Február 2007
Arcok, évek


  Hát tanulj dalt a zengő zivatartól (vers)
  Lászlóffy Aladár

  A Korunk kapui
  Kántor Lajos

  Szerkesztők visszanéznek
  (Tóth Sándor, Benkő Samu, Veress Zoltán, Aradi József, Weiszmann Endre, Jancsik Pál, Aniszi Kálmán, Kiss János, Jakó Klára, Salat Levente)

  Songs of Passage (vers)
  Visky András

  Egy arisztokrata Athénban
  Rigán Lóránd

  Olvasónapló
  Horváth Andor

  Timon a Solveig-házban
  Poszler György

  Hagyomány és modernitás konfliktusa
  Bányai János

  Személyes ügyek (vers)
  Csiki László

  Egy örökség kínálata
  Pomogáts Béla

  A sötétség kritikája
  Egyed Péter

  Bretterről, Kolozsvárról
  Vajda Mihály

  Beszélgetés Boros Rózával, életéről
  Kiss András

  Egy könyv genezise
  Ritoók János

  A kultúrember és a politikai tett
  Ştefan Borbély

  A meghajlás művészete, Őszelő, Mikor a házban megbetegedett, Aeneas sakkozik (Generátor – versek)
  Horváth Előd Benjámin

  Ötvenhatos konferencia Párizsban (Európai Napló)
  Gömöri György


Toll
  Arcok, évek
  Sebestyén László


Tájoló
  Ötven évvel ezelőtt hunyt el Cs. Sebestyén László
  Mód László


História
  A 18. századi bécsi politika erdélyi megnyilvánulási formái néhány korabeli emlékíró szemével
  Kovács Kiss Gyöngy

  Az erdélyi fiatalok értékorientációja a történetkutatásban
  Cseke Péter

  A „Spanyol polgárháború” Erdélyben (1936)
  Horváth Sz. Ferenc


Világablak
  Házunk, városunk, hazánk, Európánk, földünk
  László Ferenc


Mű és világa
  A személyi szabadság
  Adrian Marino

  Egy mondat Baránszkyról
  Cselényi László


Közelkép
  Megoldáskeresés elvi kompromisszumok nélkül
  Péntek Imre


Levelestár
  Szász János levelei Gáll Ernőnek
  


Téka
  Ami nincsen, és ami lehetne (Átfogó)
  Demény Péter

  Álmok vendégsége
  Balázs Imre József

  A múlt tabuiról, közérthetően
  Murádin János Kristóf

  Foci és irodalom, avagy játékos közvetítések
  Bakcsi Botond

  Dokumentum a költő és költészettanár Csokonairól
  Keszeg Anna

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  A civilségről
  S. L.

  Az elsikkaszthatatlan spanyolviaszról
  R. L.

  Prózai látlelet
  Ferencz Enikő

  Tükrök által
  Szabó Annamária


Lépcső/ház
  Évfordulón
  



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Cselényi László

Egy mondat Baránszkyról

 

 Baránszkyval az elmúlt évezred utolsó évtizedében több ízben találkozva New Yorkban és olykor-olykor idehaza is, készítettünk egy filmet. Az ő portréfilmjét. Így tisztességes: ha többes szám első személyben mondom. Én tulajdonképpen csak a címet adtam, azt is egy verseskötete alapján: Menetközben. Illetve én voltam a frusztrált csonkoló: rokokósan fodros, hömpölygő, nagyszerű meséit, amelyekben a hihetetlenül élvezetes mellékszálak hosszabbra nyúltak a vezérfonalnál, nekem kellett a film keretei közé nyesegetnem, jajveszékelve e véres hentesfeladattól, mert ekkor már nagyon jól tudtam, hogy az igazán tökéletes Baránszky-film hossza tökéletesen azonos kellene legyen Baránszky élete hosszával… Ez lett tehát élete első és (irreverzibilisen) utolsó portréfilmje. A végső felvétel már a budapesti Szent János Kórház kertjében készült. Amikor testben Baránszky már árnyéka sem volt önmagának. De még láthatta a filmet. Adásban! Pizsamában, házikabátban ment át az egyik felcser szolgálati lakásába. Boldog volt. „El sem tudod képzelni, hogy hány embernek jutottam eszébe! Hányan hívtak fel telefonon… Most már mindenki tudja, hogy hazajöttem. Itthon vagyok!” Mondom: olyannyira boldog volt, hogy rettentő naivságomban már-már azt reméltem: ettől fog meggyógyulni. Egy hónappal később, rendkívüli műsorváltozással kellett megismételni a filmet. In memoriam Baránszky László.

De szépet adjon, aranyoskám, mert betegnek lesz, mondta Baránszky hosszú angol szóáradatában váratlanul magyarul, egy nagyszerű spanyol sonkára mutatva, de közben, én nem is tudom, talán diadalmasan, talán csak huncutul rám is pillantott, halkan heherészve, hogy ugyebár ezt csak mi értjük, a szép mulatt eladólány meg türelmesen, sőt kissé kihívóan mosolygott, mint aki megszokta már, hogy Bábel tornyában vevői olykor távoli kontinensek ismeretlen törzsi nyelvein is összehordanak hetet-havat, legalábbis ezt gondoltam én ott, akkor, frissiben a szépséges mulatt lány összetett mosolyáról, mert még nem voltam felkészülve a Baránszky-fenoménből, aztán kezdtem kapiskálni, hogy ebben az öntörvényű, természetes szelekcióra berendezkedett megapo-liszban ez teljességgel lehetetlenség, itt mosolyt nem osztanak l’art pour l’art, az nincs benne a sonka árában, ez a mosoly CSAK és KIZÁRÓLAG Baránszkynak szólhat, és ezen még ott, akkor, frissiben, első ízben csatlakozva Baránszkyhoz bevásárló útjainak egyikén, annyira meglepődtem, hogy el is feledtem megkérdezni tőle, régi kuncsaftja-e a szép mosolyú mulatt lánynak, hozzá jár-e mindig felvágottat venni, de most már tudom, hogy ez hülye kérdés lett volna, kifejezetten baránszkyatlan, mert Baránszkynál ennek nem volt jelentősége, neki kijárt a mosoly valószínűleg a világ összes szép, mulatt, felvágottat szeletelő boltoslányától, mert ő ilyen volt, de ezt talán nem is tudta, mert akire mindig rámosolyognak a szép, mulatt, felvágottat szeletelő lányok, az valószínűleg azt hiszi, hogy a pult túloldalán a felvágottat szeletelő szép, mulatt lányok mindig és mindenkire mosolyognak, bár ez sem egészen igaz, mert azért Baránszky valószínűleg tudta, ó, igen, biztosan tudta, mert felszínes szórakozottsága mögött éles megfigyelő volt, szóval tudta, hogy ő tud valamit, amit más nem, hogy ő könnyedén eléri azt, amit a teremtés kevésbé sikeres koronái csak gáláns gesztusokkal, légszomjig behúzott hassal és bókoló zsolozsmákat duruzsolva érnek el, oly szomorúan későre, hogy már nem is tudnak örülni neki, szóval Baránszkynál ez egy sokkal komplikáltabb, de mégis végtelenül egyszerű folyamat volt, mert minden bizonnyal rendelkezett azzal a mind ez idáig be nem azonosított génnel, amit úgy hívnak, hogy azonnali rokonszenvet kiváltó gén, és magam is tanúsíthatom, hogy ugyanezt az ívfényszerű rokonszenváradatot láttam a skandinávosan tojásfejű, szeplős pénztárosnő tekintetében is, amikor zárórás elnyűttségében felpillantott Barán-szkyra, és szlengesen „haujudúzott” neki, mialatt hatalmas staneclibe rakosgatta a tizenhat darab dobozos japán Sapporo sört, amiről Baránszky elégedett kézdörzsöléssel azt motyogta, hogy e-e-egy kicsit drágább a Budweisernél, de megérdemeljük, mire én akkor a kelet-európaiak lapos szemvillanásával az árcédulára pillantva azonnal rájöttem, hogy Baránszky javíthatatlanul ínyenc, és nagylelkűségében őrülten tékozló, mert egyetlen Sapporo árából akár kilenc Budweiserre is tellett volna, mint ahogy bizony a hatalmas szelet sárga hollandi sajt és a tányérnyi Camembert Bridel, igen, az az igazi, ama olvatag és étvágygerjesztően büdös, fabriqué en Norman-die, depuis 1846, az is egy vagyonba került, ugyanannyiért „SALE-ben” annyi sajtot vehettünk volna, hogy a boltossegéd talicskán tolhatta volna a parkolóig, de hát ilyen volt Baránszky, így ünnepelte velünk a manhattani forgatásunk első napjának végeztét,

 

fonnyadt combok és pipaszár karok

megeresedett kezekben friss acélütő

teniszruha a legújabb divat

s persze párost játszanak minden délután

(Zarándoklat, öregasszonyok a centrálparki teniszpályán)

 

amikor a Central Parkban már túljutottunk a felvételen, ahol a tó partján, Andersen mesealakjainak enyhén szólva kétes értékű bronzszobrai társaságában egy padon ültünk, kifényesedett orrú amerikai Hamupipőke, egy kissé morbid, de-e-e azért ugye maradhat, Baránszky viszonylag könnyeden felolvasta a Central Parkról írott versét,

föld indiáncsont emberi sokaság

kiszuperált lovak parkbalakoltatott

alkalmi szerelmesek times-ot ol

vasgató szakállas pipás

két fekete dopedealer kocogó nők

csak kicsit mozgó mellekkel

teniszjátékosok azok is

akik nyerésre állnak

siskebab virsli pattogatott

kukoricaárusok fagylaltoskocsi

két rendőr

egyedüllétben viszketeg szere

lembuzis táskarádióját lóbáló spanyol leased

to meet you

egy szakajtó mókust néhány teljesen rom

lásnak indult galambot

zúdul az elbitangolt napban csillogó

rézzel csillogó söröskannák horpadt

sora

a nyu

gati félteke költöző madarai / éppen

itt vannak

az iskolából lelécelt kamasz

aztán csak csak visszaül s nekiáll a

verset mértéket se tartva leírni

itt vagyok ezzel a meglehetősen lerobbant liget

tel boldogan

(Zarándoklat, szöveg béta)

 

majd összecsapva a kötetet akkorát honvágyozott a tihanyi tájról, hogy immár a Dakota Házra sem voltunk kíváncsiak, pedig azt ugyanúgy meg akarta mutatni, mint a tavon kanyargó távirányítós kishajókat, mert itt gyakran szokott elüldögélni, oly gyorsan teremtve kapcsolatot görkorcsolyás milliomossal és papírzacskóból iddogáló magyar (!) homeless-szel, mint az amerikai filmek elesett hősei, amikor alkoholban oldják fel merő-egy-kudarc életüket a pubban, mert Baránszky tényleg ilyen volt, ő soha nem vallotta az amerikai nagyvárosok tízparancsolatának legfontosabbját, miszerint NO CONTACT, hanem épp ellenkezőleg: CONTACT!, szóval elégedettek voltunk, mert amit még – szemüvegét a becsukódó könyv lapjai közé csapva – egy szuszra elmondott Tihanyról, az végszó volt aznapra, és nem is akármilyen, hanem dramaturgiai bravúr, ezt ő is érezte,

 

megpróbálom kinyitni az ablakot füredre

néz

de igazából már tulajdonképpen nyitva van

s mégis mintha valami üveg lenne

közöttem és a

tó között

(Kosztolányi húga, XVII.)

 

és ettől hirtelenjében elégedett lett,

 

ex hungaria nulla est redemptio

(Kosztolányi húga, XL.)

 

talán a siker utáni melankóliát elkerülendő, ekkor megkérdezte tőlem, hogy hajlandó vagyok-e szokásos szatyros bevásárló útjainak egyikén részt venni, amit ő igazán élvezni szokott, mire én azonnal válaszoltam, hogy ó igen, hogyne, de akkor ezt mi filmre is vesszük, hát ekkor láttam Baránszkyn átvillanni a közös munka első leplezetlen szakmai örömét, komolyan mondom, ennek jobban örült, mint ha arra kértem volna, hogy három másik versét is olvassa fel, de akkor, ha megengeded, mint jól idomított fehér egér a labirintusban, egyúttal végigjárnám a hentest, a Food Emporiumot, elmegyünk oda, ahol jó sört szoktam venni, mert az amerikai sörök i-ha-tat-la-nok, én a Sapporót ajánlanám, nem tudom, ti hogy vagytok vele, és-és-és ki ne felejtsem a patikát, ott én nagyon komoly, megbízható vásárlónak számítok, holtomiglan… és aztán hazamegyünk, mert Zsebi már fél napja vacsorával vár minket, mondta végtelen derűvel Baránszky, hát így keveredtünk aztán sötétedéskor fel a lakásba, olyanba, amelyik esszenciája lehetne minden kelet-európai, kispénzű, ám kifinomult ízlésű értelmiséginek, másfél tonna könyv, stílus és utilitarizmus, hasznos és haszontalan tárgyak,

 

szóval az órákról van itt

körülöttem elég: apámé BULOVA SELFVIN

DING persze fel kell húzni

mindig együtt a többivel és anyám órája a

kis arany OMEGA és

érzsikéé egy ROAMER amit te nem szeretsz

és pali órája azaz

linzer jánosé INTERNATIONAL WATCH CO.

SCHAFFHAUSEN kívül ezüst

belül arany amint ahogy az akkoriban tisz

tességes polgári szokás szerint

dukált

(Kosztolányi húga, XIV.)

meg- és meg nem fejthető modern festmények a falakon, az előszobában is, fényképek keretben és keret nélkül,

 

és anyám az er

kélyen, amint a füred

felől érkező, indító szélbe

fordítja arcát

(Zarándoklat, I. tihany)

 

íróasztal és rajta minden, még a szülők szemüvege is (!), pipák és pipaszurkálók, üres Dun-hill pipadohány-dobozok, szivarvágó és lázmérő, Zsebi kollázsai, félszáz kihegyezett ceruza,

 

koktélasztal is amelynek a kutyák megrág

ták a sar

kait

(Kosztolányi húga, XXVIII.)

 

és persze kéziratok, kéziratok között-alatt-felett zárójelentések, na igen, volt mit jelenteni,

 

egy éves időleges vakságom

(Kosztolányi húga, XL.)

 

első infarktusom, második infarktusom, első szívműtétem, második szívműtétem, szépnek tekinthető röntgenfelvételek,

 

napfény röntgene a mégfelnemvágott

mellemen fel

vágott lesz az emberből

(Kosztolányi húga, XXX.)

 

magyarázta büszkén Baránszky, ez pedig a halotti maszkom, ajánlom mindenkinek, hogy azt még életében csináltassa meg, szóval betoppantunk a lakásba,

 

450 east 63rd streeti 8 e-i lakásba

(Kosztolányi húga, XXIX.)

 

és mindannyian éhesek és szomjasak voltunk már, és Zsebi terülj, terülj asztalkámozott, előételnek ott volt a sok finom sajt, amiből Baránszky nem ehetett, mert őt már rég eltiltották a zsíros és büdös és abbahagyhatatlanul finom sajtoktól, és úgy nézett ki, hogy csak mi eszünk a sonkából, a Museo de Jamón büszkeségéből, mert Baránszky-nak kés terhe alatt tiltotta meg a sebész, hogy disznóhúst merjen magához venni, és hatalmasakat kortyoltunk a formatervezett dobozú Sapporo sörből, és az élvezet valóban a Budweiser kilencszerese volt, de Baránszky számára ez akkor már csak elmélet volt és nem gyakorlat,

 

itt a szomszéd kórházban ahol a műtéti bea

vatko

zásról nem is beszélve mostanában

 töltöttem el mozgalmas hetet

(Kosztolányi húga, XXIV.)

 

sem az államban, sem a kontinensen nem akadt olyan alternatív belgyógyász, aki arra biztatta volna, hogy előírt szívserkentőihez, szívfékezőihez és véralvadásgátlóihoz nyugodtan iszogasson csak Sapporót, aztán Zsebi finomságait is maradéktalanul bekebelezve a legjobb évjáratú argentin vörösbort szopogattuk el pocakos palackból Baránszky vezényszavaira, majd hátradőlve rágyújtottunk, de Baránszky persze nem, neki ezért klórszagú áristom járt volna in- és perfúziókkal, bizony, nem mentünk ki a kapu elé hegeszteni, mint az a sok kétszínű amerikai, mert valósággal felszólított bennünket Baránszky, hogy tessünk jó nagyokat pöfékelni, mert mióta eltiltottak, jöttem rá, hogy a passzív dohányzásban is van nem kevés élvezet, mondhatnám Onánnal, de azért mindent összesítve a pontosság kedvéért rögzítenem kell, hogy

 

nagyon hirtelen égetően hiányzik a frick

meg a dunhill 965 és a balducci italian

roasted

(Kosztolányi húga, XXXV.)

 

ergo Baránszky mégiscsak csipegetett a depuis 1846 rendkívül büdös és elmondhatatlanul finom sajtból, a pácolt sonkából is villámgyorsan bekapott egy-két szeletet, a formatervezett dobozú Sapporóból is megivott egyet, és a legjobb évjáratú argentin vörösbort is ellenőrizte nyelvcsettintő szakértelemmel, és talán azt már mondanom sem kell, hogy végül rágcsált szopókájú Dunhill Shell vagy Captain Fortune vagy Ronson vagy Real Bryar vagy Bruyère pipái egyikével is szortyogni kezdett Baránszky, mert ettől csak szájrákot lehet kapni, de kátrány nuku, és lehet ugyan érszűkítő hatása, de azt majd ügyesen e-e-e-ellensúlyozzuk, és akkor még nem is beszéltem a konyakról, mert azt még Zsebi sem látta, pedig abból is lecsúszott egy kortyocska, de tényleg csak annyi, hogy attól még egy dolmányos varjú sem csiccsenthetett volna be, és ahogy az atyai karosszékben (talán: hintaszékben) nemes kékes füstbe burkolózott rendkívül elégedetten, mikor Zsebi behozta a kávét,

 

túlerős feketét

(Kosztolányi húga, XVIII.)

akkor mindannyian és kristálytisztán tudtuk, hogy a forgatás aznapra egyáltalán nem ért véget, hogy Baránszkynak kifogyhatatlan az energiája, és lenyűgöző közléskényszere győzedelmeskedni fog a kazetták egész során és a rendelkezésünkre álló akkumulátorok teherbírásán, kezdhetjük, mondta, mintha csak akkor indult volna a nap, és csak mesélt-mesélt,

 

maradjunk a tárgynál volt költözés: bp-bécs-new york-berkeley-

new york-firenze-new york-buffalo (azt nem

ajánlom senkinek)

-santa barbara-new york és most

dunakeszi/tihany

(Kosztolányi húga, XXVIII.)

 

mindig egy kicsit hamarább kezdve-folytatva megunhatatlan és végeláthatatlan életfoncsikáit, mint ahogy felfűzött volna az újabb és újabb kazettákat és akkumulátorokat követelő kamera, ezt a mondatot ismételd meg, mert még nem indult el a gép, kértem ilyenkor, és Baránszky zokszó nélkül kezdte újra a körmondatot, melyet szokása szerint azzal nyitott, hogy e-e-elég az hozzá, de aztán az ebből kikerekedő körmondat már soha többé nem volt azonos az előzővel, mert más pompás jelzők akadtak fenn a mondatfüzérek recéin, és ez a hallgatóságból, ez esetben belőlem dupla élvezetet váltott ki, a) egy pipafüstjeként örökre elszállót, amolyan grátisz élvezetet és b) egy rögzített élvezetet, verbalitása nyomdakész prózaversek irdatlan kézirattömegével ért fel, az Encyclopedia Britannica ehhez képest zanza zsebnotesz, nekem kivételesen nincs fegyverem, soha nem volt, de itt Amerikában minden jobb polgári családban tartanak betörők ellen fegyvert, lehetőleg lefűrészelt csövű Winchestert, hogy könnyedén tudjanak forgolódni a bútorok közt, mondta egyszer csak, vidám rémtörténetei egyikekor Baránszky faarccal, de nem úgy általában, lehetett emögött némi empirikus tapasztalat,

 

lefejtették a winchesterek

ről a bőrt ott dőltél el helyben a küszöbön a

kertben temettünk

(Kosztolányi húga, XLII.)

 

ZSEBI hazaérve rögtön kötözött nagyon is ért

a kötözéshez mert még decemberben PALI

vállát érte egy dum-dum golyó

(Kosztolányi húga, XIII.)

 

a család hat golyót kapott san juanban a

hasába

(Kosztolányi húga, XXIV.)

 

amikor az a

szemetesvödörszerű mentőautó a hisztériás

ápolónővel és komor rendőr

rel beúszott velem és ZSEBI is ott ült kissé

kővé dermedten merthogy

szó sem volt ilyesmiről még óbudán

(Kosztolányi húga, XIII.)

 

a HARLEM HOSPITALban kötöttem ki mert

hogy a stiletto

penge visszakézből pont egy kis ütőeret ta

lált és úgy véreztem mint

kedvenc disznónk disznóöléskor

(Kosztolányi húga, XIII.)

 

és még nagyon sokáig voltunk akkor este nála, Zsebi egyszer csak szortyogva eltűnt, vagy megfázott, vagy boldognak tűnő férjén megilletődött, jó éjszakát sem kívánt, nehogy célzásnak vegyük, mert Baránszky még sok mindent akart elmondani, háborúról, döglött lovakról, az Ország kerékbetöréséről, balsikerű filmes évekről, Sztálin csonkamagyar kenyerespajtásairól, hosszan beszélt ’56-ról, végtelen elnézéssel, mondhatni, sok szeretettel üldözőiről, árulóiról, embert nem hallottam még ilyen szarkasztikus melegséggel feloldozni mindenkit mindenért, aztán még sokáig mesélt elragadtatással Firenzéről, szinte hajnal volt, amikor megegyeztünk, hogy másnap tízkor folytatjuk odakint, Manhattan igencsak furcsa utcáin, de leginkább és mindenekelőtt a szívsebészeten, második otthonom, ott találhatók újabb és újabb életeim szülőszobái, másnap tehát mindannyian, Baránszky, én és a stáb ott találtuk magunkat a hatalmas kórházban,

 

és sehogyse tudtuk hogy hogy

fog dűlőre jutni a dolog az ilyesmi mindig ó

bizonytalan

a sokszínű ápolónők futkosása közben meg a

szobatárs

cserék mindig jut előbb-utóbb szabad ágy az

ilyen helyeken

(Kosztolányi húga, XXVI.)

 

aki valaha járt Amerikában, az tudja, hogy ilyen helyeken szigorúan tilos forgatni, szó sem lehet róla, pláne csak úgy becsődülni stábszerűen, rúdon fityegő mikrofonnal, vállon kamerával, emberi jogok meg miegymás, de itt Baránszky maga volt az Amerikai Egyesült Államok elnöke, neki nem lehetett ellenállni, mosolygott a portás, mosolygott a liftben az alagsori bonclegény, mosolygott az intenzív osztály görgős ajtaja mögött a pult mellől örömteli meglepetéssel halk sikollyal felpattanó főnővér, mosolygott a műtőből előjövő, mégmajdhogynemvéreskezű professzor, legkedvesebb hentesem, mosolyogta a fülembe Baránszky,

 

itt gördítik kolosszusom

elnagyolt mellkasát

(Kosztolányi húga, X.)

 

látszott, hogy sok szép emlék fűzi ide,

 

1991 július 1 és 3 között az intenzíven

a NYH-ban amikor a második (hétórás)

       szívműtétem után sehogy

se akartam visszajönni és ebből kifolyó

          lag elég hülyén kiértesítet

ték a zsebit de aztán smithi kipofozott a

               dologból (ő mert doctor

post nyaralt gondolom nem akart ott

lenni vagy így valahogy)

(Kosztolányi húga, XXIV.)

 

aztán volt family photo, pont olyan, mint egy igazi amerikai happy birthday to you, középen volt természetesen az átölelt Baránszky, tőle jobbra a doki, balján a még mindig mutatós, de korántsem mai csirke szőke főnővér, és kétoldalt további szép, hosszú combú, fehér köpenyes fekete intenzívnővérkék, jobb szélen volt még egy sárgába hajló is, szintúgy kívánatos, meghatározhatatlan rassz, New York (!), mind összeakaszkodtak, és mind behajoltak Baránszky felé, ki csipogva, ki harsányan nevetve, csak mi voltunk itt egy kissé idegenek, még nem eléggé feloldottak, én például előző nap, amikor a bevásárló körút során természetesen a patikushoz is beugrottunk, a kelleténél többet töprengtem azon, hogy mi ez a hihetetlen és növekvő (!) életerő a születése óta haldokló Baránszkyban, akinek élete mérföldkövei a jódszagú kórházak,

 

calan 240 mg (kétszer naponta) vasotec

(naponta kétszer ditto)

2.5 mg és a pravachol 20 milligramm

minden este a teljes defókuszolás

nyelvtanveszteség csak a nyelv törmelékeire

támaszkodva lehet így

előre-hátra a papíron és hát a zantac 150

mg a fekélyes (gyomor)

rohamok ellen és csak ne felejtsem el

föltenni nitroglicerines rag

tapaszomat a nitro-dur II 0.6 milligramm

 óránként

(Kosztolányi húga, XXIII.)

 

és itt, ezzel a színes és nagyon is mozgó és hallatlanul vidám szívsebészeti dagerrotípiával kellene befejeznem, ha pár év múlva nem lett volna Budapest, az utolsó mérföldkő, a Szent János Kórház,

 

DOCTOR POST AKINEK MOST VAGYOK

ÍRANDÓ EGY LAPOT STILL ALIVE MARTIN

SEND DOCUMENTATION PROF JÁNOSI

 KARDIOLÓGIA II JÁNOS KÓRHÁZ BUDA

PEST SZÓVAL REMÉLHETŐLEG A DOLOG

 MENNI FOG

(Kosztolányi húga, XXXVIII.)

 

Baránszky természetesen most is otthonosan mozgott, törzsvendégként, sőt végre itthonosan, majdnem minden drént kiszedetett magából, hogy slagmentesen ülhessen a kamera elé a kórház udvarán, kanadai juharfa reszketeg árnyékában egy egész jó állapotban lévő zöld padra, igyekeztem én is olyan derűsnek mutatkozni, mint a végleg hazatért Baránszky, Zsebi ekkor már nem alakított, kicsit odébb ült, épp csak hogy ne legyen a képben, háttal nekünk, egy véletlenül ottfelejtett betontömbön, már volt ereje sírni, de persze úgy, hogy ezt ne láthassa Baránszky, aki most is, ELMENŐBEN, elemében volt,

 

hej bakucz hej baránszky

sírunkra fognak pisálni

(Zarándoklat, közérdekű közlemények)

 

megkopva, kifehéredve, félsúllyal, a portréfilm eddig megszokott hangerejéhez képest három vonalkányival halkabban beszámolt a houstoni rákászok kombinált kezeléséről is, amelyben legutóbb volt része, fantasztikus a modern orvostudomány, minden rosszindulatú daganatot könyörtelenül kiirtanak, vegyszeresen, sugarasan, de sajna, ezenközben a pácienst is kiirtják, sőt egy kicsit hamarább, mint a daganatot, miről is beszélhetnénk, ha nem a jövőről, meg aztán ilyenkor tamtamot ver a rettenet bennem,

 

a démonok nevének kimondása tilos.

puszta említésük nyomán megjelen-

nek, és elkergetni őket majdnem lehetetlen.

ez áll bábuikra is.

(Zarándoklat, zarándoklat II a)

 

Tihanyba együtt kellene lemennünk, megvárjuk, amíg egy kicsit megerősödsz, ne várjatok, menjetek le nélkülem, vegyétek fel a házat, a lépcsőt ugyan most felverte a dudva, a nádszékeket is mindenképpen, a zsalugátert ha kinyitjátok, egész szép a kilátás, hacsak nem nőtt túl nagyra a lomb, rendel precízen Baránszky, én bólogatok, buzgón jegyzetelek,

 

egy jó zsúfolt európai temető például a

farkasréti mindennel felér

két sorban parcellák lefejezett kőangyalok

 kardtalan sírhalom le

hanyatló nap a maga romantikus minőségé-

ben meg a csótáros gyászpa

ripák ez kellene nekem erre áhítozom és

 nem a púposhátú meglimuzine

sedett érckoszorús cadillac-ek konvojára

 szóljon harang ha kell és

mondják hogy dolgavégezetlenül száguldott

ki e világból parlagon

maradt a kert a befejezetlen életmű

dossziékban rikít

(Kosztolányi húga, VIII.)

 

legalább a foszfort és a kalciumot szeretnénk

visszaadni

majd kivonatolva sűrítve ez az ami belőlünk

kijött (maradt)

mérhető és tapintható

(Zarándoklat, közérdekű közlemények)

 

aztán Baránszky még felolvas egy verset,

 

én mundus minor benne ebben a mundus

maiorban és ezt már nem za

varja semmi buszzörej ach na ja az éjjel

kettőkor a lökhajtásos

mamutrepülőgépek zaja valahol a somogyi

part fölött a teremtés

úgy ahogy in mensura, in numero et in

pondere disposuisti, all

és én része vagyok úgy-ahogy fekszem

hátamon pontosan kelet fele

ahogy eredetileg templomok

(Kosztolányi húga, Ù)

 

a filmnek ezzel vége, a mondatnak is vége, pont.