Március 2007
Női szerepek


  Eurüdiké a veremben; Orpheusz viszontlátja Eurüdikét (versek)
  Boda Edit

  A nemek közti különbség: biológiai vagy szociálisan tanult?
  Ferenczi Enikő

  A Nyugat nőiesedése
  Aurel Codoban

  A másik és a másság a feminista diskurzusban
  Hübel Szilvia

  Női társadalmi szerepek a kommunista propagandában
  Györffy Gábor

  Nemem méltóságát a teremtőtől kaptam...
  Petrőczi Éva

  Arcunkat...; Ámde a látás; Egy mondat a Peer Gyntből; A tükörtojás-tekintetű zongorista…(versek)
  Petrőczi Éva

  A veszélyesen gyenge nő
  Zamfir Korinna

  Nemi különbségek a kommunikációban
  Becky Michele Mulvaney

  Faldal; Falakon túl; A falfehér most meghalad; Fal megint (Generátor – versek)
  Szalma Réka

  Hidegháborús média Dublinban (Európai Napló)
  Balázs Imre József


Toll
  Anyaként aggódni és alkotni
  Antal Ildikó

  Segítő részvét
  Csekéné Kolcsár Irén


História
  A 18. századi bécsi politika erdélyi megnyilvánulási formái (II)
  Kovács Kiss Gyöngy


Világablak
  Generációk, nők, férfiak
  Fejes Ildikó


Mű és világa
  Feminizmus és feminizmuskritika Elfriede Jelinek drámai szövegeiben
  Kordics Noémi

  A metafizika és az angyalok
  Balon Ruff Zsolt

  Fekete és fehér között
  Musca Szabolcs


Közelkép
  Nőkép egy kommunista nőlapban
  Sütő–Egeressy Zsuzsa


Téka
  Vadászat angolokra
  Bogdán László

  Európai női teológusok évkönyve
  Bereczki Szilvia

  A Kárpát-medence régiói
  Ráduly Zoltán

  „Örülünk a szavakon keresztül a világnak”
  Zsigmond Adél

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Sikeres politikusnék
  Kántor Erzsébet

  Voltaire, vigyázz!
  R. L.

  Felelős kommunikáció
  B. M.



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Aurel Codoban

A Nyugat nőiesedése

 

Filozófiatörténetileg sem véletlen, hogy a jelenlegi nyugati gondolkodás a szubjektum konstituálódásának problémájából adódó kérdések legújabbikával, a szexualitás testi avagy nemi identitásának kérdésével szembesül. A strukturalizmus nyomában, amely meglehetősen sok kultúrát fedezett fel a természetben, a posztmodern társadalmi konvenciókra tapint rá magában a biológiai valóságban. Ami azonban a nemi identitás témáját közvetlenül érinti, nem más, mint hogy a test és a nem közötti viszony nem oksági, és hogy a szubjektum nemi identitása kodifikálás eredménye. Egyébként még ennek a semlegesen tudományos képnek az objektivitása is vitatható: a modern ember számára minden, ami egyáltalán van, csupán a reprezentációban és általa létezik. A reprezentációt életre hívó szubjektum hozza létre a világot, a tudományos megismerés objektivitása pedig nem jelent mást, mint a reprezentáció objektiválását azon szubjektív keretektől való módszeres és maximálisan lehetséges eltávolodásunk által, melyek a reprezentációt lehetővé teszik. A posztmodern szerint azonban a metodológiák, melyek kommunikációelméleti szempontból dekodifikálási eljárások, nem működnek egyoldalúan, vagyis bármely módszertani dekódolás egy másik kód alapján történő újrakodifikálást jelent. Ennélfogva a testtel kapcsolatos, semlegesnek vélt tudományos reprezentáció az érvényben levő kódoktól függ, viszonylagos egy előre megállapított szabálykészlethez képest. Gyakran intézményes, jogi, etikai és vallásos gyakorlatok vagy a mindennapi élet gyakorlatai, a tényleges emberi viselkedés szolgáltatja ezeket a kódokat. Eszerint a kodifikálás forrásai főként a tényleges szexuális, illetve társadalmi és politikai gyakorlatokban keresendők. A szexuális identitás klasszikus paradigmájának ez a körvonalazódni látszó felfordulása minden bizonnyal nemcsak és nem is elsősorban a test elméleti reprezentációjának megváltozásából adódik, hanem abból, hogy a szaporodás biológiai technikái, valamint a biohatalom gyakorlatai által az ember egyre inkább társadalmi produktummá válik.

Az antikvitás a test egy klasszikus, szexualitástól függő paradigmáját javasolta. Ezt a paradigmát annak érdekében dolgozták ki, hogy az anyához fűződő kapcsolat érzéki evidenciája ellenére ideológiailag a hagyományos patriarchátust támogassa: mivel a nőnek a szaporodásban játszott szerepe nyilvánvaló volt, a problémát a férfi szerepének és főként elsődlegességének – a jelentésadás és a szimbolikus spekuláció akkoriban hozzáférhető eszközei segítségével történő – fenntartása képezte, mely a hagyományos társadalomban kész társadalmi és politikai ténynek számított. Ezáltal egy társadalmi és politikai helyzet spekulatív elméleti igazolást nyert. A testi identitás tétje ily módon kezdettől fogva nyilvánvaló: a két nem egy egységes test némileg eltérő változatainak tekinthető, különböző, mi több, ellentétükből adódóan különböző testnek, melyek közül azután mindkettőt a hagyományos társadalmi és politikai hierarchiával kapcsolatos érdekek kontextuális árnyalásaival összhangban definiálják. Nem annyira tudományos, elméleti paradigmákkal kapcsolatos változások, mint inkább társadalmi és politikai jellegűek teszik lehetővé tehát a test klasszikus, kétnemű paradigmájának kialakulását.

Az egységes test ama paradigmájával szemben, amelyhez a két nem, a férfi és a női a pozitív, telített minőségek vagy pedig a hiányok és fogyatkozások változatait adja, az egyenlőség modern követelményei egy a neme szempontjából elkülönböződött, ámde kvalitásaiban egyenlő test modelljét foganatosítják. Ebben a helyzetben a férfitest nem képezi többé alapját egy második, női nemnek, melyet aztán a hiányosság, a negativitás határozna meg. Ami a modernitásnak ebben a testi-szexuális modelljében hangsúlyos, az a különbség, a másság – a másik, a női, egészen a rejtélyig, a felfoghatatlanig menően különbözik a férfitől –, ami pedig egységesítve, egyenlősítve van, azok a képességek, a kvalitások, melyek társadalmi jogokkal és kötelezettségekkel ruháznak fel.

A kettős, neme szerint differenciált emberi test modellje azonban a jelenlegi biológiai tények alapján nem igazolható. Ha képet kellene alkotnunk róla, ez ismét csak egy olyan egyetlen test volna, melyhez képest a két nem valami mellékes és akcidentális. Ami a kezdettől fogva különbözőképpen megalkotott hajó és a teherautó közötti különbségtételre érvényes, nem érvényes a férfi és nő közöttire, akiknek a kiindulópontja közös. A férfi és a nő közötti összes különbséget végül is egy a vártnál jóval csekélyebb számú gén határozza meg: huszonkét kromoszómapár azonos, a huszonharmadik a férfiaknál eltérő – az XX pár helyett, amellyel a nők genetikailag rendelkeznek, a férfiaknak olyan kromoszómapárja van, ahol egy X-kromoszómához, mely az XX-kromoszómapárban felbukkan, Y társul. Éppen fordítottan a férfitest antik modelljéhez képest, a test új paradigmája női, lévén hogy az ember mint megszületéséig női hormonális közegben felnőtt emlős alapvetően nő. A férfi deviációt, eltérést képez a standard női modelltől. Az Y-kromoszómának, mely genetikailag a férfijelleget határozza meg, nem más a szerepe, mint hogy a női hormonok hatását gátolja. Az Y-kromoszóma jelenléte a fejlődés hetedik hetében gátlóan hat a női hormonális közegre, és a bipotenciális gonád a here irányába kezd fejlődni. E nélkül a beavatkozás nélkül megvárná a tizenharmadik hetet, hogy méhhé váljék.

Az emlősök és ennélfogva az ember számára a nőiség az elsődleges természeti állapot. A tojásból születés esetében az elsődleges, embrionális egyed hímnemű. A nőből való születésnél azonban az elsődleges, embrionális ember alapvetően nő, mivel női hormonális közegben képződik meg. A nemi jelleg hormonálisan meghatározott az elsődleges állapottal mint kiindulóponttal összefüggésben, amely ugyancsak női, a hormonális különbségek pedig csupán adagolásbeli, mennyiségi és nem minőségi jellegűek. Férfivá lenni hosszadalmas, nehéz és kockázatos folyamat, egyfajta harc a nőiségre hajló inherens tendenciákkal, világosít fel Alfred Jost endokrinológus. Az ősi, elsődleges test többé nem férfi, hanem női jellegű; ez a valóság vagy legalábbis a kód, ami alapján a jelenlegi tudomány kísérleti és megfigyelési adatait értelmezi... Vallásos szóhasználattal élve tehát azt mondhatnánk, hogy Ádám eredetileg Éva, vagy genetikailag azt, hogy a férfi csak kitérő, melyet a Természetanya pusztán azért tesz meg, hogy minél több nőt hozzon létre.

A késő modernitás azonban előnyben részesítette a nemi identitásnak inkább a létesülés, mintsem a lét szempontjából való elgondolását. Ezen identitásjellemzők többsége E. O. Wilson szerint evolucionista-genetikus bioökonómiai perspektívából magyarázhatónak tűnt: a viselkedésbeli szimmetriahiány onnan ered, hogy a hímivarsejtektől eltérően a petesejtek véges készletet képeznek. A hím genetikai gazdaságossági okokból kifolyólag érdekeltebb a szexuális változatosságban, ahogyan a nőstény mint a petesejt hordozója a konfliktusok elkerülésében és az embrió, majd pedig a fióka megóvásában. E különbség alapja a gének átörökítésének eltérő stratégiáiban keresendő a faj szaporításában játszott eltérő biológiai szerepek függvényében. A differenciáló sajátosságok spekulatíve még tovább mehetnek: a hím a fészek terén kívül fejlődik, agresszívebb a nősténynél, és a versengésből kifolyólag a teljes evolúciós nyomást viseli, ami hangsúlyosabb másodlagos nemi jegyek kialakulásához vezet. Ennek úgyszintén biológiai következménye, hogy a hím erőteljesebb nemi jelleggel bír, mint a nőstény, ám a nőstény szexuálisan vonzóbb nála.

De mára már maguk ezek a biológiailag levezethető nemi szerepek is meglehetősen elhalványultak, megkoptak. Nehezen ismerhetnénk fel valóságukat még egy olyan, hozzánk időben igen közel álló, 1994-es leírásban is, mint amilyen a Donald Symonsé: „1. A nemen belüli versengés általában intenzívebb a férfiaknál, mint a nőknél... 2. A férfiak a poligámia felé tendálnak, míg az ebből a szempontból képlékenyebb nőket a körülmények függvényében egyaránt kielégíthetik poligám, monogám vagy poliander házasságok. 3. A férfiak majdhogynem egyetemesen megtapasztalják a partnerükre való intenzív féltékenységet. A nők e tekintetben rugalmasabbak, annak ellenére, hogy bizonyos körülmények között féltékenységi érzéseik utolérhetik intenzitásban a férfiakéit. 4. A férfiak sokkal inkább felizgulnak a nők vagy a nemi szervek látványától, mint a nők a férfiakétól. [...] 5. A fizikai jellegzetességek, különösen azok, amelyek a fiatalsághoz kapcsolódnak, messzemenően a nők által gyakorolt szexuális vonzerő legfontosabb összetevői. A férfiak által gyakorolt vonzerőnek a fizikai jellegzetességek kevésbé fontos összetevői, a gazdasági és politikai szempontoknak nagyobb súlya van, míg a fiatalságnak szinte semmilyen. 6. A férfiak a nőknél sokkal inkább hajlamosak a szexuális partnerek nagy változatosságára vágyakozni magáért a változatosság gyönyöréért. 7. Az emberi faj tagjaira általánosan érvényes, hogy a közösülést lényegében olyan szolgáltatásnak vagy szívességnek tekintik, melyet a nők a férfiaknak tesznek [...].”1 Manapság a saját tapasztalatunkból tudjuk, mennyire viszonylagossá vált sok a felsorolt jegyekből: a férfiakéhoz hasonló hatalmi helyzetben lévén a hollywoodi színésznőknek fiatalabb barátjuk van; a nők ugyanúgy vágynak a szexuális partnerek nagyobb változatosságára, akár a férfiak; sőt maga a szex is olyan szívességgé válhatott, melyet a férfiak tesznek meg a nőknek stb.

Hasonló a helyzet a nőknek tulajdonított érzelmességgel, erélyhiánnyal és jellemgyöngeséggel. Igaz ugyan, hogy ezt a neurotudományok újra alátámasztani látszanak, amennyiben arról tudósítanak, hogy az érzelmek agyi alapja a nőknél egy mindkét féltekére kiterjedő zóna, és hogy a kérges test nagyobb mérete, valamint a két félteke közötti kapcsolatok sokasága miatt – mely a férfiakénál harminc százalékkal nagyobb – az érzelem náluk egyidejű lehet más tevékenységekkel. A férfiaknál az érzelem alapja az egyik féltekére elkülönített, ezért szükségét érzik annak, hogy koncentráljanak, és érzelmeiket legtöbbször csendesen élik meg. Általában úgy véljük, hogy a nők érzelmesebbek, így fejezve ki a női személyiség hasadásoktól mentesebb mivoltát, mely az agyféltekék közötti szimmetriához és harmóniához köthető. Ehelyett azonban inkább azt kellene mondanunk, hogy a nők inkább képesek rá, hogy az egész szemszögéből tekintsenek bármilyen problémára, míg a férfiak instrumentális teljesítményei az agyi tevékenység egészének valamelyik rész általi uralásához köthetőek. Ezért az ő személyiségük rétegekre oszlik, és annak egyik instanciája bármikor átveheti a hatalmat az egész felett, ami ha történetesen az érzelmeké, a férfiak szentimentálisabbnak és „gyengébbnek” bizonyulnak a nőknél.

Ha maradnak is a testhez köthető különbségek, vagyis az agy szerkezeti különbségeire és a sajátos funkciókat ellátó központok viszonylagos lokalizálására utalók, manapság ezek a kommunikálás aktuális tematizálásához látszanak tartozni, és minden organikus kötődésük ellenére inkább a nemtől, mintsem a szexustól függeni.2 Mint említettem, a jelenleg közkeletű reprezentáció alapján, melyet a neurotudományok forgalmaznak, a jobb agyfélteke a férfiaknál nagyobb, a kérges test, a két félteke közötti összeköttetés pedig fejletlenebb, míg a női agy szimmetrikusabb, s az agygerenda fejlettebb. Richard Lynn hipotézise szerint a férfiak jobban kötődnek a térbeli feladatkört ellátó jobb féltekéhez, míg a nők a nyelviségre szakosodott balhoz. Ez a szimmetriahiány amiatt jön létre, hogy a nőknek nincs szükségük nagyobb bal féltekére, amennyiben a jobb átveszi a verbális feladatok egy részét (a nők ennek az átvételi lehetőségnek köszönhetően épülnek fel könnyebben az agykárosodások utáni afáziából, másrészt a térbeli képességek náluk már kezdettől fogva csekélyebb neurontömeggel rendelkeznek). A felmerülő probléma a következő: miként lehetséges, hogy mindezen térfogat- és súlybeli különbségek ellenére a két nemre alkalmazott tesztekből adódó IQ-átlag azonos? C. Davidson Ankey – még nem igazolt – hipotézise szerint az azonos globális intelligencia ellenére a férfiak és a nők eltérő képességeiknél fogva különböznek. Előbbiek jobbak a térbeli, matematikai és zenei adottságok terén, utóbbiak a verbális tesztekben. Márpedig akárcsak a számítógépeknél, ahol annál erősebb hardra van szükségünk, minél terjedelmesebbek és bonyolultabbak a térbeli képek, míg a szövegek processzálásához kisebb is elég, azonos IQ esetén annál nagyobb agy kell, minél hangsúlyosabbak a térbeli képességek. A férfi- és a női agy szerkezeti és súlybeli különbségei nem nyújtanak organikus identitást az egyiknek vagy a másiknak, hanem csak a képességeket differenciálják, fenntartván a relatíve egyenlő általános állást. Folytatván ezt a kutatási irányt Sandra Witelson, az agyi szinten megnyilvánuló szexuális különbségek szakértője neurológiailag egy harmadik nem létezését állapítja meg: a térbeli tesztek alapján a homoszexuálisok3 a heteroszexuális férfiak csoportja és a nőké között helyezkedik el – gyengébben teljesítenek a férfiaknál, de jobban, mint a nők. Ellenben a verbális gördülékenységet vizsgáló teszteknél a homoszexuálisok a nők után, de a heteroszexuálisok előtt következnek.

Következésképpen a neurotudományok új paradigmája a nőknek olyan nyelvi-diskurzív kvalitásokat tulajdonít, melyek az inkább térbeli képességekkel rendelkező férfiaktól elválasztják őket. Ám az, amit a férfiak lenézően fecsegésnek neveznek, valójában bizonyos diskurzív stratégiák és taktikák gyakorlása. A férfiakéit meghaladó diskurzív stratégiák birtokában a nők a diskurzust olyan eljárásként alkalmazzák, melynek segítségével a kommunikációs helyzet bizonyos aspektusain változtatni lehet. Igaz, ezek a diskurzusok nem olyasvalakiéi, aki birtokolná a hatalmat, ezért elenyésző, részleges aspektusokra irányul. A férfidiskurzus a hatalom birtokosáé, így tömör lehet – hiszen a parancsok tömörek –, egyszerre érintvén az illető helyzet egészét. Figyelmen kívül hagyva a kétfajta diskurzus összevetésekor a hatalmi helyzetet, amelyből kiindulva megfogalmazódnak, a női terjengősnek tűnhet. Ha azonban a kétfajta diskurzus közötti hatalmi különbséget is figyelembe vesszük, rendkívüli teljesítményre képes. Ahhoz a hatalomhoz viszonyítva, mely fenntartja, a női diskurzus igen hatékony, legalábbis a férfiénál jóval hatékonyabb eljárásnak bizonyul. Az állítólagos fecsegést illetően a döntő összehasonlítási alap a titokhoz kapcsolódik. A férfiakhoz képest ugyanis a nők összehasonlíthatatlanul jobban képesek ellenőrizni kommunikációjukat. Azt is mondhatnánk, hogy a férfiak beszédesebbek, amennyiben nem képesek így kontrollálni azt, vagyis mindig szükségük van egy cinkostársra, akinek elárulhatják a titkot (ahogyan a viccben Jánosnak ahhoz, hogy tökéletesen boldog lehessen, el kell tudnia mondani Lacinak Claudia Schifferrel való viszonyának a titkát). A nők azonban valóban értenek a titoktartáshoz. Ha eldöntötték, hogy hallgatni fognak, örökre hallgatnak. Vagy a legmegfelelőbb talajba, a diskurzuséba ássák el a titkot, olyan kifinomultan „hazudván”, mint Izolda királynő.

 

A francia forradalom a modernitás projektumát az egyenlőség, szabadság és testvériség formájában rögzítette. Egy közkeletű megjegyzés szerint olyan ez, mintha ugyanabba a ketrecbe zárnák be a nyulat, a bárányt és az oroszlánt. Nyilvánvaló, hogy a valódi győztes a személyes szabadság lett. A modern individualizmus, a szubjektivitásnak a vágy jegyében történő érvényesítése az, ami a hagyományokat és a hagyományos közösségeket rendre feloszlatta. Végső soron még a hagyományos közösségek visszaállítására irányuló többé-kevésbé patologikus modern politikai kísérleteket, a nácizmust (vagyis a nemzeti) és a valós (népi) szocializmust is az individualizmus győzte le.4 Posztmodern szakaszába érve az individualizmus most éppen afelé tart, hogy a nemek komplementaritására épülő közösség értelmében vett család szétfoszlatásának nekilásson, és a másság egy lágyabb képletéhez, az egyéni testi különbséghez érkezzék, mielőtt még alighanem ezt is megszüntetné az átültetett, protézisként csatolt vagy klónozott részekkel. A szaporodás iparosodó rendszere, melyet az új biológiai és genetikai technikák előre jeleznek, valószínűleg eltörli majd a különbségeket, a férfi és a női nemi identitást, valamint az életkorok szerintit. Lehet, hogy mihelyt az emberiség képessé válik iparilag szaporodni, amint azt Aldous Huxley a Szép új világban elképzelte, a különbségek nem lesznek többé szükségesek, és az új technikák fejlődésével összhangban nemünk megváltoztatása divat lesz. Úgy cserélhetünk majd nemet, mint most a ruhatárunkat: évszakok és divatok szerint. Hozzátéve ehhez egyrészt a geriátriai technikák fejlődését, másrészt a tanügyi rendszerek egyre erőteljesebb krízisét, máris előttünk áll a Michael Jacksonhoz hasonlóan ektoplazmatikus identitású ember képe. Életünk egyes szakaszaiban férfiak, másokban pedig nők lehetünk, akárcsak Virginia Woolf Orlandója, meghatározatlan ideig megmaradván egy olyan felnőttkorban, mely a sűrített gyermekkor és egy késleltetett, a haláltusára zsugorított öregség között terül el. Vagy talán a kétnemű emberi faj az individualizált nemek felé halad, és a nem megszűnik rögzített határozmánynak lenni, a szexualitás pedig elveszíti nemi determinációit. A jövő embere ez esetben a kor nélküli, ingadozó és tetszés szerint cserélgethető nemi identitású felnőtt lehet majd. A társadalom nagyrészt át fogja venni vagy elnyeli a családi közösséget, különösen ami a segítő és támogató szerepköröket illeti, ahogyan tette azt más közösségekkel is. A jövőre nézve egy a lombikban történő fogamzásra épülő szövetségi és rokonsági rendszert képzelhetünk el, mely genetikailag két vagy csupán egyetlen donorhoz kötődik. Ez esetben egyszerű utópikus gondolatkísérletként érdemes rákérdeznünk, hogy a gyermekek mennyiben szentesítenek majd rokonsági kötelékeket, és hogyan fognak működni azok az eljövendő, kibővített családi közösségekben.

A cseppfolyós, képlékeny nemiség korában a szex elveszíti egykori fontosságát. Megszűnik a transzcendens Abszolútum kinyilatkoztatójának lenni, és egyre inkább a szintén képlékennyé vált szexuális identitások megnyilvánítójává lesz. A modernitás a vágy szubjektumának megfegyelmezését jelentette – engedelmes, mindenekelőtt gazdasági termelő és biológiai önújratermelő tevékenységükben szabályozott és ellenőrzött testeket –, a szexualitás pedig a test, az önidentitás és a társadalmi normák közötti kapcsolódási ponttá vált. Most, hogy a vonzalom és a másik iránti felelősség modern kultúráját elhagytuk, a szórakozás és a magánélet erkölcsi stílusának, a nyilvános szabályozásoktól mentes magánságnak a kultúrájába értünk, mely a vágyakozó szubjektumot felszabadítja a felesleges kényszerek alól: hivatásodnál fontosabb az, hogyan szórakozol, szexuális identitásod pedig a társadalmi és szakmai vagy a vallási identitásodnál... Mindenesetre bizonyos, hogy a nyugati társadalom a 21. századba a szerepek felfordulása közepette, ám a megfelelő egyéni viszony megtalálásának nagyobb esélyével lép be. Inkább szexuális individualizmus jellemzi, mintsem a nemek szerinti általános kodifikálás és tipologizálás. Így a szexualitás akként válik elgondolhatóvá, „amit csinálsz” és nem „ami vagy”, egészen odáig menően, hogy a szexuális szabadosság melletti döntés helyett még a szenvedélyes szerelemmel is találkozhatunk.

 

Ahhoz, hogy a szeretet aktív szubjektumaivá legyenek, az embereknek valaki mástól kell megtanulniuk szeretni. Erich Fromm, a pszichoanalízis jámborabb folytatóinak egyike a szeretet egyfajta archeológiájának kidolgozására tett kísérletet, nagyfokú fenntartással idézvén fel az ödipális mechanizmus klasszikus instanciáit, az anyát és az apát, a gyermek hozzájuk fűződő viszonyát általánosan nem annyira erotikusan vágyakozóként, mint inkább érzelmi jellegűnek írva le.5 Így a gyermeket anyjához való viszonyában azért szeretik, mert védtelen, mert szép, vagy mert az anyának szüksége van rá; azért szeretik, ami – röviden szólva, mert egyáltalán van. Ezt a szeretetet nem kell meghódítani, se kiérdemelni: feltétlen, egyszerűen csak létezik vagy sem. Innen is ered a gyermek nevet viselő kis élőlény emberré válásának számos pszichoanalitikus problémája (például az énkép kialakításának problémái olyan körülmények között, amikor az anya szeretete hiányzik vagy túlságosan fojtogató). Lelkünk mélyén a feltétel nélküli marad a szeretet végső modellje (amelynek nevében a költő így kiált fel: milyen csoda, hogy vagy, minő véletlen, hogy vagyok!)*, amire mindig vágyunk: arra, hogy vágyjanak ránk.

Nyolc és fél-, tízéves kora körül a gyermek a fejlődés újabb szakaszába ér: tudni kezd nyújtani valamit a szülőknek, és a szeretet önálló cselekvése által megszerezhetővé, kiválthatóvá lesz. Ily módon a szubjektum pszichoanalitikus történetében egyfajta decentralizáció, az énközpontúságtól az altruizmus felé való elmozdulás következik be. Ezzel a fejlődési szakasszal egy időben a másik személy, az anya és az apa megszűnik elsősorban a gyermeki szükségletek kielégítési eszközének lenni, és kezdetét veszi az infantilis szeretettől az érett szeretet irányába tartó átmenet. Az infantilis szeretet esetében a gyermek azért szeret, mert szeretik; szeretete a következő képletre vezethető vissza: „szeretlek, mert szükségem van rád”, még ha emögött az húzódik is meg, hogy „szeretnek, mert vagyok”. Az érett szeretetben ez a visszájára fordul: „szükségem van rád, mert szeretlek”, s a hátterében: „szeretnek, mert szeretek”.

Az érett szeretet az apai modellje alapján rögzül meg, és érdemektől függ, attól, amire képes vagy, feltételes, motivált szeretetként: „azért szeretlek, mert...” Az anyai szeretettől eltérően tartama és intenzitása szempontjából bizonytalan, alárendelődést és a kihasználtság érzését vonja maga után, bár ez a szeretet az, ami a fegyelmet, a követelményeket és a felelősséget bevezeti. Pozitívuma ellenben, hogy megnyerhető, tettek által megszerezhető. Azt mondhatnánk, hogy atyailag erényeinkért, anyailag a hibáinkért (azok ellenére) szeretnek. Az ödipális mechanizmus eme két interiorizált eleme, az anya és az apa két külön hanggá válik bennünk, melyek közül az egyik azt mondja: „bármit tennél, azt akarom, hogy boldog légy; bármit is teszel, szeretlek”, a másik pedig: „helytelenül jártál el, meg kell változnod, hogy elnyerd tetszésemet”.6

Ez volna tehát a kiindulópontja, az alakító kontextusa annak, amit életünkben a szeretet jelent.7 Ennek a családi kommunikációs kontextusnak az alapján, amelyben a szeretet létrejön, majd pedig alakul, még inkább el kell ismernünk, hogy a szeretet a nőiség területéhez tartozik, mert mi érzelmileg, az erotikum és a vágy szempontjából a családnak ebben a közösségi gépezetében képződünk meg, és a szeretet mélységi modellje számunkra az anya feltétlen szeretete, mely a létért és nem a cselekvésért vagy birtoklásért való.

Az apa feltételes, tettek által motivált szeretete erőviszonyok álcázott elsődleges megnyilvánulása. Első megjelenése ama létező ontogenezisében, akik mi vagyunk, az elismerésért folytatott hegeli típusú harcnak. Ez a feltételes apai szeretet a valójában nőiesen elpuhult, a szeretetbe erőviszonyokat csempésző és az elismerés érzelgős formája. Ezzel szemben az anyai szeretet, mely azt mondja: „lényed egy az enyémmel”, minden érzelmi empátiánk forrásává és a szenvedélyes szerelem egyesítő erotizmusának modelljévé lesz. Ezért a szeretet végső modellje női és nem férfi jellegű.

A modernitás problémája többé már nem a rokonsági viszonyoké, se nem a születés társadalmi folyományaitól függő szexualitásé. A modernitást csereviszonyok alakítják ki, és ahogyan a születéses szexualitás a rokonsági viszonyokat támogatta meg, a szenvedélyes szerelem a csereviszonyokat támogatja egy olyan zónában, ahol azok másként nem tarthatóak fenn, a családéban. Ellenben a partnerek kiválasztása, akik családot, párt alkotnak, többé nem a közösen felügyelt rokonsági rendszerekre, hanem az egyéni érzelmi, erotikus és vágyszerű döntésekre hárul. Ennek az átmenetnek, mely a rokonsági viszonyokat fenntartó szexuális csere kodifikálásától a szenvedélyes szerelem mint az ajándékozás ökonómiája irányába mutat, ahol ez utóbbi a csere ökonómiáját körülhatárolt társadalmi egységek vonatkozásában újraértelmezi, mélyreható és váratlan következményei vannak, noha ezeket a Nyugat által feltalált szeretetfajta női jellege eleve megelőlegezte: a látszat ellenére abban a társadalomban, amelyben mi élünk, nem a férfiak cserélik egymás közt a nőket ama kodifikált viselkedésmódok rendszere alapján, melyet a rokonsági viszonyok maguk után vonnak, hanem valójában korunk egyik rejtett, mégis nyilvánvaló titka, hogy a nők mintegy szerelmi üzenetek gyanánt küldözgetik egymásnak a férfiakat.

Hogyan ment végbe ez a változás? A szenvedélyes szerelem és a modernitás szubjektív racionalista individualitásának nyugati felbukkanása, megrögzülése és alakcseréi során. Az „anyaság feltalálása” mint az otthon 18. század végi nyugati kialakulásának8 folyománya az előző nemzedékek számára ismeretlen mindenhatóságot kölcsönöz a szerető anyának, és a nemek differenciálódását illetően is bizonyos pszichológiai következményeket von maga után. Ilyen értelemben az anyák megkülönböztetően bánnak gyermekeikkel, hangsúlyozzák az elkülönülést, úgyhogy a lányok a szexuális identitás erősebb érzését alakítják ki magukban, elkényeztetettek, ám autonómiájuk és individuációjuk csekélyebb, míg a fiúk autonómabbakká és individualistábbakká válnak, elfojtják emocionalitásukat („a fiúk nem sírnak!”), és általában véve megosztottabb személyiséggel rendelkeznek.

Honnan ered ez a változás? Fentebb már kifejtettük Fromm megkülönböztetését az apai és az anyai szeretet között. Az anyai szeretet az ajándékozás ökonómiájába illeszkedik bele, és abszolút, akár az isteni: van vagy nincs, nem lehetséges tettek, sikerek által megnyerni, mint az apait. Az anya, akárcsak Isten, szeret, akit szeret, és nem szeret, akit nem. Következésképpen az anya az, aki a szeretetet megmintázza bennünk. Szerelmünket legtöbbször az anya képmására választjuk, mert ezt az abszolút, puszta létezésünkért és nem teljesítményeinkért való szeretetet várjuk tőle.

Másrészt az anya az, aki életünk elején különösen a testiek – táplálék és ízlés, higiénia, szagok, ruhák és kinézet – vonatkozásában kiművel. Ő az, aki megállapítja, hogyan kell kinéznünk, fésülködnünk, mit kell hordanunk stb. Ha egy nő partnert választ, vagy önmagát általa választani hagyja, teszi ezt ezekre a minőségekre való tekintettel is, melyek a választott identitásának kialakításában fontos szerepet játszanak. Márpedig egy pár létrejötte bizonyos jelentések árverésre bocsátását és közössé tételét is jelenti, vagyis egy közös világ és identitás kialakítását,9 ami olyan sajátosságoknak a megváltoztatását is feltételezi, melyek az illető férfi identitásának az anyai nevelés eredményeképpen szerves részeivé lettek. A férfiak különösen a közös jelentések rögzítésére figyelnek, kétségbeesett naivitással hagyatkozva rá a szavak meghatározására. A nők azonban tudják, hogy az ízlés, a szag, a színek és a ruházat társítása fontosabb, mert biztosabban és mélyebben, szomatikusan, testileg határozza meg a személyes identitást. Következésképpen ők arra vágynak, hogy a partnerük személyes identitásának ezeket a némileg konkrét, érzéki oldalait alakítsák át. Tudatában vannak ugyanakkor, hogy ha partnerük az általuk érvényre juttatott öltözködési koherenciát megszegi, ha idegen elem jelenik meg az illatokban, ízlésben vagy a színek összehangolásában, az azt jelenti, hogy az illető már legalábbis tudattalanul más női ízlés vagy férfi mintakép irányába tájékozódik. Ez az egyik legjobb teszt, amit alkalmazhatnak, hiszen az ízlés megváltozása identitásbeli avagy opcióváltás. Ugyanígy a tapasztalt férfiak is tudják, hogy egy másik nő érdeklődését leginkább illatokkal, ruhákkal, kinézetükkel kelthetik fel, s hogy ennek kapcsán előnyös a női ízlésre hagyatkozni (csakhogy ezt a tanácsost azok közül a nők közül kellene kiválasztani, akiket a szóban forgó kedvel).

A nő (és főként az anya) legtöbbször közvetlenül, de közvetítők által is megpecsételi a férfi lelkében az összes ízlésekkel, illatokkal, színösszeállításokkal és öltözködési stílusokkal kapcsolatos szomatikus kodifikálást, melyek konkrét érzéki identitását biztosítják. Az ilyen férfi egy bizonyosfajta nőiség maszkulin megnyilvánulása lesz. (Talán éppen ez az, amit az ezoterika olyan titokzatosan a „belső nőnek” nevez.) Ahogy mindezek a kodi-fikációk a nevelés által létrejöttek, a férfi készen áll, akár a borítékolt levél, hogy egy másik nőnek küldjék, aki azért választja, hogy részben megváltoztassa, hozzáigazítván egy új közös világ identitásához. Ez a nő abban a formájában választja ki, amelyben az előző, anyja vagy másvalaki kodifikálta; kedveli egyik-másik illatszerét, ruháját. De ha tetszik neki, törekedni fog arra, hogy közös identitást alakítson ki vele, és megváltoztatja. A paradoxon abban áll, hogy miután az összes tervezett változtatást végrehajtotta rajta, akár azért, mert túlságosan jól sikerült, vagy mivelhogy teljes kudarcot vallott vele, az illető férfi többé nem érdekli, és ha ideje adódik, másikat keres. Amint az összes változtatást végrehajtotta valamelyik férfin, az mintegy befejezett, aláírt, borítékolható és más nőnek postázható levéllé válik. A férfiaknak finom ellenállást kellene tudniuk tanúsítani konkrét sajátszerűségükben, és nem szabadna megengedniük, hogy identitásukban megváltoztassák őket, anélkül hogy fenntartanának bizonyos egészen személyes, érinthetetlen és szeszélyes zónákat, s hogy rejtve szabotálnák partnereik változással kapcsolatos elvárásait, mindig hagyván későbbre is valami változtatni valót.

Következésképpen jelenlegi világunk egyik nyílt titka nem más, mint hogy a nők azok, akik egymás közt a férfiakat váltogatják, és nem fordítva, amint az archaikus, tradicionális társadalmakban történt, és ahogyan továbbra is hitték. Persze azok a társadalmak, amelyekben élünk, továbbra is erősen maszkulinok, sőt fallokraták. Az a változás, melyet itt némi stiláris túlzás árán hangsúlyozni kívántunk, mégiscsak valós, és amiatt is fontos, mert kettős szinten zajlik. Azt mondhatjuk, valószínűsíthetőbben fogalmazva meg a fentiekben emfatikusan elhangzottakat, hogy a nők manapság minden eddigihez képest jobban „kommunikálnak” egymás közt a maszkulin identitás szomatikus-érzéki aspektusainak rendezése és újrarendezése által. Túlzás lehet azt állítani, hogy a férfiak lelkére levélkéket írnak, melyeket egymásnak küldözgetnek, és hogy az irántunk táplált látszólagos szeretet mögött valójában csupán egymáshoz ragaszkodnak, nem pedig mihozzánk, akik csak mások iránti szerelmi üzeneteik hordozói volnánk. Ám a bonyodalom, amellyel Freud a női szexualitás definiálása során szembesült, valós, és nem utolsósorban abban áll, hogy a nőket alapvetően az anyai szeretet mintázza meg. Megfigyelték azt is, hogy a nők sok esetben nem annyira féltékenyek, mintsem inkább büszkék a szeretőjük előző birtokosára, úgyhogy azt hihetnénk, a férfiak tekintetét arra használják fel, hogy saját szépségüknek az általuk kedvelt vagy csodált másikéval összevetett képét tükrözzék benne vissza, és a korábbi nő képéhez mérjék magukat, vagy azzal azonosuljanak. Mivel a tekintet azonos marad, a szerető az énképnek a másik nő szintjére emeléséhez járul hozzá. Ez lehetne a kunderai képlet feloldása, miszerint a nők nem a szép férfiakat, hanem a szép nőknél sikereseket kedvelik. A nőiség mindezen többé-kevésbé spekulatíve megragadott jellemzői egyszerre jelentőssé válnak egy másik szinten lezajlott változásnak betudhatóan. Jelesül, hogy másodlagosból a testiség fokozódó demokratizálásával és érvényesülésével az intimitás is egyre fontosabbá, sőt néha döntővé vált. Ezért azt mondhatnánk, túlozván egy kissé a hatás kedvéért, hogy a nemek közötti konfliktusok megbékélése és az érzékiség felértékelődése által jellemzett társadalmi kontextusban minden úgy zajlik, mintha a partnerek társadalmi cseréjének végrehajtói a nők volnának.

 

Bizonyos ponton túl azonban a szexuális intimitásnak ez az átalakulása, mely különösen a Nyugatot és annak elitjeit érinti, váratlan fordulatot vehet. A megismerés nyugati enciklopédiáink által felvázolt paradigmája szerint a férfiaknak nemi szervük, a nőknek testük van. Ezzel összefüggésben az újabb frusztrációk inkább a testtel mint metaforával, mintsem a nemi szervvel mint metonímiával kapcsolatosak: a test iránti érdeklődés nyilvánvalóan női. A testiséggel egyszerre az immanencia nyer a transzcendenciával, és úgy tűnik, hogy a nőiség a maszkulinitással szemben. A nőnél a teljes test szexuális, pontosabban a szexualitás az egész testben diffúzan jelen van, és nem képes a gyönyör elérésében egyetlen szervre összpontosulni, hanem a saját test iránti narcisztikus érdekeltséghez vezet. Ezért a nagy női probléma, félelem és vágy egy időben, maga a nővé válás mint a metaforikusan diffúz szexualitás rögzítése. Ezért nekik később a partnerük részéről állandó megerősítésre van szükségük, hogy saját narcizmusukat táplálják. Többre annál, hogy pusztán csak szeretve: arra, hogy egyenesen imádva legyenek! Ám az a mód, ahogyan az ödipális gépezet által a maszkulin identitás megképződik, képtelenné teszi a férfiakat arra, hogy partnereik narcisztikus és erotikus igényeinek megfeleljenek. Az eszközracionalitás szempontjából, mely nemcsak a hagyománytól és a dogmától, hanem az érzelmektől is eltávolodott, hogy a férfiasság attribútumává legyen, a nő irracionalitássá vált – szeszély vagy őrület –, az érzelmileg megalapozott társadalmi viszonyok pedig, mint amilyenek a szeretet és a gyűlölet, az univerzalista racionális etikával ellentétesekké, hiszen az érzelmeket lehetetlen operacionálisan értékelni. Az anyai szeretettől való korai megfosztódásból és az apaihoz való viszonyulásból kifolyólag az önidentitás maszkulin érzése önelégültségre, autonómiára és a világgal szembeni instrumentális magatartásra hajlik odáig menően, hogy a nőktől való érzelmi függőségét álcázza vagy egyenesen tagadja. A fiúk esetében a szeretet iránti érzelmi igény apailag mintázott: nem képesek egyenlő, csupán alárendelt lényeket (érzelmileg) szeretni, nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy érzelmeiket kifejezzék, a kommunikáció hiánya pedig gyakran a düh és az erőszak felé sodorja őket. Ők a szerelemben pusztán csábítási és hódítási technikákat látnak, a szex pedig szórványos, inkább hatalmi mechanizmusokhoz, mintsem érzelmi identitáshoz kötődő szexuális epizódokat jelent számukra. A lányoknál ezzel szemben a szex egy eljövendő romantikus, sors- és érzelmi identitáskereső forgatókönyv lehetősége (ami a szappanoperákat olyannyira népszerűvé teszi). Immár nem szükséges a szexuális szabadságért küzdeniük, mert Nyugaton a társadalmi és politikai változásokkal, valamint a szerelem végletes diffúziójával egy időben a maszkulin szexuális dominancia gyakorlatilag megszűnt. A nők már a modernitásban elnyerték a jogot, hogy gazdálkodjanak az átalakulással, melyet ugyancsak ők kezdeményeztek a szenvedélyes szerelem által, anélkül hogy emellett valós társadalmi és gazdasági hatalommal rendelkeztek volna. Márpedig posztmodern korunkban a fallosz – mint a domináns maszkulinitás szimbolikus túlméretezésének és a nő uralására vonatkozó szimbolikus előjog forrásának – pénisszé hanyatlása maga után kellene hogy vonja a csupán férfiak számára javallott viszonyulási és viselkedésmódok feloszlását is. A jelenlegi nyugati társadalmi normák azonban a nők számára nagyobb, a másik nemhez való hasonulási lehetőséget kínálnak, mint fordítva. A férfi transzvesztia stigmatizálva van, pedig a pszichológia még csak nem is tekinti perverziónak, a maszkulinitás visszautasításának terjedőfélben lévő magatartása pedig még nem feltétlenül jelenti a nőiség választását. Bizonyos előzetes kodifikálások és az egyenlőtlennek megmaradó hatalomeloszlás legalábbis szimbolikusan továbbra is fenntartják a duális nemi megkülönböztetést. A férfiak azonban, amint az a legújabb szociológiai kutatásokból kiderül, mindezektől az átalakulásoktól viszonylag távol maradtak, szexualitásuk pedig kényszeressé és addiktívvá lett. Úgy tűnik, hogy a maszkulin szexualitás vagy az erőszak – és nyilvánvaló, hogy az extrém sportok, valamint a határhelyzetek keresése adrenalinhajhászást jelent –, vagy pedig a folyamatos szorongás irányába fejlődik. Ilyen értelemben a pornográfia, akárcsak a nemi erőszak, a fallosz hatalmának látszólagos restaurálását jelenti. A férfierőszak megpróbálja fenntartani a kontrollt a talajvesztés és elbizonytalanodás körülményei közepette.10 Ezért Anthony Giddens tiszta, kölcsönös tiszteletre, egyenlőségre és függetlenségre épülő párkapcsolatokra vonatkozó reményei eltúlzottaknak és alaptalanoknak tűnnek mind a heteroszexuális, mind a homoszexuális párok vonatkozásában. A tiszta párkapcsolatot számos zavar (gay vagy leszbikus) széthúzás és függőség keresztezi. Jelenleg a nemek közötti érzelmi szakadékba tekintünk – de vajon áthidalhatóvá lesz ez a jövőben? Hajdanán a szerelem – különösen a romantikus és a szenvedélyes szerelem – éppen ennek, a férfi és nő közötti teljes különbözőségnek, másságnak a közvetítésére szolgált, amely most elmélyülésének veszélyeivel fenyeget. Anthony Giddens az „intimitás demokratizálásában”, vagyis az interperszonális kapcsolatoknak az aszimmetrikus hatalomgyakorlás alóli felszabadításában bízik, ám elismeri, hogy „az autonómia és a függőség közötti egyensúly megvalósítása problematikus marad”. Hozzáadódik ehhez, anélkül hogy eltúloznánk a gay és a leszbikus homoszexualitás közötti különbségeket, hogy az előbbi jóval epizodikusabb, úgyhogy újraképződni látunk egy a hatalomra és egy az érzelmekre épülő szexualitás közötti ellentétet. Egyébként a gazdasági, politikai és társadalmi világban a patriarchátus még folytatódni látszik, míg az intimitás tere, az „otthon és anyaság” a nőknek a modernitás által rájuk ruházott kiváltsága, ámbár a helyzetek és a szerepek radikális változásban vannak. Egy a hegeli modellel összhangban zajló konfrontációja ez a szerelmi, avagy intim viszonyoknak az elismerésért (hatalomért) folytatott harccal. Ezért a posztmodern szexualitás egyformán valószínűsíti nemcsak az intimitás átalakulását, hanem a nemeknek a heteroszexuális szerelem feloldódásával járó elkülönülését is, mely valaha egy olyan jelentés által egyesítette őket, ami a jelenlegi szexuális gyakorlatok szempontjából legalábbis feleslegesnek, ha ugyan nem illuzórikusnak vagy ideologikusnak tűnik. A régi nemi szerepek játszásának tömeges elutasítása állandósult lehetőséggé lett ellenutópiája az agapé-szeretetnek és az intimitás közegébe tartozó tiszta párkapcsolatnak.

Rigán Lóránd fordítása

 

JEGYZETEK

1. Donald Symons: Du sexe à la seduction. Sand, Paris, 1994. Idézi Yves Christen: Différenciation sexuelle et strategies mentales. Krisis, 1995. 17. 86–96. Ugyanezen tanulmány nyomán idézzük a bekezdésben szereplő többi szerzőt is.

2. A szexus az embert tisztán fiziológiailag jellemzi. Ami a szexus, vagyis a hím vagy nőstény jelleg a biológiai identitás szempontjából, ugyanaz a nem, azaz a férfi vagy női mivolt kulturálisan. A nem működik minden olyan esetben, melyben a kulturális, nem fiziológiai aspektus leírása jön szóba. Ez sokkal inkább egyedi társadalmi helyzetekben lévő emberekre utal.

3. Jegyezzük meg itt menet közben, hogy Le Vay a homoszexuális viselkedésmód okát női hormontöbbletnek való prenatális kitetettségben azonosítja.

4. Ázsiával szemben, ahol a modern nyugati individualizmushoz hasonlót teoretikusan nem szorgalmazhattak saját hagyományaik alapján, és ahol a különféle közösségekhez tartozás erősebb a személyes identitásnál.

5. Erich Fromm: Arta de a iubi. Anima, Buc., 1995. [Magyar nyelven: A szeretet művészete. Háttér Kiadó, Bp., 2002.]

6. Sokáig kísértett egy a román nép szellemiségére vonatkozó elemzés ötlete (valami olyasféle, mint a szentnek a román szellemiségben való reprezentációja, melyhez nyilván ennek mentalitásbeli következményei járulnának), amelyben a feltétlen anyai szeretetnek és a cselekvésfüggő apainak ez a pszichoanalitikus dimenziója is helyet kapna. A román nép mint olyan mentesnek tűnik számomra attól, amit a pszichoanalízis felettes énnek nevez. A felettes én, a feltételes, érdemekért való apai szeretet folyománya kasztráló hatalom, ám egyszersmind a törvény és a morális felelősség instanciája. A felettes én hiánya a túlzásba vitt anyai szeretetből és az apai típusú szeretet elégtelenségéből származik. A román család modellje Chiajna fejedelemasszony, az erőteljes nő alakja köré szerveződik, aki a maszkulinitás által minálunk eléggé erőszakosan meghonosított erőviszonyok fölébe egyfajta szellemi matriarchátust hoz létre. A román családok szellemiekben kényszerűen feminizáltak. Ezekben a családokban a gyermek szocializációja jobbára, sőt majdnem kizárólag az anyai szeretet alapján történik, mely felelőtlenné tesz, mert „szeretnek, függetlenül attól, hogy mit csinálunk”, egyszerűen azért, mert vagyunk. Tömegszinten az anyai szeretet alakítja ki a másokhoz és a mássághoz való sajátosan román viszonyulási stílust, elültetvén annak a gondolatát, hogy „csak mások hibásak”, vagy „csakis mások rosszak”, és felmentvén ezáltal a saját egónkat. Igaz ugyan, hogy ezáltal az egyéni pszichikumnak a síkján egy igen pozitív és ártatlan énkép alakul ki, mely hatalmas előnyt nyújt a románok számára a más típusú kultúrákba és civilizációkba való integrálódáskor. A román ember hallatlanul jól feltalálja magát idegenben, mert pozitív énképpel lép be egy jól meghatározott szabályok szerint működő társadalmi játéktérbe. Az apai szeretet pregnáns modelljének a hiányában azonban saját kultúrája és civilizációja híján van a szükséges szigornak, melyet egy általánosan előnyös társadalmi játék szabályai kívánnak. (Itt persze egy erősen vallásos dimenzió is közbejön: ama tény, hogy az általánosan hangoztatott véleménnyel szemben a román nép gnosztikusnak és nem kereszténynek született, ahogyan azt máshol kíséreltem meg kifejteni.)

7. Jung egy másik modellt, az individuációét javasolta: szeressük előbb a nőben a nőt általában, és csak később érkezzünk el oda, hogy egy nőt a maga egyszeriségében szeressünk. Balzac romantikus elgondolása fordított: eszerint az első nőt egészében mint egy nőt szeretjük, és csak ezután szeretjük valamely nőben a nőt vagy a nőiséget általában véve. E két ellentétes nézőpont között eléggé nehéz elméletileg dönteni, annál is inkább, hogy ma hozzátehetünk bizonyos nemi különbséget is: fiatalkorukban a férfiakat az erotikum érdekli, és csak később annak személye, akit szeretnek, míg a fiatal nők előbb a személyisége iránt érdeklődnek annak, akit szeretnek, majd pedig ezután az erotikum iránt. Valószínű, hogy a különbség inkább személyes egzisztenciális történet, mintsem általános emberi létszerkezet kérdése, sőt hogy a kombinatorikának ennél a kettőnél több változata is van: nemcsak korai érzékiség és kései megtérés vagy fordítva, korai aszkézis és kései érzékiség, hanem az attitűd állandósága vagy állandó váltakozása. Amennyiben általános elvet keresünk, az egyedi, regényesen feldolgozott és egzisztenciálisan megélt szerelmekre alighanem egyaránt a nyugati szerelem fejlődéselve érvényes: előbb nem annyira a nőt, mint inkább a szerelmet vagy önmagunkat szeretjük, hogy aztán életünk alkonyára a másikat a maga személyében szeressük.

8. Lásd Anthony Giddens: Transformarea intimităţii. Antet, Buc., é. n. 44.

9. Ha szerelembe esünk, törekszünk arra, hogy megváltoztassuk egymást egy közös világ kiépítése érdekében. Sok szerelem kimerül azonban pusztán ebben a másik átalakítása során végzett építőmunkában. Mihelyst vége az átalakulásnak, az erőfeszítésben kimerült vagy a végeredmény érdektelensége miatt megszűnt szerelem is eltűnik. Különösen a nők tűnnek érdekelteknek ebben az erőfeszítésben, alighanem rendelkezvén bizonyos gyermeknevelő képességgel, amelynek a férfigyereken való gyakorlását szükségesnek érzik.

10. A szexet általában az erő bizonyos fokú gyakorlásához, sőt enyhe erőszakhoz társítják, ami emlékeztet rá, hogy a szerelem a halállal összefügg, Erósz és Thanatosz testvérek. Most azonban úgy tűnik, Thanatosz, az erőszak és az adrenalin fölénybe került Erószhoz képest. A jelek szerint korunkban Nietzsche, a hatalomakarás és a régebbi értékek lerombolásának teoretikusa legyőzi a főként Reich és Marcuse recepciójában értelmezett Freudot. A szenvedély mint szenvedélyes szerelem erejét az erőszak szenvedélye látszik felváltani – amely lehetőségre Giddens még csak nem is gondol.

*Részlet az Amurgul iubirii. De la iubirea pasiune la comunicarea corporală. Idea, Cluj, 2004. című könyvből.

**Nichita Stănescu Ce bine că eşti (Milyen jó, hogy vagy) című versének parafrázisa. A „létem véletlene” kezdetű vers hivatkozott sora szó szerint: „Milyen jó, hogy vagy, minő csoda, hogy vagyok!” („Ce bine că eşti, ce mirare că sunt!”), amit az utolsó sor már valóban az esszé szövegében szereplőhöz hasonló formára fogalmaz át („a minunii că eşti, a-ntâmplării că sunt”). (Ford. megj.)