabb értelmet tulajdonítani neki, mint ami létrejöttét indokolta (tudniillik az inkluzív fitnesz növekedése), merő szentimentális ábrándozás. A morál voltaképpen illúzió, a gének szemfényvesztése – amikor azt hisszük, erkölcsösek vagyunk, csupán önző, genetikai érdekeinket hajszoljuk.15 Az „önző” gén önző génné válása és ezzel egyidejűleg az altruista egyén „altruista” egyénné válása szépen nyomon követhető a szociobiológiai irodalomban,16 és a legkörmönfontabb elméletek születtek arról, hogyan érik el génjeink, hogy miközben szorgalmasan fáradozunk elterjesztésükön, azonközben őszintén meg legyünk győződve önnön erkölcsösségünkről.17 Az erkölcs illuzórikus voltát és az ember inherens egoizmusát hirdető filozófusok és biológusok ugyan sosem mulasztják el hangsúlyozni, hogy a gén pusztán metaforikus értelemben önző, ám az érvelés későbbi szakaszában – éppen a gének önzésére hivatkozva – az emberi cselekedeteknek nagyon is valóságos egoizmust tulajdonítanak. Adósak maradnak ugyanakkor annak magyarázatával, hogy a gének (önző) szándékai miért lennének minden további nélkül azonosíthatóak a cselekvő tudatos szándékaival. Ha pedig erre azzal válaszolnak, hogy a géneknek valójában nincsenek szándékaik, akkor hogyan állíthatják, hogy e nem is létező szándékok volnának a cselekvő valódi szándékai?

Wilson azonban korántsem olyan szigorú és következetes az etikában, mint amilyen a biológia (egyéb) területein. Az emberi természetről írt munkájában levezeti az evolúció alapanyagát szolgáltató, szexuálisan szaporodó organizmusok egyedi és megismételhetetlen mivoltából a genetikai állomány megőrzésének imperatívuszát – amelyet legalábbis addig követnünk kell, amíg megnyílik az út egy demokratikusan megtervezett eugenika felé.18 Az evolúció etikája tehát megjelenik Wilson írásaiban, és természetvédelmi érdekődésének erősödésével jelentősége is megnő.19 Spencer után szabadon a „jó” a „jól adaptálódott” szinonímája lett. Például a morális viselkedés „sötét oldala” az idegengyűlölet, amelyről Wilson sietve kijelenti, hogy az emberi természet ebben a tekintetben „rosszul adaptálódott.”20 Úgy tűnik, mintha Wilson független, biológiai  megfontolások alapján jutott volna el az idegengyűlöletet elmarasztaló ítéletéhez, de efféle megfontolásoknak nyomát sem találjuk a szövegben. Így nehéz elhessegetni a gondolatot, hogy Wilson – à la Spencer –  saját előzetes értékítéleteit olvassa ki az evolúciós folyamatból, amelyeket azután a természettudományos megalapozottság erényével ruház fel. Pedig Wilson következtetése darwini alapon is kétségbe vonható: a morál kialakulása Darwin szerint éppen annak köszönhető, hogy a belső csoportkohézió hatékony eszköznek bizonyult a csoportok közötti versenyben, a kohéziós erők között pedig az etnocentrizmus és a xenofóbia fontos helyet foglal el. 21

Az etika nem más, mint erkölcsfiziológia; a morál illuzórikus; az erkölcsök fiziológiája megalapozza a normatív etikát; az evolúciós adaptáció szolgáltatja a jónak és rossznak kritériumát – megannyi különböző, sokszor egymással összeegyeztethetetlen tézis, ami mind kiolvasható a szociobiológia doyenjének írásaiból. Meglehet, egyszer majd a biológusok fognak rendet teremteni az erkölcsfilozófiában, de egyelőre csak a káosz növelésére futotta.

 

Környezeti etika

 Talán senki nem foglalta össze plasztikusabban az etika evolúciójának darwini elméletetét, mint az amerikai Aldo Leopold (1887–1948), a környezeti etika egyik apostolaként tisztelt erdész és ökológus. „A etika – ökológiai szempontból – a szabadság korlátozása a létért való küzdelem során.”22 Az evolúció folyamán esetenként hasznosnak és a csoportok közötti versenyben sikeres stratégiának bizonyult az egyéni önzés megfékezése. A korlátozás mértéke, pontosabban az erkölcsileg számításba veendő szféra a történelem során egyre jobban kiterjedt, ahogyan azt Hume és Darwin is vélte. Darwin az érző lények iránti morális érzékenységet tartotta e fejlődés legújabb, egyben legmagasabb rendű stádiumának, Leopold pedig a föld-etikát, amely „kitágítja a közösség határait, hogy beleférjen a termőföld, a vizek, a növények és az állatok – a Föld”. Az ökológiai katasztrófa árnyékában az új etika elsajátítása „egyszerre evolúciós lehetőség és ökológiai szükségszerűség” – tudniillik ha fenn akarunk maradni, nincs más választásunk, mint korábbi emberközpontú etikánk radikális felülvizsgálata. Az állatok esetében az ösztönök gondoskodnak a faj fenntartásáról. Az emberi világ – annak a bioszférára gyakorlolt hatásaival együtt – azonban túlságosan komplex és az egyén számára átláthatatlan ahhoz, hogy az ember mindig fel tudja mérni cselekedetei hosszú távú következményeit. Ebben a helyzetben nyújt segítséget az etika, amely „talán születőben lévő közösségi ösztön”.23

Mindez még az etika evolúciójának kontextusába tartozik: Leopold leírja az erkölcsi szférának a történelem során megvalósuló kiterjedését, egyszerre jósolja meg és javasolja a fejlődési folyamat következő logikai elemét, a föld-etikát. Mindazonáltal a föld-etika nem pusztán instrumentális jellegű. Leopold szerint addig nem is várható lényeges fordulat az ember bioszférához való viszonyában, ameddig az élővilágban kizárólag erőforrások halmazát látjuk, amelyet kétségkívül óvnunk kell. Az ökológiai rendszerek bonyolult keresztkapcsolatok kusza hálózatából állnak, amelyek megértése csak úgy lehetséges, ha az ember ráébred saját függőségeire, ami a rendszer integritásának, stabilitásának és szépségének önmagáért való tiszteletére indítja. A szakirodalomban sok vita folyt és folyik Leopold ökológiai érvelésének megítéléséről, illetve a föld-etika teleologikus mivoltáról Ezek eldöntése nem a mi dolgunk; jelen szándékaink szempontjából elég annyit megjegyezni, hogy a föld-etikában az evolúció az etikai értékek igazolásában alárendelt szerepet tölt be.

Leopold mai követői, J. Baird Callicott és Holmes Rolston azonban komolyabb feladatot rónak az evolúcióra. A föld-etika fogalmi megalapozásában (1989) Callicott az evolúciót nemegyszer normativitás forrásának tekinti, és Leopoldot is ennek megfelelően értelmezi. „Az evolúció fő iránya az élet bonyolultságának és sokféleségének fokozódása” – idézi a Föld-etikát. „Ebből következik, hogy fő kötelezettségeink egyike, hogy azon fajokat, amelyeket tudunk, megmentsük” – vonja le a konklúziót Callicott. Később pedig amellett érvel, hogy a természet nem amorális, hiszen az ember természetes módon erkölcsös, nem pedig a természet ellenében.24 Ezért, tehetjük hozzá, a természettel összhangban cselekedni annyit tesz, mint morálisan cselekedni.

Holmes Rolston egy 1991-es cikkében így ír: „Az élethez való jog, biológiai értelemben, az életben maradáshoz szükséges adaptív fitnesz, ami évmilliókon keresztül fennmarad. Ez ahhoz a feltételezéshez vezet, hogy a fajok a maguk helyén jók, az ember tehát akkor cselekszik jól, ha lenni hagyja őket, evolválódni abban a niche-ben, ahol vannak. [...] A fennmaradás szempontjából megfelelő egység egyben erkölcsi megítélés legfelső szintje is. Eljárásunkban így a természet rendező elvét követjük.”25 Rolston azonban nem pusztán az evolúció jóságára alapozza érveit, hanem egy olyan új, szintén biológiai argumentumot vezet be, amely nincs kitéve azoknak a kritikáknak, amelyeknek a normatív evolúció fogalma folyamatosan ki van téve.

„A természet amorális” – szögezi le Rolston. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a természetben ne érvényesülhetne egyfajta amorális normativitás. A élő struktúrák inherens módon teleologikusak. A funkciók, célok nyelvezete egyáltalán nem értelmezhetetlen a darwinizmus számára, amely a céltudatosságot ugyan száműzte a biológiából, a célszerűséget azonban nem. Minden élőlény értékelő és szelektáló rendszer, amely rendelkezik a maga-módján-való-jók és -rosszak halmazával. Teleológia és funkció azonban nem értelmezhető az élőlényen kívüli világ nélkül, hiszen a célok, igények, funckiók a külső – élő vagy élettelen – környezetre vonatkoznak. „A dolgok nem önmagukban [...] rendelkeznek saját természetükkel, hanem kifelé fordulnak, és a természet tágabb rendjébe illeszkednek. [...] Minden jó egy közösségben jó.”26

A funkcionális rendszerek esetében valóban megkérdőjeleződik a tények és értékek markáns szétválasztásának értelme. A naturalista hiba létének szimpla tagadása (Wilson) vagy a természet dogmatikus normává tétele (Spencer) védtelen marad a moore-i típusú kritikával szemben, hiszen ezek a filozófiák a két szférát valójában érintetlenül hagyják, és az egyiket a másikkal azonosítják. A szelekció eredményeképpen előálló adaptív rendszerek ráirányítják a figyelmet arra, hogy a tények és értékek közötti viszony elméletének filozófiai elaborációja nem kerülhető meg a modern erkölcsfilozófia számára. Ez a felismerés figyelemreméltó és ígéretes konvergenciát mutat az analitikus filozófia pragmatikus hagyományokra alapozó újabb keletű fejleményeivel.27 John Dewey ismeretelmélete és etikája ösztönzést jelent az erkölcsi kogníciót kutató megismeréstudomány számára is, amely szakítást szorgalmaz az objektív ténymegismerés versus szubjektív értékelés naiv-dogmatikus szétválasztásával.28 A kognitív tudomány eredményeinek integrálása a morálfilozófiába azonban nem jelenti azt, hogy az etikának erkölcspszichológiává kellene válnia. A morális megismerés sajátosságainak feltárása még mindig csak leírás, továbbra is a preskriptív etikára marad a prioritások meghatározása az amorális normatív rendszerek (erkölcsi tárgyak) és a morális cselekvők (erkölcsi alanyok) között, valamint a morális cselekvők közötti konfliktusokban, a minimális pszichológiai realizmus által kijelölt határok keretein belül. A biológia, ezen belül is a funkcionális adaptációkat kutató evolúcióbiológia hasznos hozzájárulásokkal szolgál az erkölcsfilozófia számára, amelyek a kognitív tudomány belátásaival kiegészülve arra ösztönzik az etikát, hogy az nyitott, integratív, interdiszciplináris tudománnyá váljon.

*Részlet egy hosszabb tanulmányból.

 

JEGYZETEK

1. Idézi Donald Worster: Nature’s Economy. A History of Ecological Ideas. Cambridge University Press,  Cambridge, 1977. 185

2. Charles Darwin: The Correspondence of Charles Darwin. VII Cambridge University Press, Cambridge, 1991. 397.

3. Darwin mindkét szerzőt idézi. Charles Darwin: Az ember származása és a nemi kiválasztás. Gondolat Könyvkiadó, Bp., 1961. 157, 160.

4. Uo. 158.

5. Uo. 156–7, 175; David Hume: Tanulmány az erkölcs alapelveiről. Osiris Kiadó, Bp., 2003. 27.

6. Herbert Spencer: Principles of Sociology. Williams and Norgate, London, 1876. 541; Uő: Principles of Biology. II D. Appleton & Co., New York, 1898. 533.

7. A 20. század első felében a biologizáló társadalomtudományok kellőképpen kompromittálódtak ahhoz, hogy moralitás és evolúció viszonyát a második világháború után csak lassan, akkor is „szigorúan leíró jelleggel” kezdjék tárgyalni. Darwinizmus, szociáldarwinizmus, eugenika, fajelmélet és nemzetiszocializmus kapcsolatrendszere részben még feltárásra szorul.

8. William D. Hamilton: The Genetical Evolution of Social Behaviour. I–II. Journal of Theoretical Biology, 1964. 7. 1–16; 17–32.

9. Robert L. Trivers: The Evolution of Reciprocal Altruism. Quaterly Review of Biology, 1971. 46. 35–57.

10. Edward O. Wilson: Sociobiology. The New Synthesis. Harvard University Press, Cambridge, 1975.

11. Uo. 3.

12. Uo. 562.

13. Edward O. Wilson: Minden egybecseng. Typotex Kiadó, Bp., 2003. 304–5.

14. Uo. 306–7.

15. Edward O. Wilson: On Human Nature. Harvard University Press, Cambridge, 1978. 167.

16. Pl. Michael Ruse: Taking Darwin Seriously. A Naturalistic Approach to Philosophy. Basil Blackwell, Oxford, 1986; Matt Ridley: The Origins of Virtue. Human Instincts and the Evolution of Cooperation. Penguin Books, London, 1997.

17. Richard D. Alexander: The Biology of Moral Systems. Aldine De Gruyter, New York, 1987.

18. Edward O. Wilson: i.m.. 198.

19. Magyarul pl. Edward O. Wilson: Az élet jövője: miért halnak ki tömegesen az állatok és a növények, és mit kellene tennünk, hogy megállítsuk a folyamatot? Akkord Kft., Bp., 2006.

20. Edward O. Wilson: Minden egybecseng. 303–4.

21. Charles Darwin: Az ember származása és a nemi kiválasztás. 169.

22. Aldo Leopold: Föld-etika. In: Természet és szabadság. (Szerk. Lányi András) Osiris Kiadó, Bp., 2000. 103.

23. Uo. 104.

24. J. Baird Callicott: A föld-etika fogalmi megalapozása. In: Környezet és etika. (Szerk. Jávor Benedek–Lányi András) L’Harmattan Kiadó, Bp., 2005. 75., 82.

25. Holmes Rolston III A környezeti etika időszerű kérdései. In: Környezet és etika. 99.

26. Uo. 95., 110.

27. Hilary Putnam: The Collapse of the Fact/Value Dichotomy and Other Essays. Harvard University Press, Cambridge, 2002.

28. Owen Flanagan: Ethics Naturalized. Ethics as Human Ecology. In: Mind and Morals. Essays on Cognitive Science and Ethics. (Eds. Larry May–Marilyn Friedman–Andy Clark) MIT Press, Cambridge, 1996. 19–43.