Február 2007
Arcok, évek


  Hát tanulj dalt a zengő zivatartól (vers)
  Lászlóffy Aladár

  A Korunk kapui
  Kántor Lajos

  Szerkesztők visszanéznek
  (Tóth Sándor, Benkő Samu, Veress Zoltán, Aradi József, Weiszmann Endre, Jancsik Pál, Aniszi Kálmán, Kiss János, Jakó Klára, Salat Levente)

  Songs of Passage (vers)
  Visky András

  Egy arisztokrata Athénban
  Rigán Lóránd

  Olvasónapló
  Horváth Andor

  Timon a Solveig-házban
  Poszler György

  Hagyomány és modernitás konfliktusa
  Bányai János

  Személyes ügyek (vers)
  Csiki László

  Egy örökség kínálata
  Pomogáts Béla

  A sötétség kritikája
  Egyed Péter

  Bretterről, Kolozsvárról
  Vajda Mihály

  Beszélgetés Boros Rózával, életéről
  Kiss András

  Egy könyv genezise
  Ritoók János

  A kultúrember és a politikai tett
  Ştefan Borbély

  A meghajlás művészete, Őszelő, Mikor a házban megbetegedett, Aeneas sakkozik (Generátor – versek)
  Horváth Előd Benjámin

  Ötvenhatos konferencia Párizsban (Európai Napló)
  Gömöri György


Toll
  Arcok, évek
  Sebestyén László


Tájoló
  Ötven évvel ezelőtt hunyt el Cs. Sebestyén László
  Mód László


História
  A 18. századi bécsi politika erdélyi megnyilvánulási formái néhány korabeli emlékíró szemével
  Kovács Kiss Gyöngy

  Az erdélyi fiatalok értékorientációja a történetkutatásban
  Cseke Péter

  A „Spanyol polgárháború” Erdélyben (1936)
  Horváth Sz. Ferenc


Világablak
  Házunk, városunk, hazánk, Európánk, földünk
  László Ferenc


Mű és világa
  A személyi szabadság
  Adrian Marino

  Egy mondat Baránszkyról
  Cselényi László


Közelkép
  Megoldáskeresés elvi kompromisszumok nélkül
  Péntek Imre


Levelestár
  Szász János levelei Gáll Ernőnek
  


Téka
  Ami nincsen, és ami lehetne (Átfogó)
  Demény Péter

  Álmok vendégsége
  Balázs Imre József

  A múlt tabuiról, közérthetően
  Murádin János Kristóf

  Foci és irodalom, avagy játékos közvetítések
  Bakcsi Botond

  Dokumentum a költő és költészettanár Csokonairól
  Keszeg Anna

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  A civilségről
  S. L.

  Az elsikkaszthatatlan spanyolviaszról
  R. L.

  Prózai látlelet
  Ferencz Enikő

  Tükrök által
  Szabó Annamária


Lépcső/ház
  Évfordulón
  



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Horváth Sz. Ferenc

A „Spanyol polgárháború” Erdélyben (1936)

 

Európa történetének 1918–1945 közötti szakaszát a történészek az európai polgárháború idejének is nevezik a korabeli jobb- és baloldali világnézetek szembenállása és 1939–1945 közötti összecsapása miatt. Az ezelőtt hetven évvel, 1936-ban kitört spanyol polgárháború sok szempontból a második világháború előjátéka volt, hiszen mindkét oldal fő képviselője (Németország és a Szovjetunió) pénzzel, fegyverrel és önkéntesekkel avatkozott be az Ibériai-félsziget eseményeibe. Egyértelmű volt ugyanakkor mindkét fél számára, hogy a harcot a nemzetközi küzdőtéren tudati szinten kell meggyőzés útján megnyernie.

A korabeli romániai magyar kisebbségi társadalom – ma már szinte meglepő – érdeklődéssel és figyelemmel követte a világpolitika fejleményeit. A kisebbségen belül a szélsőbaloldaltól a szélsőjobboldalig a politikai színkép jóformán minden árnyalata képviselve volt.1 A magyar kisebbség tagjai közt a harmincas években egy sor vita zajlott le a helyes és követendő (belföldi) politikai és ideológiai stratégiáról, így a nemzetiszocializmushoz való viszonyról is. Ennek a világnézetnek Erdélyben a magyarok között is akadtak hívei, akik nemcsak a „Harmadik Birodalom” külpolitikájában bíztak (abban a reményben, hogy hozzásegíti őket a várva várt határrevízióhoz), hanem magát a világnézetet tartották követendőnek.2 Ha a kisebbség jelzett ideológiai sokféleségére gondolunk, érthető lesz, hogy egy vita kitörésének a jobb- és a baloldal között előbb vagy utóbb be kellett következnie. De a világnézeti különbségek kiéleződése és a kisebbségekre a román nemzetállam részéről nehezedő nyomás fokozódása idején arra is szükség volt, hogy kinyissanak egy szelepet. Az 1936 őszén lezajlott vita résztvevőinek egyike – a baloldali-szociáldemokrata nézeteket képviselő – Brassói Lapok volt. Szerkesztői, Kacsó Sándor és kollégái 1933 után is kitartottak a felvilágosodott, művelt polgár 19. századi eszménye mellett.3 Ideáljaik a minden társadalmi rétegre kiterjedő demokrácia és egyenjogúság, a humanizmus és a türelem voltak. A két politikai szélsőség megerősödésének idején ez már csaknem régimódi fölfogásnak tűnt. Kacsó maga mellett tudhatta a kisebbség két neves publicistáját, Hegedüs Nándort és Ligeti Ernőt.4 Utóbbi 1934 óta egyetlen cikket sem jelentetett meg a kisebbség politikai képviseletének, az Országos Magyar Pártnak a lapjában, a Keleti Újságban, ennek jobbratolódása miatt.

A Brassói Lapok fő ideológiai ellenfele viszont a nagyváradi katolikus napilap, az Erdélyi Lapok volt. A lapot antiszemitizmusa és a nemzetiszocializmus iránti rokonszenve miatt a magyar kisebbség politikai jobbszárnyának tekinthetjük, de azért is, mert a kisebbség több jobboldali politikusa tartozott állandó munkatársai közé.5 A két lap a nagyváradi újság 1932-es színre lépése után azonnal szembekerült egymással világnézetük ellentétessége miatt.6 Kettejük szembenállása váltotta ki 1936-ban Erdélyben is az ún. „spanyol polgárháború”-t. Az előzmények azonban néhány évvel korábbra vezethetők vissza. 1934-ben az Erdélyi Lapok főszerkesztője, Paál Árpád7 egyenesen a Völkischer Beobachter egy cikkéből kiindulva állította be kedvező színben a Harmadik Birodalom kisebbségpolitikáját.8 A nemzetiszocialista disszimilációs politika 1933 ősze óta része volt Paál politikai meggyőződésének, most pedig a fasizmusnak és a nácizmusnak egy kisebbség szempontjából való összehasonlítása ezt a választását csak megerősítette: utóbbi alkalmasabb a kisebbség számára, mint más (totalitárius) társai, mert azáltal, hogy mindazokat, akik egy más néphez tartoznak, kizárja az ország közösségéből, az asszimiláció ellen dolgozik, és nem mellette. A többiek minden társadalmi pozíciót egyetlen népnek juttatnának, amint azt a fasiszták és a román többségi politikusok teszik. Ezenkívül Paál arra is rámutatott, hogy a nemzetiszocializmus a kisebbségeknek kollektív jogokat ígért. Hegedüs és Ligeti nemcsak ezt a gondolatmenetet utasította vissza, de pellengérre állította a lakosság nem árja részének a jogfosztottságát is a Harmadik Birodalomban.9 Hegedüs kimutatta a Paál által dicsért náci elmélet és a Birodalomban a zsidókkal szemben alkalmazott valódi bánásmód közti szakadékot is. Hegedüs olyan román sajtóvéleményekre is utalt, melyek a lakosságnak a jogi értékrendbe az etnikai hovatartozás alapján történő besorolását szorgalmazták, hogy ezzel is Paál náci rendképzeteinek a terjedése ellen hasson. De a Brassói Lapok külön vezércikket is szentelt Paálnak, s ebben demokráciakritikáját – miszerint a demokrácia csupán átmeneti divatjelenség – élesen elutasította.10 Az írás utalt arra az ismert tényre, hogy egy évtizeddel korábban Paál még maga is a demokratikus rend szószólói és védelmezői közé tartozott, majd rámutatott arra, hogy az időközben a konzervatív táborba átlépett nagyváradi főszerkesztő saját nemzetközpontú elképzelésein kívül semmilyen reményt nem akar a helyzet javítása érdekében elfogadni. A névtelen szerző ezzel a konfliktus lényegére tapintott: egészen nyilvánvaló ugyanis, hogy itt különböző világnézeti vonzódások álarca mögött ismét csak a megfelelő politikai stratégia kérdése rejtőzött. A konzervatívok kiváltképpen külföldre kacsingattak, és onnan vártak megoldást problémáikra, mégpedig azt, hogy biztosíttassanak nemzeti kisebbségi létük megőrzésének föltételei. A másik oldal – a Brassói Lapok meg a románokhoz való közeledést szorgalmazó „hídépítők” (Krenner Miklós és társai) – a belpolitikában kívánta ugyanezt a magyarok aktívabb föllépése által elérni.

A két nagy újságnak ez az – egyértelműen ellentétes irányú – elkötelezett magatartása előbb-utóbb nyílt csatához kellett hogy vezessen. Ürügyet erre az 1936-ban kitört spanyol polgárháború eseményei szolgáltattak. De mielőtt erre sor került volna, a konzervatív pártlap (a Keleti Újság) nyilvánított figyelemre méltó véleményt Etiópia olasz lerohanásáról. Azt írta ugyanis, hogy „az emberiség fejlődésén nem esik csorba azzal, hogy az olaszok bekapcsolják a civilizációba azt a kelet-afrikai területet és annak népeit”. Különben is az olaszokra nem gondoltak kellőképpen az 1918 utáni békekötésekkor.11 Ezzel a gondolatvezetéssel a lap meg is pendítette az egyik oldal alaphangját. Jóllehet erre nem jött válasz, néhány hónap múlva, a spanyol konfliktus kezdetén a Brassói Lapok a másik oldal hangját szólaltatta meg akkor, amikor azonosult a III. Internacionálé fölhívásával, mely minden demokratikus államtól támogatást kért a spanyol kormány számára. Vezércikkében a lap azt is tisztázta, nem mellékes dolog, hanem elvi kérdés, hogy bárhol a világon melyik fél képes létjogosultságát bizonyítani: a „jobb” vagy a „bal”, azaz a fasizmus vagy a demokrácia.12 Az Erdélyi Lapok ugyanekkor a maga részéről szinte naponta adott helyzetjelentést a spanyol testvérharcról, a kommunisták kegyetlenkedéseiről, terrorjáról és moszkvai kapcsolatairól.13 Ezek a cikkek meglehetős egyoldalúsággal csak spanyol kommunistákat, anarchistákat és bolsevistákat emlegettek mindennemű szörnyűséggel összefüggésben. Párhuzamosan e cikkekkel a lap más írásai egyrészt rehabilitálni próbálták a másik oldalt, másrészt tovább éltették a hagyományos zsidóellenes bűnbak-képet. A rehabilitáció az olasz fasizmusra vonatkozott, ezt kísérelte meg egy szerző kedvezőbb színben föltüntetni, mert a nyilvánosságban róla élő kép szerinte nem felel meg a valóságnak: „...az, amit a fasizmusról rendszerint hallunk, csak fél kép, torz. A liberális nagytőke zsoldjában álló liberális sajtó nem meri megírni az igazi valóságot...”14 Az olasz nép, sőt Európa szerencséje, hogy a fasizmus és Mussolini feltámasztotta az egykori Római Birodalmat, ahol ma „valódi demokrácia“ uralkodik, és Olaszország ma „olyan hatalmas szellemi és anyagi építményekkel dicsekedhet, aminek csodájára jár a világ...“ (uo.). Talán nem fölösleges megjegyezni, hogy ezzel szemben a korabeli Olaszországot az erdélyi magyarság ellentétes világnézetű tagjai, így a szociáldemokrata beállítottságú Jordáky Lajos megfélemlítő és halálos kaszárnyarendszernek tekintette: „Tegnap érkeztünk meg Milánóba. A pályaudvar, az utak, az épületek gyönyörűek, de minden csendes, a rend példás, embereket alig látni [...] Ez nem életet jelképező, de halálos csend. Az emberek nem akarnak beszélni [...] talán bizalmatlanok, az azonban bizonyos, hogy félnek. Tömegfélelem van itt...“15

A nagyváradi lap egyik cikkében Bangha Béla jezsuita atya 1936 nyarán, a spanyolországi harcok kezdetén ezt az időt találta alkalmasnak arra, hogy a zsidókat megvádolja azzal, hogy a szabadkőművesség által világuralomra törekednek, keresztényellenességet és erkölcsi szabadosságot terjesztenek.16 A váradi újságnak ez a szokásosnál jóval támadóbban tálalt fasiszta-nemzetiszocialista propagandából és hagyományos meg modern zsidóellenességből összekotyvasztott szellemi keveréke az 1936-os év nyarán túlságosan is próbára tette Kacsó Sándor türelmét. A spanyol polgárháború erdélyi frontján17 című vezércikkében hevesen kikelt az Erdélyi Lapok ideológiai céljai ellen. Szükséges ugyan állást foglalni a spanyol polgárháború kérdéseiben – írta –, ez azonban nem azt jelenti, hogy mindent a „vörösök” rovására írjunk, hogy a németek és olaszok spanyolországi sikereiből magyar reményeket kovácsoljunk, és hogy állítólag „nemzeti és keresztény” alapról terjesztett antiszemitizmussal épp ezt az alapot hamisítsuk meg mi magunk.

Az Erdélyi Lapokat megjelenése óta a brassói napilap munkatársai már többször támadták ideológiája miatt. Kacsónak ez a cikke azonban oly fokú határozottságot sugárzott, hogy nyomán válaszokból és viszontválaszokból a két világháború közötti évek egyik legélesebb sajtóvitája kerekedett. Voltak ugyan ezekben az évtizedekben a magyar kisebbségen belül szélesebb hullámokat kavaró nézeteltérések, hiszen a spanyolországi helyzetből kiinduló vita erre a két lapra korlátozódott, ennek jelentősége azonban abban van, hogy a kisebbség ideológiakeresését a legkiélezettebb formában fejezte ki. A vita lényege ugyanis az, hogy benne mintegy újraéledt a „haladók” és a „konzervatívok” közti régi – az 1920-as évek elején keletkezett – szembenállás, célja pedig a követendő irány kijelölési jogának megszerzése a magyar kisebbségen belül mind ideológiai, mind politikai vonatkozásban. Csakhogy azóta lényegbe vágó személyi átrendeződések történtek az egymással szemben álló frontokon. Így a húszas évek két jelentős haladó politikusa és újságírója, Sulyok István és Paál Árpád immár a konzervatívoknak is a jobboldalán helyezkedett el, a demokráciáért pedig Kacsó személyében a fiatal nemzedék egy tagja harcolt (mint tíz évvel korábban is). Ezt a helyzetet értelmezhetjük jobbratolódásként, de pusztán nemzedéki ellentétként is. A vita tárgyát képező spanyolországi események egyik vagy másik (a lapok szempontjából mindig a másik) oldalhoz tartozó szereplőinek megvádolása azzal, hogy borzalmas bűnök értelmi szerzői és elkövetői, valójában az itthoni vitapartner világnézetét óhajtotta lejáratni és a beszélő sajátját követésre méltó, egyedül üdvözítő politikai stratégiaként elfogadtatni. Ezt a célt szolgálta az Erdélyi Lapokban nemcsak a Népfrontnak egy állítólag létező Zsidófronttal való azonosítása egy egészen primitív előítéleteket szuggeráló írásban, de egy egész cikksorozat is,18 melyben a lap az összetűzésekért ismét a Moszkvából irányított kommunista hatalomátvételi kísérletet hibáztatta. A vitának a két napilapon túlnövő jelentőségét mutatja, hogy még a pártlap is beleavatkozott egy vezércikk erejéig, melyben közvetlenül első írása után (de őt néven nem nevezve) a nem fasiszta kormány bűneinek eljelentéktelenítését veti a Kacsó szemére, annál is inkább, mivel azok mögött, mint mondja, a moszkvai rémuralom áll a maga csődbe jutott népfrontpolitikájával. Ez a mozgalom ugyan fel tudja fegyverezni a tömegeket, de vezetni nem képes őket – írja a szerző.19 A kolozsvári és a váradi napilap így a kommunistaellenesség frontján találkozott, csakhogy az utóbbit a náci ideológiához való meglehetős közelség is jellemezte.

A vita – valójában kölcsönös vádaskodások – további bemutatása érdektelen, mert a résztvevők csupán már használt érveiket ismételték, de semmilyen közös nevezőre nem jutottak. Az erdélyi magyar sajtó érdeklődése a spanyol polgárháború iránt alábbhagyott, 1936 őszén és azután más témák kötötték le figyelmét (az ún. „zsidókérdés” 1936 októberében és a híres „Nem lehet”-vita 1937 tavaszán). A spanyol polgárháború kapcsán érdemes azonban még megemlíteni azt a segélyakciót, amelyet kolozsvári magyar munkások szerveztek 1936 őszén a spanyol köztársaságiak támogatására (adományok, tüntetések, sajtómunka). 20

*Részlet a szerző megjelenés előtt álló kötetéből: Horváth Sz. Ferenc: Alkalmazkodás és elutasítás között. A romániai magyar kisebbség politikai stratégiái 1931–1940 között. Csíkszereda, 2007.

 

JEGYZETEK

1. L. Bárdi Nándor: A romániai magyarság kisebbségpolitikai stratégiái a két világháború között. Regio, 1997. 2. 32–66.; Horváth Sz. Ferenc: A romániai Országos Magyar Párt viszonya a jobboldali áramlatokhoz a harmincas években. Magyar Kisebbség, 2003. 8. 2–3, 368–387.

2. L. Horváth Sz. Ferenc: Az Erdélyi Lapok ideológiája. Zsidókérdés, katolikus antiszemitizmus és nemzetiszocializmus Erdélyben 1932–1940. Regio, 2004. 4. 101–142.

3. L. Kacsó Sándor: Virág alatt, iszap fölött. Önéletrajzi visszaemlékezések. I. Buk., 1971; Uő: Fogy a virág, gyűl az iszap. Önéletrajzi visszaemlékezések. II. Buk., 1974.

4. Hegedüsről l. Balázs Sándor: Etnikum, kultúra, politikai opció. Korunk, 1991. 8.; Ligetiről l. Marosi Ildikó bevezetőjét in: Ligeti Ernő: Súly alatt a pálma. Kvár, 2004.

5. L. Horváth: A romániai Országos Magyar Párt viszonya a jobboldali áramlatokhoz.

6. L. Kacsó: Fogy a virág, gyűl az iszap. 410–444., 591–592.

7. Életrajzi adatok: Balogh Edgár–Nagy György: Paál Árpád. In: Romániai Magyar Irodalmi Lexikon (RMIL) IV. N-R, Kvár–Buk., 2002. 353–357.

8. L. Paál Árpád: Az új nemzeti irányok és a kisebbségi népek. Erdélyi Lapok (a továbbiakban: EL), 1934. VI 20. 1–2.

9. Ligeti Ernő: A polgár átalakulása. Brassói Lapok (BL), 1934. I. 10. 1.; Hegedüs Nándor: A kisebbségek a nemzetiszocializmus sodrában. BL, 1934. VI. 24. 1.

10. L. „A fogatlan oroszlánok“. BL, 1934. VI. 29. 1.

11. L. A fasizmus határoz. Keleti Újság (KÚ), 1936. V. 10. 1. A KÚ 1935 őszén még kritikusan viszonyult a nemzetiszocialista nürnbergi faji törvényekhez, és még 1936. II. 26-án is ismertette Jakabffy Elemérnek, a kisebbség egyik vezető politikusának egy fasizmusellenes előadását.

12. L. Színt kell vallani!. BL, 1936. VII. 31. 1.

13. L. Testvérharc Spanyolországban. EL, 1936. VII. 23., 1–2.; „A spanyol forradalom tovább tombol“. EL, 1936. VII. 25., 1.; „Apácák és papok rettenetes kínzása és kivégzése“.  EL, 1936. VIII. 8., 1.; „Spanyol terroristák Moszkvát üdvözlik“. EL, 1936. VIII. 9., 6.; „Barcelonában tombol a terror“. Magyar Lapok, 1936. IX. 13., 4. Az Erdélyi Lapok nevét ez év nyarán előbb Új Lapokra, majd Magyar Lapokra változtatta, mert a román hatóságok megtiltották magyar  földrajzi nevek használatát a nyilvánosságban.

14. Rády Elemér: A fasiszta Olaszország igazi arca. EL, 1936. VI. 14. 9–10.

15. Jordáky Lajos 1937. IX. 10-i naplófeljegyzése, lásd Jordáky Lajos hagyatéka (JLH), magántulajdonban.

16. L. S. J. Bangha Béla: A szabadkőművesség feltámadási kísérletei Magyarországon. ML, 1936. VIII 30. 10. kk. A lap és Bangha között fennálló szoros kapcsolatokról l. Horváth: Az Erdélyi Lapok ideológiája.

17. Kacsó Sándor: A spanyol polgárháború erdélyi frontján. BL, 1936. IX. 27., 1–2.

18. L. Bélteky László: Népfront vagy zsidófront. ML, 1936. IX. 27. 11.; „A spanyol polgárháború miközöttünk“. I–III. ML, 1936. X. 2., 3. és 4., 1–2.

19. Ördögmosás. KÚ, 1936. IX. 28. 1.

20. Lásd Jordáky 1936. XI. 15-i és XII 20-i naplófeljegyzéseit és húsz évvel későbbi, bizonyára erősen túlzó feljegyzését hagyatékában. A kolozsvári munkásság tevékenysége a spanyol köztársaság megsegítésére 1936–1939 között. JLH, II 51.