Február 2007
Arcok, évek


  Hát tanulj dalt a zengő zivatartól (vers)
  Lászlóffy Aladár

  A Korunk kapui
  Kántor Lajos

  Szerkesztők visszanéznek
  (Tóth Sándor, Benkő Samu, Veress Zoltán, Aradi József, Weiszmann Endre, Jancsik Pál, Aniszi Kálmán, Kiss János, Jakó Klára, Salat Levente)

  Songs of Passage (vers)
  Visky András

  Egy arisztokrata Athénban
  Rigán Lóránd

  Olvasónapló
  Horváth Andor

  Timon a Solveig-házban
  Poszler György

  Hagyomány és modernitás konfliktusa
  Bányai János

  Személyes ügyek (vers)
  Csiki László

  Egy örökség kínálata
  Pomogáts Béla

  A sötétség kritikája
  Egyed Péter

  Bretterről, Kolozsvárról
  Vajda Mihály

  Beszélgetés Boros Rózával, életéről
  Kiss András

  Egy könyv genezise
  Ritoók János

  A kultúrember és a politikai tett
  Ştefan Borbély

  A meghajlás művészete, Őszelő, Mikor a házban megbetegedett, Aeneas sakkozik (Generátor – versek)
  Horváth Előd Benjámin

  Ötvenhatos konferencia Párizsban (Európai Napló)
  Gömöri György


Toll
  Arcok, évek
  Sebestyén László


Tájoló
  Ötven évvel ezelőtt hunyt el Cs. Sebestyén László
  Mód László


História
  A 18. századi bécsi politika erdélyi megnyilvánulási formái néhány korabeli emlékíró szemével
  Kovács Kiss Gyöngy

  Az erdélyi fiatalok értékorientációja a történetkutatásban
  Cseke Péter

  A „Spanyol polgárháború” Erdélyben (1936)
  Horváth Sz. Ferenc


Világablak
  Házunk, városunk, hazánk, Európánk, földünk
  László Ferenc


Mű és világa
  A személyi szabadság
  Adrian Marino

  Egy mondat Baránszkyról
  Cselényi László


Közelkép
  Megoldáskeresés elvi kompromisszumok nélkül
  Péntek Imre


Levelestár
  Szász János levelei Gáll Ernőnek
  


Téka
  Ami nincsen, és ami lehetne (Átfogó)
  Demény Péter

  Álmok vendégsége
  Balázs Imre József

  A múlt tabuiról, közérthetően
  Murádin János Kristóf

  Foci és irodalom, avagy játékos közvetítések
  Bakcsi Botond

  Dokumentum a költő és költészettanár Csokonairól
  Keszeg Anna

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  A civilségről
  S. L.

  Az elsikkaszthatatlan spanyolviaszról
  R. L.

  Prózai látlelet
  Ferencz Enikő

  Tükrök által
  Szabó Annamária


Lépcső/ház
  Évfordulón
  



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Cseke Péter

Az erdélyi fiatalok értékorientációja a történetkutatásban

 

A száz éve született Bíró Sándor emlékére

 

Szerteágazó levelezésének tanúsága szerint az Erdélyi Fiatalok spiritusz rektora, Jancsó Béla szoros barátságban állt korosztálya történészeivel, mindenekelőtt azokkal, akik Erdély történelmének és főként a magyar–román kapcsolatok történetének a feltárásában, a kisebbségi kérdés tanulmányozásában más szempontokat érvényesítettek, mint a korabeli hivatalos – román és magyar – történetírás képviselői; azokra figyelt, akik eredeti forrásfeltárásokkal alapozták meg pályakezdő műveiket; akik a tudományos objektivitást és a politikai józanságot képviselték a kor uralkodó nemzetszemléletének gyűlöletszító légkörében. Kedvenc eljárása volt, hogy az ösztöndíjhoz jutott fiatal kutatókat már Grenoble-ban, Párizsban, Berlinben, Bécsben, Bukarestben, Budapesten munkába állította; rendszeresen cikkeket és tanulmányokat kért tőlük az Erdélyi Fiatalok készülő számaiba; igyekezett ránevelni őket arra, hogy az erdélyi kérdéseket tágabb európai összefüggésekben lássák és láttassák; hazatérésük után pedig még inkább igyekezett kamatoztatni tudásukat a folyóirat célkitűzéseinek a megvalósításában; gondja volt arra, hogy pályakezdő műveik az Erdélyi Fiatalok hasábjain kapják meg az első szakszerű bírálatokat.

Hogy kikre számíthatott Jancsó Béla? Mindenekelőtt azokra, akiknek érdeklődési körét, témaválasztását eleve meghatározta az erdélyi (nem egy esetben: a székely-magyar) származástudat. Közéjük tartozik Asztalos Miklós (1899–1986), Bányai László (1907–1981), Bíró Sándor (1907–1975), Makkai László (1914–1989), Mester Miklós (1906–1989), Tóth András (1915–2003), I. Tóth Zoltán (1911–1956). Asztalos Miklósnak – aki a Bartha Miklós Társaság alapító elnökeként figyelemmel kísérte, Magyarországon népszerűsítette az Erdélyi Fiatalok törekvéseit – különösen a Wesselényiről és Kossuthról írt könyvei voltak nagy hatással Jancsóra. Bányai László előbb tudósításokban összegezte a maga európai tapasztalatait (Grenoble, Párizs) az Erdélyi Fiatalok számára, amikor pedig a tulajdonjoggal rendelkező alapító főmunkatársak sorába került, a párizsi Le Monde Nouveau  folyóiratban értekezett az erdélyi románok, magyarok és németek sorsközösségéről (La Transylvanie, Suisse orientale, 1930). A Sorbonne-on végzett tanulmányai után Bíró Sándor is az Erdélyi Fiatalok körében talált barátokra és eszmetársakra. Bányaival ellentétben – aki történészi ambícióit 1933-tól alárendelte a kommunista propagandának – a harmincas évek derekától egyre inkább szaktudósként mutatkozik be. Nemcsak értekezik az erdélyi történetírás feladatairól,1 hanem hozzá is lát fő művének – Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok (1867–1940) – a megalapozásához.2 Az ugyancsak Kelet-Európa-kutatóként ismertté vált székelyföldi Mester Miklós, Az autonóm Erdély és a román nemzetiségi követelések szerzője hívja fel a figyelmet Tóth András Az erdélyi román kérdés a XVIII. században című művére, Jancsó megbízásából pedig az ő nevéhez fűződik a magyarországi reformmozgalom fiataljaival való kapcsolatok kiépítése.3 Az 1956-os magyar forradalom idején elhunyt I. Tóth Zoltán, aki az Erdélyi Fiatalok munkatársaként jutott ki a harmincas évek második felében a Sorbonne-ra, ugyancsak járatos volt a Kossuth-kérdésben,4 a magyarok és  románok történetében;5 aligha véletlen, hogy 1946-ban éppen ő volt az egyik szorgalmazója Bíró Sándor fentebb említett műve megjelentetésének.6 Közvetve vagy közvetlenül valamennyien kimunkálói az Erdélyi Fiatalok történelemszemléletének, a kisebbségi helyzet meghaladását célzó erőfeszítéseknek.

Két évtized politikatörténeti eseményeit, valamint gazdasági, társadalmi és művelődési jelenségeit áttekintve Bíró Sándor eléggé lehangoló képet fest a két világháború közötti állapotainkról az Erdélyi Fiatalok 1939. évi első számában.7 Kimutatja például, hogy a romániai magyarság érdekképviseletét felvállaló Országos Magyar Párt erejét felőrölték a kisebbségi jogvédelem politikai harcai, s így nem tudott idejekorán élére állni a gazdasági, társadalmi és művelődési önszerveződéseknek. A világgazdasági válságból kilábaló egyesületeink (EGE, Hangya szövetkezetek) csak a harmincas évek derekára erősödtek meg annyira, hogy a gazdasági élet korszerűsítését elkezdhessék. A vagyonuktól megfosztott tudományos és művelődési egyesületek (EME, EMKE) ugyancsak ez időben láthattak komolyabb munkához, miután jogi helyzetüket tisztázták. A tizenöt évi hátramaradás különösen a tudományművelésben éreztette erőteljesen a hatását,8 a kisebbségi nevelés akut kérdéseinek a megoldása is elhúzódott a harmincas évek derekáig. Ekkor kezdett körvonalazódni egy korszerűbb nemzetpedagógiai szemlélet, amely – elsősorban az egyházak életében bekövetkezett belső megújulás révén – áthatotta a családi nevelést éppúgy, mint az iskolán kívüli népnevelést. Történik mindez Balázs Ferenc, Makkai Sándor, László Dezső, Bíró Sándor, Márton Áron, Venczel József felismeréseinek és áldozatos munkájának köszönhetően.9 Bíró 1939-ben már az „egészséges fejlődés” jeleit is megfigyelhette a kisebbségi élet minden területén. Hiányolja viszont, hogy nem folyik céltudatos, szervezett munka a szétszórt kezdeményezések összefogására, a párhuzamosságok kiiktatására. Ezt az érvelést erősítették fel akkoriban Debreczeni László, Jancsó Béla, László Dezső, Márton Áron, Venczel József okfejtései.10

Debreczeni László egy – Orbán Balázsról elnevezett – tudományos munkaközösség létrehozására tett kísérletet 1939 novemberében. Tudományos életünk elsorvadása című tanulmányában11 voltaképpen az Erdélyi Fiatalok tudományszervezési elgondolásait összegezte. „Rámutattam tudományos életünk elhanyagolt területeire, legfontosabb feladataira, és a helyzetünkből adódó teendők – szűkebb életterünk határain messze túlmutató – jelentőségére, lehetőségeire. Ezt az írást akkor egy új tudományszervezés első jeladásának – az Orbán Balázs Tudományos Munkaközösség megalakítását célzó harangkondításnak – szántam, a rohamosan torlódó háborús események azonban gátat vetettek a megvalósulásnak.”12

Erdély történeti múltjának a feltárását említette az első helyen 1930 augusztusában Tavaszy Sándor, amikor az erdélyi tudományosság feladatkijelölő célkitűzéseiről értekezett Marosvásárhelyen. Hát erdélyi történetírás is van? – tette fel a fogalomtisztázó kérdést 1934 elején Bíró Sándor az Erdélyi Fiatalok hasábjain, merthogy addig csak a magyar, a román és német történetírás külön érdekszempontjaival találkozott. „Erdély mindig szerves részét képezte a magyar fejlődésnek, tehát történetileg szorosan együvé tartozik a magyarsággal, attól külön tárgyalni nem lehet – olvassuk egyik részről. Erdély lényegében mindig sorsközösségben volt a román fejedelemségekkel – halljuk a román történészek ellenvetését, tehát igazi története csak úgy érthető meg, ha azt mint a románság egyetemes történetének részét vizsgáljuk. A harmadik állítás szerint Erdély történetében azt kell vizsgálni, ami kulturális szempontból a legjelentősebb volt a múlt folyamán: a városok szerepét, az ipar és kereskedelem helyzetét, külföldi kapcsolatait – amely kérdések mind szorosan utalnak a szászok jelentőségére. Tehát e harmadik álláspont szerint Erdély történeti jelentőségét főleg kulturális és gazdasági szempontból a szászok adják, amiből az következik, hogy elsősorban ebből a szempontból kell kutatni Erdély történetét.”13

Bíró szerint – politikai hovatartozásától függetlenül – Erdély különálló egység. Földrajzi, gazdasági, nemzetiségi, művelődési tényezők teszik történelmileg meghatározott, sajátos értéktartománnyá. Az évszázadok óta itt lakó három nép „egymás melletti élete”, gazdasági, társadalmi, művelődési viszonyai határozták meg összetéveszthetetlen történelmi arculatát, következésképpen ezeknek a sajátos értékszempontoknak meghatározó szerepük van az erdélyi történetírásban is.

Ennek korabeli feladatait ekképpen rangsorolja:

„1. Megállapítani legelőször is azt, hogy mit alkotott eddig az erdélyi történetírás. Egy helyzetfelvétel, ha úgy tetszik, mindarról, amit eddig Erdélyre vonatkozólag magyarok, románok és szászok írtak. Amolyan többkötetes bibliográfia, amelyben összegyűjtve rövid ismertetéssel megtalálhatók lennének az erdélyi összes munkák címei az egyes századok szerint csoportosítva. Mindazok a forráskiadványok, feldolgozások és monográfiák, melyek Erdély történetére vonatkozólag magyar, román és német nyelven megjelentek, címeit a szerzők betűrendes sorrendjében századok szerint csoportosítva, mindeniket két-három soros jellemzéssel összefoglalva. E munka hiánya régóta érezhető; mindenki tapasztalhatta, aki valamely erdélyi történelmi kérdéssel foglalkozott. Természetesen ezt egy ember nehezen csinálhatja meg, de többen, munkamegosztással rövid idő alatt elkészíthetnék, s ezáltal óriási szolgálatot tennének az erdélyi történettudománynak.

2. A szóban forgó bibliográfia nyomán mindenki látná, hogy hol vannak a legsürgősebb teendők, melyek azok a területek, ahol az erdélyi történettudomány még egészen gyermekcipőben jár, vagy még egyáltalán nem indult meg. Akik ezen a kérdésen már gondolkoztak, azok jól tudják, hogy sajnos a politikai síkot kivéve az Erdélyi Élet múltjának szinte minden más oldala úgyszólván feldolgozatlan. Gazdaságtörténet, társadalomtörténet, az egyes nemzetiségek demográfiai viszonyainak története szinte egészen szűz területek. Pedig nyilvánvaló, hogy e területek legsürgősebbek, és nem is annyira az egyes erdélyi népek, mint inkább az erdélyi tudományosság szempontjából. Mert ha nem a legalaposabb tudományos felkészültséggel nyúlunk hozzájuk, akkor a ma uralkodó politikai és nemzeti jelszavak úgynevezett »tudósai« fogják maguknak kisajátítani, természetszerűleg egészen elfogult, minden tárgyilagosságot nélkülöző módon. Az ilyen eljárások eredménye pedig előrelátható: a nagyközönség tudatába ezek az elfogult, tendenciózus állítások mennek át, s később az igazi tudományos eredmények már szembetalálják magukat velük, s nagyon nehezen tudnak érvényesülni.

3. A gazdaság- és társadalomtörténet rengeteg ma nagyon időszerű kérdésre adhat feleletet. Az erdélyi termelés viszonyainak a feltárása, az egyes népek szerepe a mezőgazdaság, ipar és kereskedelem terén éppen annyira fontos lehet, mint az erdélyi társadalmi rétegek kialakulásának és fejlődésének története. A népiség története a maga ezerféle vonatkozásaival szintén nagyon sok kérdést kell kikutasson: a települési kérdésektől elkezdve a már egészen kialakult nemzetiségi helyzetet magyarázó történelmi rugók feltárásáig. Ide torkollik a helynevek, a dűlőnevek tanulmányozása, a falutörténet, a népszokások és népművészetek rendkívül értékes anyagainak felvétele és összehasonlító feldolgozása, mely nagyon sok esetben segítségére lehet a történetírásnak, különösen ott, ahol hiányoznak az okleveles pontos adatok és feljegyzések.”14

Kelemen Lajos (1877–1963) hatvanadik születésnapja jó alkalom Bíró Sándor számára, hogy áttekintse a történettudós által addig elvégzett munkát. Mindenekelőtt levéltárosi munkásságát emeli ki. „Mint az EME levéltárosa szinte két évtizeden keresztül állott a kutatók rendelkezésére. A vérbeli tudós örömével segített mindenkin; magyar, román vagy német is lett légyen az, aki valamilyen kérdésben hozzáfordult. A levelek, okiratok és jegyzőkönyvek ezreit olvasta és rendszerezte, s kimeríthetetlen tudását főleg ezekből a történetírók előtt legértékesebb egykorú forrásokból merítette. Országrészünk gazdaság- és művelődéstörténetében feltétlenül és minden kétséget kizárólag ő a ma élő legnagyobb szaktekintély.” Bíró azt tartotta az erdélyi tudományos élet egyik legfontosabb közérdekű feladatának, hogy mielőbb nyomdafestékhez juttassa Kelemen Lajos páratlanul értékes gyűjteményét.15 Nem sokkal e cikk megjelenése után történetírói és levéltárosi munkássága elismeréséül Kelemen Lajost az MTA tiszteletbeli tagjává, 1962-ben pedig rendes tagjává választották. Az életművét áttekintő Csetri Elek 1991-ben joggal emelte ki: „Példátlan gyűjtőmunkája nyomán alakult ki az EME milliós kolozsvári gyűjteménye, amely napjainkban Románia Akadémiája Történeti Levéltáraként szolgálja a tudományos kutatást. Ennek a világviszonylatban is jelentős intézménynek a tető alá hozása életének kimagasló érdeme.”16

Az építész és iparművész, a grafikus és művészettörténész Debreczeni László is nagy tisztelője volt Kelemen Lajosnak. Tavaszyval és Bíróval egyetértőleg neki is az volt a véleménye, hogy a történetkutatás, a nyelvészet, a néprajz, a jogtudomány mind-mind olyan kutatási munkaterület, amelyek különösképpen kisebbségi helyzetben életbevágó jelentőségűek. „Ezek azok a területek, amelyeken minden népnek önmagával szemben sajátos feladatai vannak, s ahol nem várhatjuk, hogy a magunkéban mások dolgozzanak helyettünk.” Éppen ezért a tervezett Orbán Balázs Tudományos Munkaközösség programjának felvázolása közben nem mulasztja el felhívni a figyelmet az alábbi „hiányszakmák”-ra: „A történettudomány szakágazataiban a múlt [19.] század nagy kutatóinak nincsenek követői. Nincsen egyetlen fiatal diplomatikusunk, paleográfiához, epigráfiához értő fiatal erőnk. Nincs fiatal ember, aki genealógiához, heraldikához értene. Ezek terén az előttünk járó nemzedékekben is alig egy-egy szakemberünk van, s ha ezek kidőlnek a sorból, úgyszólván minden ilyen irányú munka megáll, mert nem lesz, aki tudja és folytassa a dolgokat. Különösen keservesen kell ezt megéreznünk a kútfőpublikálás terén, ahol rengeteg anyag vár módszeres feldolgozásra. De se szeri, se száma az elemző vizsgálat feladatainak sem. Kútfőanyagunk még számos művelődéstörténeti szempontból nincs átnézve. Történeti földrajz, helyrajz, népiségtörténet, településtörténet, nyelvtörténet, a parasztság története, a vallás (nem az egyház!) története, népünk jogtörténete éppen hogy legszűkebb sorát adják a fontos munkáknak. Arról meg nem is szólunk, hogy a magyar őstörténeti kutatásnak milyen feladatai volnának itten. Ugyancsak nincs egyetlen történeti nyelvszakértőnk sem – turkológusunk, szlavistánk, középkori latinistánk, hogy ismét csak a legfontosabbakat említsük –, pedig a történeti kutatáshoz elengedhetetlen ezek munkája. Nincsenek régészeink. Az őstörténeti kutatás régészet nélkül szinte meg sem mozdulhat. A műtörténeti munka terén nincs Erdélyben egyetlen fiatal magyar, aki értene a történelmi építőstílusokhoz, részletesebb ismeretei volnának bár egynek körében. Nincs ikonográfusunk. Az erdélyi tábla-, portré- és miniatűrfestészet, az írómesterek, a pecsétmetszők, a szobor- és másféle faragóművészek, majd pedig az iparművészet egyes ágai: az ötvösség, az ónmívesség s a díszítőművészet stb., stb. mind-mind részletkutatókra, egy-egy életet odaszentelő komoly tudósra várnak.”17

Debreczeni László „hiánylistája” sok tekintetben ma is érvényes. Ez derült ki az MTA Történettudományi Intézete és az Erdélyi Múzeum-Egyesület által szervezett, 2004. október 20–21-én Kolozsváron megtartott Erdély a magyar középkorkutatásban című konferencián. Joggal hangsúlyozta Jakó Zsigmond akadémikus az erdélyi magyar történetkutatás mai kérdéseit taglalva: „Szilárd meggyőződésem szerint a magyar tudományszervezésnek nyolcvanöt évi késedelmeskedés után és az Európai Unióba való bekerülést követően rövidesen lépnie kell, mégpedig nem államban, hanem nemzetben gondolkodva. Az új helyzet végiggondolása ugyan elsősorban az anyaország tudományossága szempontjából halaszthatatlan, de természetesen érinteni fogja a határon túli magyar tudományt is. A ténylegesen egységes jövendő magyar tudományossága ugyanis nem mondhat le – legalábbis a humán tudományokban bizonyosan nem – arról a szellemi potenciálról, amellyel kettős kötődésük, speciális nyelvtudásuk, helyismeretük és helyi kapcsolataik révén a Kárpát-medencei nemzettöredékek szakemberei növelhetik a magyar tudományosság hatékonyságát és elismertségét a szomszéd államokban.”18

*Részletek egy hosszabb tanulmányból, amely az MTA Határon Túli Magyar Tudományos Ösztöndíjprogram Kuratóriumának támogatásával készült Bíró Sándor-centenárium küszöbén.

 

JEGYZETEK

1. Bíró Sándor: Az erdélyi történetírás feladatai. Erdélyi Fiatalok, 1934. I. 24–27.

2. Uő: Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok (1867–1940). Az előszó Mester Miklós munkája. A bevezetőt Szöllősy Árpád közreműködésével Balla Bálint írta. Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadása, Bern, 1989. Második kiadása a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadónál jelent meg 2002-ben Bárdi Nándor előszavával (Nemzetiségpolitikai látószögek és társadalomtörténeti folyamatok), illetve Rónai András és Miskolczy Ambrus kísérő tanulmányával.

3. Mester Miklós: Az autonóm Erdély és a román nemzetiségi követelések az 1863–64. évi nagyszebeni országgyűlésen. Bp., 1937.

4. Párizsi tanulmányútja előtt I. Tóth Zoltán – Jancsó Béla felkérésére – 1937 nyarán egy Kossuthról szóló könyv kéziratán dolgozott a brassói ÁGISZ Hasznos Könyvtár sorozata számára, amely azonban nem látott napvilágot. (Feltehetően azért, mert elutazásáig a szerző nem tudta befejezni munkáját.)

5. Lásd a szerző Magyarok és románok (Bp., 1966) című kötetét.

6. Lásd Bárdi Nándor előszavát Bíró Sándor alapművéhez.

7. Bíró Sándor: Húszéves visszapillantás. Erdélyi Fiatalok, 1939.  1. 7–9.

8. Cseke Péter: Tudományművelés – egyetem nélkül. Uő: Paradigmaváltó erdélyi törekvések. Kriterion Könyvkiadó, Kvár, 2003. 266–274

9. Uő: Keresztény erkölcs és kisebbségi ifjúságnevelés. In: I. m. 256–265.; Népfőiskolai kezdeményezések Erdélyben. I. m.: 275–286.; Csíksomlyói katolikus népfőiskolák. I. m.: 287–307.

10. Lásd az előző jegyzetben hivatkozott tanulmányokat.

11. Debreczeni László: Tudományos életünk elsorvadása. Erdélyi Fiatalok, 1939. 3–4. 33–36. Újraközölve in: Toronyvigyázó. Debreczeni László műhelye. Összeállította, szerkesztette és az előszót írta Sas Péter. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Bp., 2005. 105–112.

12. Vö: Cseke Péter: Vigyázó torony. 18–19.

13. Bíró Sándor: Az erdélyi történetírás feladatai.

14. Uő: Uo.

15. Uő: Kelemen Lajos 60 éves… Erdélyi Fiatalok, 1938. 1. 27.

16. Vö Cs. E. [Csetri Elek]: Kelemen Lajos. In: Romániai magyar irodalmi lexikon. II. Főszerkesztő Balogh Edgár. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1991. 669–673.

17. Debreczeni László: Tudományos életünk elsorvadása. I. h.

18. Jakó Zsigmond: Az erdélyi magyar történetkutatás mai kérdései. Erdélyi Múzeum, 2005. 3–4.