Áprlilis 2007
Művek a purgatóriumban


  A mester kabátja (vers)
  Balázs Imre József

  Irodalom és politika
  Selyem Zsuzsa

  Szerepek és zavarok
  Boka László

  Vitázó utókor (ankét)
  

  Táguló kerekasztal
  Kántor Lajos

  Fehérnép-poszton (vers)
  Balogh Edgár

  Philosophiai mesék
  Szabédi László

  „Mindnyájan szomorúak vagyunk”
  Balogh Tamás

  Palocsay Zsigmond poémája elé
  Láng Gusztáv

  Bálint Tibor
  Nicolae Balotă

  Bogu Miloszt (Generátor – próza)
  László Szabolcs


Toll
  A varázsmesétől a mítosztalan falukutatásig
  Pozsony Ferenc


História
  Politikai emblémák a nagyszebeni Haupt-epitáfiumon
  Kovács Zsolt


Mű és világa
  Hegel, új olvasatban
  Zoltai Dénes

  Előadások (részlet)
  G. W. F. Hegel

  A széthullott világ képzete Dsida Jenő verseiben
  Bondár Anita


Téka
  Magánymitológiák (Átfogó)
  Demény Péter

  Az uralisztika görbe tükre
  Simoncsics Péter

  A velünk együtt haladó határról
  Rigán Lóránd

  A terápia felfüggesztett ideje
  Csog Szidónia

  A „mot juste” keresése
  Andorkó Júlia

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Ciklikusan gyorsuló kultúra?
  Schmidt Dániel

  Bálványok alkonya
  Balon Ruff Zsolt

  Erdélyiek a vásznon
  Nagy Katalin



  Lépcső/ház
  

  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Simoncsics Péter

Az uralisztika görbe tükre

 

Angela Mercantonio: az uráli nyelvcsalád. Tények, mítoszok és statisztika

 

A tízfejezetnyi testes könyv három vonatkozásban is páratlan kompendiuma az uráli összehasonlító nyelvészetnek. Elsősorban azért, mert nem egyszerű ismertetése az uralisztika mai állásának, hanem mert egyúttal tudománytörténeti áttekintése is, másodsorban pedig azért, mert egyetlen szerző műve, ellentétben a közelmúlt más, hasonlóan széles spektrumú kiadványaival – a Denis Sinor és Daniel Abondolo szerkesztette kézikönyvekre gondolok –, amelyek kollektív munkák. Éppen ezért nem túlzás róla azt állítani, hogy: emberfeletti vállalkozás. Harmadik vonatkozásban és főként pedig azért páratlan, mert szakmabélitől szokatlan módon kesztyűt dob az uráli összehasonlító nyelvészet egészének. Szerző könyve Bevezetésének mindjárt az első oldalán vakmerően arcunkba vágja: „A könyvben alkalmazott részletes elemzés feltárta a tudományos bizonyítékok teljes hiányát azzal az elképzeléssel kapcsolatban, hogy az uráli nyelvek egy nyelvcsaládot, azaz rokon nyelvek származásilag összetartozó csoportját képezik. Ezért röviden azt a következtetést vonom le, hogy ez az elképzelés (a továbbiakban: »uráli csomópont«) nem megalapozott.” (31. – az oldalszámok itt és alább a recenzált könyv oldalszámait jelzik.) Ennek ellenére a könyv számos fejezete és felépítése arról tanúskodik, hogy írója nem kívülálló dilettáns, hanem valóban fölkészült professzionális nyelvész, aki éppen ezért megérdemli, hogy komolyan vegyük, figyelmesen elolvassuk és értékeljük művét.

A bevezető fejezetekben (1. Bevezetés, 2. Az uráli elmélet történelmi megalapozása) Szerző nem csak rekapitulálja a nyelvészeti hagyományban rögzült etimológiai alapú nép- és helyneveket, ill. ezek különféle összekapcsolódásait: a magyarok onogur > hungarus idegen népelnevezését, a Jugria ~ Ugria helynév párt, a magyar ~ manysi, ill. magyar ~ baskir népnév párokat, hanem értékeli is – az általánosan elfogadott véleményekre nézvést többnyire negatívan. Az eredetileg on-ogur törzsszövetség magyarokat jelölő nevét, melynek jelentése nem ’hét’, mint Szerző írja a 63. oldalon,1 hanem helyesen ’tíz törzs’, csakúgy, mint a magyar  és baskir népnevek vélhető összetartozását Szerző a magyar–török etnikai rokonság irányába mutató jelzésként értékeli, amikor számos rokon diszciplínára való utalásból kiindulva Halasi-Kunt2 és Róna-Tast3 idézi: „Ahogy a tizenkilencedik század nyelvészei megállapították, a magyar kétségtelenül finnugor nyelv. Azonban jellem, társadalmi szerkezet, műveltség és hagyomány szempontjából a honfoglalás kori magyarok a türk népek összes jellegzetességeivel rendelkeztek.” „A tizedik századi magyarok finnugor nyelvet beszélő, de türk hagyományokat folytató népek egyvelege voltak (Saját fordításom. A.M)” (75.)

Ugyanakkor a magyar~manysi etimológiai összefüggést nem látja megfelelően bizonyítottnak – „a magya–manysi összefüggést is oly módon állítják helyre [az eredeti angol szöveg »is made through a reconstruction« ennek megfelelő magyar fordítása „egy olyan rekonstrukció eredménye” volna. Megj. tőlem! S.P.], amely különbözik a történetileg igazolt alaktól és nyelvészetileg ideiglenes [az eredetiben pontosabb: »ad hoc«]” (Marcantonio 2006: 38) –, mivelhogy Bírborbanszüle-tett Konstantin De administrando imperiójában a magyar népnév nem, csak annak magas hangrendű párja, a megeré törzsnév szerepel. (Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az arab források, Ibn Ruszta és Gardézi következetesen mélyhangú alakot, madzsgar használnak. Vö. Róna-Tas András: A honfoglaló magyar nép. Balassi Kiadó, Bp., 1996. 296.)

Nyitottság az esetleges nem-finnugor kapcsolatok irányában, ha máshogy nem, akkor az etnikai aspektus hangsúlyozásával, hogy ti. a magyarok csak etnikailag törökök, nyelvileg nem (de mit mond nekünk, kérdem, ez a kijelentés a nyelvről?), szűkkeblűség az uráli nyelvrokonság nyelvi bizonyítékaival szemben – e kétes kettős hozzáállás láthatólag azt szolgálja, hogy az uráli rokonság eszméjét fölhígítva helyet csináljon más rokonítási kísérleteknek.4 És ugyanezt a célt szolgálja a délibábos nyelvészkedőktől Szerző által kritikátlanul átvett „sérelmi politika” hagyománya, miszerint Budenz József és Hunfalvy Pál németek lévén természetesen az osztrák elnyomókkal tartottak, amikor a „halszagú” finnugor rokonságot pártolták a pompás ázsiai harcos (török) atyafiság ellenében.5 Ezzel az uráli nyelvrokonságot valló nyelvész elődöket érintő, régóta és sokszor hangoztatott – és aljas – gyanúsítással szemben azonban a valóság az, hogy Hunfalvy Pál honfitársunk volt, lévén szepességi szász, „cipszer”, aki magyar hazafiságát nemcsak pedagógusi mivoltában gyakorolta mint a Budapestnek világvárossá válásában, s így az ország modernizálásában oly jelentős szerepet játszó Podmaniczky Frigyes báró nevelője, majd később a késmárki evangélikus főiskola professor utriusque jurisa, hanem úgy is, mint az 1848–49-es forradalom aktív résztvevője, parlamenti képviselő, amiért a szabadságharc bukása után bujdosni kényszerült, hogy 1850-ben amnesztiát kapva folytathassa a magyar művelődés történetében úttörő munkásságát. Hazafiúi mivoltát és hatását bizonyítja továbbá, hogy a nálánál tíz évvel fiatalabb öccsét, Hunfalvy Jánost (a magyar földrajztudomány úttörő tudósát és a statisztika jeles művelőjét), akinek árvaságra jutásuk után nemcsak gondviselő gyámja, de Podmaniczky Frigyessel együtt nevelője is volt, az ő hatásától sem függetlenül az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban való részvétele miatt az osztrákok börtönbüntetéssel sújtottak. Hazug tehát az az állítás, hogy Hunfalvy Pál az osztrákok kiszolgálója volt.

A Göttingában ógörög témát földolgozó (végső soron: indogermán) nyelvészeti doktorátust szerzett Budenz Józsefet pedig az eredetileg Késmárkon jogot tanító, de sok más irányban, többek között a komparatív nyelvészet irányában is nyitott és tájékozott Hunfalvy Pál hívta Magyarországra abból a célból, hogy az akkor új nyelvészeti módszert professzionális szinten kitanult fiatalember segítse őt európai szellemű nagyszabású programjában, Reguly Antal Urálon túli gyűjtésének földolgozásában s így a magyar nyelv rokonságának földerítésében. Az indogermán nyelvészetben és az orientalisztikában is jártas Budenz 1858-ban érkezett Magyarországra, azaz a Bach-korszak kellős közepén, amikor Poroszország, ahonnan a „burkus” német Budenz („[branden]burkus” < brandenburgi ~ porosz) idekerült, éppen fegyvereit élesítette, hogy néhány évvel később Ausztriának essen Königgrätznél (1866). Ami tehát a kor tényleges politikai viszonyait és benne Budenz valószínűsíthető pártállását, illetve lojalitását illeti, semmiképp sem lehet őt abban az időben az osztrákok szekértolójának tartani. Azt is tudjuk róla, hogy Magyarországra jöttekor még ő is az orientális nyelvek és a magyar, köztük a török–magyar nyelvrokonság felé hajlott (mellesleg hajolhatott is, hiszen sem az esetleges török–magyar, sem a finnugor–magyar, sem másféle nyelvrokonság nem volt még módszeresen földerítve), és csak az időközben összegyűlt és nagyrészt általa földolgozott adatok győzték meg végtére a finnugor rokonság helytálló voltáról. Akinek azonban természetéhez tartozik a rögeszmés gyanakvás, attól azért elvárható volna, hogy a történeti helyzetre való figyelemmel tekintse őt az osztrákok ellenségének, sőt – ha már paranoiásak vagyunk, ne fékezzük a fantáziánkat! – a „burkus” németek kémjének, következésképp a velük ellenséges viszonyban álló osztrákok által elnyomott magyarok segítőjének. A tényekhez visszatérve azonban elégedjünk meg annyival, hogy Budenz előbb, még Göttingában, egy erdélyi unitárius teológus hallgató, Nagy Lajos és általa a magyarok barátja lett, majd később Magyar-országra jőve maga is magyarrá vált, de nem Poroszország titkos megbízásából, hanem mindenekelőtt Hunfalvy Pál személyének és távlatos terveinek köszönhetően s ettől nem függetlenül a tudományos igazság szolgálatának érdekében.

Szerző nem tartja véletlennek azt sem, hogy a berlini fal ledöntését követőleg megszaporodtak Magyarországon azok a kiadványok, amelyek a magyarnak az avarokkal, azaz a török népekkel való rokonítását, ill. e rokonítás újragondolását szorgalmazzák.6 Az újra „megtalált” török (~ sumér, szittya, hun) atyafiság hívei most az osztrákok helyett a szovjeteket/oroszokat vádolják a „halszagú” rokonság „ránk kényszerítésével”, mellyel – így mondják – ugyanaz volt a céljuk, mint korábban az osztrákoknak: csökkenteni önbecsülésünket. Mellékesen jegyzem csak meg: önbecsülést nem kívülről – osztrákoktól, oroszoktól, akárkiktől – kapunk, hanem belülről, még inkább felülről. Kérem azokat, akikre az összehasonlító nyelvészet érvei nem hatnak, hogy ugyan vegyék már szemügyre a finnek utóbbi kétszáz, de akárcsak ötven évben nyújtott szellemi, társadalmi és gazdasági teljesítményét, akiket a történelem viharai csakúgy megpróbáltak, mint minket, vagy – a szabadság két világháború közti rövid intermezzójától eltekintve – a csak tíz-egynéhány éve szabad észtekét, akik még a mienkénél is szelesebb téreken találtak letelepedni, hogy a szemünk láttára születő (az izlandiak, Feröer-szigetiek, norvégok, svédek, dánok, finnek után) hetedik skandináviai nemzetről, az egykor „halszagúnak” minősített lapp atyafiakról és szellemi-társadalmi-gazdasági teljesítményükről ne is beszéljünk, és vessék össze ezeket Törökország vagy a Szovjetunió összeomlása után létrejött török nyelvű köztársaságok hasonló téren nyújtott teljesítményével…

Ezeknek az uráli nyelvrokonságot kétlő vagy éppen tagadó nézeteknek az okát tehát nem az összehasonlító módszer alkalmatlan voltában, hanem azon kívül, éspedig a magyar (mutatis mutandis a finn) történelemben és a társadalmi fejlődésben, illetve az uralisztika és a turkológia (s még inkább, ami alá utóbbit besorolni szokták, az altajisztika) társadalmi kontrolljának a különbségében kell keresnünk. (Megszívlelendő Lotz Jánosnak még a harmincas években kialakult nézete, hogy az uralisztika két modern európai állam – akkor még bizonyos értelemben Magyarország is az volt – civilizált társadalma: a finn és a magyar ellenőrzése alatt áll, míg a török, pláne az altáji nyelvekkel kapcsolatban nem beszélhetünk hasonló kontrollról.) Nem itt van a helye annak, hogy ezt a lényegét tekintve nem nyelvészeti, hanem társadalmi jelenséget tárgyaljuk, de Lotz felfogását a mostani helyzetre alkalmazva annyit elmondhatunk, hogy az utóbbi másfél évtized történései – a korábbi világ, benne a fölvilágosodás és abból következően a modern államrend művelődési maradványait is őrző „jégkorszak” elmúltával – lazítottak ezen a civilizációs kontrollon, amint ezt mindennapi életünk más terein is van szerencsénk/szerencsétlenségünk tapasztalhatni sub titulo „balkanizálódás”. Ami az összehasonlító nyelvészetet s annak általunk művelt szeletét, az uráli nyelvészetet illeti, tiszta szívvel jelenthetjük ki korábbi művelőikről, Hunfalvy Pálról, Budenz Józsefről és követőikről, köztük magunkról is, hogy teljességgel ártatlanok mindabban, amivel tudományuk régi és új ellenzői vádolni szokták őket (pl. a hazaárulásban), mind pedig abban, hogy a magyar nyelv rokonsága és eredete iránt érdeklődő közönség nem jelentéktelen része nem hajlandó vagy képtelen érvelésük igazát elfogadni. A tudományos igazságról sem érzelmi alapon („nekem jobban tetszik ennek a rokonságnak a gondolata amannál”), sem többségi alapon, szavazással dönteni nem lehet. A tudománytörténet tele van olyan esetekkel, amikor a fölismert igazságot sokáig nagyon kevesen vagy éppen hogy egyedül vallották, és a többség ellenében is, halálos fenyegetettségben is kitartottak mellette. A társadalom többségének világszemléletét ma is folklorisztikus gondolkodás jellemzi, amelyet a diszkurzív gondolkodást megelőző fázisként tart számon a fejlődéslélektan. (Ezzel a gondolkodásmóddal új dolgokat fölfedezni nem lehet, a folklorisztikus világrendben ugyanis mindennek előre kijelölt és megváltoztathatatlan helye van.) A demokrácia „kitörésével” a folklorisztikus gondolkodású olvasóközönség – tévesen – úgy értelmezi frissen nyert szabadságát, hogy akár a tudomány kérdéseiben is illetékes lehet nyilatkozni. A folklorisztikus gondolkodás meghaladása csak a tanulás egy magasabb szintjén, például az összehasonlító módszer elsajátításával érhető el. Ez a nem kis fáradsággal megszerezhető és nem is nagyon régen (a 18. században) fölfedezett módszer teszi lehetővé, hogy a világról új ismereteket szerezhessünk, „új világokra” találhassunk, amelyek adott esetben ellenkezhetnek, sőt ha igazán nagy fölfedezések, többnyire ellenkeznek is előítéleteinkkel, akarom mondani, előzetes elképzeléseinkkel („ahogy Móricka elképzeli”). Szerző által említett „sok kiadványt, melyek nyíltan visszautasítják a tankönyvi álláspontot” (98.), többek között ezért sem tudjuk elfogadni megfontolandó ellenérvnek, és egyszerűen negatív hangulatkeltést, illetve a folklorisztikus gondolkodásra visszaütő atavizmust látunk benne az összehasonlító módszeren alapuló uralisztikával szemben. Ezt a hozzáállást, amelynek legfőbb formáló elve – Roman Jakobsonnal szólva – a „preventív cenzúra”, magyarul a „guba gubához, suba subához” elve, az egyre terjedő újbarbárság (s ami vele jár, a bezárkózás és a kollektív önsajnálat/önimádat) tartja fenn és élteti. Ha újszittya/hungarista aktivistáink tudnának latinul, elmondhatnák elődeikkel, hogy „Extra Hungariam non est vita”, de nem tudnak se latinul, se szittyául, se sumérul, és a magyarnak is csak ordenáré regiszterét ismerik.

Lássunk ezek után néhány ténybeli kifogást Marcantonio sok kifogása közül, amit ő az uráli összehasonlító nyelvészet két évszázada alatt produkált konstrukcióival és rekonstrukcióival szemben emelt. Szerző kétségbe vonja – szinte haladványszerűen – az ugor, a finnugor és az uráli csomópont (nodus ~ alapnyelv) realitását. Kifogásolja magát az elnevezést: „az uráli elmélet fogalma néhány tulajdonnév látszólagos hasonlóságából ered (hungarus – Jugria és magyar – manysi)”, továbbá „a hungarus – Jugria kapcsolatot a legtöbb mai tankönyv már érvénytelennek tekinti és a magyar– manysi összefüggést is oly módon állítják helyre [pontosabban: rekonstruálják. Megj. tőlem: S.P.], mely különbözik a történelmileg igazolható alaktól és nyelvészetileg ideiglenes [pontosabban: ad hoc. Megj. tőlem: S.P.]” (37–38.). Az ugor elnevezés csakúgy, mint a finn-ugor vagy az ugro-finn, a szakmai terminológia részei, és mint ilyenek mesterséges csinálmányok, amelyeket Budenz és társai szemmel láthatóan az indogermán mintájára (egy hely-, illetőleg egy hely- és egy népnévből) kovácsoltak. A szamojéd nyelvcsaládot is magában foglaló és jóval később, már a 20. században keletkezett uráli elnevezés csakúgy, mint a rokon nyelveknek az indogermánnál szélesebb körét jelölő, illetve pontosabb indoeurópai, megint csak kizárólag földrajzi névből, ill. nevekből áll, amely(ek) az alapnyelv egykori beszélőinek föltételezett lakóhelyére utal(nak). Annak a kérdésnek, hogy az ugor és az onogur etimológiailag összetartozik-e, vagy ama másiknak, hogy a magyarok idegen népeknél használatos neve az onogur népnévből származik-e vagy sem, Budenzék terminológiai választásában nem volt jelentősége. Ebből a szempontból nézve csak az a fontos, hogy létezett onogur népnév (amely egy időben jelölte a magyarokat is), s hogy létezett Ugria~Jugria helynév. Számomra szenzációsnak hat Szerzőnek az a forrás megjelölése nélkül tett kijelentése, miszerint: „A 15. és 17. század között biztosra vették, hogy ezt a hazát [ti. a magyarok őshazáját] az Urál hegységhez közeli, Jugriának nevezett területtel lehet azonosítni (innen az uráli és ugor nevek). Ezt a hitet a Jugria helynév és a hungarus népnév közötti látszólagos hasonlóságra alapozták. Nem világos, hogy ezt a kapcsolatot a mai szakirodalomban továbbra is elfogadják-e, minthogy most a hungarust általában az on-ogur nevű türk törzzsel hozzák összefüggésbe. Ezt támasztotta alá az a későbbi fölfedezés, hogy a térség egyik népsége (a vogulok) magát manysinak nevezte, amely Kálmán szerint (1988, 395) »a laikus fület némileg emlékezteti a magyar névre«.7 Ma a magyar/ manysi kapcsolatot az uráli elmélet mellett szóló komoly bizonyítéknak tekintik, melyet […] ad hoc és a történelmileg hitelesített alakokkal nem egyező szófejtéssel igazoltak” (56.), minthogy ez az eddig tudottnál több évszázaddal korábbra tenné a (finn-)ugor nyelvrokonság gondolatának a megsejtését. Ami a magyar– manysi etimológiát illeti: véleményem szerint éppenhogy vájtfülű szakmabélinek kellett lenni annak meg- és belátásához, hogy a vogul szóbelseji -nys- nek a magyarban -gy- felel meg, továbbá az uráli és magyar nyelvészetben való nagyfokú jártasság (másképpen: professzionalizmus) volt szükséges ahhoz, hogy észrevehető/föltételezhető legyen, a magyar szó egykor összetett volta (magy+ar < er). Általában téves Szerzőnek az a megközelítése, hogy az uráli/finnugor/ugor rokonság gondolatát a fölfedezők (Castrén, Budenz, Donner és társaik) a nyelvi hovatartozásról sok esetben semmit sem mondó népnevekre alapították volna. Gondoljunk például a francia, illetve frank és tót népnevekre, amelyek eredetileg germán nyelvű népeket jelöltek a mai latin és szláv nyelvű népek helyett. Ezek legjobb esetben is csak figyelembe veendő adalékként szerepeltek a nyelvhasonlításban, mert a nyelvrokonság gondolatát példákra, méghozzá az elszórt egyezéseken túlmenő szignifikáns tömegű példára alapozták.

Ez az a kifejezés, amely alkalmat ad arra, hogy fölhívjuk a figyelmet Szerző koncentrált támadására, amelyet az uráli nyelvrokonság gondolata ellen indít könyve 5. fejezetében (Hibás megfeleltetések vagy valódi nyelvi összefüggések?). Minden bizonnyal ez az a fejezet, amely a legtöbb figyelmet érdemli újszerűségénél fogva, és így a legnagyobb erőfeszítést is követeli a szakma művelőitől. Szerző három szemantikai csoportot választ ki, méghozzá olyat, amelyet a szakmabéliek, köztük – kelletlenül – maga Szerző is, az uráli nyelvrokonság vitathatatlan bizonyítékainak tartanak: az 1-től 10-ig terjedő számnevek, a főbb testrésznevek UEW-ben [Károly Rédei (ed.): Uralisches Etymologisches Wörterbuch Akadémiai Kiadó, Bp., 1986–2000] föllelhető csoportját, valamint Janhunen 94 legjobb etimológiáját az Uralilaisen kantakielen sanastosta [Az uráli alapnyelv szókincséről] 140 etimológiájából (JSFOu 77: 219– 274, Helsinki, 1981) annak megállapítása céljából, hogy a nyelvek közötti etimoló-giai megfelelések vajon valóságosak-e, avagy pusztán véletlen s éppen ezért hibás megfeleltetések (false matches).

Az 1-től 10-ig terjedő számnevekre vonatkozóan a statisztikai műveleteket előkészítendő Szerző nagyvonalúan tovább redukálja a korpuszt, ami nyilvánvalóan befolyásolja a végeredményt. Az itt következő bekezdésben bemutatom, hogyan teszi ezt, továbbá azt is, hogy ez milyen mértékben torzítja el az általános képet. Az 1-től 10-ig terjedő számnevek csoportjából – idézi Szerző Janhunent (Reconstructing Pre-Proto-Uralic typology spanning millennia of linguistic evolution. C9IFU I:59–76. Tartu, 2000. 60.) – tulajdonképpen csak két etimonban koncentrált három jelentés, a ’2’ és az ’5’, ill. ’10’ jelentésű tartható alapnyelvi rekonstruktumnak. Két elemből álló korpuszát tovább redukálja Szerző azzal, hogy az ’5’, ill. ’10’ jelentésű másik etimon szókezdő *w mássalhangzóját, tekintettel arra, hogy a magyarban hiány, ø képviseli, kizárja számításaiból: „[…] avégett, hogy statisztikailag következetes eredményt kapjunk, ø-t úgy kell kezelni, mintha az nem lenne megfelelés.” (212.) Ezek után nem csodálható a végkövetkeztetése: „A vizsgálat […] megmutatja, hogy ez a (korlátozott [számú, Kiegészítés tőlem: S.P.]) adat nem jelent tudományos bizonyítékot e rokonság mellett, mert az egybeesések minden valószínűség szerint véletlenül is történhettek.” (213.). Megjegyzésem ezzel kapcsolatban az, hogy a korpusznak itt látott redukciója ellentétes a strukturális nyelvészetnek azzal a tételével, hogy a nyelvek nagymértékben élnek a zérus jellel (ld. Roman Jakobson: Das Null-zeichen. Bulletin de Cercle Linguistique de Copenhague IV. 12–14. København, 1940), s ennek a szinkronikus jelenségnek van diakronikus vetülete is. A zérus, melyet a nyelvészeti konvenciónak megfelelően itt a ø szimbólummal jelölünk, statisztikailag nem eliminálható elem, s ha belőle több van, amire Szerző hivatkozik, akkor még kevésbé, hanem indexekkel kell ellátni (ø1, ø2, ø3… é.í.t.), és úgy kell számolni velük. Továbbá: a ma nyelvészetében most hódító szemlélet, a kognitivitás szellemében a számok, jelen esetben az első öt vagy tíz szám nevét egységként, egészben kell tekinteni, nem pedig atomisztikusan, darabonként. Ha kihagyjuk is a Marcantonio által nem tárgyalt első nagy egészet, a ’20’ jelentésű számnevet, amely az ’ember’ jelentésű szó etimológiájához tartozik, és nem mellesleg az uráli nyelvközösség egyik fontos bizonyítéka, az azért gyorsan kiviláglik a tárgyalt számnevek körében is, hogy a finnugor csoportban ’5’, a szamojédban ’10’ jelentésű *witte ~ *wixte ~ *witti ~ *witi igenis szignifikáns rekonstruktum, amennyiben az ujjal való számolás technikájára figyelve észrevehetjük, hogy benne egy *wi- ’végső, utolsó’ (vö. finn vii-me, magyar vé-g) jelentésű tő rejtezik (amely a kézen való számoláskor a finnugor nyelvekben az egyik, a szamojéd nyelvekben mindkét kéz ’utolsó’ ujját jelzi). Az ’5’ és ’10’ jelentésű számok jelentősége abban áll, hogy ezek viszonyítási pontok, amelyhez képest kapja meg jelentését több szám. Például az 5-höz képest a 6, ugyan más-más hangalakban a finnugor és a szamojéd nyelvcsaládban, de egyaránt ’hat > hatol > áthatol > (vízen) átmegy > (egyik kézről a másikra) átmegy’ jelentéssel, vagy a ’10’ jelentésű szám, amelyhez képest határozódik meg szubtraktív módon, pl. a finnben, a ’8’ és ’9’, azaz kahd-e-k-san ’2 a 10-ből’ és yhd-e-k-sän ’1 a 10-ből’. Anélkül, hogy részletekbe mennék, jelzem, hogy a magyarban az első tíz számból csak kettőnek, a ’7’ és a ’10’ jelentésű számnak, a finnben pedig csak egynek, a ’7’ jelentésű számnak a neve idegen (indoeurópai) eredetű, bár e két nyelvben csak öt-hét szám ([’1’], ’2’, ’3’, ’4’, ’5’, ’6’ és [’9’]) vezethető vissza az uráli alapnyelvre (közöttük [ ] jelzi, hogy nem tökéletes az átfedés). Vannak köztük olyanok is, pl. a ’8’ a magyarban, amely csak az ugor csomópontra (nodusra ~ alapnyelvre), vagy a ’10’ a finnben, amely csak a finn-volgai csomópontra (nodusra ~ alapnyelvre) vezethető vissza.

Általában is elmondható, hogy Szerző túlságosan is nagy jelentőséget tulajdonít a százalékokban mérhető számszerűségnek mint bizonyító erejű érvnek a nyelvrokonság elfogadásában/elutasításában. Kétségtelen tény, hogy minden rokonítási kísérletben szerepel az adatok (etimológiák) statisztikailag szignifikáns vagy kritikus tömege, de többnyire csak árnyékszerűen s anélkül, hogy azt mennyiségileg bárki is meghatározta volna. (Ebben a vonatkozásban azonban megjegyzem, hogy a rokonítási „kísérletek” között számszerűségükben is messze kiemelkednek a finnugor/uráli etimológiák, azaz ilyen nagyszámú más – azaz sumér, hun, avar, török és egyéb, nem finnugor/uráli irányultságú – etimológia nincsen.) Miután Szerzőnek sikerül a tárgyalandó korpuszt – ahogy láttuk föntebb a tízes számsor esetében – radikálisan redukálni, a statisztikailag szignifikáns/kritikus tömeg néhány, általa véletlenszerűnek minősített egyezésre csökken, melyből könnyedén jut el az uráli nyelvrokonságra nézve lesújtó konklúzióhoz: „ […] úgy találtuk, hogy a (választott két mintán belül) rekonstruált szófejtések óriási többsége meglehetősen jó statisztikai egyezésben van a hibás megfelelések várt arányával. Ezen a ponton szeretném kihangsúlyozni, hogy ez nem azt jelenti, hogy mindezek az etimológiák téves egybeesések lennének. Azt viszont igen, hogy nem számíthatunk rájuk a nyelvi rokonság bizonyításánál, mert ez a szám kizárólag véletlenül állt elő.” (230.) Szembesítsük Szerző kijelentését, miszerint „nem állítja, hogy mindezek az etimológiák tévesek”, azaz pozitív formára hozva állítását „ezek az etimológiák igazak”, azzal az ugyanabban a mondatban szereplő másik állításával, hogy „(ezeknek az etimológiáknak) a száma kizárólag véletlenül állt elő”. Hogy egy etimológiáról vagy ezerről beszélünk, ebben az összefüggésben mindegy, mert egyetlen „igaz” etimológia is elég annak az ellentmondásnak a belátásához, hogy „vagy az etimológiá(k) igaz(ak), vagy a véletlen volta/voltuk az”, mert a kettő egyszerre nem lehet igaz – már amennyiben a formális logika szabályait érvényesnek fogadjuk el a diszkurzív gondolkozásban, vulgo: tudományban, amelynek szent nevében lép föl Angela Marcantonio.

Ami a fönti bekezdésben említett „másik” mintát illeti, recenzensnek nem sikerült a testrésznevek csoportján, illetve az UEW anyagán végzett statisztikai/valószínűségszámítási műveleteket követnie s így ellenőriznie Szerzőnek azt az állítását, hogy legtöbb esetben a szóban forgó etimológiák alkotta korpusz számossága belül marad az ún. hibás megfeleltetések (false matches) körén, azaz nem éri el a rokonság bizonyításához szükséges szignifikáns/kritikus tömeget. Ennek az ódiumát recenzens magára vállalja, mindazonáltal kénytelen fölhívni a figyelmet arra, hogy a korpuszok előkészítésének eredményeképpen kivétel nélkül mindig radikálisan csökkent az összevetendő adatok száma, ami megerősíti recenzensnek azt a föntebb már jelzett gyanúját, hogy Szerző túlságosan nagy jelentőséget tulajdonít a mennyiségnek. Holott (most az előbbi bekezdés befejező gondolatmenetét ismétlem): ha akár egyetlen etimológia is helytálló (=igaz) ezek közül, akkor a véletlenszerűség nem állhat fenn (= hamis).

Szerző érdemének tartom, hogy figyelmét nem kerülték el a szakma újabb eredményei, s számon tartja az Abondolo–Tálos-féle magánhangzó-körforgás modelljét (135.), Helimski fokváltakozás-elméletet fölújító elképzelését (135.), Häkkinennek a családfa helyett javasolt bokor-hasonlatát (107.), Honti obi-ugor és Sammallahti uráli, inkluzíve ugor csomópont (nodus ~ alapnyelv) rekonstrukciókísérleteit (104.), Janhunennek az x-faktorra vonatkozó elméletét. (122.) Szerző ezeknek nem tulajdonít különösebb jelentőséget, noha ezek az utóbbi két évtizedben született írások véleményem szerint külön-külön is olyan kontribúciók, amelyek radikálisan megújították az uralisztikát, és általuk a korábbinál lényegesen pontosabb képet kaphatunk az uráli nyelvcsalád állapotváltozásairól. Hadd hívom itt föl Szerző figyelmét Abondolo – véleményem szerint – találó megjegyzésére, amely az ugor csomópont (nodus ~ alapnyelv) rekonstrukciója nehézségeinek okára mutat rá: „A magyar, manysi és hanti az egyedül fennmaradt töredékei annak, amit itt magnak neveztünk, azaz az uráli nyelvi és kulturális tér központi és leginkább újító részének; az ilyen központi és újító pozíciót elfoglaló nyelvekre nézve elképzelhető, hogy fonológiai és lexikai arculatuk viszonylag gyors, sőt forradalmi változásokon megy keresztül. Másképp fogalmazva: ha nem lett volna latin írásbeliség, a latin alapnyelv rekonstrukciója sokkal nehezebben menne a francia, mint a román vagy a portugál alapján” (Daniel Abondolo: The Uralic Languages. Introduction. Routledge, London 1998. 7.). Szerző az uralisztika „poharát” félig üresnek (vagy annak sem) tartja, én pedig félig telinek (vagy még annál is többnek).

Különbözik a véleményünk a régiekről, az „alapító atyákról” is. Szerző ki-csinyli Sajnovics, Gyarmathi, Castrén, Reguly, különösképpen pedig Budenz és Donner teljesítményét (55–58.), én viszont – másokkal egyetemben – nagyra tartom, sőt zseniálisnak azt a fönt említett kutatók megsejtette, az idő homályából csak lassanként kibontakozó alakzatot, amelyet hol ágas-bogas fának, hol bokornak látunk, s uráli nyelvrokonságnak nevezünk. Az uráli összehasonlító nyelvészet egész története úgy fogható föl, mint ennek a zseniális víziónak, ennek a kollektív öntudatlanban régóta rejtőző képnek a ráció eszközeivel való megragadása és a tudat fölszínére való emelése.

Angela Marcantonio valószínűleg az egyetlen az uráli nyelvészek között, aki egészében és részeiben is tagadja ennek a víziónak a produktív voltát. A nyelvrokonság eszméje nem független a kortól, amelyben fogant és fejlődésnek indult, sem annak uralkodó fölfogásától, a hegeli abszolút szellem kibontakozásának képétől. A 19. század nagy nyelvészeinek, a nyelvcsaládok megalkotóinak alakját szinte isteni fény ragyogja be, hiszen ők addig nem látott „új világok” teremtői, de legalábbis felfedezői. Isteni jellemzőjük, hogy nem részletekkel bíbelődnek, hanem először mindig az egész jelenik meg előttük, mindig az egész lebeg szemük előtt. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat mi magyarok, mert ennek a hegeli fölfogásnak a nyelvrokonság képe mellett van nálunk egy művészi megvalósulása is: Madách Imre grandiózus történelmi látomása, az 1861-ben befejezett Az ember tragédiája. A Tragédiának drámai feszültséget éppen a Teremtés és a Tagadás szembenállása ad (vö. hegeli tézis–anti-tézis). (Mint szellemtörténeti és benne az uráli összehasonlító nyelvészet magyarországi történetében jelentőséggel bíró kronológiai tényt jegyezzük meg itt, hogy ugyanebben az évben kerül Budenz József Székesfehérvárról Pestre, az Egyetemi Könyvtárba, s választják meg az MTA levelező tagjának.) Ádám a teremtett világot a luciferi tagadáson keresztül ismeri meg, s ennyiben a Tagadás a megismerés nélkülözhetetlen mozzanata:

 

Az Úr

S te Lucifer, hallgatsz, önhitten állsz,

Dicséretemre nem találsz-e szót,

Vagy nem tetszik tán, amit alkoték?

 

Lucifer

S mi tessék rajta? Hogy nehány anyag

Más-más tulajdonokkal felruházva,

Miket előbb, hogysem nyilatkozának,

Nem is sejtettél bennök, úgy lehet,

Vagy, ha igen, másítni nincs erőd,

Nehány golyóba összevissza gyúrva,

Most vonzza, űzi és taszítja egymást,

Nehány féregben öntudatra kél,

Míg minden megtelt, míg minden kihűlt,

És megmarad a semleges salak.

 

Angela Marcantonio nem nélkülözi azokat az intellektuális képességeket – elemző, áttekintő és rendszerező készség –, amelyeket az isteni teremtés attribútumaival s így a félistenekkel (~ alkotó nyelvészekkel) közös tulajdonjegyekkel szoktunk azonosítani. (Az uralisztika ma belátható egész horizontja, a Felhasznált irodalom címszó alatt található csaknem 700 cím a könyv vitathatatlanul legnagyobb értéke.) Valami azonban mégis hiányzik nála, ez pedig a megismerendő tárgy iránti jóindulat – Marcantonio munkáját az uralisztika görbe tükrének látom, amelyben az egész szakma szinte minden fontos mozzanatát fölismerni vélem, csak éppen eltorzítva, s e torzulás oka véleményem szerint éppen a Szerző intellektusát jellemző negatív attitűd. Madáchcsal folytatva:

 

Lucifer

Méltó-e ilyen aggastyánhoz e

Játék, melyen csak gyermekszív hevülhet?

Hol sárba gyúrt kis szikra mímeli

Urát, de torzalak csak, képe nem;

Végzet, szabadság egymást üldözi,

S hiányzik az összhangzó értelem –

 

Az Úr  

Csak hódolat illet meg, nem bírálat.

Lucifer

Nem adhatok mást, csak mi lényegem.

 

Nincs mit hozzátennünk a Madách elképzelte jelenethez. Bízunk benne, hogy Ádám és Éva majd eldönti, mit fogad el a Teremtésből, s hogyan egyezteti össze mindezt a Tagadással, melynek eredményeképp Angela Marcantonio antitézise is megtalálja majd helyét a jövő generáció komparatív nyelvészetet megújító szintézisében.

Végezetül egy megjegyzés. Az itt recenzeált munkának először Szerző angol nyelven írott eredeti változatát (The Uralic Language Family. Facts, Myths and Statistics. Publications of the Philological Society 35. Blackwell Publishing, Oxford UK & Boston USA, 2002. xxiii + 335 l.) olvastam, amihez képest a magyar nyelvű kiadás számos bővítményt (Köszönetnyilvánítást, Táblázatokat, Kép- és rövidítésjegyzékeket, Folyóiratok és szótárak rövidítéseit, Hangtani átírást, 5 függeléket, Tárgy- és névmutatót, valamint Előszót) tartalmaz, s ez mind a kiadvány javára válik. A magyar változat, ha lehet, egy fokozattal szenvedélyesebben utasítja el az uráli nyelvrokonságot, mint az angol. Ez és az említett bővítmények megmagyarázzák, hogy miért hosszabb egyharmaddal az angol kiadásnál a magyar. Viszont: rejtély számomra, miért öl valaki ennyi energiát egy munkába, ha meg van győződve tárgyának érdemtelen/megalapozatlan/tudománytalan voltáról.

 

JEGYZETEK

1. „Magyar tudósok (Hajdú 1972, 29–30; Győrffy 1959, 78–79.) arra gondolnak, hogy a türk törzsek e vándorló szövetsége – az on-ogur ’hét törzs’ és a Hungarian népnevek közötti lehetséges nyelvi kapcsolat okán – jelentős magyar néprészeket is tartalmazott, s azt feltételezik, hogy a hungar név az on-ogurból származik.” (63.) Az idézetben hivatkozott művek: Hajdú Péter: The origins of Hungarian. In: L. Benkő and S. Imre (eds): The Hungarian Language. Janua Linguarum. Series practica 134. Akadémiai Kiadó, Bp., – Mouton, The Hague, 1972; Györffy György: Tanulmányok a magyar állam eredetéről. A nemzetségtől a vármegyéig, a törzstől az országig. A Magyar Néprajzi Társaság Könyvtára. Akadémiai Kiadó, Bp., 1959.

2. Halasi-Kun Tibor: Some thoughts on Hungaro-Turkic affinity. In: Th. Allsen, P.B.Golden, T. Halasi-Kun, A. P. Martinez, Th. S. Noonam and U.Schamiloglu (eds): AEMAe 6:31–9. 1986–88. 31.

3. Róna-Tas András: Ethnogenese und Staatsgründung. Die türkische Komponente in der Ethnogenese des Ungartums. Studien zur Ethnogenese 2: 120–38. Rheinisch-Westphalische Akademie der Wissenschaften. Abh. 78. Westdeutscher Verlag, 1988. 134.

4. Kár, hogy Szerző nem ismeri Lotz Jánosnak a magyar népnév etimológiai vonatkozásait és a mañœi népnév összetartozását kimerítő részletességgel tárgyaló írását, ld. J. Lotz: Etymological connections of magyar ’Hungarian’. For Roman Jakobson. The Hague 1956: 677–681. Magyar fordítása: A magyar szó etimológiájának kérdéséhez. Nyelvtudományi Közlemények LXV (1963): 385–389, ill. Lotz János: Szonettkoszorú a magyar nyelvről. Gondolat, Bp., 1975. 320–325.

5. „A magyarok tisztán uráli eredete melletti társadalmi-politikai elfogultság visszavezethető Magyarországnak az Osztrák–Magyar Monarchiában (1867–1918) elfoglalt helyére, az ún. Ausgleich [Fordító úr! Mi magyarok ezt kiegyezésnek szoktuk hívni. Megj. S.P] időszakára. A Habsburgok, Ausztria uralkodó dinasztiája döntő szerepet játszott a 17. század végén abban, hogy kiűzze az ottomán türköket [Fordító úr! Mi az ottomán ’türköket’ a Hunyadiakkal, Balassi Bálinttal, Zrínyi Miklóssal együtt ’törököknek’ szoktuk emlegetni. Megj. S.P.] a magyar királyság központi területéről, melyet azok 150 évig uralmuk alatt tartottak. Ahelyett azonban, hogy Magyarország függetlenségét visszaállították volna, a Habsburgok először szoros osztrák ellenőrzést vezettek be az országban, keserű kiábrándulást okozva a magyaroknak. Később, az 1860-as években, amikor a poroszok Ausztriát fenyegették, kiegyezést indítványoztak a magyaroknak, melyet az uralkodó osztály elfogadott. Ennek eredményeként egy új állam jött létre, az Osztrák–Magyar Monarchia, melyben mind az ausztriai németek, mind a magyarok teljes szabadságot és önrendelkezést élveztek belügyeik intézésében. Ez a kiegyezés elindította a magyarok példa nélküli politikai és gazdasági fellendülését. E keretek között az új magyar elit számára politikailag kényelmetlenné és bomlasztóvá is vált a magyarok esetleges türk (vagy török) származásának említése. A beavatatlanok számára a ’türk’ és a ’török’ azonos volt: annak a birodalomnak a neve, melyre mind az osztrákok, mind a magyarok a nem túl régi múltban ellenségként tekintettek. Néhány magyar is eljutott oda, hogy a Habsburgok Balkán-, ill. Ázsia-ellenes előítéletét ossza; maguk az osztrákok pedig szívesebben származtatták a magyarokat egy alázatos, halzsírszagú néptől (Róna-Tas, 264), mint félelmetes ázsiai harcosoktól. Azok a magyarok, akik a finnugor paradigmán kívül keresték történelmi eredetük magyarázatát, nyíltan vagy hallgatólagosan egy sokkal önállóbb Magyarország iránti kívánságuknak adtak hangot. Ezért a török-türk eredetének kutatása a politikai status quo elleni tiltakozás egyik módozataként is magyarázható és értelmezhető. A történelmi és irodalmi »romantika« és a nemzeti tudat növekedésének korszakában az etnikai és nyelvi eredettel foglalkozó tudományos kutatás, csaknem elkerülhetetlenül, külső politikai megfontolások hatása alá került. Budenz és az »ugor–török háború« egy másik jelentős alakja, Hunfalvy Pál, mindketten németek voltak. Könnyű belátni, hogy ilyen körülmények között tudományos elemzéseikben politikai hatás is érződik. Látszólag ezt támasztja alá, amikor Budenz tudományos dolgozatainak sorai közt olvasunk (bár ahogy már kimutattuk, őszinte tudományos meggyőződések is kétségtelenül szerepet játszottak).” (96–97.)

6. „Az utóbbi tíz évben, a berlini fal leomlása után sok kiadvány jelent meg, melyek nyíltan visszautasítják a tankönyvi álláspontot azáltal, hogy felülvizsgálják a magyarok kapcsolatát az avarokkal, hunokkal és más népekkel, vagyis a történeti forrásokban említett türk népességekkel. Ez talán több mint véletlen.” (98.)

7. Kálmán Béla eredeti szövege fordításomban így fest: „Némi meglepetés kellett, hogy kövesse a 19. századi fölfedezést, hogy az akkor vogulnak ismert nép magát manysinak nevezte, amely elnevezés a laikus fül számára egy kissé hasonlított a magyar névre, ami a magyarok önelnevezése.” Kálmán Béla szövegének az egésze azt a történelem homályából lassan kibontakozó képet vázolja elibénk, amelyben a vogul és a magyar közti kapcsolat láthatóvá vált, s amelynek ez a „laikus fül számára” is érzékelhető mozzanata csak a teljes folyamat egyik fázisa. Ld. Kálmán Béla: The history of Ob-Ugric languages. In: The Uralic languages: description, history and foreign influences. Edited by Denis Sinor. Handbuch der Orientalistik 8: Handbook of Uralic studies 1. E. J. Brill, Leiden, 1988. 395–412.