Március 2007
Női szerepek


  Eurüdiké a veremben; Orpheusz viszontlátja Eurüdikét (versek)
  Boda Edit

  A nemek közti különbség: biológiai vagy szociálisan tanult?
  Ferenczi Enikő

  A Nyugat nőiesedése
  Aurel Codoban

  A másik és a másság a feminista diskurzusban
  Hübel Szilvia

  Női társadalmi szerepek a kommunista propagandában
  Györffy Gábor

  Nemem méltóságát a teremtőtől kaptam...
  Petrőczi Éva

  Arcunkat...; Ámde a látás; Egy mondat a Peer Gyntből; A tükörtojás-tekintetű zongorista…(versek)
  Petrőczi Éva

  A veszélyesen gyenge nő
  Zamfir Korinna

  Nemi különbségek a kommunikációban
  Becky Michele Mulvaney

  Faldal; Falakon túl; A falfehér most meghalad; Fal megint (Generátor – versek)
  Szalma Réka

  Hidegháborús média Dublinban (Európai Napló)
  Balázs Imre József


Toll
  Anyaként aggódni és alkotni
  Antal Ildikó

  Segítő részvét
  Csekéné Kolcsár Irén


História
  A 18. századi bécsi politika erdélyi megnyilvánulási formái (II)
  Kovács Kiss Gyöngy


Világablak
  Generációk, nők, férfiak
  Fejes Ildikó


Mű és világa
  Feminizmus és feminizmuskritika Elfriede Jelinek drámai szövegeiben
  Kordics Noémi

  A metafizika és az angyalok
  Balon Ruff Zsolt

  Fekete és fehér között
  Musca Szabolcs


Közelkép
  Nőkép egy kommunista nőlapban
  Sütő–Egeressy Zsuzsa


Téka
  Vadászat angolokra
  Bogdán László

  Európai női teológusok évkönyve
  Bereczki Szilvia

  A Kárpát-medence régiói
  Ráduly Zoltán

  „Örülünk a szavakon keresztül a világnak”
  Zsigmond Adél

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Sikeres politikusnék
  Kántor Erzsébet

  Voltaire, vigyázz!
  R. L.

  Felelős kommunikáció
  B. M.



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Fejes Ildikó

Generációk, nők, férfiak

 

Nem könnyű ma a nyugati kultúrában nőkről és férfiakról beszélni. Az elmúlt évszázadban nem csupán politikai, technikai és világnézeti forradalmak változtatták meg a körülöttünk és bennünk levő világot, hanem társadalmilag és kulturálisan meghatározott nemünk – amelyet az angol szakirodalomban a gender szóval jelölnek a biológiai különbözőségre alapozó sex kifejezés helyett – is állandó újraértelmezések tárgya volt és az ma is.

Nagyszüleink korában – a meglévő biológiai adottságok mellett – nyilvánvalóan más társadalmi környezet, szerepek, minták, feladatok és kihívások jelentették a nőiességet és férfiasságot, mint szüleink generációjában; ők pedig éppúgy idegenül érzik magukat a mi világunkban, mint ahogyan esetleg mi a következő generációéban.

E megfontolások alapján a következőkben generációspecifikusan próbálom meg a társadalmi adottságokat és ezek változásait nyomon követni a férfiak és nők világában. Mit jelent ma leány-, illetve fiúcsecsemőnek, gyereknek, fiatalnak, felnőttnek, idősnek lenni szűkebb és tágabb környezetünkben, Romániában, Magyarországon, Európában?1 A forrásokból rendelkezésemre álló adatok alapján több-kevésbé „hidegvérű” elemzést kívánok adni a két nem közti – elsősorban társadalmi adottságokból következő és/vagy statisztikailag „megfogható”, jellemezhető – különbségekre. A férfi/nő különbözőségek elemzésekor megpróbálom kikerülni azokat a megközelítési módokat, amelyek a kérdést ellentétként, a két nem egymással versengése vagy egymást elnyomása iránti törekvések révén világítják meg.

 

Fogamzás és születés,kisgyermekkor

A születendő magzat nemét meghatározó apai XY-kromoszómapárból a világon mindenütt jóval több esetben az apa az Y-kromoszómát társítja az anyai X mellé, magyarán több fiúmagzat fogan, mint lány. A különbség 20–25 százaléknyi a fogantatás pillanatában, azonban ez a különbség fokozatosan csökken, mert a spontán vetélések sokkal nagyobb arányban fordulnak elő fiú, mint leánymagzatok esetében, kilenc hónap elteltével csak 5–6 százalékkal születik több fiú (Ranschburg, 1998. 27.). A  fiúmagzatokat a spontán vetélés, a lánymagzatokat  viszont – nyilván kultúráktól függően – a külső erőszak fenyegeti inkább. Indiában, Kínában például gyakori a nemtől függő abortusz, a leánycsecsemők meggyilkolása és a leánygyermekek elhanyagolása. Egyes becslések szerint a világ mai népességében 60 millió leánnyal lenne több, ha szüleik nem nemük alapján döntöttek volna életükről, és nem csak akkor tartották volna meg őket, ha fiúk lesznek. (Worldwatch Institute, 2001. 182.)

Romániában 2004-ben 216 261 csecsemő jött világra.2 (Ez azt jelenti, hogy 1000 lakosra 10 újszülött jutott. Ugyanez az arány 1930-ban 34,1, 1989-ben 16 volt. 2006-ban Magyarországon is pontosan 10 újszülött született ezer lakosra, a különbség az, hogy ott már jóval korábban lecsökkent a születések száma, 1990-ben pl. ugyanez az arány 12,1 volt.3)

Várható élettartamunkat tekintve sem mindegy nem csupán az, hogy mikor és hol, hanem az sem, hogy fiúként vagy lányként jöttünk-e világra, a nők ugyanis a világon szinte mindenütt többet élnek, mint a férfiak. (Az okok között egyrészt biológiakat – az Y-kromoszóma sérülékenységét –, másrészt életmódbeli különbségeket szoktak kiemelni.) A születéskor várható élettartam az Európai Unióban 2002-ben a férfiak körében 75 év, míg a nők esetében 81 év volt. Az EU átlagát csak Japán múlta fölül: a férfiak körében közel 78 év, a nők esetében 84 év volt a születéskor várható élettartam.

Magyarországon 2003-ben a férfinépesség születéskor várható élettartama 68,26 év, a női népességé 76,56 év volt. Romániában 1996 óra folyamatosan növekszik a várható élettartam, 2003-ban ez 68 év volt a férfiaknál és kevéssel 75 év fölötti a nőknél, ez pedig 1,1-gyel valamint 2,3-mal több, mint az 1989-es év értékei. Nagyszüleink vagy dédszüleink életkilátásai teljesen másak voltak. Egy 1899-ben született romániai férfi várható élettartama 36,1, egy ugyanekkor született nőé pedig 36,9 év volt. Harminc évvel később, 1930-ban ez férfiak esetében 41,2, nők esetében 42,6 év volt (adatbank.transindex.ro/vendeg/htmlk/dok4531.doc).

Ezer újszülöttből a szülés körül bekövetkező sérülések nyomán 6 csecsemő hal meg. Már ez a típusú elhalálozás gyakrabban sújtja a fiúkat, mint a lányokat, ugyanakkor a fiúk halálozási aránya csecsemőkorban is nagyobb, mint a lányoké (Ranschburg 1998. 27.). Romániában 20 százalékkal több 0–4 éves korú fiúgyermek hal meg, mint lány, a különbség azonban leginkább az 5–9 év közötti gyerekek esetében szembetűnő: ekkor a fiúk halálozási aránya kétszerese a lányokénak.

A gyengébb és erősebb nem csecsemőkorú képviselői azonban nem csupán az életerősség/gyengeség mutatói alapján különböztethetők meg, hanem születésük pillanatától (attól a pillanattól kezdve, hogy a szülők megtudják a magzat nemét?) környezetük feléjük irányuló eltérő viselkedésmódjában is. Számos szociálpszichológiai tanulmány tanúsága szerint a szülők és a gyerekeket körülvevő személyek – még akkor is, ha szándékuk és meggyőződésük szerint teljesen egyformán viselkednek a különböző nemű csecsemőkkel és gyerekekkel – másként foglalkoznak egy fiúval, mint egy lánnyal (Giddens 199. 182.). A kislányokat bájosaknak és aranyosoknak tartják, rózsaszín és egyéb „nőies” színű ruhákba öltöztetik, kismacska-, nyuszi- és babajátékokat kapnak ajándékba. A fiúkat gyakrabban nevezik vasgyúrónak vagy keménykötésűnek. Kultúránkban például elég nyilvánvalóan megbotránkoztató lenne, ha egy fiúcsecsemő rózsaszín rugdalózót kapna (sokkal megbotránkoztatóbb, mintha egy kislány kapna kék kezeslábast), és természetesen a játékfegyver-korszak előtt ők a plüssbabák kínálatából inkább oroszlánokat és tigriseket kapnak ajándékba.

Létezésünk pillanatától kezdve környezetünk tehát számottevően és gondosan úgy alakítja világunkat, hogy az a biológiai nemünk mellé egyre körvonalazhatóbban olyan társadalmi légkört teremt, amelynek hatására biológiai nemünk mellett megszülethet társadalmi nemünk is. A bennünket érő hatások és az elénk tárt, útmutatónak szánt nemi minták nyilvánvalóan hatnak ránk, fokozatosan alakítanak bennünket olyan férfiakká és nőkké, amilyen elképzelése és mintája van a mi társadalmunknak a férfiakról és nőkről. Ez a minta azonban – mint oly sok más, kulturálisan meghatározott, követendőnek tartott norma, érték, szabály, modell – jelentős változásokon ment át az elmúlt másfél évszázadban (is); ebből származhat – a bevezetőben említett – nőisség/férfiasság eltérő viselkedésmodellje akár egyik generációról a másikra. Térjünk azonban vissza a kisgyerekre ható, a társadalmi nemét formáló jelenségekre. A kisgyerekekkel nem csupán a velük közvetlenül érintkező emberek bánnak eltérő módon, hanem az indirekt nevelő hatással rendelkező eszközök is, mint például a mesék, rajzfilmek, tankönyvek. Hogy milyen szerepek és a szerepeken túl milyen készségek, képességek vagy akár jellemvonások társulnak egy adott kultúrában a férfiassághoz, illetve nőiességhez, az – szinte láthatatlan módon – ezen eszközök révén is beépül a kisgyerekek egyéniségébe és a világról alkotott képébe. Lenore Weitzman szociológus és munkatársai 1972-ben egy kutatás során elemezték az iskoláskorúaknál fiatalabb gyermekeknek szóló könyvben megjelenített nemi szerepeket. Amint az várható volt, nyilvánvaló különbségeket találtak, de mindezen különbségek közül a legszembetűnőbben rejtett üzenetet hordozó tény az, hogy a mesékben és képeken lényegesen több fiú vagy fiúalak szerepelt, arányuk a női figurákhoz képest 11 volt az 1-hez. A nemi identitással rendelkező állatfigurák esetében pedig ez az arány 95:1 volt. (Giddens 1995. 183.). A mintát, amely szerint a történések szereplői fiúk/férfiak, és a lányok/nők szerepe nem a cselekvés, a történet alakítása, aktív részvétel, hanem a szinte láthatatlanságig háttérbe vonulás, csak még nyilvánvalóbbá teszik azok a szerepek, amelyeket a ritkán, de mégis előforduló női szereplők kapnak. Őket kivétel nélkül passzív és házhoz kötött munkát végző személyekként ábrázolják, akik takarítanak, főznek és várják, hogy a férfiak – akik eközben házon kívüli, kalandokkal teli életvitellel saját maguk által kitűzött célokat követnek harcosként, rendőrként, tűzoltóként vagy királyként – hazatérjenek. Azokat a mesékben szereplő felnőtt nőket, akik sem feleségek, sem anyák nem voltak, valamiféle képzeletbeli lényként ábrázolták: boszorkányként vagy tündérekként (Giddens 1995. 183.). E vizsgálatot 1972-ben végezte Weitman, így a korszak a hatását a jelenleg 30-40 éves felnőttekre fejtette ki, akiknek többsége ma már szülő. Gyerekeik – a következő generáció – által nézett rajzfilmek többségében ma már vannak olyan női szereplők, akik maguk formálják nem csupán a saját, de a többi szereplő sorsát is, olyan fiúalakok viszont, akik nem erősségük, bátorságuk, hatalmuk, hanem esetleg annak révén tűnnek ki, hogy affektívek, hogy ők maguk is kimutatják érzelmeiket, egyáltalán nincsenek. Az újabb keletű kutatások szerint a gyermekirodalom legnagyobb része továbbra is megőrizte korábbi jellegét (Giddens 199. 183.).

A külső hatásoktól térjünk vissza ismét a családhoz. Ranschburg Jenő pszichológus szerint a fiúközpontú társadalom ellenére kultúránkban az „élet első öt-hat esztendejében kétségtelenül kellemesebb lánynak lenni, mint fiúnak”, hiszen a lányokkal a szülők és környezetük sokkal kedvesebbek, több mosolyt, szeretetet, megértést, aggodalmas odafigyelést kapnak. A fiúkat ezzel szemben többet hagyják magukra, feléjük több kihívás, elvárás érkezik, mintegy „edzik” őket az erős, rivalizáló, versenyszellemű „férfiúi” szerepre. A pszichológus szerint azonban e mögött a szülők tudattalan, belső, rejtett előítélete húzódik meg yerekeik képességei iránt, mely szerint fiukat sokkal inkább képesnek érzik arra, hogy önmagán segítsen, mint lányukat, egyszóval fiuk képességeit többre becsülik, mint a lányukét (Ranschburg 1998. 49.). Mindez előkészíti azt a felnőtt nőies modellt, amely szerint a nők védtelenebbek, gyámoltalanabbak, és amint később látni fogjuk, számos területen jelentős önbizalomhiánnyal küszködnek – még ha nem is tudatosan – a férfiak világában.

A szülők lányok iránti óvó-féltő magatartása a lányok eddigi előnyös helyzetét 7–8 éves koruktól fogva a fiúk javára billenti, ekkortól ugyanis „a szülők lányukkal elsősorban dependens megnyilvánulások iránt engedékenyek, a fiús, rivalizáló, agresszív viselkedéssel szemben pedig korlátozók, a fiúknál pedig ugyanez fordítva érvényesül. Kb. az iskoláskor kezdetétől a fiúk hosszabb időt tölthetnek távol otthonuktól, szabadabban közlekedhetnek, több lehetőséget kapnak programok készítésére, szabadidejük megtervezésére” (Ranschburg 1998. 53.). Tovább növekszik tehát a fiúk és lányok énképe közti eltérés, az elképzelésük nem csupán arról, hogy nemenként mit szabad megtenni és mit nem, hanem arról is, hogy mit tud, mit képes megtenni az egyik és mit a másik.

 

Az iskolában

Romániában a 0–1 éves kisgyerekek 51,5 százaléka fiú, vagyis több mint 6300-zal több élete első évében levő kisfiú van, mint lány. Az iskoláskor elejére (7–8 év közöttiek) – mivel, amint már említettem, a vele született rendellenességek nagyobb arányban fordulnak elő fiúknál, mint lányoknál, és az előbbiek betegségekre való érzékenysége is nagyobb – ez a különbség 5000 alá csökken, de még mindig számottevően több kisfiú kezdheti el az első osztályt, mint kislány.

Ez a számbeli fölény azonban fokozatosan csökken, és az általános iskola befejeztével a középiskolai oktatás már lánytöbbséggel kezdődik. (Ebben az életkorban még nem a női népesség haladja meg a férfiúit, hanem több lány folytatja középiskolában tanulmányait, mint fiú.) A 2004/2005-ös tanévben a középiskolai tanulók 54,5 százaléka lány volt (miközben a szak- és inasiskolákban közel 25 százalékkal több a fiú, mint lány), előrevetítve mindezzel azt is, hogy az egyetemeken és főiskolákon is több lány fog tanulni, mint fiú. 2004/2005-ben Romániában az egyetemisták 54,8 százaléka volt lány, miközben ez az arány 1990/1991-ben csupán 47,2 százalék volt. Hasonló tendencia figyelhető meg Európában és Magyarországon is. Magyarországon a felsőoktatásban részt vevő női hallgatók aránya 1992-ben érte el az 50 százalékot, 2002-ben pedig már 54 százalékot tett ki (Bukodi szerk. 2004. 37.)

Összességében ma Európában több nő képezi magát, mint férfi, több nő szerez érettségi oklevelet is, felsőfokú diplomát is. Minél fiatalabb korosztályról van szó, a diplomások aránya annál inkább növekszik a nőknél. és annál nagyobb a férfiakénál. Magyarországon 2003-ban pl. a 20–24 éves nők 52 százaléka érettségizett, ugyanezen korosztályból a férfiaknak csupán 40 százaléka. A 25–39 éves nők 17–18 százalékának, a férfiak 12–14 százalékának van felsőfokú végzettsége (Bukodi szerk. 2004. 40.).

Azonban a világnak nem minden táján ehhez hasonló a helyzet, minthogy Európában is teljesen más oktatási statisztikákkal találkoztunk volna még nagyszüleink generációjában is. Ma a világon élő 876 millió írástudatlan ember kétharmada nő. 22 afrikai és 9 ázsiai országban a lányok beiskolázási aránya a fiúk 80 százalékánál kisebb. A legfejletlenebb országokban a lányok 48 százaléka négy osztálynál többet nem jár iskolába (Worldwatch Institute 2001. 168.).

Kitől tanulnak a gyerekek?

Annak valószínűsége, hogy egy kisgyereket az óvodában férfi vezessen be az intézményesített nevelés és oktatás világába, Romániában az 2004/2005-ös tanévben nem érte el a 0,2 százalékot (az ország 35 219 óvodai oktatójából – nagy volt a kísértés, hogy óvónőt írjak – 69 volt óvóférfi, óvóbácsi).

Az elemi és általános iskolában ez az arány jelentősen javul – összességében a férfi oktatók aránya megközelíti a 25 százalékot. (Sajnos nem találtam külön statisztikát a tanítónők és -bácsik arányára, valószínű azonban, hogy a fenti arányt az általános iskolában tanító tanárok javították elsősorban, és nem a tanító bácsik.)

A középiskolákban tanító tanároknak már 35 százaléka férfi, de még így is szinte kétszer annyi nő tanít a felsőbb osztályokban, mint férfi. (Érdemes megemlíteni, hogy a rendszerváltást követően az 1990/1991-es tanévben a férfiak még 47 százalékát tették ki a középiskolai tanároknak.)

A főiskolai és egyetemi oktatásban már (még?) férfitöbbség van, a 2004/2005-ös tanévben Romániában az egyetemi tanárok 56,7 százaléka volt férfi. A nők előretörése azonban itt is jelentős, az 1990/1991-es tanévben még 72 százalékos volt a férfi tanerők aránya.

A gyerekek tehát a szervezett oktatásban – és ezen keresztül többségük a rendszeres tanulás világában – gyerek- és serdülőkorukban többségében női pedagógusokkal találkoznak. Van-e ennek jelentősége? A pszichológusok szerint van. Nem véletlen ugyanis, hogy az elemiben a legjobb tanulók általában lányok, kivéve azokat az – amint láttuk ritka – eseteket, amikor férfi a tanító, ekkor ugyanis kb. egyforma arányban találhatók fiúk és lányok a kitűnő tanulók sorában. A már többször idézett Ranschburg Jenő szerint az elemi osztályos fiúk számára – mivel ők ebben a korban „megrögzött” férfiak – az írás, olvasás, számolás és tanulás a tanítónőn keresztül a nőies viselkedés kereteibe illeszkedik, és sokkal kevésbé vonzó azokhoz a tipikus viselkedésformákhoz képet, mint amilyenek a horgászás, focizás vagy barkácsolás (Ranschburg 1998. 71.).

Az általános iskola felsőbb tagozatán már némileg változik a helyzet: a legjobb és legrosszabb tanulók között főként fiúkat találunk, a lányok pedig a középmezőnyben helyezkednek el. Egyes szociálpszichológusok a jelenséget a „kettős kötés” elméletével magyarázzák. Eszerint ebben az időszakban a lányok számára fontossá válik, hogy elnyerjék a fiúk tetszését, ebben pedig akadályozza őket intellektusuk. (Az elmélet azonban nem magyarázza meg, hogy miért zavar egy serdülő fiút, ha a lány, akinek udvarol, legalább olyan okos, mint ő. Vagy: mikortól kezdi zavarni ez a fiúkat/férfiakat?) Nos, a lányok – mérlegelve az éltanulói és a sikeres női szerep előnyeit – ez utóbbit választják, s lemondanak az intellektuális fölényről. Másrészről azonban a szüleiknek (a „második kötés”) továbbra is meg szeretnének felelni, ők vi-szont azt szeretnék, ha kislányuk jó tanuló lenne, „így aztán a két ellentétes irányú érdekeltség a lányok zömét a középszerűség kompromisszuma felé hatja” (Ranschburg 1998. 71.).

Én ezt az „olló-jelenséget” sokkal szívesebben közelíteném meg azonban más oldalról, kevésbé alapozva azokra a sztereotípiákra, amelyek szerint a férfinem képviselői nem szeretik az okos lányokat/nőket. Igaz ugyan, hogy  szociálpszichológiai kutatások szerint a férfiak általában sokkal nagyobb figyelmet fordítanak partnerük fizikai vonzerejére, mint a nők – a társkereső hirdetésekben például több férfi, mint nő említi meg, hogy fizikailag vonzó partnert keres – (Smith–Mackie 2002. 67.), de ez nem zárja ki azt, hogy a lányok teljesítményét lecsökkentő módon  visszatetsző lenne számukra az intelligencia.

Korábban említettem, hogy a lányok kisgyerekkoruktól fogva kevesebb támogatást kapnak mind a szüleik, mind környezetük részéről ahhoz, hogy autonóm, versengő, harcoló stratégiákat válasszanak, hogy különleges teljesítményeket akarjanak elérni. A női és férfi feladatokról, életvezetésről kapott eddigi mintájuk ebben a korban megérik arra, hogy önértékelésük alacsonyabb legyen a fiúkénál (és ez végigkíséri őket egész életükben, már ami a karriert érinti). A kisgyerekkori mintát csak erősíti az az iskolai tapasztalat, mely szerint a fiúk több figyelmet és nagyobb kihívást jelentő feladatokat kapnak az iskolában. A két nem önértékelésbeli különbsége már itt, az iskolában azt eredményezi, hogy a lányok úgy gondolják, „nem elég okosak” ahhoz, hogy igazán kitűnhessenek, és főként nem a fiúkkal versenyezve (Smith–Mackie 2002. 67.).

Már a középiskolában megfigyelhető a jelenség, de a főiskolai és egyetemi oktatásban egyértelművé válik, hogy a fiúk inkább a reál (nehéz) tantárgyakat kedvelik és választják, míg a lányok a humán tudományokat. Azonban mindebből nem szabad elhamarkodott következtéseket levonni. Az esetlegesen fönnálló gondolkodásbeli különbözőség mellett a hangsúlyt továbbra is arra fektetem, hogy a lányok a neveltetésükből fakadó önbizalomhiány miatt nem szívesen kelnek versenyre a fiúkkal, ugyanakkor a nemek szerinti tantárgyválasztás egyfajta összhangban van a hagyományos nemi sztereotípiákkal. Szociálpszichológusok megfigyelései szerint a nem koedukált iskolában (tehát ahol sem a fiúknak, sem a lányoknak nem kell önmagukat a másik nem képviselőihez hasonlítaniuk) a lányok gyakrabban választják a természettudományokat és a matematikát főtárgyként, a fiúk pedig a művészeteket és a humán tudományokat. Megfigyelésük szerint például egy kis létszámú, nyugat-massachusettsi amerikai női főiskolán több nő szerzett doktori címet biológiából vagy kémiából, mint bármely más főiskolán vagy egyetemen (Smith–Mackie 2002. 332.).

Romániában és Magyarországon azonban alig vagy egyáltalán nem léteznek nem koedukált főiskolák, és a nemi sztereotípiák is jelentős befolyást gyakorolnak az életpályákra, így – annak ellenére, hogy az elmúlt évszázadban  hatalmas változások történtek a női karriertípusokban – a férfiak és nők világosan elkülönülő szakmai szegmenseket választanak továbbtanulásukkor.

Akárcsak európai szinten átlagosan, Magyarországon is a férfiak a természettudományokban, informatikában és műszaki területeken felülreprezentáltak, női túlsúly van viszont nem csupán a tanárképzésben, az egészségügyi és szociális, hanem a jog-, gazdaság- és társadalomtudományi szakokon is (Bukodi szerk. 2004. 38.).

 

Felnőttként. Család és karrier

Mire elérjük 30-34. életévünket, megközelítőleg egyforma számban élünk, férfiak és nők; a férfiak számbeli fölénye a már említett okok miatt megszűnik. A nők száma Romániában először a 40–44 évesek korosztályában haladja meg a férfiakét (643 679 nő és 642 513 férfi ebben a korosztályban).

A nők előretörése a képzettségben és iskolai végzettségben nem csupán műveltségüket és karrierlehetőségeiket növeli, hanem jelentős befolyással van jó néhány demográfiai folyamatra is. Nyilván nem azt állítom, hogy csupán az a tény, hogy a nők többet járnak iskolába, azt okozza, hogy pl. lecsökken a születendő gyerekek száma, hanem azt, hogy szoros összefüggés van a két jelenség között (az okok sorában nyilván más – elsősorban a modernizációval és fogyasztói magatartással összefüggő – jelenségek is felsorakoztathatóak). Nyilvánvaló statisztikai valóság azonban, hogy minél képzettebb egy nő, annál később vállalkozik először az anyaságra: Magyarországon az általános iskolát végzett nők többsége 25 éves kora előtt, a diplomások fele viszont 30 éves kora felett. Azok a nők, akik egyetemi végzettséggel rendelkeznek (és az ő számuk, amint láttuk, egyre nő), átlagosan 29 éves korukban szülik első gyermeküket, azok viszont, akik csak nyolc osztályt végeztek, 7 évvel korábban, átlagosan 22 évesen (Bukodi szerk. 2004. 14.). Az anyák Romániában is évről évre későbbi életkorban szülik meg első gyermeküket. 1996-ban egy városon élő nő átlagosan 24 éves volt első gyermeke születésekor (falun 21,8), 2004-ben már 26 (falun 22,6).

Természetesen nem csupán a gyerekvállalást halogatják a szülők, hanem már a házasságkötést is. A házasodási kedv egyre inkább lankad, ugyanakkor a nők és férfiak egyaránt egyre idősebb korban vállalkoznak rá. 2004-ben Magyarországon 1000 lakosra 4,3 házasságkötés jutott (Romániában 6,6), míg húsz évvel ezelőtt 7,5 (Romániában 8,3), tehát Magyarországon a házasodási kedv az elmúlt húsz évben több mint 40 százalékkal esett vissza (Romániában kb. 20 százalékkal). Egyre későbbre tolódik a házasságkötések időpontja is: tizenéves korban szinte még senki nem kötelezi el magát, 2004-ben a férfiak házasságkötési gyakorisága 30–34 éves korban, a nőké 25–29 éves korban volt a legmagasabb (az NKT honlapja). „A 30-as éveik elején járó hajadonok ma nagyobb gyakorisággal kötnek házasságot, mint a 20 vagy 21 évesek, ami korábban soha nem fordult elő” (Bukodi szerk. 2004. 16.).

A késői házasságkötés miatt azonban nem elsősorban az egyedül élők tábora gyarapodik, hanem a (nem házas) párkapcsolatban élőké és ezzel együtt természetesen a házasságon kívül születő gyerekek száma is. Magyarországon majdnem minden harmadik gyerek házasságon kívül jön világra, 1990 óta 80 százalékkal emelkedett a nem házasságban történő születések száma (Bukodi szerk. 2004. 15.). Ennek ellenére uniós átlagban Magyarország a maga 34 százalékos házasságon kívüli születési arányával közepesnek tekinthető, hiszen Svédországban – ahol a legnagyobb ez az arány Európában – a gyerekek 56 százaléka házasságon kívül születik meg.

Mennyire stabilak az egyre ritkábban létrejövő házasságok?

Romániában 1930-ban hússzor annyi házasságot kötöttek, mint amennyit fölbontottak; ez az arány 2004-ben 4:1-hez. A kulturálisan meghatározott okok mellett ennek a hatalmas különbségnek nyilvánvalóan jogi alapjai is vannak, ha azonban többé-kevésbé azonos jogrendszerben vizsgáljuk a jelenséget, úgy is a felbomló házasságok növekvő számát tapasztalhatjuk. Minden egyes válásra 1975-ben 5,49, 1991-ben 4,93 és 2004-ben 4,09 házasságkötés jutott. Ez azonban Európa-szinten viszonylag stabil házasságokat jelent, hiszen pl. Magyarországon 2005-ben egy válásra csupán 1,76 házasságkötés jutott. Ha Magyarországon a 2002-es évi válási gyakorlat tartósan megmaradna, akkor minden 100 megkötött házasságból 42 bomlana fel (Bukodi szerk. 2004. 21.).

Az elváltak számának növekedésével egyidejűleg tovább növekszik a magányosan élő emberek száma, hiszen az egyszer már elváltak egyre kevésbé igyekeznek újabb házassági kötelékbe. (Romániában ez a visszaesés még nem látványos.) Az újraházasodási kedv (vagy esély) különbözik a két nemnél: az újraházasodó férfiak aránya általában magasabb, mint a nőké. Túl azon, hogy egy bizonyos életkoron túl a házassági piacon sokkal több nő, mint férfi van, az újraházasodási esélyek tehát alacsonyabbak a férfiaknál, mint a nőknél, a férfiak sokkal több esetben igyekeznek újra házasságot kötni, mint a nők. Öngyilkossági statisztikákat elemezve a 19. század végén már Durkheim kimutatta, hogy a „nő általában véve kevesebb hasznot húz a családi életből, mint a férfi”, mert a „házastársi társadalom árt a nőnek, fokozza öngyilkossági tendenciáit”, ugyanakkor azt is megfigyelte, hogy az özvegy férfiak körében az öngyilkosságok száma a többszöröse az özvegyasszonyok körében tapasztalhatónál (Durkheim 2000. 197.). Durkheim megfigyeléseit szociálpszichológusok is alátámasztják. Szerintük a férfiak „sokkal többet nyernek a házasság által, mint a nők, s amikor az egyik házastárs meghal, férfiaknál nagyobb a depresszió és a testi betegség kockázata, mint a nőknél”. Magyarázatuk szerint ennek oka lehet az is, hogy a nők általában több érzelmi támogatást adnak, mint a férfiak, „az emberek egészségesebbeknek és boldogabbaknak érzik magukat, ha nőkkel kerülnek interakcióba, mintha férfiakkal” (Smith–Mackie 2002. 637.).

Úgy tűnik tehát, hogy az elmúlt évtizedekben a nők életmódjának változása jelentős módosulásokat eredményezett a házasságok és családok szerkezetében. Kérdés azonban, hogy félig-meddig kilépve az otthon kötelékeiből a nők hogyan vannak jelen a társadalmi életben és a munkaerőpiacon? Van-e, és ha igen, milyenek a karrierlehetőségeik?

Társadalmukban – amelyben a nemi szerepek szinte állandó újraértelmezések tárgyai – nyilvánvaló összefüggés van egy nő családi helyzete és munkahelyi előmenetele között. És nem csupán arról a vajúdásról van szó, amit a nők – és miért ne, családok, ezzel együtt férfiak – átélnek, latolgatva a család- vagy karrierépítési prioritásokat, hanem a nők – nagyon gyakran eltérő, többnyire leértékelt esélyű – munkahelyi lehetőségeiről is.

A férfiaktól eltérően ugyanis a női munkavállalókat mindig tényleges vagy potenciális szülőként kezelik, akivel szemben megbízhatóbb és kiszámíthatóbb a fontos és felelősségteljes munkát férfiakra bízni. A munkaadók általában azt mérlegelik, hogy a nőket mennyire kötik le a családi feladatok, a folytonosságot igénylő feladatkörből ki fognak-e esni gyerekszülés miatt, mennyit fognak hiányozni a gyerekeik betegsége miatt stb. Ez a méltánytalan helyzet „arról árulkodik, hogy míg a deklarációk szintjén (például közvélemény-kutatások alkalmából) szinte mindenki »gyermekpárti« a munkahelyen, a munkaadók részéről a kisgyermekes anyák kevés toleranciát élveznek” (S. Molnár 1999. 163.).

A nők tehát nehezebben kezdik el karrierjüket, és nyilvánvalóan nehezebben is folyatják – főként, ha gyereket vállalnak –, hiszen miközben ők gyereknevelési szabadságon vannak, a velük egy szintről kezdők általában már továbbléptek. Mindehhez még hozzájárul az a már sokat emlegetett önbizalomhiány, ami a nőket sok esetben visszariasztja attól, hogy férfiakkal keljenek versenyre, így aztán a férfiak és nők karrierjei nagy többségükben más utakat járnak be.

Az önbizalomhiányt nem csupán gyerek- és iskoláskorú hatások táplálják. Szociálpszichológusok kutatásai szerint pl. a fizetett reklámok zömében a nőket alárendelt szerepekben ábrázolják, akik többnyire a férfiakra figyelnek, érzelmesek és álmodozók. A folyóiratokban a férfiak arcát sokkal feltűnőbben ábrázolják, mint a nőkét, akiknek a testére helyezik a hangsúlyt. Ugyanakkor kísérletek bebizonyították, hogy a jól kivehető fej és arc intelligencia, ambíció, racionalitás benyomását kelti akkor, ha megmutatják azt, és nem a testre fókuszálnak, mint a nők esetében (Smith R.–Mackie. 2002. 204.).

A „hagyományosan” nőies és férfias munkaterületek megléte mellett ezek az okok járulnak hozzá ahhoz, hogy a munkaerőpiac szegregálódik, azaz feminizálódott szakmák alakulnak ki. Ilyen szakmák a már elemzett tanügy (2004-ben Romániában az ebben a szektorban dolgozók 73,3 százaléka volt nő), egészségügy és szociális ellátás (78,5 százalék), vendéglátóipar  (66,6 százalék), könyvelés–pénzügy (66,3 százalék). A férfiak által uralt szakmák az ipar (71,6 százalékos férfi dolgozói arány), építkezések (90 százalék), szállítás (74,8 százalék).

A szegregáció egyik negatív következménye az, hogy a nők által többségében elfoglalt szektorokban a jövedelmek lényegesen alacsonyabbak a többi szektorokénál. (Kérdés, hogy a tanügyben és az egészségügyben azért lett-e alacsony a reálbér, mert a nők kerültek munkavállalói többségbe, vagy azért hagyták ott férfiak, mert alacsonnyá vált a bérezés.) Tény, hogy a nők által uralt szakmákba a férfiak vagy be se lépnek, vagy gyorsan otthagyják; azok, akik mégis ott maradtak, a hierarchia felsőbb fokán helyezkednek el, ahol nyilvánvalóan nagyobb a bérezés.

A szakmai szegregáció, a szakmai hierarchiában elfoglalt alacsonyabb pozíciók vagy egyszerűen a nemi diszkrimináció (ugyanazon munkáért ugyanabban a pozícióban másként fizetnek nőt és férfit) miatt a nők világszerte átlagosan kétharmadát, háromnegyedét keresik a férfiak jövedelmének. Ugyanakkor a nők „láthatatlan” munkája (háztartás és gyereknevelés) ritkán szerepel a gazdasági számításokban, annak ellenére, hogy értékét a világ gazdasági termelésének kb. harmadára becsülik (Worldwatch Institute 2001. 168.).

A nők az Európai Unió tagállamaiban is kevesebbet keresnek, mint a férfiak. A különbség Cipruson a legmagasabb, itt 2001-ben a nők 26 százalékkal kerestek kevesebbet, mint a férfiak, a legalacsonyabb Olaszországban. Magyarországon a különbség 20 százalékos (www.europa.eu.int/comm/publications). Romániában 2002 októberében egy férfi átlagosan 17 százalékkal keresett többet, mint egy nő, ez azonban 1995 óta folyamatosan csökken; ekkor a különbség 21 százalékos volt. Azonban a szakértők szerint a privát szektorban ez a különbség sokkal nagyobb, hiszen itt hivatalosan nagyon sokan egyformán minimálbérrel szerepelnek, de emellett jelentős a fekete jutatás is, ahol viszont nem mérhető a férfiak és nők közti jövedelemkülönbség (Tesiu–Bocioc, 2005. 18.).

A jövedelemkülönbségeknek akkor lesznek igazából fájdalmas következményei, ha az anya pl. a válást követően egyedül neveli gyermekeit. Az egyszülős háztartások (a válást követően az esetek több mint 85 százalékában az anyával maradnak a gyerekek) kiemelten veszélyeztetett kategóriát jelentenek az elszegényesedés szempontjából.

A kor előrehaladtával a nőket és férfiakat egyaránt érinti az ún. üvegplafon jelenség, vagyis az, hogy – habár kifejezett akadály nem látható – a karrier megtorpan, megszűnik a továbblépés lehetősége. Az egyének feljutnak személyes szakmai karrierjük csúcsára, és habár ez a lehetőségeket tekintve csak relatív csúcs, ők – láthatatlan akadályokkal körülvéve – tovább már nem juthatnak. A nők azonban sokkal hamarabb beleütköznek az üvegplafonba. „Azonos szakmai felkészültség esetén is lényegesen kisebb ívű munkahelyi karriert futnak be, mint a férfiak. Ebből adódik, hogy ugyan egyre több nő kerül szakértelmiségi és vezetői pozícióba, arányuk mégsem gyarapodik számottevően a felső szintű vezetők között” (Nagy 1999. 31.). 2001-ben például Magyarországon a felső és középszintű vezetők, nagy- és középvállalkozók  körében alig több mint fele annyi nő volt, mint férfi (az összfoglalkoztatottak körében ez a kategória férfiak esetében 4,2 százalékot, nők esetében 2,4 százalékot tett ki),  ugyanakkor az alsóbb szintű vezetők körében közel 50 százalékkal volt több nő, mint férfi (férfiak 12,9 százalékkal, nők 18,9 százalékkal vettek részt az összfoglalkoztatottak közt ebből a kategóriából).

 

Időskorban

Romániában 2004-ben a 65 év felettiek részaránya a teljes népességből 14 százalékos volt, ez az arány azonban a népesség elöregedési folyamataként már a közeljövőben jelentősen növekedni fog. Az öregedési index, amely a 65 évesek és idősebbek részarányát a 0–14 évesek részarányával hasonlítja össze, Magyarországon fél évszázad alatt 30 százalékról csaknem 100 százalékra nőtt. Vagyis ez azt jelenti, hogy 2004-ben lényegében azonos volt a 0–14 évesek és a 65 évesek és idősebbek száma (www.nepinfo.hu). Romániában némileg kisebb az öregedési index, értéke 2004-ben 89,9 százalékos volt.

Amint korábban már jeleztem, a 40–44 évesek korosztályában kerülnek először többségbe a nők, ekkor azonban a különbség még elenyésző. A 60–64 évesek korosztályában azonban már több mint 20 százalékkal több nő él, és ez a különbség az életkor előrehaladtával tovább növekszik, a 85 éven felüli népességben a férfiak száma a felét sem éri el a nőkének.

2004-ben Romániában a nők átlagosan 8 évvel éltek többet, mint a férfiak, vagyis az átlagos élettartam a nők esetében 75,06 év, a férfiak esetében 67,74 év volt. A női élettartam az elmúlt évtizedekben felgyorsultan növekedett a férfiakéhoz képest, a kettő közötti különbség több mint kétszeresére nőtt, 1956-ban pl. csupán 3,51 év volt.

A nők túlsúlya jelentős tehát a nyugdíjas korosztályban, és az a tény, hogy aktív korukban általában kevesebbet kerestek a férfiaknál, maga után vonja azt is, hogy férfiakénál alacsonyabb nyugdíjból, többnyire özvegyen kell eltartaniuk magukat.

A halálozási okok közt mindkét nemnél első helyen a szív- és érrendszeri betegségek szerepelnek, ezt követik a daganatos betegségek. Mind Romániában, mind Magyarországon némileg több szívinfarktus és kevesebb agyvérzés okozza férfi halálát, mint nőét. A rákos megbetegedések száma viszont már lényegesen több férfit érint, mint nőt, 100 000 emberből Romániában 244,1 férfi (Magyarországon 241) és 163,8 nő (Magyarországon 162,8) haláloka volt.

Nők és férfiak tehát sok szempontból eltérő módon születnek, élnek, dolgoznak és halnak meg. A női és férfi szerepek, a köztük levő különbözőségek a modern és posztmodern korban – különösen olyan átmeneti társadalmakban, mint a posztkommunista térség országai – dinamikusan változnak, szinte évtizedről évtizedre számokban is megjeleníthető formában. Tanulmányomban néhány társadalmilag és kulturálisan (is) meghatározott különbözőséget emeltem ki a 21. század első éveiből, szűkebb és tágabb környezetünkben jellemezve nőket és férfiakat.

 

JEGYZETEK

1. A generációspecifikus megközelítés ötletével Mihaela Miroiu filozófus és politológus  a Feminista Elemzések Társasága által 2006-ban kiadott, a Férfiak és nők közötti esélyegyenlőség romániai fekete könyvében önmaga által is szubjektívnek mondott összefoglalójában találkoztam. (Szerk. Borza–Grünberg–Văcărescu 2006. 85–87.)

2. A Romániára vonatkozó adatok – hacsak nem jelzek más forrást – a Nemzeti Statisztikai Hivatal adatai, www.insse.ro, többnyire saját számítások.

3. A Magyarországra vonatkozó adatok – ha nem jelzek más forrást – a Központi Statisztikai Hivatal adatai, www.ksh.hu, többnyire saját számítások.

 IRODALOM

Giddens, Anthony 1995 – Szociológia. Osiris Kiadó, Bp., Szerk. Borza Ioana–Grünberg Laura–Văcărescu Theodora-Eliza (szerk.) 2006 – Cartea neagră a egalităţii de şanse între femei şi bărbaţi în România. Societatea de Analize Feministe, Ed. AnA.

Bukodi Erzsébet (szerk.) 2004 – Társadalmi helyzetkép 2003. Központi Statisztikai Hivatal, Bp.

Durkheim, Emile 2000 – Öngyilkosság. Osiris Kiadó, Bp., 2000.

Egészségügyi Stratégiai Kutatóintézet Lakossági Egészségügy Tájékoztató honlapja: http://www.eski.hu/civiltajekoztatas/cikk.cgi?id=2625

Központi Statisztikai Hivatal (Magyarország)  honlapja: www.ksh.hu

Nagy Beáta 1999 – Munkahelyi előmenetel. In: Pongrácz Tiborné és Tóth István György (szerk.): Szerepváltozások. TÁRKI Szociális és Családügyi Minisztérium Nőképviseleti Titkársága, Bp., 1999.

Nemzeti Statisztikai Hivatal (Románia)  honlapja: www.insse.ro

Népesedéspolitikai Kormánybizottság Titkárságának honlapja: www.nepinfo.hu

Ranschburg Jenő 1998 – A nő és a férfi. Bp.

S. Molnár Edit  1999 – A gyermekvállalás konfliktusai. In: Pongrácz Tiborné–Tóth István György (szerk.): Szerepváltozások. TÁRKI Szociális és Családügyi Minisztérium Nőképviseleti Titkársága, Bp., 1999.

Smith R. Eliot–Mackie, M Diane 2002 – Szociálpszichológia. Osiris Kiadó, Bp.

Tesiu, Roxana ű–Bocioc, Florentina 2005 – Equal Opportunities for Women and Men. Monitorung Law and practice in Romania. Open Society Institute, Network Women’s Program.

Worldwatch Institute 2001 – A világ helyzete 2002, Föld Napja Alapítvány, Bp.

www.europa.eu.int/comm/publications