Február 2007
Arcok, évek


  Hát tanulj dalt a zengő zivatartól (vers)
  Lászlóffy Aladár

  A Korunk kapui
  Kántor Lajos

  Szerkesztők visszanéznek
  (Tóth Sándor, Benkő Samu, Veress Zoltán, Aradi József, Weiszmann Endre, Jancsik Pál, Aniszi Kálmán, Kiss János, Jakó Klára, Salat Levente)

  Songs of Passage (vers)
  Visky András

  Egy arisztokrata Athénban
  Rigán Lóránd

  Olvasónapló
  Horváth Andor

  Timon a Solveig-házban
  Poszler György

  Hagyomány és modernitás konfliktusa
  Bányai János

  Személyes ügyek (vers)
  Csiki László

  Egy örökség kínálata
  Pomogáts Béla

  A sötétség kritikája
  Egyed Péter

  Bretterről, Kolozsvárról
  Vajda Mihály

  Beszélgetés Boros Rózával, életéről
  Kiss András

  Egy könyv genezise
  Ritoók János

  A kultúrember és a politikai tett
  Ştefan Borbély

  A meghajlás művészete, Őszelő, Mikor a házban megbetegedett, Aeneas sakkozik (Generátor – versek)
  Horváth Előd Benjámin

  Ötvenhatos konferencia Párizsban (Európai Napló)
  Gömöri György


Toll
  Arcok, évek
  Sebestyén László


Tájoló
  Ötven évvel ezelőtt hunyt el Cs. Sebestyén László
  Mód László


História
  A 18. századi bécsi politika erdélyi megnyilvánulási formái néhány korabeli emlékíró szemével
  Kovács Kiss Gyöngy

  Az erdélyi fiatalok értékorientációja a történetkutatásban
  Cseke Péter

  A „Spanyol polgárháború” Erdélyben (1936)
  Horváth Sz. Ferenc


Világablak
  Házunk, városunk, hazánk, Európánk, földünk
  László Ferenc


Mű és világa
  A személyi szabadság
  Adrian Marino

  Egy mondat Baránszkyról
  Cselényi László


Közelkép
  Megoldáskeresés elvi kompromisszumok nélkül
  Péntek Imre


Levelestár
  Szász János levelei Gáll Ernőnek
  


Téka
  Ami nincsen, és ami lehetne (Átfogó)
  Demény Péter

  Álmok vendégsége
  Balázs Imre József

  A múlt tabuiról, közérthetően
  Murádin János Kristóf

  Foci és irodalom, avagy játékos közvetítések
  Bakcsi Botond

  Dokumentum a költő és költészettanár Csokonairól
  Keszeg Anna

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  A civilségről
  S. L.

  Az elsikkaszthatatlan spanyolviaszról
  R. L.

  Prózai látlelet
  Ferencz Enikő

  Tükrök által
  Szabó Annamária


Lépcső/ház
  Évfordulón
  



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

László Ferenc

Házunk, városunk, hazánk, Európánk, földünk

 

Megjegyzések a Magyar Köztársaság Alkotmánya 6. cikkelyéhez

 

 

Csaknem egy éve, hogy egy szíves közvetítő révén felkértek, fűzzek személyes hangvételű megjegyzéseket a Magyar Köztársaság Alkotmányának 6. cikkelyéhez. Mivel az Magyarország külpolitikai doktrínájáról szól, a készülő kommentárkötet szerkesztője kívánatosnak tartja, hogy kivételesen egy határokon túli értelmiségi kommentálja. Ne ijedjek meg a felelősségtől: lesz ott majd szakszerű alkotmányjogászi kommentár is! De éppen az lesz a tervezett kötet jellegében a különös, hogy minden cikkelyről egy-egy nem szakember is ír bele valamit.

Nem sokáig találgattam, hogy ki állhat a meglepő felkérés mögött: olyan politikai erők-e, amelyek – például a Szent Korona-tan alapján – támadják, vagy netán olyanok, amelyek ezt az 1989-ben átmenetinek készült alaptörvényt éppen hogy véglegesíteni óhajtanák? Előnynek tekintettem a megrendelő kilétét illető információszegénységemet s vele együtt szabadságomat, hogy semmiféle „oldal” elvárására nem kell tekintettel lennem. Miután elkészültem az írásművel és drótpostán elküldtem a közvetítő személynek, a levélbeli felkérést is megkaptam. Aki aláírta, dr. Trócsányi László, a Szegedi Tudományegyetem Jogtudományi Karán az alkotmányjogi tanszék tanszékvezető tanára, nem mellesleg jeles budapesti ügyvéd, aki a közelebbi múltban nagyköveti megbízatásban is dolgozott. 2006 decemberére meg is jelent A mi Alkotmányunk. Vélemények és elemzések Magyarország Alkotmányáról című, hatodfélszáz oldalas kötete (Budapest: Complex. Wolters Kluwer csoport). Minden cikkelyről van benne szakszerű „elemzés”, de persze olvasmányosabbak a „vélemények”, amelyek szerzői civil „érdekeltek”. Akad közöttük vállalkozó, tudós, orvos, sportoló, bioetikus, olyan személyiség is, aki színész és szabadfoglalkozású humanistának vallja magát, ám „a hátrányos megkülönböztetés tilalmáról” itt kifejezetten cigány minőségében ír. A Karinthy-díjas Nagy Bandó András „a polgármesteri tisztségről” foglalja össze tapasztalatait, tekintettel arra, hogy 1990-ban Orfű polgármestere lett, és ma is ott él. Én vagyok közöttük „a zenetörténész mint gyakorló külmagyar”. A 6. cikkelyt kívülem Herczegh Géza felvidéki születésű jogprofesszor és akadémikus, az Alkotmánybíróság volt helyettes elnöke, a hágai nemzetközi bíróság volt tagja és Révész Béla jogtudós és politológus, a Fekete Doboz Alapítvány főkurátora is kommentálja, így ha írásom a kelletnél csapongóbbnak, személyesebbnek bizonyul is, a szakemberek véleményének hozzáolvasása kiegyensúlyozott, megbízható képet nyújt tárgyáról. Mindenkinek ajánlom a magas olvasmányértékű, amolyan „nem lehet letenni” könyvet. A magam cikkét (dr. Trócsányi professzor úr szíves beleegyezésével) azért közlöm a Korunkban, ahol szerzőként 1962 óta vagyok otthonos, hogy azok a honi olvasók is beletekinthessenek, akik a könyvhöz nem fognak hozzájutni.

Íme az alapszöveg:   

 6. § (1) A Magyar Köztársaság elutasítja a háborút, mint a nemzetek közötti viták megoldásának eszközét, és tartózkodik a más államok függetlensége vagy területi épsége ellen irányuló erőszak alkalmazásától, illetőleg az erőszakkal való fenyegetéstől. (2) A Magyar Köztársaság együttműködésre törekszik a világ valamennyi népével és országával. (3) A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását. (4) A Magyar Köztársaság az európai népek szabadságának, jólétének és biztonságának kiteljesedése érdekében közreműködik az európai egység megteremtésében.

 

Ez pedig a „vélemény”, amelyet a kötet szerkesztője „László Ferenc a nemzetközi kapcsolatokról és a határon túl élő magyarságról” cím alatt adott közre: 

Alkotmány: olvasmány

 Aki e sorok írására – többek közvetítésével – felkért, nem sejthette, hogy amolyan műkedvelő alkotmányolvasó vagyok. Az 1989–90-es rendszerváltozás után, amikor azon szemlélődtem, hogy vajon milyen lesz Románia új alaptörvénye, hosszasan tanulmányoztam például az Amerikai Egyesült Államokét. Már jóval korábban, „konspiratív” úton megszereztem magamnak és a vánkosom alatt tartottam a Német Szövetségi Köztársaságét, hogy álmatlan éjszakáimon kezem ügyében legyen, és biztatást meríthessek belőle – na meg hogy meg ne lássa valaki könyvespolcomon. Első cikkelyének első bekezdését betéve tudtam: „Die Würde des Menschen ist unantastbar. Sie zu achten und schützen ist Verpflichtung aller staatlichen Gewalt.” (Saját magyarításomban: Az ember méltósága sérthetetlen. Minden állami hatalom köteles azt tisztelni és védelmezni.) Csak egy-egy vasárnapi iskolás koromban tanult bibliai idézet égett még bele oly mélyen emlékezetembe és szívembe, mint ez a két mondat. Milyen lehet az az ország, amelynek alkotmányozói mindenekelőtt az ember méltóságának szentségét posztulálják és minden egyebet annak vetnek alá? Erre a kérdésre kerestem a választ, amikor – túl ötvenedik életévemen – először kaptam kiutazási vízumot az olykor „béketábornak” is csúfolt megazárka határain kívülre, a szabad más világba, amelyet számomra akkor Ausztria és Németország jelentett. Hazafelé jövet a Checkpoint Charlie-nál léptem át a német–német határt. Sokkolt a megalázó fogadtatás: az órányi faggatás, útipoggyászom ráérős átkutatása. Amikor a hatóság emberei végre beengedtek, jött, hogy keressek egy könyvkereskedést, és megvegyem az NDK alkotmányát: lássam, hogy magyarázza ki az alaptörvény a megtapasztalt rémséget. Nem mertem megvenni. Elképzeltem, mennyire gyanús lennék a könyvkereskedőnek, mint kofferrel és válltáskával közlekedő külföldi, aki az alkotmány iránt érdeklődik, s hogy az legott riasztaná a STASI-t. Hiszen Romániában akkortájt az alkotmányra való hivatkozást súlyos politikai vétségként jelentették a diktatúra őrei! Gyávaságom felülmúlta kíváncsiságomat. Lemondtam a tájékozódásról.

A fordulat után csalódtam. (Nemcsak én.) Románia 1991-es Alkotmánya, sajnos, olyan, amilyen akkoriban a törvényhozó testület volt. Hangleütése egyenesen lehangoló. Nem az emberrel, az ő méltóságával és jogaival kezdődik, mint a németeké, hanem azzal, hogy „Románia nemzeti, szuverén és független állam, egységes és oszthatatlan.” A Magyar Köztársaság 1949-es, 1989-ben módosított Alkotmánya is ilyen, ha nem is épp ennyire. Szintén az állammal indít, amely „köztársaság” és „független, demokratikus jogállam”. Szabatos fogalmazás. Kifogásolhatatlan. Csak érzem rajta, hogy „a régi”.

A 6. cikkellyel kapcsolatban is vannak kritikai észrevételeim, kételyeim.

 

Szavak

 Az (1) bekezdés sebezhető pontja a leszűkítő „viták” szó. A történelem tanúsága szerint nem minden háború tör ki viták megoldása végett, és a háborúk minősítésében nem szempont, hogy viták megoldásáért robbantak-e ki vagy nem. Általánosabb casus belli a nemzetek közötti „érdekellentét”, amelyet jobb esetben viták útján is ki lehet küszöbölni, ám amely rosszabb esetben egyenesen vezet a háborúhoz. 

Azt mondja a jelenlegi (3) bekezdés: „A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért.” Ha nem tudnám, hogy az „érez” szó mi helyett áll itten, szemtelenül megkérdezném: merre kalandozott a honatyák figyelme, amikor az belecsúszott fogalmazásukba! Gerincgörbítő megalkuvás! Bárki olvassa is ezt a mondatot, rögtön átlát a szitán: 1990-ben az alkotmányozók nem írhatták le azt a szót, amely helyett – be nevetséges volna, ha nem volna szomorú! – a Magyar Köztársaság „érzeményét” iktatták törvénybe. Ennek bő másfél évtizede. Jóhiszemű vagyok: bízom benne, hogy a magyar honatyák is szívrepesve várják a pillanatot, amikor az „érez” helyett végre kimondhatják, hogy „felelősnek tartja”, illetve „nyilvánítja magát”, vagy egyszerűbben, magyarosabban: „felelős sorsukért”. Minden bizonnyal közelebb hozta a pillanatot honfitársam, Frunda György sikeres szereplése az Európa Tanácsban, amelynek eredményeképpen az ET 2006/1735. számú, a nemzet fogalmát értelmező Ajánlása megszületett. Nem mellékesen jegyzem meg itten: jogász-politikusunk és az ET ezzel Romániát is hozzásegítette a határain kívül élő románokkal „közös dolgai” hatékonyabb rendezéséhez. 

Továbbra is a (3) bekezdés. Mit „mozdít elő” a Magyar Köztársaság? „Magyarországgal való kapcsolatunk ápolását”? Ez nemcsak annál sokkal kevesebb, amit mi, külmagyarok az anyaországtól megérdemlünk és elvárunk, hanem annál is, amit ténylegesen kapunk tőle! A Sapientia Egyetem megalapítása és fenntartása netán az anyaországgal való kapcsolattartásunk előmozdításáért történt, illetve történik? Hát könyveink, folyóirataink és rendezvényeink támogatása? A legtermészetesebb dolog, amit a sorsunkért felelős Magyar Köztársaság meg kell hogy tegyen értünk, az 1920-as határokon kívül rekedt magyarokért, és amit ténylegesen tesz is (hogy milyen mértékben, arról ne essék itt és most szó!): magyarokként való megmaradásunk azokban az országokban, amelyek polgáraivá sorsunk rendelt. Nekünk magyar önazonosságunk megtartásával kell beilleszkednünk annak az államnak a társadalmába, amelynek ki-ki polgára, és azzal együtt Európába! Ezt segíti elő máris, ezt segítse elő ezután is Magyarország! Ennek a megmaradásnak korántsem egyetlen eszköze a Magyarországgal való kapcsolatunk ápolása!

Kitérő. Álmaim magyar alkotmányában az is benne lesz, hogy mit vár el Magyarország a külmagyaroktól: érezzük (!) és valljuk magunkat mi is mindahányan felelőseknek ne csak a magunk magyarságának megőrzéséért, hanem az anyaország boldogulásáért is! Gyarapítsuk annak szellemi és anyagi erőit (például: ne „adócsaljunk”, amikor ott alkalmi keresethez jutunk), személyenkénti és közös lehetőségeink mértékében erősítsük az anyaországon belül is a nemzeti összetartást. Álmomban a Magyar Köztársaság megköveteli a külmagyaroktól, hogy tudatos és tevékeny hídemberek legyenek lélek szerinti és állampolgárság szerinti hazájuk között. Ébren persze elismerem, hogy ezeket az elvárásokat az anyaországnak nem az Alkotmányban, hanem egy, „A külma-gyarok erkölcsi kódexe”-szerű írásműben kellene leszögeznie.

A (4) bekezdésnek is van egy kérdéses szava: a „közreműködik”. Nyelvérzékem szerint az így nevezett cselekvés – a (2) bekezdésben olvasott „együttműködik”-kel ellentétben – valamelyes kívülállásra, alkalomszerűségre vall. Ballagi Mór szómagyarázatát idézem, amelyet időtállónak tartok: aki közreműködik, csak „segédkezet nyújt vminek véghezvitelében”. Ha, mondjuk, „a Londoni Filharmonikusok hangversenyén közreműködik Kocsis Zoltán”, akkor ebben a hírben az is benne van, hogy a magyar művész nem tagja az együttesnek. A szót e helyt alighanem az a tudat alatti belátás mondta tollba, hogy „mi még nem vagyunk amúgy igazán egyenrangú cselekvői az európai egységnek, nekünk még fel kell nőnünk ehhez a szerepkörhöz”. Szerintem: 2006-ban ne szerénykedjék a Magyar Köztársaság, amikor erről van szó!  

 

Sorrend – és egy esetleges pótlás

Babits Mihály Hazám! című versében a költő hét, egyenként 13 soros szakaszban írja meg, hogy mit ért rajta. Mindegyik szakasz első sora felszólítás. „Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!” – írja Babits az első elé, amelynek alcíme „A ház”. A második, „A város”. „Kelj fel, lelkem, keresd meg hazámat!”-tal kezdődik. A harmadik szakasz alcíme „Az ország, mappa szerint”, a negyedik „Az igazi ország”-ról szól, „mely nem szorul fegyverre, se vértre / mert nem holt rög, hanem élő lélek”. „Röpülj lelkem, röpüld túl hazámat!” – szól a következő felhívás az „Európa” alcímű szakasz fölött, ami után már csak „A glóbus” és a „Röpülj, lelkem, tágítsd még hazámat!” következhet. Lélekmelegítő ráadás az „Epilóg”: „Mégis, lelkem, szeressed hazámat!” Az utolsó sorok üzenete: „...vár reád a város / és a kis ház, melyben megszülettél”.

Számomra ez az „a háztól a glóbusig és vissza” hazavers – legalábbis ami a fogalomra való rálátást és a gondolatmenetet illeti – a kérdés rangelső könyvészete, s mint polgár (ráadásul „határon túli”!), akinek szabad egy költemény logikáját jobbnak tartanom, mint az 1949-es, 1989-ben átalakított, azóta is alakulgató magyar Alkotmányét, szeretném, ha a jövőbeli alkotmányozók is osztanák csodálatomat. A legszűkebb haza, „A ház” és „A város” természetszerűleg kívül esik egy alkotmány tárgykörén, mivel ki-ki más házat, illetve települést ért rajtuk, a „mappa szerinti” országot pedig már igen jól felvezették a megelőző cikkelyek; persze a következőkben is főleg arról van szó. Következésképpen ezt a 6., a Magyar Köztársaság külpolitikai doktrínájának szentelt cikkelyt az alkotmányozónak „az igazi ország”, a nem „mappa”, hanem „az élő lélek” szerinti haza posztulátumából kellene kibontakoztatnia, azéból, amely minden magyar közös birtoka, így a határokon kívülieké is, vagyis a mostani (3) bekezdéssel kellene bevezetnie. Majd a (4)-kel kellene folytatnia, amely a Magyar Köztársaság európai betagolódásáról szól.

Kérdés azonban, hogy nem volna-e bölcs dolog az új Alkotmányban a két utóbbi között külön bekezdést szentelni a „mappa szerinti” haza és a szomszéd országok kapcsolatának. Szerintem inkább igen, mint nem. Tudnivaló, hogy Babits ezt a versét 1921 és 1924 között írta, amikor a körülszabdalt Magyarország csupa ellenséges szomszéd országgal nézett farkasszemet, és maga is a területi revíziót tartotta legfőbb külpolitikai célkitűzésének. Ma azonban a helyzet merőben más. Magyarország ismételten kinyilatkoztatta, hogy nem határmódosítások árán kívánja a tőle 1920-ban elszakított nemzetrészeket boldogítani. Szavahihetősége, az iránta való bizalom növekvőben, és határai túloldalain is egyre többen tartják az ott élő magyarságot összekötő és az európai betagolódás szempontjából is előnyös tényezőnek. Csak természetes, hogy ha már a Magyar Köztársaság felelős a határain kívül élő magyarokért, külpolitikai stratégiájában legyen megkülönböztetett szerepük azoknak az államoknak, amelyekben azok százezres vagy éppen – Románia esetében – milliós nagyságrendben élnek. A Magyar Köztársaság abban érdekelt, hogy a nemzet elszakított részei Romániában, Jugoszlávia és Csehszlovákia utódállamaiban, Ausztriában és Ukrajnában, ezeknek az országoknak a társadalmába beilleszkedve – nem beolvadva! – boldoguljanak! Így ez az új bekezdés szervesen következnék a megelőzőből és természetesen készíthetné elő a rákövetkezőt, a „Magyarország és Európát”.

„Európa” után kellene következnie „A Glóbus”-nak, a mostani (2) bekezdésnek, amelyet ebben az új sorrendben természetszerűleg egészíthetne ki a háborúról, az erőszakról és az azzal való fenyegetéstől való általános tartózkodás ünnepélyes kijelentése, a jelenlegi (1).