Február 2007
Arcok, évek


  Hát tanulj dalt a zengő zivatartól (vers)
  Lászlóffy Aladár

  A Korunk kapui
  Kántor Lajos

  Szerkesztők visszanéznek
  (Tóth Sándor, Benkő Samu, Veress Zoltán, Aradi József, Weiszmann Endre, Jancsik Pál, Aniszi Kálmán, Kiss János, Jakó Klára, Salat Levente)

  Songs of Passage (vers)
  Visky András

  Egy arisztokrata Athénban
  Rigán Lóránd

  Olvasónapló
  Horváth Andor

  Timon a Solveig-házban
  Poszler György

  Hagyomány és modernitás konfliktusa
  Bányai János

  Személyes ügyek (vers)
  Csiki László

  Egy örökség kínálata
  Pomogáts Béla

  A sötétség kritikája
  Egyed Péter

  Bretterről, Kolozsvárról
  Vajda Mihály

  Beszélgetés Boros Rózával, életéről
  Kiss András

  Egy könyv genezise
  Ritoók János

  A kultúrember és a politikai tett
  Ştefan Borbély

  A meghajlás művészete, Őszelő, Mikor a házban megbetegedett, Aeneas sakkozik (Generátor – versek)
  Horváth Előd Benjámin

  Ötvenhatos konferencia Párizsban (Európai Napló)
  Gömöri György


Toll
  Arcok, évek
  Sebestyén László


Tájoló
  Ötven évvel ezelőtt hunyt el Cs. Sebestyén László
  Mód László


História
  A 18. századi bécsi politika erdélyi megnyilvánulási formái néhány korabeli emlékíró szemével
  Kovács Kiss Gyöngy

  Az erdélyi fiatalok értékorientációja a történetkutatásban
  Cseke Péter

  A „Spanyol polgárháború” Erdélyben (1936)
  Horváth Sz. Ferenc


Világablak
  Házunk, városunk, hazánk, Európánk, földünk
  László Ferenc


Mű és világa
  A személyi szabadság
  Adrian Marino

  Egy mondat Baránszkyról
  Cselényi László


Közelkép
  Megoldáskeresés elvi kompromisszumok nélkül
  Péntek Imre


Levelestár
  Szász János levelei Gáll Ernőnek
  


Téka
  Ami nincsen, és ami lehetne (Átfogó)
  Demény Péter

  Álmok vendégsége
  Balázs Imre József

  A múlt tabuiról, közérthetően
  Murádin János Kristóf

  Foci és irodalom, avagy játékos közvetítések
  Bakcsi Botond

  Dokumentum a költő és költészettanár Csokonairól
  Keszeg Anna

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  A civilségről
  S. L.

  Az elsikkaszthatatlan spanyolviaszról
  R. L.

  Prózai látlelet
  Ferencz Enikő

  Tükrök által
  Szabó Annamária


Lépcső/ház
  Évfordulón
  



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Demény Péter

Ami nincsen, és ami lehetne (Átfogó)

 

Nemrég könyvbemutatón beszélhettem Hatházi András A hetérák tudománya című kötetéről*, s egy adott pillanatban azt találtam mondani, a szerző hat drámájának világa abban különbözik a Visky-darabokétól, hogy míg az előzőben remény sincs a szabadulásra, a közösség tagjai nem egymásért vannak, ilyen értelemben tehát közösségről sem lehet szó, az utóbbiban a szereplők (minden konfliktus dacára) együtt léteznek, együtt szembesülnek egy olyan helyzettel, amelytől meg kell szabadulniuk, közösséget alkotnak.

A megállapítást nyilván a könyvbemutató műfajához alkalmazkodva, könnyedebben, lazábban, végső soron kevésbé megalapozottan tettem, mint egy tanulmányban szokás, mégsem hiszem, hogy tévedtem volna. Időközben újraolvastam Visky András A szökés című kötetéből** a szerző utószavát, a Barakk-dramaturgiáról szóló szócikket, s ebben az alábbi passzust találtam:

„A > szabadítás-történet a fogságot egzisztenciális, közös, mindannyiunk élményvilágában jól beazonosítható tapasztalatnak tekinti. Az egyén fogságélménye ebből a nézőpontból nem áll konfliktusban a közösségével, a kettő nem állítható szembe egymással és nem játszható ki egymás ellen. Azok, akik belépnek a játéktérbe – egyenként vagy közösen –, már nem mehetnek ki, csak együtt mindazokkal, akik beléptek: a barakk-dramaturgia a bezártságot radikálisan értelmezi, a szabadság elvesztésének ugyanis nincsenek fokozatai, ameny-nyiben a szabadság hiánya minden esetben totálisnak mutatja magát, és filozófiai-teológiai értelemben az élet elvesztésével azonos értékű.”

Érzékelhető, mennyire összefügg Visky-nél egyén és közösség, mennyire nem létezhet egyik a másik nélkül, egyik a másikkal szemben. A pontosság kedvéért megjegyezném, hogy ez a közösség soha nem „nagy”, nem az erdélyi magyar irodalomban túlpatetizált és -demagogizált „nemzetet” jelenti, hanem tanítványokat, barátokat, családot – olyan közösséget tehát, melyet a puszta jelzőkön túl egy nagyon komoly és hiteles vállalás kapcsol össze. Aki látott már Visky-drámából készült előadást, az tudja, hogy az utószó nem üres szó: a szereplők valóban közösséget alkotnak, minden történés velük történik, vagy visszahat rájuk.

Hadd szemléltessem mindezt a Júlia vagy a szerelemről című dráma egyik legszebb jelenetével.*** A műben egy asszony vitatkozik Istennel, itt tehát csupán egyetlen szereplő jelenik meg, ő azonban feledhetetlenül beszél a családról mint közösségről, mint olyan közösségről, amely (Istennel együtt, de hisz ő is a családhoz tartozik) az élet értelmét rejti magában. Olvassuk hát: „Keletre szöktünk a világháború után. / Jó vicc! / Arra kell mennünk, / amerre te mégy, / te meg Keletre indultál – / ez volt a férjem határozott véleménye. // Velem jössz? – kérdezte a férjuram. / Nem, mondtam neki, nem megyek veled. […] Nem megyek veled, / én is te vagyok, érted? / Én nem egy másik, / te vagyok, / és te én vagy, / nem egy másik.” Isten indult Keletre, és a házaspár (a házasegy) követte Őt.

Irodalom kapcsán nem szeretek „mondanivalóról” beszélni, ez azonban egy ilyen elemzéskor elkerülhetetlen. Mit mondanak tehát ezek a darabok? Azt mondják, a hit nem különbözik a szeretettől és a szerelemtől, amennyiben mindhárom esetben tudatos és mély vállalásról van szó, felnőtt emberek életbe vágó döntéséről. Azt mondják, jöhetnek idők, amikor nincs fájdalmasabb, mint elviselni e döntés következményeit, ám a „viselés” nélkül az élet értelme is megszűnik. Azt mondják, ez a döntés semmilyen szépen előkészített frázissal nem pótolható. Számomra e miatt a radikális „mondanivaló” miatt érthető, miért teremtette meg Visky András a Kaddis... színpadi változatát, a Hosszú pénteket. Kertész Imre alakja úgy érzi, az ember csak úgy juthat el alapvető felismerésekig, ha elfordul a közösségtől, ha senkit nem enged be az odújába, s ez gyökeresen más, mint a Visky-darabok alapgondolata – a két író világának radikalizmusa azonban hasonló.

Máshol, fájdalmasan máshol játszódnak Hatházi András drámái. Szobákban, boltban, büfében, tereken, mindegy: mindenesetre olyan helyeken, ahová nem bezárták őket, hanem ahová ők zárták be magukat. Talán azért sokfélébb, heterogénebb, pikareszkebb e művek világa, mert itt semmiféle transzcendencia nem érezhető. Minden darabban más a bezártság indoka, mert ez teljes mértékben a szereplők függvénye, s az ő személyiségük nyilván különbözik. Isten nem más, mint manipulációs lehetőség (A manipulátorok); a szerelem hol kétségbeesett érv, mint A hetérák tudományában, hol rejtélyes, hamar végződő ki-tudja-mi, mint amilyen a Margit és a dilis Resner közötti, hol ordítva emlegetett múlt vagy egy jelenlegi borzalmas egyezség alapja. Ez utóbbi „lelőhelyét”, a Mankát idézem: „Tanár Úr: Zsarolni akar? Negyven év múltán? Azt mondta, tűnjek el, menjek Ausztriába, vagy ahová akarok, mert különben kikaparja a szemem! Ezt mondta, nem? Smazenka Jolán: Mégis visszajöttél... Tanár úr (keserűen felnevet): Volt nekem választásom? Ide szólt a papírom. De nekünk, kettőnknek most már szerződésünk van. És ha felrúgja, akkor én kaparom ki a szemét!” Hatházinál a boldogtalanság mindig kisszerű, fantáziátlan, mindennapi okokra vezethető vissza, s az olvasónak az a benyomása, szereplői azért veszítették el a boldogságot, mert megalkudtak önmagukkal – így hát nem is birtokolták tulajdonképpen. Semmi nem egyértelmű, hacsak valami furcsa vágyat nem nevezünk annak, amely azonban bolyong csupán az életek mögött, s még a döntéseket is alig befolyásolja. Ha Visky András radikalizmusáról (magának a drámaírónak is köszönhetően) Kertész Imre jut eszünkbe, akkor Hatházi András világának reménytelensége leginkább talán Spiró Györgyöt idézi.

Erika Fischer-Lichte, a német színháztörténész arra a gondolatra építi fel A dráma története című kötetét, hogy e művekben mindig az őket létrehozó közösség identitása jelenik meg. Ha elfogadjuk ezt a tételt, és ebből a szempontból vizsgáljuk a fenti két szerző műveit, azt kell mondanunk: közösség, úgy, ahogy még ma is értik sokan Erdélyben, megszűnt létezni, s talán sohasem is volt. Közösség, amelyet egy földrajzi és etnikai véletlen tesz azzá, nincsen. A közösséget vagy tudatos vállalás formálja egyetlen korpusszá, vagy semmi. És ez utóbbi esetben az embereknek az élet kegyetlen véletlenjeivel kell megküzdeniük.

*Polis, Kvár, 2005.

**Koinónia, Kvár, 2005.

***Első kiadás: Júlia. Párbeszéd a szerelemről. Fekete Sas Kiadó–Magyar Rásió Rt., Bp., 2003. A második: Júlia vagy a szerelemről. = Visky András: Tirami-sú. Két monológ. Kvár, 2005.