Áprlilis 2007
Művek a purgatóriumban


  A mester kabátja (vers)
  Balázs Imre József

  Irodalom és politika
  Selyem Zsuzsa

  Szerepek és zavarok
  Boka László

  Vitázó utókor (ankét)
  

  Táguló kerekasztal
  Kántor Lajos

  Fehérnép-poszton (vers)
  Balogh Edgár

  Philosophiai mesék
  Szabédi László

  „Mindnyájan szomorúak vagyunk”
  Balogh Tamás

  Palocsay Zsigmond poémája elé
  Láng Gusztáv

  Bálint Tibor
  Nicolae Balotă

  Bogu Miloszt (Generátor – próza)
  László Szabolcs


Toll
  A varázsmesétől a mítosztalan falukutatásig
  Pozsony Ferenc


História
  Politikai emblémák a nagyszebeni Haupt-epitáfiumon
  Kovács Zsolt


Mű és világa
  Hegel, új olvasatban
  Zoltai Dénes

  Előadások (részlet)
  G. W. F. Hegel

  A széthullott világ képzete Dsida Jenő verseiben
  Bondár Anita


Téka
  Magánymitológiák (Átfogó)
  Demény Péter

  Az uralisztika görbe tükre
  Simoncsics Péter

  A velünk együtt haladó határról
  Rigán Lóránd

  A terápia felfüggesztett ideje
  Csog Szidónia

  A „mot juste” keresése
  Andorkó Júlia

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Ciklikusan gyorsuló kultúra?
  Schmidt Dániel

  Bálványok alkonya
  Balon Ruff Zsolt

  Erdélyiek a vásznon
  Nagy Katalin



  Lépcső/ház
  

  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Balogh Tamás

„Mindnyájan szomorúak vagyunk”

 

Kosztolányi Dezső két „erdélyi” dedikációja

 

Az első ajánlás az 1916-ban megjelent Tinta egyik példányában olvasható. A kötetbe Kosztolányi háborús jegyzeteit gyűjtötte össze, kis rajzokat, emlékeket, útinaplókat adott közre. Nem politizáló célzatú kötet volt, s hogy ennek látszatát is elkerülje, a külcsínt illetően is nagyon gondosan járt el. A könyv megjelenésének előkészületei közben írta – 1916. március 1-jén – Kner Imrének: „A könyv stílusa még bennem sem alakult ki teljesen, de óhajom lenne, hogy valahogy hangsúlyozzuk ki időszerű s egyben történelmi voltát: azaz legyen régies, de a maihoz is álljon közel: ezt a célt szolgálják a modern címek, melyek alatt régies magyarázó szöveg áll. A címkép, a rajzoló megválasztását teljesen önre bízom. Ízlésem szerint azonban inkább ornamentális címkép való könyvem elé, mint figurális. (És nem magyaros!)”1

A könyv egyik nemrég fellelt példányában azonban mégis egy „magyaros” ajánlás olvasható: „Erdély. Neve hallatára annakelőtte / ezeket a szókat mondtam: kék forrás, / gyöngy és rom. / Ma csak ezt: könny. / Kosztolányi Dezső / Budapest 1917.”2

Szokatlan szövegű dedikáció, valójában nem is az. Különlegességét azonban növeli, hogy nem egyedi eset. A Psyché Antikvárium 5. árverésén került kalapács alá Lord Byron Mazeppájának egy olyan példánya – Kosztolányi fordította –, amely szintén ezeket a sorokat tartalmazza: „Erdély. Neve hallatára / annakelőtte ezeket a / szókat mondtam: kék forrás, / gyöngy és rom. / Ma csak ezt: / Könny. / Kosztolányi Dezső / Budapest 1917.”3 Szó szerint megegyezik a két – zöld tintával írott – ajánlás szövege, csak a sormetszetek esnek máshová.

Ez utóbbi kötet – bár egy klasszikus költő munkájának fordítása – „nagyon hatásos és szép. Ezenkívül – most, a háborúban – időszerű is”, mint ahogy Kosztolányi írta Kner Imrének a Byron-mű kiadásának ötletéről 1916 októberében.4

A háború elnyúlása miatt időszerű volt 1917-ben is. Erdélynek azonban közvetlenül nincs köze egyikhez sem, nem témája, nem helyszíne egyiknek sem. (Leginkább még – a Kínába vetődött főszereplő megidézésével – a Regényes emberek című kis képsorozat Székely fi az arany sárkányok közt című írásának [72–73.]). Az viszont vitathatatlan, hogy a (két) költői megnyilvánulás nem minden nemzeti érzelemtől mentes.

Ráadásul legalább fél évvel a Tinta és nem tudni mennyi idővel a Mazeppa elkészülte után.

Előbbi kapcsán 1916. május 27-én Kosztolányi írta Knernek: „De kérem önt, hogy a sajtónak egyáltalán ne küldjön tiszteletpéldányokat. A budapesti sajtót értem. Nekem magamnak kell ellátnom a lapokat és a bírálókat (kik könyvemről írnak) ajánlott könyvekkel. Ez már a budapesti sajtóetikett. Épp ezért kérek erre a célra 60 példányt. Minthogy minden lapnál legalább két példányt kell elhelyezni: az egyik, a hivatalos példány a szerkesztőé, a másik azé, aki ír róla.”5

Közel egy év múlva, 1917. március 6-án a Mazeppa ügyében pedig az alábbiakat írta: „A Mazeppa-példányokat ez ideig nem juttattam el a sajtóhoz, minthogy papírhiány miatt úgysem foglalkozhattak volna vele. A napokban remélhetően enyhül ez a baj, és akkor azonnal gondoskodom róla, hogy ébren tartsam az érdeklődést.”6

Elképzelhető, hogy Kosztolányi a sajtópéldányokba írta ezt bele? Vagy elképzelhető, hogy minden kötetbe ezt írta bele? Tudomásunk szerint nem: ismerünk olyan Tinta-köteteket, melyekbe Kosztolányi „szabályos” dedikációt írt. Sőt csak olyan példányokat ismerünk, és az időszak (1916–1917) minden ismert ajánlása – e kettő kivételével – „szabályos”.

Mindkét szabálytalan ajánlás Kner-kiadványba került, akár ez is lehetne oka a szöveg egyezésének. Elképzelhető, hogy a kiadó – a kor szokásainak megfelelően – bibliofil, a költő kézjegyével ellátott példányokat is forgalomba bocsátott a gyűjtők számára. Ennek az akciónak azonban nincsen nyoma.

Az azonban biztos, hogy az ekkoriban megjelent kötetek közül ez a kettő volt – Kosztolányi szerint is – a legaktuálisabb. Viszont a Tinta és a Mazeppa között megjelent Mák szintén tartalmaz a háborúra reflektáló verseket; nem lehetetlen, hogy egyszer felbukkan majd belőle egy olyan példány, amelyben ugyanez az ajánlás olvasható. (A következő kötet, a Káin, csak a dedikációk után, 1918-ban látott napvilágot.)

Mindkét kötetbe, feltételezhetően ugyanakkor, ugyanaz az aforizmaszerű, címzett nélküli ajánlás került, amely hangulati kettősségével éppen azt a Boldog, szomorú dalt idézi, amely előttük nem régen, 1917. január 1-jén jelent meg a Nyugatban.

És mi a magyarázatuk, keletkezésük oka az egyáltalán nem szokványos szövegű dedikációknak, miért a hangulati kettősség, a múltbeli boldogság és a jelenbeli szomorúság eredője? 1916. augusztus 27-én Románia hadat üzent a Monarchiának, szeptember elején 370 ezer emberrel betörtek Erdélybe, a magyar lakosság menekülni kényszerült az ország belseje felé, és csak a viszonylag hamar érkező német sereg segítségével sikerült – október 13-ra – visszaverni és teljesen kiszorítani a románokat Erdélyből. Kosztolányi a háborús események szigorú következetességét megérezve és előre látva talán ezért írta Emil Isacnak augusztus 13-án, három nappal Románia antanthoz való csatlakozása előtt: „Vigasztalódjon, kedves Isac Emil. Mindnyájan szomorúak vagyunk. Vigasztalásunk csak az lehet, hogy mi mindig jót akartunk.”7

Elképzelhető, hogy Kosztolányi csak két olvasónak írta bele ezt az ajánlást a kötetébe? De kinek és miért? Mert esetleg találkozásukkor éppen Erdélyről beszélgettek, és Kosztolányinak a kék forrás, gyöngy és rom helyett az jutott eszébe, hogy könny?

 

Elképzelhető azonban más magyarázat is. Kosztolányit 1933. november 29-én Sényi László, a Kemény Zsigmond Társaság főtitkára Erdélybe, azon belül is Marosvásárhelyre hívta estet tartani. „Molter Károlytól úgy hallottam – írta levelében Sényi –, hogy Erdély közvetlen megismerése Magadnak is szándéka volt.”8 Kosztolányi december 5-én válaszolt rá: „Csakugyan már rég készülök Erdélybe. Úgy készülök, mint egy zarándokútra”, majd 1934. március 24-én az időpontot is pontosan megadja: „Eszerint április 8-án megtartom az estélyt Marosvásárhelyen. […] Nekem április 5-én Nagyváradon van dolgom, így 6-án, 7-én már nálatok lehetek.”9

Ezt az utat azonban megelőzte egy másik: 1934. február 17-én Temesváron, az ott akkor induló Újságíró Klub ünnepélyes megnyitásának volt díszvendége, ahol „három pompás formaművészettel, ragyogó gondolatokkal megírt élményét olvasta fel”, majd az est után az egyik szobában körülvették őt „barátai, új és régi ismerősei. Az éjfél utáni órák emelkedett hangulatában Faur Livius ipari vezérfelügyelő, Serbescu Pompil szerkesztő és Sárkány Gábor mondtak lelkes beszédeket és Kosztolányira emelték poharukat, aki franciául köszönte meg az ünneplést.”10

Ezután utazott, Sényi László meghívásának eleget téve, ismét keletre. Április 5-én „dolga volt” Nagyváradon, ahol érkezése napján interjú jelent meg vele,11 6-án vagy 7-én érkezhetett Marosvásárhelyre, ahol Molter Károly lakásán – ahová Dsida Jenő kalauzolásával érkezett – többekkel találkozott, majd 8-án a református kollégium dísztermében műveiből adott elő, s utána díszvacsorát rendeztek tiszteletére.12 9-én meglátogatta a Teleki-könyvtárat, ebédre hívták, majd vacsorára. 10-én indult tovább Kolozsvárra. 11-én Emil Isac levélben hívta operába,13 12-én pedig az Újságíró Klubban tartott előadást, a „felolvasáson, a város polgárai között, ott ült az első sorban a román polgármester, a felolvasást követő banketten egy nacionalista vezér román felköszöntőt mondott”.14 Kosztolányi 13-án utazott vissza Budapestre.

„Életemben először vagyok most Erdélyben – nyilatkozta –, hogy egy irodalmi felolvasó körút során végigjárjam a nagyobb városokat.”15 Majd két nappal később: „Nagyon nagy élmény számomra ez az erdélyi körút. Sohasem voltam még Erdélyben, s valahogyan – Isten tudja, miért – mindig úgy élt bennem, mint valami furcsa mögöttes ország.”16 Kétszer is hangsúlyozta, hogy ekkor először járt az országnak abban a részében. Így emlékszik vissza felesége is: „Még sohasem járt Erdélyben. Olyan élmény ez az utazás most a számára, mintha álmainak országát mutatták volna neki, mintha valami őshazába került volna, régi emlékek pólyázó sejtelmébe, székely nagyanya bölcsője mellé. Csupa megilletődés, áhítat, gyengédség minden iránt, amit itt lát-hall, minden ember iránt, akivel itt találkozik.”17 (Ezt az utat, Kosztolányi korábbi Erdély, illetve erdélyi szerzők iránt való érdeklődését Pomogáts Béla foglalta össze Kosztolányi Erdélyben című írásában.18)

Erdélyben Kosztolányi valóban nem járt 1934 előtt, de a „közelében” igen. És ráadásul éppen a dedikációk keltezése idején: 1917. március 18-án Nagyváradon lépett fel.

Nagyvárad nem Erdélyben fekszik (miképp Temesvár sem), hanem a Partiumban. Nagyvárad a Monarchia időszakának keleti kulturális „fővárosa”. Földrajzilag nem Erdély része, történelmileg viszont többször volt az Erdélyi Fejedelemség nyugati határvárosa. Talán ezért is, hogy a köznyelv és az egyszerűsítő (szak)irodalmi nyelv jelenleg is Erdély részeként tartja számon: ha erdélyi magyar irodalomról beszélünk, természetszerűleg beleértjük a nagyváradi, temesvári, aradi irodalmi életet is.

A Pesti Napló Napi Hírek rovatában így tudósított az estről: „.Nagyváradról jelentik: A Szigligeti Társaság vasárnap este a vármegyeház dísztermében nagy és előkelő közönség részvételével ünnepelte meg Arany János születésének százéves évfordulóját. Az estély kiemelkedő műsorszáma Kosztolányi Dezső, a Pesti Napló munkatársának előadása volt. Arany János életét Kosztolányi egészen új, különleges nézőpontból világította meg. Az elnöki megnyitót Sas Ede, a Szigligeti Társaság elnöke mondotta. Utána Dutka Ákos olvasta fel Aranyról írott szép költeményét. Gazdy Aranka, a Szigligeti Színház művésznője szavalata után Lovassy Andor nyugalmazott alispán Arany János életéről és ismeretlen sírverseiről olvasott fel érdekes részleteket. Végül Kovács Márta színművésznő énekelt Arany dalaiból. – Itt említjük meg, hogy a nagyszalontai Arany-emlékegyesület Arany János születésének századik évfordulója alkalmából művészies emlékérmet bocsát ki. Az érem megmintázásával Beck Ödön Fülöp szobrászművészt bízták meg.”19 (Kovács Márta fellépése még nem szerepelt az ünnepély beharangozásában.20) Az esten kívüli eseményekről pedig – pár nappal később megjelent tárcájában – maga Kosztolányi számolt be az olvasóknak: „A vonatom késik, és – vérbeli újságíró – a Nagyváradi Napló irodalomtörténeti nevezetességű szerkesztőségében várakozom, mint kedves váróteremben. Fehér Dezső, a szerkesztő, sok új író nevelőapja, ki tegnap leültetett előbb a fehér asztalhoz, aztán este a felolvasóasztalhoz, barátságosan leültet az íróasztalhoz is.”21

Kosztolányi Arany-rajongása ismert volt már ekkor, szinte természetes, hogy – számos publikáció mellett – szóbeli előadásra is felkérték; a Nagyváradon tartott ünnepi beszédét a Nagyváradi Napló közölte is.22 (Két könyvéről is éppen ekkoriban olvashattak kritikát a váradiak – igaz, a Kolozsvárott szerkesztett Erdélyi Szemlében; az egyik éppen a Mazeppát ismerteti.23)

Útjáról visszatérve egy (talán) ott írt beszámolót is közreadott Szeszélyes riport a villanyvárosról, az irodalomról és a huszadik századbeli hitvitázókról címmel, „Nagyvárad, 1917. március” – cím alatti – keltezéssel.24 (Az írás 2001-ben jelent meg először kötetben; a szerkesztő a kétes hitelű írások között adja, bár a cikk K. D. monogrammal szignáltan jelent meg, s a tartalmi és stilisztikai jegyek alapján is bizonyos, hogy Kosztolányi írta: Somlyó Zoltán-idézettel nyit – „Ó, város, villanyváros” –, Adyt, Juhász Gyulát, Emőd Tamást, Dutka Ákost, Bíró Lajost emlegeti, valamint dr. Ágoston Péter A zsidók útja című kötetét és az annak kapcsán kirobbant „hitvitát” ismerteti; a szerzőt a Világtól ismeri, ahol Ágoston korábbi írásainak nagy része megjelent; Kosztolányi pedig belső munkatárs volt itt, stb.) A 1917. márciusi est ismeretében pedig az is beszédes, ahogy a megújuló Nagyvárad kapcsán éppen az estet rendező társaságot emeli ki: „Várad szinte óráról órára változik. A Szigligeti Társaság, a konzervatív irodalmi egyesület, máról holnapra magába fogadta az új irodalom íróit. […] Forrong, vajúdik és él itt minden, s ez az élet rokonszenves.” A város megtartó erejét pedig azzal illusztrálja, hogy leírja, sok erdélyi menekülttel találkozott itt, „kik a bihari fővárosba futottak, nem tudtak elmenni, itt ragadtak”.

Elképzelhető, hogy Kosztolányi már előre megírt dedikált példányokat vitt magával a fővárosból Nagyváradra, Erdély-tematikájú ajánlásokkal. Elképzelhető, de nem túl valószínű.

 

Schweitzer Pál 1997-ben egy nagyon hasonló Ady-dedikációt ismertetett.25 A Vér és Arany (1907) harmadik kiadásának (1910) egy – szintén árverésen felbukkant – példányába Ady az alábbi verses dedikációt írta:

 

Én láttam a futó Erdélyt

Majdnem ájultan s tehetetlen,

Éreztem már a Rém sok iszonyát,

De sohase keservesebben:

Mintha fajtám fölött

Huzták volna a halál-harangot

S mintha én is a bünösök

Millióihoz tartoztam volna.

1917 március

                           Ady Endre

 

A dedikációk szinte mindenben rokonok. A tematikán és hangvételen túl közös bennük a keltezés dátuma és az ajánlás címzettjének hiánya. Bár nem tudni, ki volt a kötet tulajdonosa (a dedikáció címzettje), Schweitzer Pál szerint olyan valaki, „aki, erdélyi lévén, mintegy öt hónappal korábban ugyanazokat élte át és tapasztalta”, mint Ady.

E kijelentést azonban elbizonytalanítja, hogy a keltezésben nem szerepel helymegjelölés (ellentétben a Kosztolányi-dedikációval). Nem lehet tudni pontosan, Ady hol írta a verset a könyvbe: 1917. január 6-tól március elejéig Budapesten volt; 2-án még Pestről írt Thein Zoltánnak, ezután első Csucsán keltezett levelét 8-án írja, éppen Fehér Dezsőnek; igaz, azzal a megjegyzéssel: „öt nap óta vagyunk itthon” –  tehát 3-án vagy 4-én indulhattak vissza.26 Így azonban, a hónap első napjaiban lehetősége volt nem Erdélyben, hanem a fővárosban dedikálni a könyvet. Ráadásul ha van a kötetnek címzettje, ha Ady valakinek adta volna, akkor – gyakorlatához híven – odaírja az ajándékozott nevét. Így azonban inkább bárkinek szól.

Mindenesetre az tény, hogy ez a dedikáció is hónapokkal a román betörés után került a könyvbe. Schweitzer Pálnak feltehetően igaza van, amikor ennek okát abban látja, hogy Adynak a román megszállás hetei alatt „olyan mélységes döbbenetben volt része, hogy annak emlékétől soha többé nem volt képes szabadulni”. Ez nyilván Kosztolányira is igaz lehetett. Még 1931 végén is felemlegette – egy levelében – emlékeit erről, éppen Ady és Isac Emil kapcsán: „arra a párbeszédre, mely Isac Emil, Ady és köztem folyt volna le, nem emlékszem. De tudom, mi gyakran beszélgettünk Erdély sorsáról, mégpedig komolyan, tragikus előérzettel, nem úgy, mint akkor legtöbben. […] Isac Emil a román megszállás lehetőségét emlegette előttem. […] Kétkedtem, hogy ő maga is komolyan hinne benne, de – emlékszem – utána megdöbbentem. Ma is a döbbenetet érzem, ha erről a régi, de nem elhalványodott emlékemről számot adok önnek.”27

 

A Pesti Napló egy másik híre nyújthat magyarázatot a dedikációkra. Éppen ugyanekkor, Kosztolányi nagyváradi előadása előtt egy nappal érdekes beszámoló jelent meg a Napi Hírek rovatban: A román betörés által sújtott erdélyi lakosság fölsegítésére az »Irodalom Erdélyért« bizottság április 10-én könyvsorsolást rendez. A mozgalom vezetői, gróf Teleki Sándorné, Tormay Cecile és Szász Zsomborné, a szerzők autogramjával ellátott könyveket sorsolnak ki; egy sorsjegy ára öt korona. Schnitzler Artúr ezt írta Egy ifjú Medardus című könyvébe: »Az erdélyi menekültek javára.« Lagerlöf Zelma ezt írta: »A nagy mesterművet, a jó államot férfiak fogják megalkotni, ha az asszonyokat segítőtársakul fogadják.« Aage Madelung ajánlása: »A kék szemű vitéz székelyeknek, akik ezer éve védelmezik Erdély véres kapuját.« Gróf Andrássy Gyula Kinek bűne a háború? című könyvébe ezt írta: »Bárcsak azt kutatnók, kinek érdeme a jó béke.« Rákosi Jenő ezt írta: »Hazafias vágyak élesztik a jobb jövő reményeit.« Herczeg Ferenc ezt írta egyik könyvébe: »A fronton az ér legtöbbet, aki több emberéletet tud kioltani, itthon pedig az, aki a legtöbb könnyet tudja felszárítani.«”28

Nem nehéz felismerni a hasonlóságot az idézett ajánlások és a két Kosztolányi-dedikáció között. Erdély-tematikájúak, aforizmaszerűk, s talán kimondható: patetikusak, modorosak is. Érdekes lenne tudni, kik voltak a segítőkész szerencsés nyertesek, kikhez kerültek a kötetek. De ez, ma már, szinte kideríthetetlen. Azt viszont tudjuk – bár nem minden részletet ismerünk –, hogy az aukció miképp zajlott. Erről szintén a Pesti Napló Napi Hírek rovatában olvashatunk, a stiláris jegyek alapján vélhetően maga Kosztolányi tudósításában: „A Ritz Szálló termeiben ma délután kínos és sajnálatraméltó kudarc ért egy nemes célú és jobb sorsra érdemes jótékonysági akciót. Gazdagok és mágnások – mint e háború folyamán már annyiszor – ismét megbuktatták a jótékonyságot, amely a mai Pro Transsylvania délutánon pirulva menekült a Ritz parfümös, elegáns termeiből. Az Irodalom Erdélyért című akció, a Pro Transsylvania égisze alatt, felolvasással egybekötött hangversenyt rendezett, de nem annyira ettől, mint három értékes és érdekes tárgy aukciójától remélte a fényes anyagi sikert. Két könyv volt ez, az egyik Hindenburg, a másik József főherceg aláírásával dedikálva, a harmadik Liszt Ferencnek, a halhatatlan emlékű zeneművésznek egy négyoldalas eredeti levele. A délutánt Herczeg Ferencnek, a kiváló írónak Erdélyről szóló, gyönyörű és nagy sikerű felolvasása vezette be, azután jött az árverés. Hindenburg könyve – szólt a kikiáltó –, ötszáz korona. Néma csend. Ötszáz korona másodszor – hangzott, a kikiáltóról a víz csurgott. Istenem, ez a szégyen, sok ezreket reméltek kapni a könyvért. Senki se mozdult. Végre is a könyvet nagy nehezen hétszáz koronáért eladták. Következett József főherceg könyve, kikiáltási ár ötszáz korona. Egy ideig újra az előbbi jelenet, végre győzött a hazafias felbuzdulás – pláne családjával ott volt a szeretett magyar főherceg –, és a könyvért mégiscsak megadott valaki ezerszáz koronát. Már a Liszt-ereklyével nehezebben ment a dolog, száz koronáért bocsátották áruba. József főherceg kétszázért megvette. S hogy a krónika teljes legyen, Medgyaszay Vilma egyszerűen nem jött el, helyette Tarnay zongorázott és énekelt. A Pro Transsylvania mai délutánján részt vevők nem a jótékonyságukkal, hanem az ékszereikkel tüntettek.”29

Elképzelhető, hogy Kosztolányi, miután megtartotta nagyváradi előadását, s az erdélyi menekültekkel való találkozás (s így az Erdélyről való közvetett tapasztalatszerzés) után visszajött, ottani „tapasztalatait” a sorsolásig (április 10.) aforizmává tömörítette, s legutóbb megjelent két könyvének egy-egy példányába beleírta – ezáltal támogatva az erdélyi lakosságot. De lehet, hogy a hírt az elsők között olvasva (hiszen ott dolgozott), még az utazás előtt csatlakozott a kezdeményezéshez. Talán többen tettek így.

Nem lehetetlen, hogy Ady is, akinek idézett verse bár több ponton kapcsolódik a költői életműhöz – szóhasználat és motívum szinten is, mint ahogy Schweitzer Pál rávilágított –, de a nyolc sort lehet akár épp a sorba illő alkalmi versként is értelmezni: Erdély tematikájú, aforizmaszerű, emelt hangvételű. Vélhetően éppen ezért dedikálta közvetlenül az indulás előtti napokban – mert részese akart lenni a segítő vállalkozásnak.

Kosztolányi és Ady dedikációja talán éppen erre az akcióra született, talán egy hasonlóra. Lehet, hogy csak kimaradtak a felsorolásból.

 

JEGYZETEK

1. Kosztolányi Dezső: Levelek – Naplók. Osiris Kiadó, Bp., 1996. 353. Szerk. Réz Pál. (A továbbiakban: KDL)

2. Őrzi SZTE JGYTFK Magyar Irodalom Tanszék; Bene Kálmán hívta fel rá figyelmem. A kötetben a főiskolai pecséten túl még egy „Szépirodalmi kölcsönkönyvtár, Makó, Úri u.” feliratú pecsét, illetve Gruber Leó ex librise.

3. A dedikáció fotómásolata megtalálható az aukciós katalógus 6. lapján, illetve a http://www.axioart.com/ index.php? action=show_live&item_id=116860# címen.

4. KDL 387.

5. KDL 370–371.

6. KDL 399.

7. KDL 382.

8. Közli Bustya Endre: Adatok Kosztolányi marosvásárhelyi előadó útjához (Levelek, sajtónyilatkozatok). ItK, 1967. 478–481.

9. Bustya: i. m., ill. KDL 696. és KDL 703.

10. Franyó Zoltán beszámolóját (Aradi Közlöny, 1934. febr. 21.) közli Ficzay Dénes: Adalék Kosztolányi Dezső életrajzához. A költő Temesvárott. Jelenkor, 1964. 855–856.

11. Kunda Andor: Kosztolányi erdélyi útja előtt újra aktuális lett egy betemetett kérdés: Az Ady-revízió. Beszélgetés Kosztolányi Dezsővel. Nagyváradi Napló, 1934. ápr. 5. 3.

12. A részletes programot lásd Bustya: i. m.

13. Rába György: Emil Isac levelei Babits Mihályhoz és Kosztolányi Dezsőhöz. ItK, 1959. 332–335.

14. Fenyves Ferenc: A tűznek nem szabad és nem is lehet kialudni. In: Uő: Mégegyszer elmondom… Szabadka, 1938. 176–178. (Szerk. Szegedi Emil)

15. Marosvidék, 1934. ápr. 11. – Idézi Bustya: i. m.

16. Erdélyi Lapok, 1934. ápr. 13. – Idézi Bustya: i. m.

17. Kosztolányi Dezsőné: Kosztolányi Dezső. Holnap Kiadó, Bp., 1990. 263.

18. Pomogáts Béla: Kosztolányi Erdélyben. Látó, 2002. 7. 98–96. – A cikk a kolozsvári estet április 17-re datálja, ami már csak azért sem lehet, mert Kosztolányi április 15-én már Budapestről írt levelet (KDL 704.) – találkozásuk örömén – Emil Isacnak; az elírás oka vélhetően egyszerű sajtóhiba.

19. A Szigligeti Társaság Arany-ünnepe. PN, 1917. márc. 21. 9.

20. Arany emlékünnep. PN, 1917. márc. 14. 8.

21. Kosztolányi Dezső: Orosz köztársaság. PN, 1917. márc. 20. In: Uő: Füst. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1970. 386–387. Szerk. Réz Pál.

22. Kosztolányi Dezső: Arany estéje. PN, 1917. febr. 18.; Arany, a vidéki. Délmagyarország, 1917. márc. 4.; János király. Arany-estély. PN, 1917. márc. 16.; Szentivánéji álom (Arany-estély.) PN, 1917. márc. 17.; Hamlet (Arany-estély) PN, 1917. márc. 18., és valószínűsíthetően ő írta a Pesti Napló 1917. március 2-án, névaláírás nélkül megjelent vezércikkét (Arany), illetve: Kosztolányi Dezső előadása. NN, 1917. márc. 25. In: K. D.: Látjátok feleim. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1976. 140–145. Szerk. Réz Pál.

23. Hevesy Iván : Mazeppa. ErdSz, 1917. márc. 18. 86., ill. Kázmér Ernő: Kosztolányi Dezső: Mák. ErdSz, 1917. márc. 25. 98.

24. Kosztolányi Dezső: Szeszélyes riport a villanyvárosról, az irodalomról és a huszadik századbeli hitvitázókról. Arcok és Álarcok, 1917. márc. 29. In: Uő.: Gyémántgöröngyök. Magyar Könyvklub, Bp., 2001. 170–173. (Szerk. Urbán László) – Az Arcok és Álarcok 1917. márc. 15-én indult „Heti újság” volt, Fráter Aladár és Bojár István szerkesztette Budapesten; Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes is rendszeres szerzője volt. – Kosztolányi írása a lap harmadik, Kosztolányi harminckettedik születésnapján megjelenő számában látott nap-
világot.

25. Schweitzer Pál: Ismeretlen Ady-vers az erdélyi román betörésről. Élet és Irodalom, 1997. nov. 28. 8.

26. Ady Endre levelei. Bp., 1983. 3. kötet 181. Szerk. Belia György. Lásd az 1331–1332. sz. leveleket.

27. KDL 637.

28. Irodalom Erdélyért. PN, 1917. márc. 17. 8.

29. Ez is jótékonyság. PN, 1917. ápr. 11. 8.