Február 2007
Arcok, évek


  Hát tanulj dalt a zengő zivatartól (vers)
  Lászlóffy Aladár

  A Korunk kapui
  Kántor Lajos

  Szerkesztők visszanéznek
  (Tóth Sándor, Benkő Samu, Veress Zoltán, Aradi József, Weiszmann Endre, Jancsik Pál, Aniszi Kálmán, Kiss János, Jakó Klára, Salat Levente)

  Songs of Passage (vers)
  Visky András

  Egy arisztokrata Athénban
  Rigán Lóránd

  Olvasónapló
  Horváth Andor

  Timon a Solveig-házban
  Poszler György

  Hagyomány és modernitás konfliktusa
  Bányai János

  Személyes ügyek (vers)
  Csiki László

  Egy örökség kínálata
  Pomogáts Béla

  A sötétség kritikája
  Egyed Péter

  Bretterről, Kolozsvárról
  Vajda Mihály

  Beszélgetés Boros Rózával, életéről
  Kiss András

  Egy könyv genezise
  Ritoók János

  A kultúrember és a politikai tett
  Ştefan Borbély

  A meghajlás művészete, Őszelő, Mikor a házban megbetegedett, Aeneas sakkozik (Generátor – versek)
  Horváth Előd Benjámin

  Ötvenhatos konferencia Párizsban (Európai Napló)
  Gömöri György


Toll
  Arcok, évek
  Sebestyén László


Tájoló
  Ötven évvel ezelőtt hunyt el Cs. Sebestyén László
  Mód László


História
  A 18. századi bécsi politika erdélyi megnyilvánulási formái néhány korabeli emlékíró szemével
  Kovács Kiss Gyöngy

  Az erdélyi fiatalok értékorientációja a történetkutatásban
  Cseke Péter

  A „Spanyol polgárháború” Erdélyben (1936)
  Horváth Sz. Ferenc


Világablak
  Házunk, városunk, hazánk, Európánk, földünk
  László Ferenc


Mű és világa
  A személyi szabadság
  Adrian Marino

  Egy mondat Baránszkyról
  Cselényi László


Közelkép
  Megoldáskeresés elvi kompromisszumok nélkül
  Péntek Imre


Levelestár
  Szász János levelei Gáll Ernőnek
  


Téka
  Ami nincsen, és ami lehetne (Átfogó)
  Demény Péter

  Álmok vendégsége
  Balázs Imre József

  A múlt tabuiról, közérthetően
  Murádin János Kristóf

  Foci és irodalom, avagy játékos közvetítések
  Bakcsi Botond

  Dokumentum a költő és költészettanár Csokonairól
  Keszeg Anna

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  A civilségről
  S. L.

  Az elsikkaszthatatlan spanyolviaszról
  R. L.

  Prózai látlelet
  Ferencz Enikő

  Tükrök által
  Szabó Annamária


Lépcső/ház
  Évfordulón
  



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Adrian Marino

A személyi szabadság

 

A Korunk egyik leghűségesebb román munkatársa volt. A legrangosabbak egyike. „Rovott” politikai múltjára való tekintettel az akadémiai tagság elkerülte ugyan – 1990 után pedig előrehaladott korára hivatkoztak –, ám nemzetközi tekintélynek számított az európai irodalomtudományban. A fordulat után, rövid időre, megjelent a politikai küzdőtéren, de aztán inkább visszatért a Rákóczi úti ház emeleti íróasztalához. Románságát következetesen vállalva, az európai szellemiséget képviselte Kolozsvárt.

Az itt következő rövid posztumusz részletet az Apostrof (2005. 6. sz.) közléséből emeljük ki; Marino töredékben maradt utolsó műve a cenzúráról szól, mintegy művelődéstörténeti hátteret akarva rajzolni 2000-ben megjelent, „az együttműködés jó emlékeivel” a Korunknak is ajánlott kis könyvéhez (Cenzura în România)

A társadalmi, az azonnali pragmatikus létezés szintjén a gondolatszabadság, a vallásszabadság, a szóbeli, írásbeli és nyomtatásbeli kifejezés szabadsága a lényegi és tömören megfogalmazott személyi szabadság elvére korlátozódik. Ez a szabadság legkonkrétabb, legközvetlenebb és azonnal érzékelhető formája. Ezeknek az eszméknek a kifejezése, követelése és védelme átvisz bennünket az elvont elmélet övezetéből az azonnali társadalmi realitások területére. Ily módon a szabadság eszméje döntő lépést tesz a politizálás felé. Azaz, hogy a lényegre szorítkozzunk, szervezett és legalizált formákhoz, alkotmányos keretek közé, demokratikus kormányzati formában. Ha elfogadjuk, hogy 1800-ban íródott I. Budai-Deleanu Cigányiászának (Ţiganiada) az első változata, azt észleljük, hogy az új politikai eszmék, mint „alkotmány”, „törvény”, „demokrácia”, „polgár” s a többiek, először kezdenek behatolni ténylegesen az erdélyi románság tudatába, már a XIX. század elején. Közvetlen és ragályos a Francia Forradalom ideológiai hatása.

Ebben a vonatkozásban a Cigányiász XI. éneke a politikai szabadság gondolatának valóságos forgólemeze. A törvény által biztosított szabadságot demokratikus alkotmány szentesíti. A legjobb kormányzási formáról folyó vita, nagyon a XVIII. század szellemében, egy kompromisszumos megoldást javasol: „demo-ariszto-monarchikust” (Cigá-nyiász, XI. 70.). Egyes fogalmazás-változatokban a gondolat megtalálható Montesquieu-nél (De l’Esprit des Luis, XI. ch. VI. mint az államhatalmi szervek ellensúlyozása d’Holbach bárónál (Du Système social, I. II. ch. II. másoknál. A kor legelőrehaladottabb álláspontja ez.

A lényeg az osztály-előjogok megszüntetése és demokratikus rend bevezetése. Ebben a szellemben Moise Nicoară (egy 1819-es szövegben) a „nép” gondolatát a „szegénység” fogalmával azonosítja, vagyis a lakosság többségével, ami a demokrácia alapelve. „A közösségeken nem a klérust, a nemességet kell érteni, hanem a »népet«, azaz a szegényeket” (Cornelia Bodea: „Moise Nicoară (1784–1861) és szerepe a bánsági és körös-vidéki románság nemzeti-vallási emancipációjában). A „nép” pedig, vagyis a „szegények” hatalmukat és szuverenitásukat demokratikus rend keretében „képviselőik” által gyakorolják. A gondolat ugyanabban a szövegben, ugyanabban a kontextusban jelenik meg. A kor erdélyi politikai tudata egy lépést tesz előre. Nyilvánvaló, a törvény fogalma ismert volt, megfogalmazódott és alkalmazásra került már előbb az Osztrák-Magyar Monarchiában, de „pátens”, „császári dekrétum” stb. formájában. A császári akarat kifejezéseként többé-kevésbé jó szándékkal, mint II. József kivételes esetében, az abszolutizmus korlátai között. Ilyen körülmények között nem volt – és nem is lehetett – demokratikus tartalma.

Visszatérünk I. Budai-Deleanuhoz, az első erdélyi ideológushoz, aki meghatározza a „törvény” fogalmának új tartalmát. „Jó és igaz” törvényeket kér (Cigányiász, XI. 51.), olyan értelemben, hogy „senki se uralkodjon, csakis a törvény” (XI. 206.). A változtatás radikális. Megszünteti az önkényes felső hatalmat, új elvvel, valóban „forradalmival” helyettesíti, a „polgárok” egyenjogúságával (megjelenik a fogalom maga is, XI. 64–65.) a törvény színe előtt. Az elv mindenki számára legyen egyenlő. Ez a „civil társadalom” az „általános jogoknak” a kategóriájába tartozik, melyeket alapvetőeknek tart I. Budai-Deleanu. A szabadság vagy „megengedés” az első ezen jogok közül, melyeket mind pontosabban nevez meg. Moise Nicoară meghatározásában (1819) az eszme rendkívül világos: „A szabadság a teljes akarat érvényesülése, anélkül, hogy akadályoznák azt tenni, amit a törvény engedélyez, mint ahogy az a teljes szabadság, amelyben nincs kényszer azt tenni, amit a törvény tilt”.

Kántor Erzsébet fordítása