A Dolgozó Nő1 Románia Gheorghiu-Dej-korszakának magyar nyelven megjelenő, reprezentatív női lapja volt, ennek 1948 és 1965 között megjelent évfolyamait vizsgálva arra keresem a választ, milyen nőképet közvetített a lap olvasóinak (nevelési célzattal vagy „öntudatlanul”) a Gheorghiu-Dej nevével fémjelzett korszakban, s milyen társadalmi, politikai jelenségek, történések befolyásolták e nőkép alakulását.

A munka lázában égve

Egy nőideál tündöklése és bukása – traktoroslányok és társaik

Az ötvenes évek gyors ütemű iparfejlesztése a szocialista országokban, így Romániában is nagymértékű munkaerőbeáramlást tett szükségessé az ipari ágazatokban. A nők tömeges munkába állása ebben az időszakban tehát alapvetően gazdasági szükségszerűségnek bizonyult, ugyanakkor „kielégítette a pártvezetés által megfogalmazott emancipációs törekvéseket” (Schadt 2003. 54.). A korabeli propaganda szerint ugyanis a női egyenjogúság letéteményese az új népi demokratikus rendszer, amely egyenlő jogokat biztosít nőknek és férfiaknak a gazdasági, politikai és kulturális fejlődéshez. A második világháború előtti időkhöz viszonyítva valóban kitágultak a nők lehetőségei a társadalmi és gazdasági élet területén, ami egy új női identitás körvonalazódásához és a társadalmi-nemi szerepek változásához vezetett.

A dolgozó nő mítoszának kialakulásához mindenekelőtt az a szovjet mintán alapuló propagandafogás járult hozzá, mely a nők és férfiak egyenlő jogait – legalábbis a nyilvános diskurzus szintjén – a nőknek mint munkavállalóknak az egyenjogúságára szűkítette le: nemtől függetlenül mindenkinek joga van bárminemű szakmában elhelyezkedni s egyforma bért kapni munkájáért. A propagandaszövegek külön hangsúlyozták, hogy megfelelő képesítéssel a nők a férfiakhoz hasonlóan minden munkát képesek elvégezni, és alkalmasak a vezető pozíciók2 betöltésére is. Mivel a „korszak politikai propagandája előszeretettel fejezte ki magát jelképes alakok segítségével” (Farkas 2003. 74.), megszületett a női egyenjogúság, a hősies munka és az ipari fejlődés képzetét egyaránt felölelő emble-matikus nőalak: a nehéziparban, bányában vagy traktoron dolgozó nő.

A munkát heroizáló diskurzus hősies erőfeszítésként, folytonos küzdelemként ábrázolta a termelőmunkát, és tökéletesen beépült a korra jellemző militarista retorikába, mely a Dolgozó Nőt is áthatotta az ötvenes évek elején: „A vásárhelyi traktorállomás hadserege indulásra vár. Kiss igazgató elvtárs örömmel jelenti, hogy a gépjavításokat a kitűzött idő előtt öt nappal, június 25-én befejezték. A hadvezér büszkeségével szemléli a katonás sorrendben álló traktor, cséplő- és aratógépeket.” (Mihály Róza: Jó munkával építjük a békét, 1950/7.) Bizonyos értelemben a dolgozó nő megalkotott ideáltípusa is militáns nőalak, hiszen a lapban megjelenő riportok, beszámolók szerint fizikai erejét latba vetve „küzd”, „harcol” a békéért, a szocializmus építéséért.

Ugyanakkor az új nőideál jellemzésekor gyakran előfordul a hagyományosan „nőiesnek” tekintett tulajdonságok előtérbe helyezése is, amikor „a jó munka feltételének tekintett megfelelő magatartás [...] egyértelműen a női szerepből ered” (Farkas 2003. 79.): „[a traktoristalányok] beváltak a munkában. [...] Bár volna kétannyi belőlük, még az is kevés volna. Kint a terepen jobban gondozzák gépeiket, mint a fiúk, a ruhájukat is nagyobb rendben tartják, ha piszkolódik, maguk mossák, vasalják. Szerényebbek is, nem követelőznek. És ami fő, pontosan betartják a szerződésben előírt szántási mélységet.” (Kádár Mária: Bízzunk a nőkre felelős munkát, 1951/4.)

A gépállomásokon és az iparban dolgozó nőkről valóban sokat olvashattak a Dolgozó Nő előfizetői az ötvenes évek elején. A propaganda törekvése az volt, hogy valóságosnak és elérhetőnek ábrázolja a megvalósítandó célt, illetve követhető, a társadalmi valóságból vett példaképekként tüntesse fel a történetek hősnőit. A típustörténet voltaképpen a munkásnő politikai és szakmai fejlődésének, „öntudatra ébredésének” állomásait követi nyomon. Az új nőideált megtestesítő, gyárban, bányában vagy traktorállomáson dolgozó munkásnő fejlődéstörténete sematikus elemekben bővelkedik, például nagyon gyakori az illető munkatípus idealizált bemutatása.  A megszólaltatott munkásnők azért törekednek a számukra megnyíló új munkaterületeken elhelyezkedni, mert a várható nehézségek ellenére vonzónak találják a „férfias” szakmákat. „Eddig itt nem dolgoztak lányok, [...] mert nehéz munka. Én meg akartam tanulni és meg is tanultam”, vallja büszkén a forrasztópákával dolgozó lány; „Szép mesterség ez, nagyon szeretem. Azelőtt hivatalnoknő voltam, de ez szebb...”, teszi hozzá az egyik tekercselőnő, aki szabadidejében pilótának készül (Jakab Margit: Asszonyok a nehéziparban, 1948/10.) Egy balánbányai lányt, „mikor a gyárba került, csak takarító munkára vették fel, de nagyon szerette a gépeket, vágyakozva járkált közöttük.” (Rácz Margit: Utazás Székelyföldön, 1950/1.) Hasonló késztetést érez A bányászlány című történet hősnője is („Egy ideig a vízpumpát kezelte. [...] De azért valahányszor elvonultak a bányászok a pumpaház előtt, s elnyelte őket a bánya mély sötét torka, egy kicsit kívülállónak érezte magát, beavatatlannak a bánya igazi épületébe. Nem hagyta nyugton a bánya, vonzotta, hívta.” 1953/7.), illetve a A mozdonyvezetőnő című írás főszereplője, aki már kislánykorában is rajongott a mozdonyokért („Ezek a beszélgetések, s az, hogy közel volt a mozdonyműhely, ismét felébresztették régen eltemetett vágyát. Látta magát a hatalmas mozdonyon, mely rengeteg szerelvényt von maga után, tele utasokkal”, 1953/9.)

Valószínűleg közelebb állnak a realitáshoz azok a cikkek, amelyek a munkát vállaló nők motivációjaként a család jövedelmének kiegészítését, illetve a társadalmi presztízs növekedését jelölik meg. Nem véletlen, hogy a propagandatörténetek egyik alapüzenete, hogy traktoristának (bányásznak, nehézipari dolgozónak) lenni anyagi és társadalmi felemelkedést jelent a többnyire sokgyermekes szegényparaszti családból származó lányok számára, akik korábban cselédként, napszámosként dolgoztak: „Szegényparasztok gyermekei, szüleiknek a múlt rendszer egyetlen kereseti lehetőséget adott: a cselédsorsot. Ők is így kezdték. Bukarestben háztartásban dolgoztak. [...] Elkallódó sorsukat ma erős kézzel a Párt irányítja.” (Mihály Róza: Jó munkával építjük a békét, 1950/7.) „Falusi lányból városi munkásnő lett.” (Friss erők a nehéziparban, 1950/11.) Horváth Irén elvtársnőt elmondása szerint a gyári munkásnők csoportszelleme és fellépése vonzotta: „S ahogy elnéztem ezeket a munkásnőket, milyen bátran beszélgetnek, vitatkoznak a férfiakkal a termelésről, gépekről, munkájukról – az jutott eszembe: lám csak, ma már nem kell férfinek szüless ahhoz, hogy gépekkel dolgozhass, hogy tanulj.” Úgy tűnik, a nőkép, melyet a Dolgozó Nő az ötvenes évek elején az olvasók felé közvetít, leginkább a felsorolt szakmák képviselőivel, illetve általában véve a gyári munkásnő alakjával kapcsolja össze egyenjogúság-képzetét.

A munkásnők érvényesülését a történetekben azok a maradi gondolkodású férfiak hátráltatják, akik nem ismerik el a nők egyenjogúságát és képességeit: „A munkatársai, akik többnyire jóindulattal, de néha anélkül, csípkelődtek vele: – Asszony, maradj a fakanálnál. Mit ártod magad a férfiak munkájába? Mohón kapod – abbahagyod.” (A mozdonyvezetőnő, 1953/9.) „Voltak, akik morogva fogadták. – Leányt előhajtásba? Menjen a fakanál mellé. Csak lerontja a teljesítményünket.” (A bányászleány, 1953/7.) Kétségtelen, hogy nemcsak a szüzsé kívánta meg az efféle ellenállás ábrázolását. A társadalom norma- és értékrendszere nem változott a munkaerő átstrukturálódásával azonos ritmusban és mértékben, a pozitív propaganda ellenére „a tradicionálistól alapvetően eltérő foglalkozásokban dolgozó nők a közvélemény, sőt sokszor saját családjuk elő-  ítéleteivel is szembetalálták magukat”. (Schadt 2003. 54.) Azonban a történetekben a munkásnő segítőkre is talál a férfiak körében, jelesül a „politikailag érett” brigádvezetőre, mesterre vagy szakszervezeti vezetőre, végül pedig bebizonyítja munkabírását és megszerzett szakértelmét.3

Az ötvenes évek elején oly nagy lendülettel népszerűsített munkatípusok azonban a későbbiekben háttérbe szorultak. Az évtized második felében szinte teljesen eltűnnek a Dolgozó Nő hasábjairól a traktorista- és bányászlányok, a nehéziparban dolgozó munkásnők. Helyüket elsősorban a textil- és bőriparban dolgozó nők veszik át a cikkekben és a képeken, de egyre többször számol be a lap értelmiségi nőkről is. Az ideáltipikus dolgozó nő továbbra is öntudatos, lelkesen és lelkiismeretesen dolgozó munkaerőként jelenik meg, de érezhetően enyhül a munkához kapcsolódó militarista retorika, és a számszerű adatok (pl. ki hány százalékkal teljesítette túl a normát) is kimaradnak most már a szövegekből.

Az említett változás talán a Dolgozó Nőben gyakorta közölt, tablószerű képösszeállításokban jelenik meg a leglátványosabban. Egy 1950-ben megjelent összeállítás a kiváló eredményt elért élmunkásnőkről például a következő szakmunkákat végző nőket sorolja fel nevük feltüntetésével: fonodai munkásnő, kőművesnő, illetve kőműves tanulólány, cipőgyári munkásnő, kötő-szövőgyári munkásnő, vegyésznő, a Griviţa Locomotiv maró munkásnője, vasúti fékezőnő, traktorista, kollektív gazdaság elnöknője. (Övék az érdem, 1950/1.) Egy nyolc évvel később, az NDNSZ közelgő IV. kongresszusa kapcsán közölt „tablóról” viszont vasúti kalauznő, tanítónő, földművesasszony, lámpafénynél tanuló fiatal nő, üvegcsiszolónő, vegyésznő, cukrásznő/szakácsnő, szobrásznő és egy gyermekeit ölelő anya mosolyog az olvasóra. (Előzetes hozzászólás, 1958/5.) Az ötvenes évek második felében és a hatvanas évek elején a munkás riportalanyok jobbára szövödékben, fonodákban dolgoznak, de vidéken dolgozó tanítónőt és orvosnőt, a kolozsvári egyetemen oktató vegyésznőt, frissen végzett román szakos tanárnőt, illetve színésznőket, írónőket is bemutat a Dolgozó Nő.

Mindebből egyrészt az értelmiségi foglalkozások felértékelődésére következtethetünk, s ezen belül is a humán végzettség presztízsének növekedésére, hiszen az ötvenes évek elején az emblematikus értelmiségi nő alakját szinte kizárólag vegyésznők vagy ritkábban mérnöknők képviselték a lapban. Másrészt valószínű, hogy nem a nők pályaválasztási preferenciáiban következett be lényeges változás (a nehéz fizikai munka után ismét a „nőiesebb” ipari szakmák javára), hanem inkább a lap által korábban közvetített (munkás)nőkép nem volt reprezentatív, ami a munkába álló nők igényeit illeti. Amint azt Schadt Mária megállapítja, a magyarországi statisztikai adatok nem támasztják alá az új nőideál általánossá válását az ötvenes évek elején, s minden bizonnyal Romániában is hasonló volt a helyzet: „a foglalkozások nemek szerinti alakulásának elemzéséből kiderült, hogy a nők továbbra is a mezőgazdaságban, a szolgáltató ágazatban, illetve az iparban is a tradicionálisan női szakmákban koncentrálódtak.” (Schadt 2003. 54.)

A traktoristalányok, bányászlányok és olvasztárnők tehát fokozatosan megszűnnek követendő példának lenni az ötvenes évek közepétől kezdve, olyannyira, hogy az általuk képviselt nőideál korábban elképzelhetetlen kritikáját is közli a lap. A háztartási ismeretek iskolai oktatása és a pályaválasztás kapcsán a megkérdezett Şomfelean Zaharia mérnök szerint nem kérdőjelezhető meg a nők egyenjogúsága, de fizikumuk nem alkalmas bizonyos munkákra, ezért a nők „fejlettebb érzésvilágát és szépérzékét” tekintve inkább a művészi alkotás, orvostudomány, precíziós műszerészet felé kéne irányítani őket. (A gyalu mellé tűt is, 1958/7.) Az is kiderül viszont, hogy a szülők elvárásai ellenére a propaganda által megteremtett nőkép időközben szervesen beépült az oktatásba: kolozsvári általános iskolások nemre való tekintet nélkül fa- és fémmegmunkálást tanulnak, középiskolás lányok géplakatosi gyakorlaton vesznek részt, a vasúti fűtőházat főként lánytanulók látogatják. (A gyalu mellé tűt is, 1958/3., 1958/7.)

„Akik eddig csak a rántást kavargatták” –a házimunka megítélése

Annak érdekében hogy minél több, korábban nem dolgozó nőt vonjanak be a munkaerőpiacra, elsősorban az ipari ágazatokba, nem volt elegendő az új nőideál népszerűsítése. A nőknek az önálló keresetet, a családon belüli státus pozitív változását, a szakma munkamenet közbeni elsajátításának lehetőségét kínálták a propagandaszövegek, melyek igyekeztek egyszersmind szembeállítani a nagyközösség érdekében végzett termelőmunkát a „csupán” a család ellátását biztosító háztartási munkával. A Dolgozó Nő ötvenes évek eleji évfolyamaiban se szeri, se száma a háziasszonyokat (azaz fizetett munkát nem végző nőket) ipari munka vállalására buzdító és a dolgozó nő mítoszát erősítő szövegeknek. Az egyik cikk szerint a munkásnőkkel szemben a háziasszonyok „úgy érzik – bármennyit is fáradnak – az ő munkájuknak »nincsen látszatja« és vajmi keveset hoz a konyhára. Pedig ahol három-négy gyermek van, jól fog a családfő keresetének kipótlása. Arról nem is beszélve, hogy hétéves korig a gyermekek az üzem bölcsődéjében vagy napközi otthonában a hazainál is jobb ellátásban részesülnek. Számtalanszor szóba került az is, hogy a házi munka mellett nincs meg az a »becsületünk« még férjeink szemében sem, mint az üzemekben dolgozó asszonyoknak. Gyakran tapasztalom, mennyire más egy munkásasszony, mint mi, háziasszonyok. Bátrabb hangon beszél, magabiztosabb a fellépése, büszke munkájára, s a politikában is jobban eligazodik.” (Fogjunk hozzá! 1952/12.) A munkásnő alakja mint határozott, öntudatos nőtípus jelenik meg, aki értékes tudás birtokába került azáltal, hogy egy szakmát elsajátított. Mihály Róza Öt hónap című színjátékának egyik szereplője arra büszke, hogy tanítványai, „akik hat hónappal ezelőtt csak a rántás kavarásához értettek, ma szakmunkások” (1953/1.).

A társadalom elvárásai a nők felé, a tradicionális női és férfi szerepek nem változtak olyan gyorsan, hogy a munkájának, hivatásának élő nőideál példája a mindennapokban is problémamentesen követhető legyen. A háztartási munka és gyermeknevelés továbbra is nagyrészt a nőkre hárult. A Carbochim üzem igazgatójának kritikája arra enged következtetni, hogy a háziasszonyból lett újsütetű munkásnők nehezen birkóztak meg a háztartás és az üzem egyidejű követelményeivel. „A nők nevelése terén elért eredmények mellett még nagyon sok a hiányosság is. A politikai nevelés nem történt párhuzamosan a szakképesítéssel. Az asszonyok nagy része még kivonja magát a tömegszervezetek munkájából, gyűlésekre sem járnak elég rendszeresen. Azzal érvelnek, hogy odahaza várja őket a gyermek és a háztartás. Nem tudják még úgy megszervezni munkájukat, hogy házi teendőik mellett tanulásra is jusson idő. [...] Az asszonyok között több az igazolatlanul hiányzó, és nem is gondolnak arra, hogy ez a termelés rovására megy. Gyakori a késés, ami szintén nagy időveszteséget jelent.” (Új munkásnők az üzemben, 1953/2.)

A korabeli propaganda szerint ugyan az állami intézmények tehermentesítik a dolgozó anyákat/háziasszonyokat (biztosítják az étkezést a kantinban, a gyerekek elhelyezését bölcsődében, óvodában), ám a valóságban többnyire komoly hiányosságok adódtak ezen a téren. A Dolgozó Nőben megjelenő írások azt tükrözik, hogy a házimunka, a termelésbe való bekapcsolódás és/vagy a mozgalmi munka, illetve tanulás összehangolása „csak” szervezés kérdése. Az egyik hasonló írás szereplője Kálmánné, aki ugyan háziasszony, de majdnem minden délután önkéntes munkát végez a szervezetben, gyűlésekre jár, háztartását és családját mégis nagyszerűen ellátja, még kikapcsolódásra is jut ideje. (Tanulhatunk tőle, 1951/6.) A lap közli egy ötgyermekes kollektivista asszony heti munkabeosztását is (Háztartási pályázatunk eredményei, 1954/5–6.), aki reggeltől estig a mezőn dolgozik, de a házimunkát a gyerekek bevonásával gond nélkül elvégzi (a férjről nem esik szó). A lap által javasolt másik megoldás az idősebb nőgeneráció segítségére hagyatkozni. „Mindenki, amíg csak teheti, dolgozni akar, hogy hasznára legyen társadalmának, tudásával, tapasztalatával  segítse a fiatalabbakat. Az idősebb asszonyok, akik már nem helyezkednek el a termelésben, gyermekeik otthonában, háztartásban hasznosítják magukat. [...] Az iskolából, napköziotthonból hazatérő gyermekeket a nagymama látja el, felügyel rájuk, gondoskodik róluk. A háztartás gondjait is leveszi gyermeke válláról. Leányának vagy menyének nem kell munka után bevásárolni, a konyhagondokon bosszankodnia. Így munkahelyén dolgozhat, teljes erejét munkateljesítménye emelésére fordíthatja.” (A jó háziasszony rovat, 1951/1.) Látszólag a házimunka csak abban az esetben megbecsült munkatípus, ha a nő – jelen esetben kora miatt – nem potenciális ipari munkaerő. (Idős asszonyt egyébként ritkán mutatnak be a lapban, általában fiatal vagy középkorú nőkről szólnak a beszámolók.)

A lapnak nyilatkozó nők kijelentései kezdetben azt sugallják, hogy az állam vagy a nagymama segítségével a dolgozó nő kiiktathatja életviteléből a háziasszonyi szerepet a tartalmasan eltöltött szabadidő javára (“A házimunkával kevés bajom van, mert kantinban étkezünk. Gyakran moziba vagy színházba megyünk.” Hogyan lettem mester? 1951/4. „Özvegy édesanyám vezeti a háztartást, kisleányommal rendszeresen foglalkozom. Férjemmel minden jobb filmet, színdarabot megnézünk.” 1952/2.) Az ötvenes évek második felében viszont már a Dolgozó Nő is azt sugallja, hogy a nők többsége nem szabadult meg a „kettős norma” terheitől: „látom én, nehéz a gyárban is dolgozni, otthon is elvégezni a munkát, s még a gyermekeket is ellátni”, mondja egy fiatal riportalany. (Kovács Erzsébet: Lányok – a szerelemről, a házasságról, 1958/5.)

A háziasszonyi és gyermekgondozási tevékenység ismét a magától értetődő női szerepkörök között jelenik meg, ám ezúttal az egyenjogú párkapcsolat jegyében a férjek segítségére formált igény lesz visszatérő témája a lapnak: „A férjek egyenjúságához tartozik az is, hogy segítsenek feleségüknek a házimunkában. A férj vághat fát, hordhat vizet, segíthet sepregetni, ruhát tisztálni, mosogatni, s a krumplit is megtisztíthatják ketten is. Öntudatos ember nem hagyja, hogy felesége egyedül végezze el a ház körüli teendőket, miközben ő hever.” (Fiatal asszonyok tanácsadója rovat, 1956/6.) „Az üzemben mérnök és technikus; otthon férj és feleség. Csutak Vilmos és párja azt vallja: kettesben a házimunka is kedvesebb.” (Nagy Olga: Amiről egy tömbház mesél, 1958/5.) Érdekes következtetés kínálkozik a társadalmi-nemi szerepek dinamikáját, pontosabban az erre irányuló elvárásokat illetően. Míg az ötvenes évek elején a nőképet próbálta a propaganda a férfiszerephez közelíteni az egyenjogúság nevében, nagyrészt sikertelenül, addig az ötvenes évek második felében és a hatvanas évek elején fordított folyamatot tükröz a Dolgozó Nő: a férfi is el tud végezni minden „női” munkát.

Élet a munkahelyen kívül

A dolgozó nő magánélete

Míg 1946-ban és 1947-ben a Dolgozó Nő szerkesztői láthatóan arra törekedtek, hogy a lapban arányos legyen a nőket érintő gyakorlati kérdéseket feldolgozó és az ideologikus jellegű írások mennyisége, miután a lap az RDNSZ irányítása alá került, az előbbiek háttérbe szorultak. Továbbra is jelentek meg gyermeknevelési tanácsok, receptek, divatképek, háztartási és egészségügyi tanácsok, de a hangsúly az olvasók politikai nevelésére helyeződött át. Az új nőideál megtestesítőiként bemutatott nők családjáról, magánéletéről kevés szó esik ebben az időszakban. Úgy tűnik, a militáns nőkép változatai közé nemcsak a nehéziparban helytálló békeharcos élmunkásnők figuráit sorolhatjuk, de ide tartozhatnak adott esetben a „hagyományos” női szerepekben ábrázolt asszonyok is az 1948 és 1953 közti periódusban. Anya és gyermeke jelképes alakokként jelennek meg a Dolgozó Nő illusztrációin ezekben az években. Az 1948-as évfolyam novemberi címlapján díszelgő fekete-fehér fotó például egy kitüntetésekkel díszített katonai egyenruhát viselő nőt ábrázol kisgyermekkel az ölében. „Gyermekét lágyan ölelő kéz / Békéért – fegyvert ragadni kész”, olvashatjuk egy 1950 áprilisában közölt kép alatt, melyen egy harciasnak nem igazán tűnő édesanya tartja karjaiban gyerekét. A szeptemberi szám címlapjáról pedig egy dundi csecsemő nevet az olvasóra az alábbi felszólítás kíséretében: „Harcolj a békéért, értem harcolsz.” Az anyafigura tehát minden, a békeharcban részt vevő nő közös törekvésének megtestesítője, a gyermek pedig a békés, boldog jövő jelképe és egyben potenciális élvezője.4 Nem véletlen, hogy a különböző munkákat végző nőkön kívül gyerekek szerepelnek legtöbbször a Dolgozó Nő címlapjain ekkor és a későbbiekben is.

Az „új típusú feleség”, amennyiben (még) nem kapcsolódott be a termelésbe, azáltal veheti ki részét a tervek teljesítéséből, a béke megvédéséből, hogy férjét mind több és jobb munkára ösztönzi. Huszár Sándor Együtt a gyárral (1952/11.) című írásának építkezésen dolgozó hősnője azért hidegül el férjétől, majd szakítja meg vele a kapcsolatot, mert a férfit csak egyéni érdekei foglalkoztatják a közösség ügyének haladása (az épülő gyár) helyett. Az ideális munkásnő és munkás ugyanakkor aszexuális magatartást tanúsít a termelőmunka során. A gyárban nincsenek nők és férfiak, csak munkatársak. Kászoni Kata Egyenrangú emberek (1951/7.) című történetének erélyes munkásnője szerint nemcsak az a férfi vét a női egyenjogúság ellen, aki a nők képességeit, helytállását kérdőjelezi meg, hanem az is, aki évődik, udvarol a munkehelyen. Az a munkásnő, aki ezt eltűri, netán szívesen veszi, hozzájárul ahhoz, hogy „csak” a nőt lássák benne, nem az egyenrangú munkatársat. A történet végén Dénes bocsánatot kér Annától a „csípkedésért”, s kettejük fizikai hasonlósága hivatott kiemelni egyenrangúságukat: „Olyanok a villanyfényben, mint a testvérek. Most látom, hogy széles arcuk, kemény ajkuk vonala: hasonlít egymáshoz.” Anna fizikai ereje és kemény vonásai egyértelműen egy olyan maszkulinizált nőképre utalnak, melyet részben a korszak olajfoltos kezeslábasba öltöztetett emblematikus munkásnőalakjai is képviselnek.

Az egyes munkatípusok megítéléséhez hasonlóan a magánszféra ábrázolása is az ötvenes évek közepe táján módosul a Dolgozó Nőben. Megszaporodnak a szórakozást,5 családi életet ábrázoló fotóriportok, az ipari vagy mezőgazdasági munkát végző nőket bemutató képek és portrék mellett egyre többször láthatunk nőket családjuk körében, otthonukban.

Az anya ábrázolása is egyre távolabb kerül az ideologizált jelképiségtől. A Nagy Olga Mindig, mindent együtt című cikkében (1958/7.) szereplő háztartásbeli anya bemutatása például arra korlátozódik, hogy a nyári szünidőben anya és három kisebb lánya hol vidáman megosztják a házimunkát, hol kirándulni vagy strandolni mennek a dolgozó apa és nagyfiú társaságában. A családanyaszerep már nem elsődlegesen a termelőmunkának rendelődik alá, hanem tradicionális funkciói válnak ismét hangsúlyossá: az anya a gyermekei, családja életét összetartó és megszervező erőt képviseli.

A Dolgozó Nő általában véve sokat foglalkozott az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején a férfi-nő kapcsolatokkal, kezdve a szerelmi ügyekben tanácsot kérő olvasói levelek megválaszolásától6 a férjeket megszólaltató összeállításig (1958/3.) vagy a kolozsvári egyetemisták románcait taglaló képes riportig (1963/4). Az írások nyomán kirajzolódó „ideális feleség” és „ideális férj” egyenrangú társak szellemileg és anyagilag, s megosztoznak a házimunkán és a gyermeknevelésen is. A Dolgozó Nő nemcsak a nőket, hanem közvetve a férfiakat is igyekezett ebben a szellemben nevelni azáltal, hogy olvasónőit újra és újra szembesítette az „öntudatos” férfitől elvárható viselkedésmintákkal.

Ruha teszi a (dolgozó) nőt

Az ötvenes évek elejének emb-lematikus nőalakja, az egyenjogúságát és öntudatos békeharcát a „férfias” szakmákban való helytállással bizonyító munkásnő kivétel nélkül kezeslábasban, esetleg nadrágban és felgyűrt újjú ingben, kendővel a fején látható. A cikkek tanúsága szerint a traktoroslányok „olajos munkaruhájukban otthonosan mozognak” (Jó munkával építjük a békét, 1950/7.), az üzemi munkásnők „vidáman, csoportosan jönnek, egyik kezeslábasban, másik olajfoltos munkaruhában” (Horváth Irén példamutatása, 1953/2.), a mellékelt fotók pedig gyakorta a méltatott közösségi szellemet igazoló csoportképek, illetve munka közben (a traktoron, a gép mellett stb.) ábrázolják a nőket. Az ideáltipikus munkásnő egyesíti magában a nőies és férfias vonásokat: „rózsaszín”, „kedves” arca mosolygós, keze, karja „izmos” és „erős” (a képeken megjelenő nőalakok néhol valóban meglehetősen robusztusnak tűnnek munkaruháikban). A korábbi öltözködési normák felülírása, a nőknek olyan ruhadarabokban való ábrázolása, melyeket hagyományosan férfiak viseltek, látszólag szervesen hozzátartozott az ötvenes évek eleji propaganda új nőideáljához.

Hasonlóan sematikus az „ellenség” ábrázolása, aki legtöbbször maga is nőnemű, mint a lap célközönsége. Az osztályellenség soraiba tartozó férfiakat (reakciósok, kulákok, papok) sűrűn pellengérre állítják ugyan a különböző írásokban, de a feketéző, rémhírterjesztő, volt háztulajdonos „naccságák” azok, akik az illusztrációkon megjelennek. A grafikák negatív nőalakjai inkább nevetséges, mint ijesztő figurák, nem rendelkeznek a korban gyakran alkalmazott mitizált ellenségkép jellegzetességeivel (Osman 2004. 59.), nem deformált vagy állatias alakok, hanem kövérkés, ékszert, mintás pongyolát és kontyot viselő nők. A rajzokon puritán szoknya-blúz összeállítást és fejkendőt viselő munkás, földműves vagy szervezeti munkát (agitációt) végző asszonyokkal ellentétben a „naccsága” kinézete a tunyaságot, dologtalanságot és a ízléstelenséget, a közösségen való élősködést hivatott megtestesíteni.

Bár a Dolgozó Nő a kezdetektől fogva viszonylag rendszeresen közölt divatképeket és szabásmintákat, ezek sokszor a takarékosság jegyében, az ellátás hiányosságait orvosolandó készültek: ruhahosszabítás, a ruhák kikopott részeinek kötéssel való ötletes pótlása, fehérnemű készítése házilag és hasonló ötletek jelentek meg a lapban. A nőideál puritanizmusa tehát részben az említett problémában, részben ideológiai okokban gyökerezhetett. Azonban lassan bővülni kezd a képzeletbeli ruhatár: 1954-ben a lap már szövetkezeti divatbemutatóról számol be, hiszen „a dolgozó nő ízlése és szépre való törekvése állandóan fejlődik, s így ruházatára nagyobb gondot fordít”. (Vajda Ágnes: Divatbemutató Kolozsváron, 1954/9–10.) Az ellátásban továbbra is sok a fennakadás, amint azt az – ekkor már megjelentethető – olvasói panaszok sejtetik, a ruházkodás terén például problémát okoznak az egységesített konfekcióméretek („a fehérnemű-készítő üzemek gondoljanak a nagy termetű nőkre is”, Kedves Bori postája, 1958/2.), és az a tény, hogy az extenzív iparosítás korszakában elsősorban a városi nő az etalon, ezért a regionális öltözködési szokások háttérbe szorulnak: „egyes kereskedelmi szervek nem foglalkoznak kellőképpen azzal, hogy különböző vidékeken milyen a viselet, tehát milyen árura van szüksége a dolgozóknak [...] pedig valószínű, hogy a Magyar Autonóm Tartomány falusi asszonyai sem járnak kalapban.” (Kedves Bori postája, 1958/4.) Az ötvenes évek végén és hatvanas évek első felében az alkalomhoz illő csinos, elegáns öltözék már szervesen hozzátartozik ahhoz a nőképhez, amelyet a Dolgozó Nő közvetít olvasóinak. „A szocializmust építő emberek legyenek szépek és jólöltözöttek, az asszonyok – az egyenrangú munkatársak és élettársak – legyenek csinosak és elegánsak”, fogalmazzák meg az 1958-as bukaresti nemzetközi divatkongresszus résztvevői. (Gondolatok egy nemzetközi divatkongresszuson, 1958/8.) A „nyugati burzsoá világban elhatalmasodott hisztériát” kifejező modellek, mint Yves Saint-Laurent kreációi természetesen kerülendők, de a dolgozó nő imázsával már nem összeegyeztethetetlen, hogy kirakatok előtt nézelődik, divatlapokat olvas, és élénken foglalkoztatja készülő új ruhája, sőt az sem, hogy akár gyári munka közben is csinos legyen. (Legyünk csinosak munkahelyünkön is, 1956/11.)

Ha az olajfoltos kezeslábas eltűnt is egy idő után a Dolgozó Nő fotóiról, a népviselet mindvégig megőrizte ikonikus üzenetét. A magyar népviseletben megjelenő nőalakok funkciója ugyanis főként az volt, hogy igazolják, miszerint a magyar nemzeti identitás szabadon megélhető és kifejezhető a román állam keretei között.7

Zárszó

Összevetve a Dolgozó Nő oldalain kirajzolódó nőkép korábban felvázolt aspektusait, egyértelmű, hogy a többé-kevésbé radikális változás minden téren az ötvenes évek közepére tehető. A jelzett időpont Sztálin halálához (1953), de elsősorban a szovjet vezetőségnek a sztálini politikát és propagandát felülbíráló állásfoglalásához köthető. A Dolgozó Nő által közvetített nőkép kialakulásában kulcsszerepe volt a szovjet minta követésének, és a magyarországi szakirodalmi munkák tanúsága szerint hasonló modulációkat mutat a magyar lapok nőképe is.

*Részlet egy hosszabb tanulmányból, amely a Sapientia – KPI támoatásával készült

JEGYZETEK

1. A Dolgozó Nő először 1945-ben jelent meg, ám első számai inkább egy propagandafüzetecskére emlékeztettek, mint a későbbi képes újságra. A következő két évben a romániai magyar nők változatos tartalmú havilapjává fejlődött, majd 1948 tavaszától a Romániai Demokrata Nők Szövetsége (RDNSZ) irányítása alá került. Ekkor indultak testvérlapjai is, a városi nőknek szánt, havonta megjelenő Femeia, illetve a falusi nők körében kéthetente terjesztett Săteanca. A Dolgozó Nőt korábbi funkciójához hasonlóan „a magyarul olvasó munkás, paraszt, értelmiségi és háziasszonyoknak” szánták (1950/6.), azzal a különbséggel, hogy a két román lappal egyetemben a pártpropaganda programszerű közvetítése, illetve az olvasónők politikai és kulturális nevelése lett az expliciten megfogalmazott feladata.

2. Érdekes jelenség, hogy a vezetői pozíciót betöltő nők, akik a Dolgozó Nőben megjelennek, többnyire a mezőgazdaságban dolgoznak, azaz kollektív gazdaságok elnöknői. Gyárigazgatónőket elvétve szólaltat meg a lap nagyobb összeállítások keretén belül, a fontos állást betöltő értelmiségi nők pedig szintén ritkák.

3. Bár a nyilvános diskurzusban – többek között a Dolgozó Nő oldalain – a hagyományostól eltérő munkakörben elhelyezkedő nőket érintő nehézségek vagy a munka heroizálását segítették elő, vagy meg sem jelentek, egyes cikkekből arra következtethetünk, hogy „pályaelhagyók” számosan lehettek: „[a traktoroslányok] az új és számukra szokatlan környezetben nehezen találják meg helyüket. Ezzel is magyarázható, hogy létszámuk tizenegyről ötre csökkent. Az együtt dolgozó elvtársak közül is többen nem elég öntudatosak és helytelenül fogják fel a nőknek új munkaterületeken való elhelyezkedését. Aztán itt van a lakáskérdés is.” (Mihály Róza: Jó munkával építjük a békét,1950/7.)

4. Vö. „A pozitív gondolatokat és a társadalom fejlődésével kapcsolatos optimizmust az újságban bemutatott gyermekek képe is sugallta, illetve alátámasztotta. Az általunk vizsgált időszakban mindvégig pufók, nevetős arcú, szépen fésült, ünneplőruhás kisfiúk és kislányok népesítették be a lapot [a Nők Lapját] – legalábbis akkor, ha az illusztráció valamelyik szocialista ország, illetve Magyarország bemutatásához tartozott.” (Kéri 2002)

5. A kolozsvári nehézipari üzemek klubjáról készült fotóriportból megtudhatjuk például, hogy hol szabad a dolgozó ifjúságnak udvarolnia, miközben a kulturált közösségi szórakozásnak hódol. (Táncos csütörtök esték, 1958/2.)

6. Az olvasói levelek megválaszolására a Kedves Bori postája címet viselő levelezési rovatban került sor. Érdemes megfigyelni, hogy míg az ötvenes évek elején a lap levelezési rovata nagyrészt arra szolgált, hogy a tervgazdálkodás megvalósításairól szóló (tematikusan és a nyelvhasználat tekintetében egysíkú) olvasói beszámolókat közöljék, az ötvenes évek közepétől többnyire az olvasók ellátással kapcsolatos panaszaira reagáltak itt a szerkesztők. Utóbb jogi és magánéleti tanácsok is helyet kaptak a rovatban.

7. „Pártunk a Szovjetunió példája nyomán megoldotta a nemzetiségi kérdést. Ma már szabad hazánkban a felszabadult népek kultúrája hatalmas fejlődésnek indult. Hazánk minden dolgozójának gyermeke saját nyelvén tanulhat.” (Éljen az együttélő népek barátsága, 1950/6.) A „nemzetiségi kérdés” megoldását a Dolgozó Nőben az ötvenes években a programcikkeken kívül elsősorban az amatőr kultúrcsoportokról, a kulturális eseményekről (pl. magyar színielőadások) és a tanuló ifjúságról szóló írások hírdették. Az optimista hangvételű írásokkal ellentétes intézkedésekről és politikáról lásd Vincze 2000.

IRODALOM

BURUCS Kornélia

1998 A „fordulat” és a „dolgozó nő”. História, XX. évf., 7. sz. 25–29.

FARKAS Gyöngyi

2003 „Gyertek lányok traktorra!” Női traktorosok a gépállomáson és a propagandában. Korall, 13. sz. 65–86.

KÉRI Katalin

2000 A nők helyzete Magyarországon az 1950-es évek első felében. A szerző honlapja, http://kerikata.hu/publikaciok/text/nok50ben.htm 2003 Gyermekképünk az ötvenes évek első felében. A szerző honlapja, http://kerikata.hu/publikaicok/text/50venes.htm.

KÁDÁR Edit

2002 „Otthonod az uradé”. Három 20. századi magyar képes hetilap nőképe. Médiakutató, digitális változat, téli szám,

www.mediakutato.hu/cikk/2002_04_tel/07_otthonod_az_urade/01.html

Osman, Fernanda Emanuela

2004 Note despre poezia agitatorică a anilor 50. In: Caietele Echinox, vol.7. Literatură şi totalitarism. Editura Dacia, Cluj.

PALASIK Mária

2005 A nők tömeges munkába állítása az iparban az 1950-es évek elején. In. Palasik Mária–Sipos Balázs (szerk.): Házastárs? Munkatárs? Vetélytárs? A női szerepek változása a 20. századi Magyarországon. Napvilág Kiadó, Bp., 78–100.

SCHADT Mária

2003 „Feltörekvő dolgozó nő”. Nők az ötvenes években. Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, Pécs.

VINCZE Gábor

2000 Nemzeti kisebbségtől a „magyarul beszélő románokig”. In: Nyolcvan év. A romániai magyarság története 1918–1998. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 216–267.