Március 2007
Női szerepek


  Eurüdiké a veremben; Orpheusz viszontlátja Eurüdikét (versek)
  Boda Edit

  A nemek közti különbség: biológiai vagy szociálisan tanult?
  Ferenczi Enikő

  A Nyugat nőiesedése
  Aurel Codoban

  A másik és a másság a feminista diskurzusban
  Hübel Szilvia

  Női társadalmi szerepek a kommunista propagandában
  Györffy Gábor

  Nemem méltóságát a teremtőtől kaptam...
  Petrőczi Éva

  Arcunkat...; Ámde a látás; Egy mondat a Peer Gyntből; A tükörtojás-tekintetű zongorista…(versek)
  Petrőczi Éva

  A veszélyesen gyenge nő
  Zamfir Korinna

  Nemi különbségek a kommunikációban
  Becky Michele Mulvaney

  Faldal; Falakon túl; A falfehér most meghalad; Fal megint (Generátor – versek)
  Szalma Réka

  Hidegháborús média Dublinban (Európai Napló)
  Balázs Imre József


Toll
  Anyaként aggódni és alkotni
  Antal Ildikó

  Segítő részvét
  Csekéné Kolcsár Irén


História
  A 18. századi bécsi politika erdélyi megnyilvánulási formái (II)
  Kovács Kiss Gyöngy


Világablak
  Generációk, nők, férfiak
  Fejes Ildikó


Mű és világa
  Feminizmus és feminizmuskritika Elfriede Jelinek drámai szövegeiben
  Kordics Noémi

  A metafizika és az angyalok
  Balon Ruff Zsolt

  Fekete és fehér között
  Musca Szabolcs


Közelkép
  Nőkép egy kommunista nőlapban
  Sütő–Egeressy Zsuzsa


Téka
  Vadászat angolokra
  Bogdán László

  Európai női teológusok évkönyve
  Bereczki Szilvia

  A Kárpát-medence régiói
  Ráduly Zoltán

  „Örülünk a szavakon keresztül a világnak”
  Zsigmond Adél

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Sikeres politikusnék
  Kántor Erzsébet

  Voltaire, vigyázz!
  R. L.

  Felelős kommunikáció
  B. M.



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Zsigmond Adél

„Örülünk a szavakon keresztül a világnak”

 

Halmosi Sándor: Annapurna déli lejtőin

 

Halmosi Sándor Annapurna déli lejtőin című kötete sorban az ötödik. A 2001-ben megjelent A démonokkal flancoló című debütkötet után szerzőnk 2004-ig évente jelentet meg egy-egy kötetet (a 2002-es Napleány voltál, a 2003-as Babérliget és a 2004-es Mely a Salamoné című kötetekről van szó). Az Annapurna déli lejtőin az utóbbi két év termését gyűjti össze és alakítja kötetté. A kötet nem a ciklusokba rendezés által szerveződik egységes egésszé, szervező elve Halmosi elmondása szerint (2006. okt. 16-ai, Demény Péterrel közös felolvasás, Kolozsvár) a kronológia, tehát a szövegeket abban a sorrendben olvashatjuk, ahogy azok megszülettek.

(„versek” vs. „folyó beszéd”)

Nem véletlenül éltünk fentebb a kötet darabjainak szövegekként való megnevezésével, hiszen Halmosi kötetei olvastán nem kerülhetjük ki a kérdést: mi tesz egy szöveget verssé, és hol vannak a vers és a próza határai (ha vannak ilyenek)? Hermeneutikai közhely, amely azonban könnyen belátható, hogy kérdésünket az olvasó viszonyulási módja dönti el, s ebből a megállapításból egyenesen következik, hogy bármely szöveg olvasható versként.1 Nem érhetjük be tehát a fogalomtárak gyakran leegyszerűsítő meghatározásaival, miszerint a vers nem mesélhető el prózában, azaz nem redukálható le valamilyen tartalmi vázra, viszont gondolatokat, érzéseket közvetít (ez így még igaz is), illetve formai szempontból kötött a prózához képest, hiszen egy hasonló definíciót érvényesítve nem tudnánk mit kezdeni a prózaversekkel, illetve a verses epikával. Innen nézve a problémát oda jutunk vissza, ahonnan kiindultunk, és Páll Zitával kell egyetértenünk, aki szerint „A versnek mint olyannak nincs olyan érvényes definíciója, mely túl tudna menni a formai ismérveken […], [tehát] a vers az, amit annak vélünk/érzünk, avagy amit a kánon annak tart.”2

Halmosi köteteit szemlélve azt látjuk, hogy első és második kötetének darabjai formailag (de képi világukban is) nagyon eltérőek: első kötetének hosz-szabb lélegzetű verseit felváltják a második kötet rövidebb, haikuszerű versei, míg a harmadik kötettől kezdődően a kettő egyfajta keveredését kapjuk, azaz prózaszerű szövegek, prózaversek váltakoznak rövid versekkel. A prózaszerű szövegek és versek váltakozása természetszerűleg ritmusváltásokat is eredményez a köteten belül, az Annapurna kötetben így a meditatív ritmusú szövegek váltakoznak a rövidebb versek hirtelen képfelvillanásaival. Az olvasás ritmusát ezenkívül még a címek kezdősorokba való áthajlásai is befolyásolják: „ÉN ADDIG KISZALADOK bűnbocsátó cédulát venni / javítok a Tízparancsolaton” , „A VIRÁG SEM TUDJA saját nevét, és jól van ez így”. A kötet néhány más darabja szintén megengedi, hogy a címet és a versszöveget egy szövegtestként olvassuk, viszont fenntartja azt a lehetőséget is, hogy a cím után némi szünet álljon be az olvasásban és az értelmezésben. Azt pedig, hogy ezek a szövegek nyitottak a többféle jelentésképzésre, megerősíti az írásjelek, illetve a nagy kezdőbetűk hiánya is. („AMIKOR NYÁRON délután öt és hat között / átfúj az elsötétített szobán a szél […]”, „DÉLUTÁNI SÉTÁMON nézd, ezt az almát találtam a földön […]”).

 

(szeretők könyve)

Tematikusan a kötet darabjait az alcím (Szeretők könyve) tartja egy mederben, fűzi össze. Míg a második, Napleány voltál című kötet középpontjában egy kapcsolat vége és a végleges lezárásra tett kísérlet, illetve ezen kísérlet kudarca áll, addig az Annapurna kötet darabjaiban a szerelmi kapcsolat különböző műfajú szövegekben, beszédmódokban tűnik fel, s ezen szövegek egy kapcsolat más-más aspektusát villantják fel.

A kötet versvidékét többnyire az Én kapcsolatainak emlékfoszlányai lakják be, és helyet kap itt egy kapcsolat születésének emléke éppúgy, mint kiteljesedése és vége. A hiány megélése azonban hol tragikus, hol ironikus-játékos felhangot kap: „hogy nem vagy itt, / olyan való ez, mint angyal szárnyán az arany” (Lelkigyakorlatok), „biztosan / nem szeret / nem ír / mert ő már nagymenő / nagy Nő / nagy Ő / titkárnő / docens / bölcs ész” (felmenő lament).

„Gondolati, ha innen villantom; emlékközeg, ha amonnét” – írja Tandori Dezső a Babérliget című kötet ajánló soraiban, és ez a meglátás éppígy érvényes az Annapurna kötetre is. Ha pedig emlékközeg, akkor nyilvánvalóan felmerül az idő megélésének, megélhetőségének problémája.

 

(ideje van mindennek… hollóidő, fűidő, felezőidő)

Halmosi költészete az „Ideje van mindennek” biblikus – ha úgy tetszik – jelszava hatása alatt áll. A Napleány voltál című kötet mottószerű kezdőverse így indul: „Ideje van / Mindennek / Bűnnek / Mának / Ideje / A másvilágnak.” Ebben a kötetben a fenti sorok nyilvánvalóan azt exponálják, hogy minden kapcsolatnak megvan a maga kifutási ideje, és ha valami véget ér, akkor ideje van a feledésnek, a lezárásnak is. A Babérliget című kötet És még ez is kezdetű verse hozzáteszi: „Mert a csendnek is / idő kell. És az áradásnak.” „Ideje van mindennek / és helye van mindennek” – ezt olvassuk a Babérliget és a Mely a Salamoné című kötetek egy-egy szövegében (Régen elvágyódtam innen, illetve Pamplona). Ezen két sor érdekessége, hogy mindkét kötetnek a felezőpontján helyezkedik el (felezőidő). Tér és idő tehát hangsúlyosan összekapcsolódik ebben a nyelvi megoldásban, azonban a kettő egymásra utaltsága az Annapurna kötetben teljesedik ki, ahol ezt olvashatjuk a kötet mintegy előolvasataként működő Szeretőkódexben: „Ha tere van, ideje is van mindennek.” Az idézett mondat az Annapurna kötetben (és egyáltalán Halmosi költészetében) előhívja ezen megnyilatkozás többféle értelmezési lehetőségét. Egyrészt nyilvánvaló a kijelentés filozofikus vetülete, miszerint az idő a térrel együtt az anyag létezésének alapformája, a jelenségek, folyamatok egymásutániságát kifejező dimenziója. Viszont „A szeretőnek nincs tere és ideje” – olvassuk ugyanott. Ha a tér azon jelentését vesszük figyelembe, miszerint tér az, ami üresen maradt hely, hézag, rés, akkor azt mondhatnánk, ha a szeretőnek nincs tere, akkor mindent betölt. Ha ideje sincs, akkor lehet időtlen, de jelentheti ez azt is, hogy nincs ideje valamire, például arra, hogy szerető lehessen. És itt már vissza is kanyarodtunk filozofikus kiindulópontunkhoz, amelynek segítségével az mondható el, hogy ha a szeretőnek nincs tere és ideje, akkor matériája sincs, azaz nem az anyagi világban létezik. Akkor viszont hol? – kérdezhetnénk. „Minden más az övé” – tehát mindenhol, ami nem az anyagi világot jelenti. Ezt a megállapítást viszont rögtön fölül is írja a Szeretőkódex következő bekezdése: „A szerető egy kicsit mindig nevetséges. Piros lócán ül, ami billeg. Krumplit hámoz, közben a hexaméterek. A fehérvári hadi útra megy.”

A fenti fejtegetésben az „Ideje van mindennek” nyelvi leleményként való olvasása mellett egyúttal a Szeretőkódex beszédmódját is megpróbáltuk leírni, amire tehát az jellemző, hogy a filozofikus, gondolati, általános sík keveredik a konkrét, személyes emlékrögökkel, ugyanakkor az egymásnak ellentmondani látszó kijelentések nem törlik egymást, és nem veszítenek érvényességükből: „A szerető szeret. A szeretőt gyűlölik. […] A szeretőt szeretik. A szerető gyűlöl.”3

„És eljön az idő, és minden a helyére kerül. Ilyenkor kezdi az ember tudni a dolgok nevét, a növények illatát, a levelek formáit” – így indul a Szeretőkódex. Ha mindennek ideje van, akkor nem lepődünk meg a hollóidő,4 fűidő szóösszetételeken sem. Látjuk, e két összetételre is az jellemző, hogy bennük egy anyagi, konkrét és egy elvont fogalom kerül egymás mellé, de így együtt egy harmadik dolgot jelent e két szó. A hollóidő és fűidő tehát egy névtelen dolgot ruház fel névvel, azaz katakrézis. Ha megnézzük a két szó kontextusát, azt láthatjuk, hogy mind a fűidő, mind a hollóidő valamiféle térként koncipiálódik: „láttalak / menni fűidőbe / meleg sárgába / kerek kékbe” (A Dunáról), „és otthagynak az árokparton, / lapik és csalánok között, / a hollóidőben, / a burjánosban” (Nem érzem már).

Tehát „HA TERE VAN ideje is van mindennek, / és akkor mennyi / lehetőség, mennyi kapu” (Ha tere van).

Halmosi új kötetében ráismerünk a Halmosi-világra, hiszen az Annapurna déli lejtőin egyfajta személyes mitológia folytatása, amely összegzi mindazokat a költői eljárásokat, beszédmódokat és témákat, amiket szerzőnktől már megszokhattunk. Mert „bizony-bizony / mondom néktek, boldogok a nyelvi merészek, mert / övék a garat oksága” (II. esztrád; A démonokkal flancoló című kötetben), ugyanakkor Halmosi költészete „Férfiírás, mely puhán is, porosan is lemegy a torkon.” (A titkos kontextus, ami voltam, a legenda, ami nem leszek; az  Annapurna déli lejtőin című kötetben)

 

JEGYZETEK

1. És itt rögtön Esterházy Péter azon mondata jut eszembe, amelyet a Hahn-Hahn grófnő pillantása című regényének kapcsán ír azonos című esszéjében: „A Duna egyedül nincsen, csak azzal együtt, aki szemléli.” (Esterházy Péter: Hahn-Hahn grófnő pillantása. Mexikói házi feladat. In uő: A halacska csodálatos élete. Magvető, Bp., 1991. 248.)

2. Páll Zita: Milyen fej varródhat az ex-macska nyakához? Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár – Fiatal Írók Szövetsége, Bp., 2003. 88.

3. Esterházy Péter Egy nő című regényének refrénje hasonló a fentiekhez: „Van egy nő. Szeret.” „Van egy nő. Gyűlöl.” „Van egy nő. Szeret, nagyon szeret.” „Van egy nő. Satöbbi.” Halmosi és Esterházy szeret-gyűlöl mondataiban az a közös, hogy nem feltételeznek egy személyt, aki a konkrét címzettje lenne a szeretetnek, illetve a gyűlöletnek. A különbség pedig abban ragadható meg, hogy Halmosinál a szeretőre is irányul gyűlölet, ill. szeretés, ebben az esetben viszont az alany nem meghatározott. Esterházynál viszont a szerető (vagy gyűlölő) alakja egy nőben (akármilyen nőben) válik specifikusabbá, míg Halmosinál a szerető figurája nem kap nemi jelleget. (Halmosi kötetének egy másik szövege, a Kétrét lament viszont expliciten is az Egy nőhöz utalja az olvasót: „[…] De arra jön majd egy megváltó, egy madár. / Könnyű léptekkel, vizen. Hullámokból és / részecskékből összerakja az ember jövőjét. / Felolvas az Egy nőből. Apjáról mesél. / Mária Teréziáról.”)

4. Ez az összetétel Szilágyi István egyik regénycímét juttathatja eszünkbe: a Hollóidőt, de ezt az asszociációt ezennel csak jelzésként említjük, mivel nem célunk a regény és Halmosi hollóidőjének összevetése.