Március 2007
Női szerepek


  Eurüdiké a veremben; Orpheusz viszontlátja Eurüdikét (versek)
  Boda Edit

  A nemek közti különbség: biológiai vagy szociálisan tanult?
  Ferenczi Enikő

  A Nyugat nőiesedése
  Aurel Codoban

  A másik és a másság a feminista diskurzusban
  Hübel Szilvia

  Női társadalmi szerepek a kommunista propagandában
  Györffy Gábor

  Nemem méltóságát a teremtőtől kaptam...
  Petrőczi Éva

  Arcunkat...; Ámde a látás; Egy mondat a Peer Gyntből; A tükörtojás-tekintetű zongorista…(versek)
  Petrőczi Éva

  A veszélyesen gyenge nő
  Zamfir Korinna

  Nemi különbségek a kommunikációban
  Becky Michele Mulvaney

  Faldal; Falakon túl; A falfehér most meghalad; Fal megint (Generátor – versek)
  Szalma Réka

  Hidegháborús média Dublinban (Európai Napló)
  Balázs Imre József


Toll
  Anyaként aggódni és alkotni
  Antal Ildikó

  Segítő részvét
  Csekéné Kolcsár Irén


História
  A 18. századi bécsi politika erdélyi megnyilvánulási formái (II)
  Kovács Kiss Gyöngy


Világablak
  Generációk, nők, férfiak
  Fejes Ildikó


Mű és világa
  Feminizmus és feminizmuskritika Elfriede Jelinek drámai szövegeiben
  Kordics Noémi

  A metafizika és az angyalok
  Balon Ruff Zsolt

  Fekete és fehér között
  Musca Szabolcs


Közelkép
  Nőkép egy kommunista nőlapban
  Sütő–Egeressy Zsuzsa


Téka
  Vadászat angolokra
  Bogdán László

  Európai női teológusok évkönyve
  Bereczki Szilvia

  A Kárpát-medence régiói
  Ráduly Zoltán

  „Örülünk a szavakon keresztül a világnak”
  Zsigmond Adél

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Sikeres politikusnék
  Kántor Erzsébet

  Voltaire, vigyázz!
  R. L.

  Felelős kommunikáció
  B. M.



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Kovács Kiss Gyöngy

A 18. századi bécsi politika erdélyi megnyilvánulási formái (II)

 

E konfúzióktól nem mentes évtizedek szülötte Rettegi György is, aki emlékiratában az újkori Erdély legjelentősebb változásairól nyújt képet; arról a „metamorphosisról”, melynek felszíni jelenségeit Apor Péter – valamivel korábban – már felvázolta.

Rettegi születésének évében az erdélyi nemesség még azt reméli, hogy pusztán főhatalomváltozásról van szó, strukturális és lényegi változtatások nélkül. Felnőtté válva azonban Rette-ginek – és kortársainak – rá kell döbbenniük, hogy az erdélyi élet változatlannak vélt felszíne alatt osztályának érdekeivel ellentétes, új, domináns erők érvényesülnek. Tapasztalja, hogy „mindenféle törvényünk, addig observált jó rendtartásunk felfordult”, és „soha rosszabb positurában Erdély nem lehetett, mint most”.27

A nemesség reményvesztetten tekint a jövőbe, a válságérzés általános tünetté válik. A 18. század közepére ugyanis nyilvánvalóvá lesz, hogy az addigi világ alapjait olyan erők korrodálják, melyre a nemesség nem gyakorolhat tényleges hatást. A császári abszolutizmus erdélyi aktivizálódása során a nemesség kénytelen belátni, hogy ellenállása Béccsel szemben hiábavaló.

Amíg a nemesség görcsösen ragaszkodik a rendiség megőrzéséhez, a Habsburg-abszolutizmus minden kezdeményezést magához ragad; hatalmi apparátust épít ki, a maga javára alakítja a helyi erőviszonyokat, amiből eredően olyan keretet képes adni az események alakulásának, hogy az a saját pozícióit erősítse, gyengítve a rendi ellenfelet. Az 1730-as évektől folyamatosan erősödik az abszolutizmus, miközben a rendiség szintén folyamatosan veszít hadállásaiból. Rettegi György emlékirata bizonyítja, hogy a század közepén a vidéki nemesség egy része is felismeri, hova vezet a helyzet ilyenforma alakulása, és a „megoldást” egy furcsa kettősségben véli megtalálni: nosztalgiával fordul a visszahozhatatlanul letűnt fejedelemség kori állapotok felé, illetve aggódással figyeli a jövőt. Ez a két alapvonás jellemzi leginkább Rettegi emlékiratát is, mely munka annak a belső emigrációnak a terméke, amelybe az erdélyi nemesség a 18. század közepén saját országában kényszerül.

A 18. század közepén azonban némi változás figyelhető meg az integráció kérdéseinek az emlékírók általi percipiálásában. Az előbbi évtizedekben jobbára csupán az integráció fő célkitűzései, a centralizáció, az abszolutizmus tünetei, a katolikus restauráció, a császári hadsereg ütőképessége stb. képezik az emlékiratok narrációs keretét, illetve az önálló fejedelemség utáni általánosságban vett, konkrétumokat nélkülöző sóvárgás, az új társadalom és a születőben lévő társadalmi rétegek bírálata. A 18. század közepétől azonban a beilleszkedési folyamat az integrációt szolgáló konkrét intézkedések (adminisztratív, törvénykezési, adózási, katonai reformok) láttatásával történik, és az emlékíróknak eme intézkedésekhez való viszonyulása is jóval konkrétabb az elődeikénél.

Rettegi György a nemesség kálvinista középrétegéből származik, mely réteget érint leginkább az új helyzet. Látásmódja – természetszerűleg – e réteg jellemző szemlélete. Ezért is válhat a középnemesség válságának leghitelesebb ábrázolójává. Feljegyzései annyira osztályának közérdekű gondjaival foglalkoznak, hogy szinte teljességgel nélkülözik az életrajzi adatokat-momentumokat. A feljegyzések között – egyebek mellett – képet ad a nemesi testőrség felállításáról,28 Hadik András erdélyi beköszöntéséről,29 Bruckenthal guber-nátorságáról,30 a türelmi rendeletről,31 József császár egyéb „újításairól”, a változásokról, melyek az ország igazgatásában bekövetkeztek.32

A szerző annak függvényében értékeli az újonnan bevezetett intézkedéseket, hogy azok mennyire szolgálják az általa képviselt nemesi réteg érdekeit. Ilyenformán az első nagy horderejű adminisztratív-igazságszolgáltatási intézkedést, az állandó táblák felállítását a következőképpen értékeli (1762): „Tegnap, id est 2-da Junii, ismét ott voltam ebéden [Daniel Tódor szamosújvári örmény kereskedőnél]. Odaérkezék Mósa László uram, ki is mutatá a gubernium commissióját az őfelsége rescriptumával együtt, melyben expresse parancsol őfelsége a collegiatum judicium felől, mely is szüntelen fennálljon mint a Királyi Tábla. Isten tudja a consequentiát továbbra mi lészen, de én csak nem improbálhatom, mert mind a törvények folyása ezzel a hébe-hóba esett székezéssel rosszul volt, mind a causák periclitáltak.” A hivatalosságok visszaéléseit sorolva a következő konklúzióra jut: „Amazok is hogy a gratiában megmaradjanak s a tisztségektől is el ne búcsúztassák, per fas et nefas örökké a mulcta gyűjtésében foglalatoskodtak. De gondolom, hogy elkoppannak őke-gyelmek az effélétől.”33 Az állandó táblák felállítását követően pedig a következőket írja: „A continuum judicium felálla, de nem sok köszönet vagyon benne.”34

Rettegi – és általában a nemesség – elégedetlenségének okai igencsak érthetőek. Erdély hagyományos államapparátusának működése hosszú idő óta nem felel meg az integráció követelményeinek, mi több, nem hozható összhangba a központi hatalom modern bürokratikus apparátusával. Az olyan helyi intézmények létrehozásának igényét, melyek a központi szándék gyakorlatba ültetői lehetnek, az eladdig működő intézmények nem megfelelő volta motiválja. A törvénykezés ügymenetének jobbítása csak egyik – deklarált – ok annak a bizottságnak a létrehozására, melyek új jogi keret és bírói hatóságok felállítását kapják feladatul. Intézményi vonatkozásban a bizottság működése az úgynevezett állandó táblák felállításával zárul, melyek a hagyományos ítélőtáblákkal szemben állandóan működnek, és képesek biztosítani a törvénykezés egységes jellegét. A központi hatalom szándékai szerint azonban az állandó táblák a vármegyék és a székely székek közigazgatására is kiterjesztik kompetenciájukat, ilyenformán ebben a vonatkozásban is folyamatos működést biztosítanak, állandó székhellyel és karrierhivatalnokokkal.35 A rendek vármegyei és székely székekbeli szerepe ennek következtében jelentős mértékben beszűkül. Az intézkedés elsősorban a vármegyei nemesség és a székely székek privilegizált rétegeit érinti. Ugyanakkor azonban az állandó táblák nem kerülnek bevezetésre a szász székekbe és kerületekbe – ez a tény még inkább fokozza a vármegyei és a székely székekbeli nemesség elégedetlenségét. Ezzel magyarázható jórészt mindaz az averzió, mellyel főként a vidéki nemesség soraiból származó emlékírók viseltetnek (lásd Rettegi) az állandó táblákkal szemben.

A türelmi rendeletről az alábbiakat jegyzi fel (1782): „Igen dicsőségesen kezdé felséges urunk második József császár. Legelsőben is uralkodásának kezdetiben az Istennek dicsőségét kíváná előmozdítani, mert a tolerantiának titulusa alatt megengedteték, hogy valakik reformátusból vagy egy más okból pápistává lettenek volt, szabadoson vissza állhatnak. Olyan hamar is vissza állának, hogy három vagy négy hét alatt az egész országban alig hiszem maradott volna egy is, kivált az közönséges nép között, aki vissza ne tért volna. Sőt született pápisták közül is igen sokan lettenek reformátussá.”36 (Mária Terézia aposztáziarendelete tiltja és bünteti az ilyenfajta áttérést.) Két évvel később a következőképpen értékeli II. József rendeleteinek eredményét: „Szörnyű dolgokat vün végbe ez az József császár mind a religio dolgában, mind egyebekben. A religiót annyira vitte titulo sacrae tolerantiae, hogy az az szörnyű gyűlölség, mellyel viseltettek a pápista atyafiak a reformátusokhoz, megszűnt, a tisztségek iránt sincs az az consideratio, mely eddig.”37 Majd: „A bányákról is az ezüstöt, aranyat Erdélyből is mind Bécsbe viteti, pénzt is csak ott vernek; sok templomokat elvett, a benne való kincset a maga tárházába vitette, de még sem tölt meg, hanem az nemességre azt akarta vetni, hogy minden száz forint jövedelemből 40 az ő cassájába menjen, melyet hogy véghez viszen, reáígérte volt magát ez az szász gubernátor...”38 Bírálja a német nyelv hivatalos nyelvvé tételét, s még inkább az 1784-es új közigazgatási felosztást: „[József császár] nagy zűrzavart csinála az országban, mert nem gondolván egynéhány saeculumoktól fogva az országnak vármegyékre, székely és szász székekre való osztásával, a vármegyéket, a székely és szász székekkel együtt tizenegy vármegyékre, majd minden proportio nélkül, feldaraboltatta.”39

A 18. századi erdélyi középnemesség Rettegi révén megismerhető életkörülményei és életfelfogása alig különbözik a 17. századiétól. A „metamorphosis” azonban – bár kezdeti jegyei nyilván a politikum és társadalom területén jelentkeznek – áthatja az egyén életét is. Rettegi ugyan idealizálja a letűnt nemesi életformát, és korát elfajzottnak minősíti, értékrendjében mindazonáltal a legfontosabb helyre – új elemként – a művelődés kerül. A művelődésre való permanens vágy azonban összeegyeztethetetlen azzal a letűnt világgal, amit Rettegi újraélesztene, hiszen a polgárosodás irányába hat. (A tanulást például annyira fontosnak ítéli meg, hogy még a protestánsok által olyannyira gyűlölt jezsuitákról is van elismerő szava, mert hatékony oktatási rendszerrel bírnak. Ugyanakkor azonban az is a kép teljességéhez tartozik, hogy a jezsuita rend eltörlésének szükségességéről is elmélkedik – protestáns szemszögből fejtve ki mondanivalóját.40 Rettegi a maga elavult olvasmányaival, korszerűtlenül autodidakta műveltségével is kivételes jelenség kortársai között, akik – éppen olthatatlan művelődési vágya miatt – különcnek tekintik; ennek ellenére válik szokásává a „scriptitatio”. Hézagos műveltségével magyarázható, hogy írásában csak a válság tüneteit ábrázolja, az átalakulás árnyaltabb érzékelésére és értékelésére nem eléggé kifinomult.

Feljegyzéseiben főként a nemességgel foglalkozik; támadja nem osztályként, hiszen ennek ő is része, de egyénenként ennek tagjait – leleplező kép áll össze a mozaikokból. Emlékei lejegyzését – főleg az első évtizedben – szinte csak személyes használatra szánja, őszinteségében már csak ezért sem kételkedhetünk. „Rettegi kritikájának súlya nem a kálvinista prédikátorok modorában megfogalmazott dörgedelmes ítéleteiben, hanem a szépítés nélkül leírt valóságos esetekben van.”41 „Insider”-ként, belülről mutatja be, miként gondolkodik a 18. századi nemesség kora legjelentősebb kérdéseiről, milyen álláspontra helyezkedik ezekkel szemben, mennyire alkalmas arra a vezető szerepre, amelyet a társadalomban önmagának igényel.

Anakronizmus lenne számon kérni Rettegi Györgytől, hogy miért nem viseltetik több megértéssel a nemességen kívüli más osztályokkal szemben – gondolunk itt főként a jobbágyságra. Ő (és ők) a paraszt érdekében csak akkor lépnek fel, ha attól tartanak, az államhatalom fokozódó adóigényei veszélyeztetik saját lehetőségeiket, illetve érdekeiket. Különösen kiéleződik a nemes–jobbágy viszony József trónörökös 1773-as látogatását követően, amikor a parasztok ezerszámra adják be a kéréseket sérelmeik orvoslására. Ezután – Rettegi György szerint – „a parasztság oly szarvakat emelt magának, hogy teljességgel elhitette magával, hogy ők tovább urat nem szolgálnak, hanem, mely földön laknak, övék lesz” (a páncélcsehi jobbágyok felkeléséről).

Ami a bécsi politika megnyilvánulási formáinak a 19. század eleji emlékirodalomban való tükröződését illeti, ez a legpregnánsabb formában talán Ujfalvy Sándornál jelentkezik. A francia forradalom eszményei még élnek, dúlnak a napóleoni háborúk, de az I. Ferenc által bevezetett és gyakorolt abszolutizmus már sújtja a társadalmat. Fellobban a nemzeti öntudat, mely összefogó társadalmi tevékenységbe kezd.

Ujfalvy Sándor a vidéki életforma és a családi kapcsolatok ábrázolásában felülmúlhatatlan. Apja, a keveset tanult táblabíró – aki a naptáron és Cserei Mihály kéziratos erdélyi történetén kívül alig olvas egyebet – bizarr módon mind életvitelében, mind hivatali tevékenységében a racionális gondolkodás iskolapéldájának számított.

Jellemző e korra és a táblabírói gondolkodásra, hogy az osztrák bürokráciát – mely sokat ír, keveset intéz – önkényesnek és brutálisnak tekintette. Minden a személyiség autoritásán, a tekintélyelven múlik – vélte. E belső tekintély hordozza a társadalmi és állami élet rendjét és biztonságát. És hogy mennyire „nemesi” szolgálat ez, példázza, hogy 36 évi összfizetése 4975 váltó forint, és mégis, amikor királya rászorul, s az állam részére „hű magyarjaitól” kölcsönt kér, Ujfalvy Sándor apja már másnap 10 000 forintot visz gróf Bánffy György kormányzóhoz, arra kérve, juttassa el a királyhoz azzal, hogy „nem kölcsön fejébe, hanem őszinte jó szívvel ajándokul küldi a fölségnek; s ha még ezután is szükség lenne, készséggel osztja meg vagyonát; mert azt, hogy királya szükséget szenvedjen, sehogysem türendi”.

Ujfalvy Sándor a nagyenyedi Bethlen Kollégium diákjaként találkozik Körösi Csoma Sándorral – emlékiratában külön fejezetben emlékezik meg róla. Az erdélyi iskoláztatást követően Bécsbe kerül, ahol alkalma nyílik az erdélyi viszonyokat az ottaniakkal összehasonlítani. A különbséget így fogalmazza meg: „Az őszinte, férfias kört szolgalelkű nyegleség váltá fel. Ők lenéztek engem szabad modoromért s én őket szolgalelkükért.” A bécsi éveire nem sok örömmel emlékszik vissza: „Bécsben töltött éveimből kevés öröm és sok keserűség utóérzete maradt fenn későbbi éveimre, Bécs sem hivatali, sem magánköreiben nem elégítheté ki egy alkotmányos ország fiának szabadabb szellemi igényeit. Honát e körben csak olyan lelheté, kinek uralkodó eszméje a nagyravágyás s ki elfogadá kormányembereinek ezen alapelvét: A cél szentesíti az eszközöket. Nem ismerek gondolkodó emberre szomorítóbbat, mint egy felelősség nélküli kormány működésének közelrőli szemlélését.”42

Az erdélyi liberalizmusnak a birodalmi bürokratizmussal való inkompatibilitása az, ami Ujfalvy Sándort hazatérésre ösztönzi: „...hazám és az emberiség körüli teendőimről más fogalmaim voltak, mint miket e hivatali körben létesítheték” – írja egy helyütt.

Bár Wesselényi Miklós közeli barátja – róla is portrét rajzol emlékiratában –, Ujfalvy maga keveset tevékenykedik politikai téren; annál inkább társadalmi és irodalmi vonatkozásban. A jobbágyság helyzetének javításáért, az úrbéri terhek könnyítéséért, különösen vármegyéje területén sokat tesz, maga személyesen pedig súlyos anyagi áldozatokat is vállal. Irodalomszeretetét pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az a Bécsből hozott mintegy 300 kötet, melyekről emlékiratában is megemlékezik.

A Habsburg Birodalom fő célkitűzése – Erdély beillesztése e heterogén államkonglomerátumba –, illetve a bécsi politika fő megnyilvánulási formái a hatalom megszilárdítása érdekében esetenként a kor emlékirodalmának alapvető témáit képezik. Talán a fentebb tárgyalt emlékírók azok, akiknél határozottabban körvonalazva jelenik meg e megnyilvánulási formáknak a bemutatása és elemzése. Az említettek némelyike az integráció kezdeti éveire utal. Bethlen Miklós például teszi ezt rendkívüli tisztánlátással, és rávilágít: a hatalom megszervezésének és megszilárdításának éveit követően a birodalom pregnánsabban folytatja előző tevékenységét: Erdély politikai alárendelését, a központi hatalom általi gúzsba kötését, a politikai hatalom alapállásainak – kormányszervek, hadsereg, pénzügyek – birtokba vételét. E folyamat során a birodalom nem szünteti meg Erdély intézményrendszerét. Nem nyilvánítja semmisnek a Diploma Leopoldinumot, sem az ebbe foglalt kötelezettségeit, csupán átértelmezi, a maga szolgálatába állítja ezeket. Más emlékírók az integrációs folyamat egyéb aspektusaira utalnak főképp, illetve egy későbbi periódusra, amikor is a bécsi politika megszilárdulása teljében levő folyamat vagy éppenséggel befejezett tény.

 

Jegyzetek

27. Rettegi 1970. 85.

28. Uo. 109.

29. Uo. 175.

30. Uo. 378–381.

31. Uo. 325.

32. Uo. 424–425.

33. Uo. 141.

34. Uo. 154.

35. Kiss 1979. 149–152.

36. Rettegi 1970. 417.

37. Uo. 423.

38. Uo. 423.

39. Uo. 425–426.

40. Uo.

41. Uo. 32.

42. Ujfalvy 1941. 156, 162–163.

 

Irodalom

Cserei 1983 – Cserei Mihály: Erdély históriája (1661–1711). Sajtó alá rendezte, a bevezetőt és jegyzeteket írta Bánkúti Imre. Bp., 1983.

Bethlen Miklós 1955 – Bethlen Miklós Önéletírása. Szerk. V. Windisch Éva. I–II. Bp., 1955.

Erdély öröksége – Erdély öröksége. Erdélyi emlékírók Erdélyről. Ravasz László bevezetésével, Cs. Szabó László közreműködésével szerkesztette Makkai László. I–X. Bp., [1942]

Kiss 1979 – [Kiss Andrei]: Comitatele, scaunele, districtele, prefecturile şi fondurile create. Îndrumător în Arhivele Statului Judeţul Cluj. I. Buc., 1979.

Rettegi 1970 – Rettegi György: Emlékezetre méltó dolgok. 1718–1784. Bevezető tanulmánnyal és magyarázó jegyzetekkel közzéteszi Jakó Zsigmond. Buk., 1970.

Trócsányi 1972 – Trócsányi Zsolt: Teleki Mihály és a kurucmozgalom 1690-ig. Bp., 1972.

Ujfalvy 1941 – Mezőkövesdi Ujfalvy Sándor emlékiratai. Sajtó alá rendezte és kiegészítésekkel közreadta Gyalui Farkas. Kvár, 1941.

Wesselényi 1983, 1985 – Wesselényi István: Sanyarú világ. Napló, 1703–1708. Közzéteszi I.: Magyari András; II. Demény Lajos, Magyari András. Buk., 1983, 1985.

*Részlet egy hosszabb tanulmányból; az első rész előző számunkban jelent meg.