Március 2007
Női szerepek


  Eurüdiké a veremben; Orpheusz viszontlátja Eurüdikét (versek)
  Boda Edit

  A nemek közti különbség: biológiai vagy szociálisan tanult?
  Ferenczi Enikő

  A Nyugat nőiesedése
  Aurel Codoban

  A másik és a másság a feminista diskurzusban
  Hübel Szilvia

  Női társadalmi szerepek a kommunista propagandában
  Györffy Gábor

  Nemem méltóságát a teremtőtől kaptam...
  Petrőczi Éva

  Arcunkat...; Ámde a látás; Egy mondat a Peer Gyntből; A tükörtojás-tekintetű zongorista…(versek)
  Petrőczi Éva

  A veszélyesen gyenge nő
  Zamfir Korinna

  Nemi különbségek a kommunikációban
  Becky Michele Mulvaney

  Faldal; Falakon túl; A falfehér most meghalad; Fal megint (Generátor – versek)
  Szalma Réka

  Hidegháborús média Dublinban (Európai Napló)
  Balázs Imre József


Toll
  Anyaként aggódni és alkotni
  Antal Ildikó

  Segítő részvét
  Csekéné Kolcsár Irén


História
  A 18. századi bécsi politika erdélyi megnyilvánulási formái (II)
  Kovács Kiss Gyöngy


Világablak
  Generációk, nők, férfiak
  Fejes Ildikó


Mű és világa
  Feminizmus és feminizmuskritika Elfriede Jelinek drámai szövegeiben
  Kordics Noémi

  A metafizika és az angyalok
  Balon Ruff Zsolt

  Fekete és fehér között
  Musca Szabolcs


Közelkép
  Nőkép egy kommunista nőlapban
  Sütő–Egeressy Zsuzsa


Téka
  Vadászat angolokra
  Bogdán László

  Európai női teológusok évkönyve
  Bereczki Szilvia

  A Kárpát-medence régiói
  Ráduly Zoltán

  „Örülünk a szavakon keresztül a világnak”
  Zsigmond Adél

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Sikeres politikusnék
  Kántor Erzsébet

  Voltaire, vigyázz!
  R. L.

  Felelős kommunikáció
  B. M.



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Bogdán László

Vadászat angolokra

 

Csaplár Vilmos Vadászat angolokra című forgatókönyve a Lettre Internationale 30-as, 1998. őszi számában jelent meg, s nagyívűbb, feszesebb, izgalmasabb, színesebb és célratörőbb, mint a végül belőle hosszú évek után mégiscsak elkészülő, hasonló című film, hiszen a rendező, Bagó Bertalan (talán a szűkös anyagi lehetőségek miatt?) sokat egyszerűsített a forgatókönyvön. Így is szép, kosztümös film született, néhány kiváló alakítással (különösen Cserhalmi György Tarnai grófja emlékezete), szépek, korhűek a pénztelenség ellenére a kosztümök is (a jelmeztervező Szakács Györgyi korismeretét, ízlését dicsérik!) s Máthé Tibor pasztellszínű „elvarázsolt” képei is. (A 2005-ös magyar filmszemlén nem véletlenül nyert operatőri díjat.) Maga a szerző, úgy tűnik, valamiért már a saját forgatókönyvével sem volt maradéktalanul elégedett, joggal érezhette, hogy több van a témában, ezért nagy sikerű, azóta több kiadásban megjelenő Kádár-könyve után Vadregény címmel* újra, ezúttal regényben is megírta a kavargó reformkori történetet. Még a forgatókönyv megjelenése után, ugyancsak a Lettre-ben (32. szám, 1999 tavasz), egy történelmi regényről Darvasi Lászlóval, Láng Zsolttal és Lengyel Péterrel folyatott beszélgetése során így fogalmazott: „Miért pont ez az időszak, 1839 ősze? Valaki hozott egy szikrát, a forgatókönyv angol hőse valóságos személy, élt Magyarországon, Pozsonyban. De hogy ki hogyan és miért nyúl a történelemhez egy regényben vagy filmben, annak különböző motívumai vannak. Egy filmnél nem olyan szabad az ember, mint egy regényben, mert a sor végén csörög a pénztárgép.”

Ez világos beszéd, nem kíván kommentárt, különösen ha összehasonlítjuk a forgatókönyvet a filmmel, majd a regénnyel, melyben a szerző most már „szabadon” alakíthatta kalandos szerelmi történetét.

Mert a Vadregény tragikus és ironikus árnyalatokat sem nélkülöző szerelmi történet, hőse egy Adam Whitewell nevű angol gróf, mérnök, világutazó, föltaláló, sebzett lelkű ember öngyilkos „bolond” feleségét felejtendő mászkál a világban, összebarátkozik Idrányi Kálmánnal, a gyufa magyar feltalálójával (akit találmánya értékesítése már nem érdekel, hiába korholja és gúnyolja a realista angol, úgyszólván ingyen kótyavetyéli el, s sejthetően mások gazdagodnak meg belőle), és Pozsonyba jön, hogy valamiképpen részt vállalva a magyar gazdasági fejlődésben, hasznosíthassa leveleiben Barbarának nevezett találmányát, egy robbanószert. De előzőleg, a trieszti postakocsiállomáson várakozva egy másik kocsiban megpillant egy nőt (róla nevezi el találmányát, de konspirál, s így lesz Annából Barbara), első látásra szerelmes lesz belé, lerajzolja, és megszállottan követi. Kiderül, hogy a nő lengyel (van tehát az elsődlegesen magyar reformkori történetben egy nem elhanyagolható, fontos és tragikus lengyel szál is), és egy konzervatív magyar gróf, Tarnai Samu felesége. Idrányi vezeti be az angolt a pozsonyi társaságba is. Whitewell ráadásul leveleket is irkál, hol papírra, hol csak a fejében gondolva el, tolókocsiba kényszerített bácsikájának Angliába, amiért a rá felfigyelő titkosszolgálat az angol miniszterelnök ügynökének tekintve tartja megfigyelés alatt. Úgy vélik, a tolókocsis nagybácsi nem is létezik, a feltaláló – kém! Útját nem mozgásképtelen, de a világ dolgai iránt érdeklődő nagybátyja, hanem maga az angol miniszterelnök – Stobb titkosszolgálati főtanácsos szerint az 1-es számú, már-már sátáni erőkkel felruházott Palmerston finanszírozza…

Whitewell eleve sejti – mivel nincs megverve a gyengeelméjűek optimizmusával –, hogy leveleit mások is olvassák, a titkosszolgálat mindenütt szimatoló ügynökei. A titkosszolgálatoknak a Vadregényben is fontos szerep jut, akárcsak az Igazságos Kádár Jánosban Kádár szupertitkos információs rendszerének, de míg a Kádár-könyvben Kádár legendás központi szerepe azon alapul, hogy különböző szinteken beavat ugyan embereket, ügynököket, de van egy legeslegbelső szint, amibe senkit, s ezért Csaplár szerint „mindenki eszén túljár”, a Habsburgok kémhálózata élén (noha csúcsán a gyanakvó angol magát a császárt, Ferdinándot sejti, néha vele folytat önironikus és szarkasztikus beszélgetéseket) csak egy buzgó s minden bokorban, összejövetelen, bálon, vadászaton és parlamenti ülésen kémeket szimatoló, Stomm nevű titkos főtanácsos áll, aki végül saját, mindent túlbonyolító öntevékeny képzelete csapdájába esve lepleződik le. Szerepe van ebben persze kretén és eszelős, mindent főnökükhöz hasonlóan fatálisan túlbonyolító és összekavaró ügynökeinek is (Csaplár maró gúnnyal ábrázolja a minden időben ugyanolyan, soha nem változó, gyanakodó és ostobán agyafúrt titkosügynököket! A tegnapi, mai, holnapi világ magukat felelősnek tartó, de lényegében felelőtlen ügyintézőit.) Stomm ugyan végleg kitűnik a képből, igaz viszont, hogy a regény sejteti: a másik angol szereplő, az útikönyvírónő Magyarországról szóló könyve mégiscsak az ő segítségével jelenik meg, ő juttatja Pardoe kisasszonyt a megfelelő és természetesen titkos információkhoz.

Pardoe kisasszony szerepeltetése a regényben telitalálat. Anyjával utazgat a világban, és ír, ír, ír; egyik egzotikus helyről a másikra megy, Pozsonyban például azért tűnik fel, hogy megfigyelje a magyarokat, különben ide Törökországból érkezik, ahol még a szultán háremébe is bejutott. Stb. Szemével is látjuk tehát a reformkori forgatagot. Egy magát mindentudónak képzelő, fölényes angol hölgy nézi a kabaréba vagy rémregénybe illő vadmagyar nemes-urakat, akik a hölgyek arcába fújják a pipafüstöt, lovaglóostorukat is magukkal viszik a parlamenti terembe, s miközben Cicerót idézgetik, nagyokat csapnak vele a levegőbe. „Mellesleg akkoriban – nem Londonban, hanem magyarhonban – az a pletyka is szárnyra kelt, hogy maga Stomm főtanácsos játszotta a kisasszony kezére a jegyzőkönyv egy másolatát – írja Csaplár. – Miért tette volna? Sokkal valószínűbb, hogy a suttogó propaganda – tekintetbe véve a kisasszony és Stomm zsidó származását – már egy huszadik század elején általánossá vált meggyőződésnek az előszele volt: hogy ugyanis a zsidók összetartanak…”

Magáról Stommról a regény – melynek szereplői többé-kevésbé önnön képzeletük rabjai, állandóan képzelegnek; Tarnói gróf, a konzervatív főúr és féltékeny férj gyerekkora óta állandóan különféle körülötte köröző madarakat lát, s féltékenysége varázsolja eléje az angolokra való vadászat véres képeit is; a házigazda, Falussy gróf perverz leveleket írogat egy névtelen hölgynek, akinek szeretné nyalni lábujjait, talpait, ő is kényszerképzetben szenved, szeretné például ha felesége annak rendje és módja szerint meglovagolná őt stb. – a következőket árulja el: ifjúkorában egy bálon, mivel nem tud választani a lányok között, nem tudja eldönteni, kit is kérjen fel: „A sok és az egy tánca kezdődött el benne. A sok-egy-ellen kérdés meghatározása csak a csata első menete volt, következtek a hosszú tanulóévek, a figyelés, az undorító ezerpólusúság elcsábítása: az egyetlen akarat bevezetése és a titkos főtanácsosság mint ideális pozitúra a rendszer működtetéséhez.”

Mindez jelzi, hogy efféle „tehetséggel” aligha lehet „működtetni egy rendszert”, hiszen még egy összeesküvést sem lehet tisztességesen kivitelezni (még ha az „magyar összeesküvés” is, még ha a szereplők úgy nagyjából megfelelőek is lennének a nekik szánt szerepre, többé-kevésbé hitelesen alakítani a kuruckodó összeesküvőket), tekintve, hogy ha az úgy, abban a formában, ahogy az öntevékeny Stomm agyában körvonalazódik, nem is létezik. A teljesebb megértés kedvéért a történet Falussy gróf vidéki birtokán játszódik, vadászatra gyűlnek össze a magyar urak, a reformkori képviselők, megannyi színes egyéniség, megannyi különc, megannyi vadember, megannyi őrült… (Csaplár szarkazmusára jellemző, hogy regényének alig van a szó orvosi értelmében normálisnak tartott szereplője, s ez is mai korunkhoz közelíti a reformkori díszletek között pergő történetet.)

A kastélyban van a Tarnóinét szerelmével üldöző angol feltalálónk is, aki a házigazda kőbányájában szeretné kipróbálni végre kísérleti robbanószerét, amelyet a pincében tárolnak, de a titkosszolgálat túlbuzgó (reformkori kifejezéssel buzgár) ügynökei mindent megkavarnak és jóvoltukból a kastély egy részét „Barbara” a levegőbe is röpíti, igazolva és korántsem csak Whitewell előtt a robbanószer, erejét Stommot viszont a konzervatív Tarnói gróf leplezi le, akit halottnak hisznek, mivel a robbanás pillanatában a kastély azon szárnyában lévő szobájában pihent, mely Isten és Barbara kegyelméből a levegőbe repült. De a gróf nem hal meg, visszatér és leleplezi a gyanakvó és túlbuzgó főtanácsost, s az őt „Bécs emberének” tartó vadmagyar képviselőtársai előtt is megnyílik: „…a búvóhelyemen bőven volt időm eltervezni új életemet… »Ne bízz az osztrákban!«, most már én is ezt vallom. Sztrókai [a regény egyik többé-kevésbé orvosi értelemben is normális szereplője – B. L.] a fejét ingatta. – Ha szólsz nekünk, megakadályozhattuk volna a robbantást!”

Csakhogy akkor nem így alakulnak a dolgok, kiderül, s ez már Csaplár vitathatatlan írói bravúrja, hogy a kétbalkezesen kivitelezett álösszeesküvés csúcspontja, a robbantás mégsem volt felesleges, egyrészt bizonyította a robbanószer rendkívüli erejét és Whitewell képességeit, másrészt a hősökben gyűlő belső „lelki” feszültségeket is levezetve valamiképpen világossá tette a frontokat vagy Stomm bukott titkos főtanácsos szerint a pólusokat, mintegy a nyolc-kilenc esztendő múlva bekövetkező események… előjátékaként.  

Csaplár már az emlegetett történelmi regényről szóló Lettre-beli beszélgetésben sem titkolja, miért is nyúlt a bizarr, színes, eleven reformkori történethez. „A reformkor az Európához való csatlakozás ideje. A névtelen, arctalan állapotból való kibújás szándéka olyan törekvés az itt egykor élt emberek részéről, ami valamilyen szinten kapcsolatba hozható a mai helyzettel. Akkor is megvoltak az átvett dolgok, a nagy akarások arról, hogy mi kéne, hogy kéne. Jöttek ide ilyen angolok is, amilyenek a történetemben szerepelnek.”

*Csaplár Vilmos: Vadregény. Magyar Könyvklub, Bp., 2003.